Úgy egy hete került újra kezembe egy régi családi fotóalbumunk, amiben található néhány felvétel, melyeknek most szomorú aktualitása van.

Csakúgy, mint minden évben, most is kapunk egy csomó előzetest az NFL döntőben. Itt a blogon megtalálhatjátok az összes filmelőzetest, amit a Super Bowl XLVIII-on levetítenek, és amikért dollár milliókat fizettek a stúdiók, hogy még több nézőt nyerjenek meg, és még nagyobb bevételt szerezzenek. Íme…

Úgy gondoltam, hogy ideje elővenni a gyermekkorom legmeghatározóbb sorozatát, a Dragon Ball-t és írni róla valamilyen posztot. Hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy csapjunk bele egyből a közepébe és írjunk egy toplistát a legjobb pillanatokról. Hát mit mondjak, elég nehéz dolgom volt, mert a 291 rész alatt megannyi remek élménnyel gazdagodhattunk, és megannyi zseniális jelenetnek lehettünk szemtanúi. De mégis… melyek voltak azok, amikre azt lehet mondani, hogy maradandóak - igazából mind a 291 rész - és helyük van egy efféle listában.

A Weston-család feje, az író és alkoholista Beverly (Sam Shepard), egy nap váratlanul eltűnik, magára hagyva ezzel a teljesen életképtelen nejét, a gyógyszerfüggő Violet-et (Meryl Streep). A szomorú apropójú krízis pedig összerántja az egész családot, gyerekestül (pl. Julia Roberts), mindenestül. A feszültség egyre fokozódik, mígnem a konfliktusok és ellentétek felütik fejüket a halotti tor során.

Tracey Letts színjáték- és filmes író néhány hete rendkívül meglepett engem a Killer Joe-val. Ennek oka nem (csak) Matthew McConaughey pazar alakítása volt egy – egyébként – rendkívül röhejes szerepben, hanem a vége (is). Nem taglalnám részletesen annak, aki még nem látta, de ha most valaki bevállalja a valamivel közönségbarátabb Augusztus Oklahomában-t, akkor körülbelül értheti, hogy az elsőnek említett felnőttfilm milyen fináléval apellál: jól jellemezhető a „káosz” kifejezéssel, a szó valódi értelmében.

Nincs értelme tagadni, Meryl Streep szabályosan zseniális ebben a filmben. Szerintem nagyon jól állnak neki a nem történelmi és nem kosztümös szerepek, amilyen karaktert pedig ebben a filmben kapott, az egy „Akadémia kedvence”-színésznek jutalomjáték és izgalmas kihívás is egyben. Néha már túl kellemetlen is nézni egy ennyire összeomlott sorsú, reménytelen anyát. Ugyanúgy lubickolhat a többi női színész is: a film nagyon erősen épít a női problémákra, legyen az akármilyen. Nyilván a tragikusabb történetek érdekesek számunkra, abból pedig kapunk rendesen, mégpedig meglepően mélyen kidolgozva.

Azonban a film majdnem elhasalt mindezek prezentálásában: az első nekifutásra álomként ható férfi színészgárda (Ewan McGregor, Chris Cooper, Benedict Cumberbatch) csapnivalóan üres és felszínes írást kapott maga mögé, Tényleg, én értem, hogy ez egy csajdráma, de a fiúkat valamiért úgy állítja be, mintha a rájuk jutott, kisebb kaliberű problémákat totális életképtelenségük okán képtelenek lennének megoldani. Ebből az írói malőrből pedig sok-sok visszafogott színészi játék fakad. Ott vannak pedig a feszült helyzetek a filmbéli párok között, azonban túlságosan valóságtalanul hasalnak el ebben a férfiak.

Ez talán azért tűnhet fel, mert az utóbbi évek valami elképesztően erős férfi színészeket termeltek ki, és a nők sokkal nehezebben juthattak mélyebb drámai kidolgozásra. Ezért hiánypótló alkotás a film – meg azért is, mert a káoszt tényleg őrült és kellően kompromittáló helyzetekben prezentálja -, ugyanakkor mégis átesett a ló túloldalára. Nem biztos, hogy hiányzott volna az egyensúly, de egy ilyen valóságos és tragikus dráma megérdemelt volna valami realisztikusabb ábrázolást.

