Rengetegen odáig meg vissza vannak a Marvel képregény-adaptációktól, ami nem is csoda, hiszen több kiváló alkotás is született az elmúlt években. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a szuperhősök nem mindig tudtak szórakoztatóak lenni a filmvásznon, és erre tökéletes példa a Tim Story által rendezett Fantasztikus négyes és az Ezüst utazó című film.

A galaxis egyik szegletéből érkezik ellenség a Földre, hogy elpusztítsa a bolygót és lakóit. Az Ezüst utazónak nevezett egyén kegyetlenül gyors, és hihetetlenül erős, és csak egyetlen egy csapat képes szembeszállni vele, a Fantasztikus négyes. A harc folyamán viszont több érdekes és fordulatos dolog történik, ami megnehezíti a jók dolgát…

Sajnos már az első rész sem volt olyan „hű, de jó”, de azért azt sem lehetett rá mondani, hogy rossz volt. Az első Fantasztikus Négyes arra tökéletes volt, hogy akik nem ismerték a négy hőst, azok láthassák őket a vásznakon, és megtudják, hogy mire képesek. Egynek elment, de semmi több. Viszont a folytatás már az elfogadható kategóriába sem fér bele, sőt a szuperhősös, akciófilm helyett egy mondhatni romantikus, gyerekes paródiát láthattunk, melyben néha betalált egy-egy poén, de összességben egy erőltetett és kínos végeredmény született.

Nyilván nem volt olyan elvárásom, hogy a filmben eluralkodjon a komolyság, és drámázzanak egy sort, de mégis voltak olyan részek a filmben, amikor illett volna egy kicsit megpakolni olyan elemekkel, amik hatásvadászként hatnak. Bár igazából ehhez az egész projektet újra kellett volna szervezni és felbérelni egy jobb forgatókönyvírót, jobb zeneszerzőt, és egy tapasztaltabb rendezőt. Tim Story és csapata messze nem voltak a helyzet magaslatán, és ennek eredményeképpen egy olyan képregény filmet kaptunk, amit felírhatunk egy olyan csoport közé, ahol már szerepel egy Hulk, Zöld Lámpás (DC), Superman visszatér, Batman (Schumacher-féle verziók). Ne mondanám, hogy ez egy veretes névsor, így a dicséret elmarad Story számára.

Az alapötletből sokkal többet kellett volna kihozniuk. Adott volt egy érdekes karakter, az Ezüst Utazó, illetve egy másik nagyágyú, akit csak Galactus néven emlegetnek. Isten igazából nem sokat tudunk meg róluk, és ez baj, főleg annak tudatában, hogy Galactus egy igen elismert gonosz a Marvel univerzumban.

A színészekkel nekem nem volt különösebb bajom, így őket nem is akarom nagyító alá venni, de minden más katasztrófára sikeredett. A Fantasztikus négyes 2 kapcsán kijelenthető tehát, hogy messze nem a legjobb emberek dolgoztak a filmen, így a minőségi kalandra még várnunk kell. 4/10

Felnőttként sok minden megváltozik. Legyen itt szó ízlésről, gondolkodásmódról, vagy éppen egy film iránti rajongásról. Ez a helyzet az Addams Familyvel is, mivel sajnálatos módon, felnőttként megnézve már nem tudott olyan élményt nyújtani, mint a 90-es években. Bár ettől függetlenül még mindig szerethető, és jó!

