Dolph Lundgren és a B filmek.

Leszámolás Kis-Tokióban (1991)

Vannak olyan filmek, amikre csak annyit lehet mondani, hogy annyira rosszak, hogy az már jó. Mark L. Lester klasszikusa is ebbe a kategóriába tartozik, hála a töménytelen buta akciónak, és az oltári nagy bakiknak. De ez nem is baj, mert ezeket a filmeket pont azért szerettük, mert nem tökéletesek, valamint végetlenül egyszerűek és lényegretörőek.

Japánban már több évszázada tevékenykedik egy titkos bűnszervezet, mely uralja az egész ország alvilágát. A Yakuza azonban úgy gondolja, hogy itt az ideje betörni az amerikai drogpiacra is az új, halálos szerükkel. Az Államokban viszont emberükre akadnak, hiszen Johnnyt és Kennert nem abból a fából faragták, hogy az első golyó eldördülése után sírva fussanak haza…

Dolph Lundgren a második vonalat képviselte az akcióhősök között, de bőven megérdemli, hogy Arnoldékkal emlegessük egy lapon. Nem született világot megváltó alkotása, de tudta, hogy mi kell az embereknek a 80-as, 90-es években. A Leszámolás Kis- Tokióban egyike azon filmjeinek, melyet egyszer mindenképpen látni kell, ha szerettük azt a tesztoszteronnal töltött időszakot.

A forgatókönyv szerintem simán kifért egy A/4-es oldalra, valamint a dialógusokra sem fordítottak sok időt. (a szinkronra meg pláne… alig volt jobb, mint a hangalámondásos) De a lényeget megkaptuk, ami a végeláthatatlan gyilkolást, és a brutális erőszakot jelentette. Nem kérdeztek, nem fecsérelték a drága időt csavarokra és egyéb időhúzó jelenetekre, hanem zúztak benne (ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a 75 perces játékidő). Lundgren és Lee jól muzsikáltak együtt, és egy ízig-vérig B filmet hoztak el nekünk a 90-es évek elején. Manapság valószínűleg menne a kukába ez a film, de hála a kor egyedi hangulatának, a Leszámolás Kis-Tokióban ma is nézhető. No, persze azoknak, akik meg tudják emészteni ezeket a filmeket. 6/10

A Büntető (1989)

Közismert nevén a Megtorló. Számos ember Frank Castle-t tartja a legjobb képregény karakternek, és a mai napig várnak arra, hogy egy csúcsminőségű Punisher filmet kapjanak, mindezidáig hiába. A Dolph Lundgren nevével fémjelzett verziónak nem tett jót, hogy abban a korban készült, amikor a Marvel képregény-adaptációk minősége a béka segge alatt voltak, így sajnos a Büntető sem lett jó…

Frank Castle különleges ügynök utolsó akciójába végzetes hiba csúszik, és ennek hatására az alvilági nagyfőnök az ő családján áll bosszút. Frank élete ezek után teljesen megváltozik, és csak egy dolog élteti, hogy megtorolja a hidegvérrel elkövetett gyilkosságot…

A Büntető legnagyobb hibája, hogy úgy akarja komolyra venni a figurát, hogy hiányoznak belőle azok az elemek, melyekkel elérhették volna a nagyszerű végeredményt. Se történetileg nem volt jól kidolgozva, se hangulatilag nem ütötte meg a szintet, de még szerencsétlen Lundgren sem volt jó a szerepben a fekete hajával. (Ezzel nem őt akarom bántani, de nagyon nem illett bele a szerepbe.) Mark Goldblatt rossz időben és rosszul rendezte meg a filmet, amire felesleges rászánni a másfél órát. 3/10

John Carpenternek eléggé hullámzó volt a karrierje, mert hiába alkotott egy fantasztikus filmet, az utána lévő rendezésénél mindig összeszorított fogakkal várták az emberek, hogy vajon sikerül-e a helyes úton maradnia. Szerencsére a 70-es, 80-as években a rosszabb filmjeit egy maradandó alkotás követte, mely alól a Köd című filmje sem kivétel.