Akik láttak már egyet is Tracey Letts írásai közül, azoknak nyugodt szívvel ajánlom. Másoknak viszont csak kellő fenntartásokkal, mert a film csakis a forgatókönyvre és a színészi alakításokra támaszkodik, más figyelemre méltó aspektusa nincsen, vagy csak nehezen felfedhető. Ha esetleg ez még elárul valamit, én egy negyvenes-ötvenes nőkkel teli moziteremben néztem. 6,5/10

Nem rég Spike Jonze nevét még a legújabb Jackass produkciónál lehetett olvasni, mint forgatókönyvíró. Most azonban az írás mellett még a rendező székbe is beleült, és nem is akármilyen filmet készített el nekünk. A nő az utóbbi évek egyik legjobban összerakott filmje, ami egyszerre elgondolkodtató, megbotránkoztató, és humoros, valamint romantikus.

Theodore Twombly magányosan él a nem túl távoli jövőben. Felesége már jó ideje elhagyta, ám a válási papírokat még nem írták alá. A munkája egyhangú, az otthona üres, a baráti társasága alig 1-2 főből áll. Azonban egy új operációs rendszer üti fel a fejét, ami mesterséges intelligenciával rendelkezik. Theodore nyomban ki is próbálja, ám arra nem számított, hogy hamar elcsábul a szexi hangú Samanthának…

Ritka az a film, ami minden tekintetben kiválóan teljesít, ráadásul még el is gondolkodtat egy-két dolgon. Mi lesz a jövőben? Milyen irányba megy el az ember és gép közötti kapcsolat? Vannak-e már jelei ennek a jövőképnek, stb… Spike Jonze sajátos jövőképe megmutat egy végkifejletet, ami bár első látszatra vicces, de ha belegondolunk, hogy már most is jelen vannak – no, nem ennyire – ezek a dolgok, akkor bizony rádöbbenünk, hogy ez nem is annyira poénos. Nyilván nem mostanában – talán sose – lesz efféle operációs rendszer, de már most egyre jobban a háttérbe szorul a hús-vér kapcsolat, ami egyértelműen a technológia fejlődésének tudható be. (Erről igazából órákat lehetne beszélni, de azt majd inkább személyesen tegyük meg, ha valamikor szóba kerül a Nő.)

Spike Jonze megteremtett világa nem mutatkozik meg teljesen, és talán emiatt néhányan majd húzhatják a szájukat, de véleményem szerint pont ebben rejlik a film erőssége, hogy nem markol nagyot, hanem pont annyit, amennyit elbír a játékidő. Csak és kizárólag Theodore Twombly karakterére koncentrál, és az ő cselekedeteit, reakcióit látjuk viszont. Nem utolsó sorban pedig mélyen megismerjük a karakterét, ami miatt megkedvelhetjük és megsajnálhatjuk. (Egy másik film keretein belül akár globálisan is be lehetne mutatni ezt a világot, és megismertetni az ember és gép közötti kapcsolatot)

Kis túlzással azt lehet mondani, hogy a filmben másfél főszereplő van. Az egyik Joaquin Phoenix, a másik pedig Scarlett Johansson. Előbbi ugyebár testben és lélekben is megmutatkozik – ráadásul ismételten remekül játszik – míg utóbbi csak a hangjával varázsol el bennünket. Eléggé nehéz dolguk lehetett, hiszen fizikai kapcsolat egyszer sem alakult ki közöttük, ennek ellenére simán, lazán elvitték a hátukon a filmet, és szinte teljesen elfeledtették a mellékszerepekben felbukkanó Amy Adams, Rooney Mara kettőst.

A nőnek van az utóbbi évek egyik legérdekesebb, és legeredetibb forgatókönyve (néha felidézte ugyan a Plasztik szerelmet, de ez mégis más volt), ami miatt nem is lehet sajnálni tőle az Oscar-jelölést (jelöléseket). Spike Jonze tehát megmutatta, hogy tud magas szintet képviselő filmet rendezni, és a megálmodott világáról még biztosan sokat fogunk hallani. Az is lehetséges, hogy ez a jövőkép az egyik lépcsőfok a mostani, és a Wachowski-fivérek által megteremtett világ között. Ki tudja? A jövőt nem látjuk, de vannak jelek, amik irányt tudnak mutatni, és amik ugyebár nem mindig pozitívak… 8/10

Dübörgő motorok, Ausztrália végtelennek tűnő országútjain száguldozó izomautók, az egyik lopott, a sofőr pedig egy őrült bűnöző, ám az őt üldöző rendfenntartók sem épp szokványosak. A kegyetlen hajsza végére aztán egy szófukar, leginkább westernhősre hajazó karakter tesz pontot, Max Rockatansky, azaz Mad Max. George Miller 1979-ben hozta tető alá dédelgetett álmát, egy nyers akciófilmet, az akkor még teljesen ismeretlen Mel Gibsonnal. Valószínűleg nem sejtette, hogy ezzel egy csapásra egy világsztárt, és egy kultuszfilmet is ajándékoz a világnak, de hogy ez így történt, azzal valószínűleg egy filmrajongó sem száll vitába.