Sok-sok éve már, hogy a jó öreg Fester eltűnt a Föld színéről. Gomez a családfő minden évben szellemidézést hajt végre, hogy viszontláthassa eltűnt bátyját. 25 év után végre sikerrel is járnak, és az ajtón bekopogtat Fester, ám közel sem olyan, mint régen. Sok kérdés fogalmazódik meg a családtagok között, és még a legfiatalabb családtag, Wednesday is kételkedik Festerben…

Addamsék a világ legfurább emberei. Náluk minden másként működik, hiszen a halál és a kín élteti őket. A gyerekek késekkel rohangálnak, és szabadidejükben rémmeséket olvasnak, illetve egymást kínozzák. A szülők szenvedélyesen rajonganak a fájdalomért, ami véleményük szerint a leggyönyörűbb dolog az életben. Az ő kertjükben nem almafák, hanem sírkövek vannak, a házukat nem virágok díszítik, hanem pókhálók. Normális inas helyett Izé és Lurch rohangál a házban, valamint a Mama sem almás pitét süt az unokáinak.

Ezt a különc, de annál viccesebb családot egy bizonyos Charles Addams találta ki még a XX. század első felében. Az amerikai karikaturista óriási sikert ért el anno, és a 30-as években a The New Yorker magazin rajzfilmsorozataként jelent meg az AF. Addams ötlete alapján a 90-es években Barry Sonnenfeld mozifilmet készített a Galád családról, mely szintén nagy sikert jelentett, mind a kitalálónak, mind a rendezőnek. A hibái ellenére is meghatározó filmmé, valamint az akkori fiatalok kedvencévé tudott avanzsálni.

A film magán viseli azon stílusjegyeket, amiket a 80-as, 90-es években láthattunk. (Beetlejuice, Reszkessetek betörők, Ace Ventura, stb) Némileg erőltetett humor, - nem kínosan – valamint olyan karakterek, akik a puszta megjelenésükkel is röhögést váltanak ki az emberből. Minden egyes helyzetben valami vicceset, valami oltári nagy ökörséget próbálnak csinálni, ami végül egy fantasztikus vígjátékká alakul. Az efféle filmekben soha nem a történet marad meg bennünk, hanem egy adott jelenet, egy adott beszólás, vagy csak az egyik szereplő arcképe. (A jó öreg Christopher Lloyd)

Az Addams Family az Oscar-gálán is képviseltette magát a legjobb jelmeztervezés kategóriájában. Hozzáteszem nem is érdemtelenül. Az öltözékek, a sminkek és a díszletek mind-mind egyediek voltak, és rendkívül hangulatossá tudták varázsolni a filmet. (A zenéről nem is beszélve)

Végezetül pedig még annyit írnék, hogy érdemes nekiülni azoknak, akik eddig még nem látták a filmet, mert egy igazi klasszikusról van szó, amiben a színészek, a hangulat, és sok más egyéb is maradandó élményt tud nyújtani. Akkoriban nekem az egyik kedvencem volt, de mára már nem tekintek rá úgy. Ugyanakkor az egyik álmom válna valóra, ha Tim Burton fogná magát és elkészíteni az ő stílusa alapján az Addams Familyt. Biztos vagyok benne, hogy sikeres lenne, és vissza is tudna térni a csúcsra. Ez pont az ő világa. 7,5/10

A DreamWorks sikeres rajzfilmjének folytatásához is érkezett egy poszter. Az Így neveld a sárkányodat 2 a 2014-es év nyarán fog megérkezni a mozikba. 

Hugh Jackman évről évre egyre jobb, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a legújabb filmje, a Fogságban. A 2012-es Nyomorultak című film már meghozta neki az Oscar-jelölést, de kétség sem fér hozzá, hogy a következő gálán is ott lesz a neve a jelöltek között. Jackman eddig is jó volt, de úgy érzem, hogy a közelmúltbeli alakításai miatt szintet is tudott lépni.

Keller Dover életébe beköszönt a rémálom, ugyanis a kislánya eltűnik a legjobb barátjával együtt. A családon és az apán a kétségbeesés lesz úrrá. Az egyetlen nyom, amin elindulhatnak egy rozzant lakókocsi. A helyi detektív, Loki, nyomban le is tartóztatja a lakókocsi sofőrjét, Alexet, de a bizonyíték hiánya miatt szabadon kell engednie. Ezek után az apa úgy dönt, hogy saját kezébe veszi az ügyet, mert a rendőrség képtelen megtalálni az elkövetőt…

Denis Villeneuve a Felperzselt Föld című filmjével már bizonyította tehetségét, és azt, hogy ügyesen tele tudja pakolni a viszonylag hosszú játékidőt élvezhető elemekkel. A Fogságban az utóbbi évek egyik legjobb dráma/thriller produkciója.