Egy tengerparti kisvárosra sűrű köd telepszik, melyben misztikus alakok tűnnek fel. A félelmetes szellemek egy 100 évvel ezelőtti árulás következményei, melyet a városlakók követtek el. Az átkot csak akkor lehet megszüntetni, ha megismerik a matrózok történetét, és visszaszolgáltatják a kincset, mely őket illeti…

A köd egyáltalán nem a legjobb filmje Carpenternek, de az ütős alapstory, és a megteremtett atmoszféra hatására mégis emlékezetes darab lett a rendező karrierjében. Carpenter mindig is jól bánt a zenével, és ez itt sem volt másképp. No, nem kell itt bonyolult dallamokra gondolni, hanem egyszerű, de annál hatásosabb hanghatásokra, amik félelmetesek és fülbemászóak voltak. Ehhez természetesen társult a remek fényképezés is, mely szintén pluszt adott az összképhez.

A direktor úr a film első 40 percével, kis túlzással már-már Halloween-i és Dolog magasságokban járt, ám a folytatás megbélyegezte a filmet, és az addig ügyesen felépített filmjét romba döntötte. Kicsit olyan, mintha megunta volna a rendezést és már csak túl akart volna lenni rajta. A köd sokkal jobb is lehetett volna, ha képes fenn tartani azt a feszültséget, amit az elején éreztünk, ugyanis a horror elemekkel ügyesen bánt, és a legjobb jeleneteknél még a mai napig is libabőrös lehet néző. Mondhatjuk úgyis, hogy jelen volt a Carpenter hatás, ami annyit jelent, hogy 1 perc után simán meg tudjuk mondani, hogy ezt a filmet ő rendezte.

A film a színészekkel sem állt rosszul, hiszen két generáció sikolykirálynőit is felvonultatta, gondolok itt Janet Leigh-re, és Jamie Lee Curtis-re. Előbbi ugyebár a Psycho, míg utóbbi a Halloween filmek sztárja volt.

A köd a hibái ellenére is egy ügyes kísértethistória, melyet bátran lehet ajánlani a horror rajongóknak, de végeredményt tekintve senki ne várjon Dolog és Halloween magasságokat. Ott lehetett volna, ha… 6,5/10

Dinoszauruszok és Igor egy filmben? Lehetséges ez? Természetesen… Frankenstein doktor segítője, a púpos Igor egy felettébb érdekes kalandba csöppen, hiszen a szörnyek helyett most a dínókkal találkozik.

Crossover filmek mindig is voltak és lesznek is, és ezzel semmi gond nincs. A hangsúly mindig azon van, hogy a különböző filmből/világból származó karaktereket miként tudjuk összekapcsolni és egymás mellé rakosgatni. A Jurassic Igorban ezek mind jól működtek és a végeredmény meglepően szórakoztatóra, és hangulatosra sikeredett, így mindenképp érdemes meglesni ezt a néhány perces alkotást.

(Igornak korábban volt már egy filmje, Dr. Faustenstein özvegye címmel. Akinek az kimaradt, gyorsan pótolja, mert megéri.)

Érkezett egy gyönyörű plakát és egy bővített előzetes. Annyi biztos, hogy Peter Jackson egyel nagyobb fokozatba kapcsolt, mert nem tetszettek neki az első rész utáni kritikák, és most javítani akar. 

A legtöbb francia vígjáték képes azt elérni, hogy amikor leülünk eléjük, akkor felhőtlenül tudjunk szórakozni és röhögni. A saját stílusuknak hála, könnyen szerethetővé is válnak az egyes filmek... ám, kivételek ugyebár mindig és mindenhol vannak, és ezt a negatív elismerést most Oliver Dahan filmje, a Csodacsapat nyerte el a 2013-as évben.

Patrick Orbera ünnepelt futballsztár volt egy időben, ám a karrierje megfeneklett és nagyon mélyre süllyedt. A családja hátat fordított neki és a gyerekét sem láthatja, hacsak nem változik meg gyökeresen. Miután a legnagyobb vágya, hogy együtt lehessen a lányával, vesz egy nagy levegőt és elvállal egy munkát egy francia szigeten, és a helyi focicsapat edzője lesz. Azonban céljuk is van, hiszen a város konzervgyára a csőd szélén áll, és meg kell menteni, mert különben a lakók elveszítik a munkahelyüket…

Nagy elvárásaim nem voltak a filmmel kapcsolatban, mert az előzetes sem szólt nagyot, de azért reménykedtem benne, hogy néhol felröhögök és elmosolyodok. Ezt részben el is érte, mert tényleg volt benne néhány jó poén, de hála a sok erőltetett, túljátszott jelenetnek, az egész film elvesztette a varázsát. Nyoma sem volt annak, amit egy valamirevaló francia vígjáték képes lehozni, ami nem más, mint a folytonosság. Az, amikor egyik poénból ugorunk a másikba, vagy amikor az üresjárat közepette is mosolyogva ülünk a képernyő előtt, mert a szereplők jelenléte kiváltja belőlünk. Azaz, adott volt egy bő másfél órás vígjáték, aminek alig néhány perce volt vicces.