Mindig érdekesnek tűnik a sci-fi – horror párosítás, ám a legtöbb esetben egy gyenge produkciót kapunk végeredményképpen. Sajnos ez a helyzet az Idegenek a pokolból című, Ben Rock filmmel is, mert bár ötletes volt, de rengeteg hibával rendelkezett, így az összkép eléggé csúfossá vált.

Egy kisváros szupermarketében a szürke hétköznapokat feldobja egy betörőknek látszó csapat. Lerohanják fegyverrel az épületet, és lövöldözni kezdenek, ám megvan az okuk erre, és az nem a pénz. A csapat idegen lényeket keres, és a bent lévő emberek nagy pechjére talál is. A pokol azonban akkor szabadul el, amikor hősködni próbálnak a túszok…

Szupermarket, idegenek… hmm, egy kicsit ismerős, és talán azért, mert egy ehhez hasonló film már napvilágot látott, ami a Köd címet viselte. Azonban az Idegenek a pokolból szintekkel rosszabb, és sajnos végtelenül buta. Olyannyira buta, hogy már-már kínos, és ez sokat rontott a filmélményen. A karakterek közötti kommunikáció rettentően gyenge volt, és ezek a hibák konfliktusokat okoztak, méghozzá olyanokat, amik megelőzhetőek lettek volna. De nyilván azért film a film, hogy történjenek dolgok, de ez esetben Ben Rockék átestek a ló túloldalára, és a konfliktusok miatt kialakult helyzetek nem adtak semmiféle pozitívumot az élményhez, inkább csak felidegesítettek. Az Idegenek a pokolból lehetett volna egy pörgős akció, sci-fi, horror, de ehhez másik rendezőnek és másik forgatókönyvírónak kellett volna megkapnia a munkát.

A színészekkel különösebb gond nem volt, hozták azt, amit a film. Nem lehet rájuk kenni a film gyengeségét, mert ha jobb stábot kaptak volna mögéjük, akkor ők is jobb teljesítménnyel rukkoltak volna elő. A legnagyobb sztár talán Rockmond Dunbar, aki a Szökés sorozatból lehet ismerős a legtöbb embernek, amiben Benjamin ’C-Note’ Franklint alakította.

A film tehát rossz, de nem nézhetetlen. Viszont csak legvégső esetben ajánlom a megtekintését. Sok-sok kihagyott ziccer, rengeteg hiba jellemzi, ami miatt nem tudok több pontot rá adni, mint 3/10.

1958. február 6. a legszomorúbb nap a Manchester United történelmében, ugyanis egy repülőgép-szerencsétlenség során szinte az egész csapat odaveszett, és már majdnem odáig fajultak a dolgok, hogy a klubnak be kell zárnia. Erről az eseményről készített filmet James Strong, aki egy teljesen korrekt módon tisztelgett a csapat egyik legtehetségesebb generációja előtt. Csupán olyan tehetségekről beszélhetünk itt, akik között ott volt egy Bobby Charlton is, illetve még ki tudja hány olyan játékos, akik az évek során a világfutball meghatározó alakjai lehettek volna.

A film viszont tényleg nem több mint egy tisztelgés az elhunyt focisták, és a klub előtt, mert önmagában kevés. Drámának túl giccses, történelmi filmnek pedig nem bontották ki eléggé, ezáltal rövid is lett. Ezzel viszont nincs gond, mert kellenek az efféle bemutató jellegű filmek is, mert sokszor jobb látni az adott dolgot, mint olvasni róla. Nem mellesleg a képi világa teljesen rendben van, illetve a színészek is jók voltak, főleg David Tennant, akinek különösen örültem. A United egy olyan film, amit a MU drukkereknek mindenképpen látniuk kell, de azok is bátran vessenek rá pillantást, akik amúgy nem szimpatizálnak a csapattal. Megrázó…

(Az utolsó csapatkép: Duncan Edwards, Eddie Colman, Mark Jones, Ken Morgans, Bobby Charlton, Dennis Viollet, Tommy Taylor, Bill Foulkes, Harry Gregg, Albert Scanlon, Roger Byrne)