Ugyanakkor közel sem korszakalkotó, mert túlságosan is ismert elemekből épül fel, de ettől függetlenül óriási szórakozást nyújt. Elég csak arra gondolni, hogy az események a szürke, napfénytől mentes városkában történnek, ahol naphosszat esik az eső, és az emberek arcán a boldogság helyett szomorúság ül. Erre rátesz még egy lapáttal a zeneszerző a drámai, feszültségfokozó dallamaival is, így tehát kijelenthető, hogy hangulatilag nagyon magasra tette a lécet a film.

Villeneuve kezei alatt egy olyan szereplőgárda dolgozott, akikre igencsak büszke lehet. A színészek egytől-egyig remekül alakítottak, de közülük is a Hugh Jackman, Jake Gyllenhaal, Paul Dano trióra érdemes odafigyelni. Jackman talán élete alakítását nyújtotta ebben a filmben, hiszen kézzel fogható volt, azaz energia, amit kisugárzott a képernyőről. Nem lennék meglepve, ha meg is kapná érte az Oscart.

A Fogságban egyetlen hibája talán, és amibe bele lehet kötni, az a forgatókönyv. A legtöbb esetben nem kapna kritikát az efféle munka, mert tény, hogy minőségi, de ha a film többi eleme mind a helyén van, akkor bizony észrevehető a gyengébb láncszem. Aaron Guzikowski még mondhatni kezdő a szakmájában – ettől függetlenül tehetséges – és bizony nem merte elhagyni azokat a kliséket, amelyeket már mindenki ismert. Ha egy kicsit bátrabb lett volna, akkor mennybe mehetett volna…

No, de egy szó, mint száz a Fogságban egy nagyon korrekt film, amit mindenképp érdemes megnézni. Hiába hosszú a játékidő, a film minden perce élvezhető. Akik drámára, thrillerre, vagy éppenséggel krimire vágynak, azok mind bevállalhatják, mert csalódni nem fognak. Ott van az év legjobbjai között. 8,5/10

Jack Kerouac könyve immáron a filmvásznakon is látható, „hála” Walter Salles rendezőnek. Egy igazi Road Movie-ról beszélünk, melyben a fiatalok keresztül-kasul beutazzák az Államokat, majd egy rövid időre áttérnek Mexikóba is, és mindeközben kábítószereznek, írnak, szexelnek, és élik az életüket.

A fiatal, feltörekvő író, Sal Paradise találkozik a furcsa, ám stílusos Dean Moriartyval, valamint az ő elbűvölő feleségével, Marylouval. Úgy gondolják, hogy a szürke, unalmas élet helyett a kalandos, szórakoztató életet választják, így hát útra kelnek, hogy érezzék a szabadságot és felfedezzék a világot…

A könyvet nem olvastam, így nem tudom összehasonlítani, de a hallottak alapján nem igen lehetett ezt a könyvet megfilmesíteni, és sajnos ezt a végeredmény is bizonyítja. A történet nem a legegyszerűbb, és valószínűleg a könyvben sokkal mélyebben és hangulatosabban mesélik el az egészet. No, de ez más tészta, most a filmről kell beszélni.

