A francia filmgyártás volt, van, és lesz. Dicséretre méltó, hogy mindig képesek olyan filmet adni a nézőknek, amiről naphosszat lehet beszélni, illetve nem fog rajta az idő vasfoga. 1993-ban is egy olyan film látta meg a napvilágot, melyre a mai napig örömmel emlékeznek vissza az emberek, és mely a vígjátékok között is előkelő helyet foglal el.

Comte Godefroy de Montmirail, középkori lovag a hű fegyverhordozójával, Jacquouille-el egy problémát szeretnének megoldani, amit csak úgy tudnak, ha visszamennek az időben egy pár órát. A szenilis varázsló készít is nekik egy varázsfőzetet, mellyel az időben tudnak utazni, de a főzet hiányos lesz és nem a múltba, hanem 1000 évvel későbbre repíti őket. A két középkori meglepődve tapasztalja, hogy nem ott vannak, ahol kéne, hogy legyenek, így minden erővel azon fáradoznak, hogy visszatérjenek a saját korukba…

Óriási, egyszerűen fenomenális az alapstory, amit Jean-Marie Poiré a csúcsrajáratott. Gondoljunk csak bele, hogy mennyi humorforrása lehet egy olyan történetnek, amiben keverednek a középkori és a modern emberek. Különböző nyelvjárás, szokások, öltözködés, stb. Poirénak nem kellett mást csinálnia, mint belegondolni, hogy vajon miként viselkednének a múltból jövő emberek, hogyan reagálnának a XX. századi kütyükre, majd írni Christian Clavier társával egy egyszerű forgatókönyvet, amiben a kaland és a felfedezés játszik főszerepet. Ha ezt megcsinálják, akkor a többi már jön magától.

Mondanom sem kell a francia humor segítségével a Jean Reno és Christian Clavier kettős úgy ontották magukból a poénokat, hogy levegőhöz alig engedték jutni a nézőket. Nem telt el úgy perc a játékidőből, hogy ne csináltak volna valami oltári nagy ökörséget, de hát ez is lenne a lényege egy vígjátéknak. Pontosabban az, hogy a poénok ne mesterkéltek legyenek, hanem zsigerből jöjjenek elő, mert azok ütnek igazán.

A jöttünk, láttunk, visszamennénk tehát a vígjátékok között kiemelkedő, és a hét bármely napján neki lehet ülni, mert sosem fog csalódni benne az ember. Elképesztően jó dialógusokkal és poénokkal fűszerezett filmről van, amit mindenkinek látnia kell. 8,5/10

Mit kell tenni ahhoz, hogy egy folytatás megállja a helyét, esetleg felülmúlja az elődjét? Szerezzünk sok pénzt, grandiózusabb megvalósítás, erősebb forgatókönyv, jobb rendező, minőségibb CGI munka, és persze Thor. A Sötét világ minden elemében veri az első részt, így nem lehet okunk a panaszra (néhány apróságot leszámítva).

Thor, birodalomról birodalomra utazik, hogy a békét fenntartsa, ám egy szerencsétlen véletlen folytán a több ezer éve halottnak hitt Malekith újra felfedi magát, és bosszúra szomjazik. Asgard és a Föld, valamint az összes birodalom veszélybe kerül, mert a sötétség serege (elfek/tündérek… kinek hogy tetszik.) újra összeáll, hogy a fényt elűzzék az univerzumból…

A stúdió legjobb döntése az volt, hogy Alan Taylort ültette a direktori székbe, mert ő végre tudta, hogy mi kell Asgardnak és Thornak. Általa sokkal többet kaptunk Odinék életéből, valamint a hazájuk sem hasonlított már egy műanyag, csili-vili városra. Végre érezhettük, hogy milyen is az a királyság, amiért Thor valójában harcol.