A forgatókönyv teljes mértékben össze volt csapva, ez leginkább a különböző karakterek megjelenésénél volt érezhető, mert sokszor történt az, hogy belekezdtek valamibe, aztán félbehagyták. A legtöbb karakternek nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Ugyanakkor a színészek közül néhányan elég jól – a szinthez képest – szerepeltek. Omar Sy kiköpött Lilian Thram volt, akit meg is idézett az egyik mozdulatával. Viszont ez csak annak lesz értékelhető momentum, aki látta a ’98-as VB-n, a Francia – Horvát meccset. José Garcia személyében pedig egy Eric Cantona elevenedett meg. (legalábbis nekem ő ugrott be, amikor megláttam). Ebből viszont az szűrhető le, hogy a Csodacsapat csak úgy lesz értékelhető, ha van egy kis focis ismeretünk. Nekem ugyanis leginkább a kisebb utalások jöttek be igazán, így ebből arra tudok csak következtetni, hogy ha nem lennék otthon a futballban, akkor bizony egy nagy nulla lenne a film számomra.

Bár megpróbálok elvonatkoztatni a focitól, viszont akkor arra jutok, hogy a Csodacsapat tényleg egy felejthető alkotás, és nem igazán ajánlom a megtekintését. Minden tekintetben kevés, ráadásul még a nívós Marseille meccs sem húzta ki a gödörből. 3,5/10

A színész, a koreográfus, a harcművész, a kaszkadőr, a komikus, a rendező, a producer, az énekes, és a vállalkozó, valamint az, akit Bruce Lee is elvert. Ez mind Jackie Chan, aki a toplista sorozatom akcióhősei közül talán a legjobban kitűnik a sokoldalú és színes élete miatt. Ő volt az, akinek a filmjeit nem lehetett abbahagyni a stáblistánál, hiszen akkor jöttek a filmes bakik, a nagyon poénos jelenetek. Ő volt az, aki mindig megijedt az ellenségtől, de végül könnyedén elverte őket. Jacki Chan egy igazi nagyágyú!

Jackie Chan már nagyon rég óta szórakoztatja az embereket a filmvásznon, mivel már 8 évesen, 1962-ben a TV képernyőjén szerepelt (bár ekkor még nem sok szerephez jutott). Az igazi színészi karrierje a 70-es években kezdődött, de egészen ’78-ig várnia kellett az igazi átütő sikerre, amit a Részeges karatemesterrel ért el. Ekkor a világ megismerte az igazi Jackiet, aki harcművészként már-már Bruce Leet idézte a filmekben. A következő években számos filmben szerepelt, és az akció-vígjátékaival óriási sikert könyvelhetett el, mint színész/rendező. Sokak kedvencévé vált az idők során, és bár nem indított vállról rakétákat, nem duzzadt a mellizma, mint Schwarzeneggernek, de a humorával és bunyóival őt is akcióhősök táborába lehet sorolni.

Az életéről órákig lehetne társalogni, de itt most a legjobb 5 filmje az érdekes, nézzük is hát…

Vince Vaughn és Owen Wilson közös produkciója, avagy egy két órás Google reklám a nézőknek. Ez első hallásra semmi jót nem jelent, de hála Shawn Levy és Vince Vaughn munkájának, a Gyakornokok egy meglepően jól összerakott vígjáték képét mutatja, így a nem túl magas elvárásokat maradéktalanul tudja teljesíteni.

Nick és Billy, kereskedőknek születtek. Szimpatikusak, jó fejek, és minden egyéb olyan tulajdonsággal rendelkeznek, ami létszükség egy ilyen munkánál. Ám a cég, ahol dolgoztak bezárt, és elvesztették a munkájukat, így kénytelenek voltak új munkát keresni, és új életet kezdeni. Billy gondolt egyet és mindent egy lapra feltéve belecsöppent Nick-kel a Google cég életébe, ahol gyakornokok lettek, hogy a gyakornoki időszak végeztével betölthessék az álomállást, de az odáig vezető út nehezebb, mint gondolták…

A két főszereplő korábban már dolgozott együtt – sőt nem is egyszer – de a közös produkciókból csak az Ünneprontók ünnepe volt az, ami tényleg az ő ténykedésük miatt lett sikeres, hiszen ott történt először, hogy a kamera rájuk fókuszált, és ők voltak a középpontban. Azonban 8 év után ismét összeálltak, és bizony, ha nem is olyan szinten, de sikerült megint mosolyt csalniuk az arcunkra.