Walter Salles olyan hibákat követett el, amiket egyszerűen nem lehet megbocsájtani egy rendezőnek, ha egy minőségi alapanyag van a kezébe tolva. Addig rendben is van a dolog, hogy nehéz megfilmesíteni, (A Pi életére is azt mondták) de hogy olyan alapvető elemeket elhanyagolni, mint a hangulat, egyszerűen nem megengedett. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg az üresjárat, s ezáltal elképesztően unalmassá vált a film. Az Úton egy lelketlen, üres alkotás. Hol van az Easy Rider Road Movie hangulata, hol van a Nyár királyai szabadságérzete, hol van a hangulat? A rossz zeneválasztás már csak hab a tortán. Semmit nem ad a filmhez, pedig az operatőri munka kifejezetten jó volt, és a minőségi fényképezéshez jó lett volna, ha tudnak társítani egy – az se baj, ha hatásvadász – rendes dallamot.

A film egyetlen igazán pozitív oldala a színészi játék. Amennyire rossz a film, olyan jól alakítanak benne a színészek, és itt legyen szó a főszereplőkről vagy éppen arról, aki csak másodperceket szerepel a képernyőn. Sam Riley és Garrett Hedlund karakterére még azt is rá lehet sütni, hogy jól vannak megírva, nem úgy, mint szerencsétlen Kristen Stewart-éra, aki csak úgy felbukkan, rácuppan néhány „szerszámra” majd eltűnik. Igazából nem alakít rosszul, sőt, szerintem kifejezetten jól áll neki a szerep és nem okoz csalódást (pláne, hogy nem volt rest megmutatni magát a kamerának), de sajnos, olyan semmit érő szerepe van. A film során feltűnnek még olyan nevek, mint Amy Adams, Kirsten Dunst, Viggo Mortensen, Terrence Howard, és Steve Buscemi.

Én személy szerint szerettem volna szeretni ezt a filmet, mert izgalmas találom a 40-es, 50-es évek Amerikáját, de nem lehetett, a már említett hibák miatt. A könyv ismerete nélkül nem is igazán ajánlom megtekinteni a filmet, mert két óra tömény unalom vár arra, akit az első percekben nem kap el a film, vagy arra, aki szimplán leül megnézni a filmet. Sok-sok ziccer lett elrontva benne, és bizony óriási nagy csalódás lett ezáltal az Úton. Nem is szaporítanám tovább a szót… 4,5/10

Ui: A filmes jogokat már 1979-ben megszerezte Francis Ford Coppola, de talán jobb lett volna, ha sosem kerül fel a filmvásznakra.

Szükségünk van egy hősre, egy vezetőre, egy olyan emberre, aki képes szembeszállni a legádázabb ellenséggel is. Szükségünk van Danny Trejora, azaz Machetére! Robert Rodriguez a B filmek rajongója az idei évben ismét elhozta nekünk a pengés darabolót, bár a mostani kalandja egy kissé erőltetettre sikeredett, sajnos.

Machete megbízást kap az Egyesül Államok elnökétől, hogy végrehajtson egy veszélyes küldetést. Cserébe megkapja az amerikai állampolgárságot. A feladata, hogy megállítsa az őrült Mendezt, aki a mexikói kartell vezetője. Mendez azt tervezi, hogy rakétákat lő Washingtonra…

Danny Trejo, 2010-ben megkapta a hozzá legközelebb álló szerepet, és a számtalan mellékszerep után végre elvitt a hátán egy alkotást. Olyannyira sikeres volt a karaktere, hogy Trejo második neve, azóta csak Machete. (nyilván nem, de jól hangzik)

Robert Rodriguez stílusa nem mindennapi, így eléggé leszűkíti a kört, mert nem mindenki hajlandó leülni egy efféle bugyuta, ökörködés elé. A Machete gyilkollal ráadásul még az is probléma, hogy nem jó. Unalmas, erőltetett, de valamilyen szinten mégis szórakoztató, bár ezt a színészeknek köszönhetjük.