Az első résszel ellentétben itt nem pakolták tele a játékidőt mindenféle kibontatlan szállal, amiből végül semmi nem lett. Jóval kerekebb lett a story, és Taylor tálalásának köszönhetően a különféle filmes elemek, a komédia, a fantasy, a dráma, az akciók mind-mind jól működtek egymás mellett. De ezek közül is talán a komédia volt az, ami a lehető leghatásosabb eredményt érte el (pláne a zseniális cameoval). Nem estek át a ló túloldalra, nem váltak kínossá a viccek, hanem pont ellenkezőleg, mindig betaláltak az adott pillanatban. Ehhez természetesen kellett egy Loki, aki ismét megmutatta, hogy miért utálják a filmben a különböző karakterek, és mi nézők, miért is szeretjük őt. Nélküle szinte már el sem lehet képzelni a Marvel filmeket.

A Thor – Sötét világ óriási szakadékot vájt a két film közé, ami a monumentálisabb világkép miatt volt érezhető. Nyilván az egyre bővülő Marvel univerzumban elengedhetetlen az, hogy ne szélesítsék ki az univerzumról alkotott képünket, de itt most egy hatalmas lépésnek lehettünk szemtanúi. Ugyanakkor ehhez kapcsolódóan van is egy negatívum, mégpedig a gyenge ellenfél. Malekith – akit amúgy Christopher Eccleston nagyon jól formált meg – beáll azon ellenfelek táborába, akiknek nagyobb volt a füstjük, mint a lángjuk. Úgy érzem, hogy sokkal több volt a karakterében, és ezt sajnos nem sikerült kihozni belőle. (Remélem, hogy Thanost nem fogják elcseszni)

A Sötét világra ugyan nem lehet azt mondani, hogy a legjobb Marvel film lett, mert nem, de annyi biztos, hogy erre már büszkék lehetnek a stúdióban. Az új Thor tehát jobb, mint az első, és bár nem hibátlan, de még azok is tehetnek vele egy próbát, akiknek az első nem igazán jött be. Ez ütősebb, sötétebb, látványosabb, és jobb! 8/10

ui: KETTŐ stáblistás jelenet is van, tehát ne nagyon menjetek ki a moziból idő előtt!

Asgard trónörököse, a rettenthetetlen Thor, aki a pörölye segítségével uralja a villámokat és a csatákban nem talál legyőzőre. Azonban a természetéből adódóan, alkalmatlan a királyi trónra, ráadásul még apjával is szembeszáll, aki ezt már nem nézi tétlenül. Odin a Földre száműzi Thort, és reménykedik benne, hogy fia tanul a leckéből…

A Marvel filmek első fázisából talán a Thor a leggyengébb láncszem, no nem mint hős, mert úgy a legerősebb(?), de mint önálló film sajnos több sebből is vérzik. Ettől függetlenül persze egy élvezhető alkotás, de semmi több. A Marvel képes jobb produkciókat is készíteni, s ezért volt valamelyest csalódás az asgardi kaland.

A legnagyobb hibája a filmnek, hogy túl sok mindenbe fogott bele és semmit nem bontott ki igazán. Kaptunk királydrámát, testvérharcot, szerelemi szálat, száműzetést, és két külön világ háborúját. Ez túl sok egy filmben, és sajnos meg is lett az eredménye, ami nem más, mint egy összecsapott film, ami ettől függetlenül nézhető, de nem lehet rá azt mondani, hogy „Ez igen, ez most ott van a szeren!” Ez persze alapvető hiba szokott lenni egy eredettörténetben, és nagyon nehéz tökéletesre fejleszteni, és mindenkinek megfelelni, de úgy gondolom, hogy a Thor 2-ben ezen csak javítani tudnak majd, és a kezdeti nehézségek (első rész) után majd kapunk egy igazi Thort. (ezt majd a héten meglátjuk).

Ugyanakkor nincs mentség a rossz CGI-re, mely túlságosan is steril, és műanyaghatásúvá tette a környezetet. Valamilyen szinten persze érthető ez, mert az asgardi pompát át kellett adniuk, de 2011-ben ennél többet várna el az ember. Azért ezen remélem változtatnak majd a folytatásban.

De, hogy ne csak a negatívumokról beszéljünk, térjünk is rá a film erősségeire is. Először leszögezném, hogy a szereplőválasztás mondhatni tökéletes volt, és Chris Hemsworth, valamint Tom Hiddleston simán elvitték a hátukon a filmet. Ráadásként még ott volt egy Natalie Portman, Anthony Hopkins és Stellan Skarsgård is, úgyhogy nem volt okunk panaszkodni ezen a téren. Emellett néhány helyen a hatásvadász elemek is jól működtek, így nem lehet teljes mértékben keserű szájízzel visszagondolni a Thor-ra.