Természetesen nem kell sokat várni alapjáraton a filmtől, mert ezerszer lerágott csontot dobnak elénk, de ilyenkor a kérdés mindig az, hogy vajon a tálalás hogyan sikerül? Nos, is kijelenthetjük, hogy jól, és a sablonok ellenére sem lehet utálni a film. Méghozzá azért nem lehet utálni, mert végtelenül szerethető. Ahogy Wilson egyfolytában mosolyog, vagy, ahogy Vaughn hozza a laza és kissé buta szerepet, azt egyszerűen nem lehet nem szeretni. Nyilván, ahhoz, hogy élvezzük ezt a filmet tudni kell magunkról, hogy mennyire vagyunk képesek befogadni ezen B kategóriás vígjátékokat. Mennyire tudjuk megemészteni azt, hogy semmi újat nem fog nyújtani nekünk a film, illetve azt, hogy egy két órás reklámanyagot nézünk. Ha képesek vagyunk rá, akkor leülhetünk elé, máskülönben csalódni fogunk. A film több korosztályra is kitér, és foglalkozik az ő ügyeikkel és bajaikkal. Vannak itt első bulik, első szerelmek, munkahely elvesztése, a korban (divatban) való lemaradás, stb.

A Gyakornokok tehát egyszeri alkalomra tökéletes elfoglaltságot tud nyújtani, még akkor is, ha a játékidő egy kicsit hosszúra sikeredett. Én személy szerint bátran ajánlom a filmet, pláne, hogy néhol felbukkan néhány ismert színész egy cameó erejéig, ami mindenképpen meglepetésként hat.  6/10

Tony Scott az utolsó nagy dobásával tiszteletét nyilvánított ki két amerikai férfinak, azzal hogy filmvászonra vitte a történetüket, mely egy vonatszerencsétlenségről szól. 2001-ben az ohioi Walbridge vasútállomáson elszabadult egy veszélyes vegyszereket szállító tehervonat, mely személyzet nélkül több mint 100 km-t tett meg, mire meg tudták állítani.

A legnagyobb veszélyt a folyamatos gyorsulás okozta, hiszen, ha elérte volna a vonat Stantont, akkor az ott lévő kanyarban biztos, hogy kisiklott volna a vonat a több ezer liter mérgező vegyszerrel. A katasztrófát csak úgy lehet elkerülni, ha lelassítják a szerelvényt, ám ehhez sok bátorságra, szerencsére és nem mellesleg két hősre is szükség volt…

Tony Scott mindig szerette, ha a főhősei tökösek, belevalóak és nem riadnak vissza a legnagyobb veszélytől sem. A filmjei nagyon sokszor hasonlóak, és ezért tudott mindig élvezhető filmet csinálni. Ő elmondhatja magáról, hogy bár voltak jobb, illetve rosszabb filmjei is, de összességében a teljesítménye nem hullámzott, és mindig lehetett rá számítani. Így volt ez most is.

Elővett egy hősies történetet, majd telepakolta klisékkel, és megfűszerezte a jeleneteket, hogy azok mindig hatásvadászok legyenek. Mondanám, hogy ez nem szép dolog, és unalmas, de pont ebben volt jó Tony, hogy a sokszor látott dolgokat is úgy tudta előadni, hogy az élvezhető legyen, és annak ellenére, hogy tudjuk mi lesz a film vége, végigizguljuk azt. Ebben volt jó ő, és ezért nem lehet őt utálni.

A Száguldó bomba viszonylag rövid játékidővel rendelkezik, épp ezért nem hagyhatja, hogy a figyelmünk elvándoroljon a képernyőről, így megpróbál mindig maximumon pörögni. Ha egy jelenet lassabb, akkor dialógusokkal korrigál, ha gyorsabb, akkor előjön a zene, hogy a feszültség az egekbe emelkedjen. Minden más esetre ott van Denzel és Pine.

Ugyanakkor a helyén kell kezelni a filmet, mert bár pofásan rakta össze Tony, de a sokat látott jelenetek nem biztos, hogy minden ember számára szórakoztató lesz, és így azért leszűköl a kör. De, aki kapós a pörgős akciómozikra, annak bátran ajánlom, mert hiába nem egy remekmű, de szórakoztató, és ez nem egy elhanyagolható tényező. 6,5/10