Végül még annyit, hogy én élveztem a hibái ellenére is a filmet, mert kedvelem az eredettörténeteket, valamint a szuperhősöket, így mindenképpen ott leszek a folytatás premierjén. Az első rész bemutatta a karaktert, aminek én nagyon örülök, viszont most már több kell! 7/10

A sokak által várt ökörség, a LEGO Movie kapott két karakterposztert, melyből megtudhatjuk, hogy az adott figura kinek a hangján fog megszólalni. 

Update: Batman és Will Ferrell is kapott egy-egy posztert.

Nem tudom, hogy vagytok ti vele, de én nem vagyok a legnagyobb rajongója a Cornetto-trilógiának. Az első rész még nagyon tetszett - az szerintem zseniális volt - majd jött a Vaskabátok, ami már közel sem ütött nálam akkorát, majd elérkezett a záró darab, ami szintén hagy némi kívánnivalót maga után. Ugyanakkor azt nem állítom, hogy rosszak, csak éppen az első rész tette túl magasra a lécet. A World’s End egy minőségi iparosmunka Edgar Wright-tól.

A legtöbb ember szeret kocsmázni a haverokkal, és ez alól Gary sem kivétel. Ő azonban nem elégedett meg azzal, hogy egy kocsmában iszik a haverjaival, hanem eltervezte, hogy végigjárják a város összes kocsmáját. A túrát el is kezdik, de sose fejezik be… évekkel később, mikor már mindenki felnőtt, és a barátokból „ismeretlenek” lettek, akkor Gary ismét a fejébe veszi, hogy meg kell csinálni a túrát, mely a gyerekkori álma volt. A régi haverjait összeszedi, majd visszatérnek Newton Havenbe, ahol viszont a sör mellett más is várja őket…

A Haláli Hullák című zombifilmmel kezdődött, majd a Vaskabátokkal folytatódott, végül pedig a Világvégével végződött az Edgar Wright, Simon Pegg, Nick Frost hármassal fémjelzett Cornetto-trilógia. Az elsőben ugyebár a zombikat, a másodikban akciófilmeket, míg ebben a sci-fit parodizálták ki.

Igazából a története a filmnek nagyszerű, de a megvalósítás már nem igazán jött át. (bár lehet, hogy néhány korsó sör mellett jobb lett volna) Egyrészt a film első fele botrányosan lassú, és a felvezetésre sok időt fordítottak, ami nem vált az alkotás előnyére. Másrészt túl kevés poént sütöttek el az elején, ezért egy kicsit drámaira sikeredett a film első fele, de hál' Istennek a későbbiek során fordult a kocka és ráfókuszáltak a poénokra és az akcióra. Olyannyira felfordult az egész, hogy a fejünket szinte kapkodnunk kellett a rengeteg akció miatt, amire rátett még egy lapáttal a szereplők egyre növekvő alkoholszintje. Pegg karakterén kívül az összes többi rengeteget fejlődött, és méltó társai lettek a szerencsétlen, álmodozó Garynek.

A végjátékhoz érve a fordulatszám már a csúcson járt és mindezt a megfelelő ideig ott is tartotta a rendező. Igazi világvégét teremtett, ahol már minden a feje tetején állt, majd a lehető legjobb időben fogta magát és belassította az addigi pörgést és egy fantasztikus poszt-apokaliptikus zárást varázsolt a filmnek.

A The World’s End végül egy remek vígjáték lett, de sajnos nem lehet teljes mértékben elfelejteni a film elejét. A keserű szájíz ugyan megmarad, de bátran neki lehet ülni a filmnek, mert Simon Peggék mindig megérnek egy misét, és remélhetőleg még sokat fognak bennünket szórakoztatni, attól függetlenül, hogy most lezártak egy korszakot. A poénjaik egyedik, a filmjeik jók, a világvége meg nem is olyan vészes, mint gondolnánk, legalábbis akkor, ha van sör! 7/10

Ha az akcióhősöket egy dobogóra állítanánk, akkor úgy nézne ki, hogy Arnold Schwarzenegger, Sylvester Stallone, és Bruce Willis. (A sorrendet mindenki döntse el maga) Ők hárman voltak a korszak legjobbjai, és nekik köszönhetjük a legjobb filmeket. Ugyanakkor Willis volt az, aki a legtöbb minőségi filmben szerepelt, és a nevéhez nem csak egy vagy két kiemelkedő alkotás köthető, hanem jóval több. (legalábbis szerintem)

Bruce Willis az igazi hős megtestesítője. Nem volt Hercules kinézetűre gyúrva, nem pattogtak róla le a golyók, és az energiaszintje sem volt mindig a csúcson. Félt, vérzett, elfáradt, és rohadtul elege volt, amikor valaki az útjába állt, valamint előszeretettel szívta a cigit. Ő volt az, akit a legközelebb érezhettünk magunkhoz, mert emberi volt.

A karrierjét 1980-ban kezdte, de néhány évet még várnia kellett a sikerre. 1988 azonban piros betűs év a számára, hiszen ekkor készült el a Die Hard első része, mely világsikert hozott a számára, és John McClane karaktere egybeforrott a nevével. Ezek után mondhatni már csak lefelé vezetett az út, mivel felért a csúcsra, de a zuhanásból kihozta a legtöbbet, és a lejtmenetet nem függőlegesen végezte el. Szerencsére.

No, de térjünk is rá az 5 legjobb filmjére, hiszen ezért készült ez a poszt.

Egy dolog biztos, hogy idén egy animációs film se tudott egyeduralkodóvá válni, és az Oscar-díj fő várományosává előlépni. Azt nem mondom, hogy nem sikerültek jóra, mert igenis szórakoztató volt a legtöbbjük, de sosem értek el olyan hatást, ami miatt azt mondhatnánk, hogy „Ez igen!”. Ugyanakkor számomra mégis kellemes meglepetést okozott az egyik, pontosabban a Szörny Egyetem, hiszen annak ellenére, hogy többször is láttam a Szörny Rt.-t soha nem volt a kedvencem, és soha nem tudtam igazán szeretni. Ám az is biztos, hogy bennem van a hiba, mert sosem tudtam elfelejteni ettől függetlenül a filmet, és mindig foglalkoztatott, hogy miért nem tetszett nekem sose. A Szörny Egyetem után viszont ismét adok neki egy esélyt.

Mike Wazowski egy szerencsétlen szörnyecske. Az osztálytársai kicsúfolják, és a rémisztgetés sem megy neki, legalábbis addig, amíg a fejébe nem veszi, hogy ő lesz mindenidők legfélelmetesebb szörnye. Beiratkozik a Szörny Egyetemre, ahol megállás nélkül bújja a könyveket, és gyakorolja az ijesztgetést. Sajnos mindhiába, a kinézetéből adódóan senkit nem tud megfélemlíteni. Mikor már majdnem feladja, akkor belekapaszkodik az utolsó szalmaszálba, és egy kicsi, kitaszított csapattal, valamint az egyik osztálytársával – akivel ki nem állhatják egymást – összefognak, hogy megcsinálják a lehetetlent…

Lehetsz lúzer, lehetsz az osztály legjobban utált tagja a képességeid hiánya miatt, de ha keményen dolgozol, akkor felérhetsz a csúcsra. A legtöbb rajzfilm ezt az üzenetet hordozza magában, és ez alól a Szörny Egyetem sem kivétel, még akkor sem, ha érezhető egy ici-pici csavar az üzenetben. Ugyanakkor hiába az elcsépelt mondanivaló a Pixar még mindig tudja, hogy mitől döglik a légy, és a sablonos, ezerszer látott dolgokat is képesek úgy előadni, hogy élvezhetőek legyenek. Nálam ez hatványozottan igaz volt a már említett Szörny Rt. miatt.

Mike és Sullivan előzménytörténetét Dan Scanlon ügyesen, viccesen – bár néhol kissé kínosan – oldotta meg. Sosem voltak kibékülve az előzménysztorikkal, mert sok esetben egy fabatkát sem ért a végeredmény, de ez most jól sült el. Olyannyira, hogy az egyetemi éveket tényleg át lehetett élni. Voltak bulik, versenyek, barátságok, ellentétek, osztályzás, csúcspont, mélypont és minden egyéb dolog, ami nem hiányozhat az egyetemi évekből.

A Pixar ezért is van ott ahol, mert nagyon értenek az animációs filmek készítéséhez, és végtelen fantáziaviláguk van. A Szörny Egyetem ugyan nem tökéletes, és nem is mondható egyedinek, de megvan benne az a varázs, az a szerethetőség, ami miatt minden korosztály számára élvezhető lesz, és bátran lehet ajánlani a megtekintését. 7,5/10

Vannak olyan igaz történeten alapuló filmek, melyek bemutatása után mindenki elismerően csettint. Legyen itt szó a valódi szereplőkről, a kritikusokról, a nézőkről, és mindenkiről, aki látta az adott alkotást. A Phillips kapitány esetében majdnem teljes a siker, hiszen „csak” a valódi legénység egy része nyilvánította ki nem tetszését, amit azzal indokoltak, hogy a story nagymértékben elferdíti a valóságot, és Phillips kapitány közel sem olyan, mint a filmben. Viszont mindenki másnak tetszett, és sokan az év egyik legjobb filmjének tartják. (nem is érdemtelenül)

2009. áprilisában a Maersk Alabama teherszállító hajó a kenyai Mombasába veszi az irányt, ám az út során egy kalózok által látogatott területen is át kell haladniuk. Phillipsék jól tudják, hogy veszélyhelyzetben mit kell tenniük, viszont arra nem gondolnak, hogy rövid időn belül élesben is hasznosítani kell a tudásukat, mert bizony a kalózok megjelennek a radaron. Az első támadást még visszaverik, de másodjára a kalózok feljutnak a fedélzetre…

Tegyük félre azt, hogy a történetet megvariálták, és Phillipset igazi példaképpé alakították. Hollywood sokszor meghúzza ezt a lépést, de igazából jól teszik. Ha valaki beül a moziba, akkor élvezni szeretné a filmet, és bizony Paul Greengrassnak hála a Phillips kapitány nagyszerű szórakozást nyújt még akkor is, ha a játékidő meghaladja a két órát, és ezért viszonylag hosszúnak tűnik. Főleg annak tudatában, hogy egy egyszerű túszdráma az egész film. Ugyanakkor megszokhattuk már, hogy Greengrass a legrövidebb momentumokat is képes izgalmassá varázsolni, és a feszültséget is a lehető legjobban tudja adagolni a filmhez. Emellett Henry Jackman zeneszerző is hozzáadta a maga tudását, és ketten együtt tényleg sokszor elérték a tetőfokot.

Ámde a Kapitány története nem lett volna teljes, ha nincs a fedélzeten az a Tom Hanks, aki itt is megmutatja, hogy miért is ő az egyik legtehetségesebb, és legjobb színész manapság. Nem hiába kapott már kétszer is Oscart, és ezzel az alakítással biztos vagyok benne, hogy ismételten ott lesz a neve a jelöltek között. Ám véleményem szerint még Hanks sem tudta volna egyedül elvinni a filmet a hátán, és nem lett volna ennyire jó a film, ha nincsenek jól castingolva a szomáliai kalózok. Barkhad Abdi a kalózok vezére hitelesen és félelmetesen formálta meg a vezért, aki tökéletes „társa” volt Phillipsnek.

A filmben többször elhangzik, hogy „Minden rendben lesz”. Ez teljes mértékben igaz a film minden elemére. A kritikusok szerették, a nézők szintén, az Oscar-gálán valószínűleg a zsűri tetszését is elnyeri majd, valamint a jegypénztáraknál is szépen teljesített. Greengrass nem kockáztatott és tudta, hogy ezzel a filmmel tényleg minden rendben lesz. A Phillips kapitány tehát egy rendkívül jó dráma (thriller), ami első nézésre biztos, hogy hatásos, és Tom Hanksnek hála a katarzis sem maradhatott el. 8/10