Rodriguez abban a szerencsés helyzetben volt, hogy ismét egy impozáns szereplőgárda állt a rendelkezésére. Danny Trejo mellett voltak visszatérő arcok, és újak is: Mel Gibson, Demian Bichir, Amber Heard, Michelle Rodriguez, Sofía Vergara, Charlie Sheen, Lady Gaga, Antonio Banderas, Cuba Gooding Jr., Vanessa Hudgens, Alexa Vega. Azt nem mondom, hogy mind jó színész, de itt, ebben a filmben tökéletesen helytálltak és mindannyian pluszt adtak a filmhez. Elég csak abba belegondolni, hogy Sheen az USA elnöke, vagy Amber Heard Miss San Antonio (mondjuk ez még lehetséges is), illetve Sofía Vergara a csöcseivel lő.

Míg az első rész Trejo vezetésével egyedi volt – annak ellenére, hogy a rendező a stílusát már több filmben is bemutatta – addig a folytatás már olyan hatást keltett, mintha elfogyott volna az ötlet. Kevesebb poén, ötlettelen gyilkolások, és egy megáradt főszereplő, és még a hangulat sem volt tökéletes. Ugyanakkor azt nem mondom, hogy nézhetetlen, mert vannak benne ütős poénok, meg vicces kivégzések, de a nagy beharangozó után többre számított volna az ember.

Sajnos a Machete gyilkol messze nem ér fel az első részhez, és ha a direktor nem lesz képes előhúzni valamit a tarsolyából, akkor felesleges is lesz folytatást készítenie ehhez a filmhez. Lehetett volna egy A kategóriás B filmet készíteni belőle, mert az alapanyag megvolt hozzá, csak éppen nem sikerült összerakni a darabokat egy egésszé. 5,5/10

A svéd, aki bár nem szerepelt olyan nívós filmekben, mint a legnagyobb akciósztárok, de mégis bérelt helye van a legnagyobb hősök között. Volt ő modell, kipróbálta a rendezést, valamint harcművész is volt, mi több egy sikeres sportoló, hiszen 1980-ban és '81-ben megnyerte az európai nehézsúlyú full-contact karate bajnokságot, ami azért elismerésre méltó. Dolph Lundgren a filmvásznon egy igazi B színész, de a megjelenésének hála őt sem lehet egy könnyen elfelejteni. Elengedhetetlen szereplője volt a 80-as, 90-es éveknek.

A pályafutását 1985-ben a James Bond - A View to a Kill című filmmel kezdte, majd ugyan ebben az évben szerepelt a Rocky IV-ben, és alakította a kíméletlen öklöst, Drago-t. Utóbbi film beindította a karrierjét és szépen ívelt felfelé. A következő tíz évben sok minőségi B filmet szállított le nekünk, amik a mai napig a kor klasszikusai között vannak számon tartva, és nem is érdemtelenül. Viszont a 90-es évek közepétől egy lejtmenet kezdődött el nála, ami a 2000-es évekkel – mely az összes sztárnak betett – ki is teljesedett, és persze ezt nem pozitívumként kell érteni.

No, de visszatérve az igazi Lundgrenre, nézzük, hogy mik voltak a legjobb filmjei.

Az ausztrál horrorfilmek eddig ismeretlenek voltak számomra, és sajnálatos módon a Véres hétvége nem az a film, mely meggyőz arról, hogy érdemes lenne tovább keresgélni. Természetesen nem egy filmből kell kiindulni, de jelenleg nem tudok máshoz viszonyítani. Jamie Blanks egy majdnem jó filmet hozott össze, de csak majdnem…

Peter és Carla házassága a romokban. Unják egymást, folyton veszekednek, és még a vakációzás sem segít rajtuk, pedig Peter úgy gondolja, hogy egy jó kis vadkempingezés újra összehozhatja őket. Azzal viszont nem számol, hogy a tetteik ellen fellázad a természet és a mulatságos pihenés helyett egy szörnyű kaland vár rájuk…

Mindjárt bele is vágnék a közepébe, és ott kezdeném, hogy a két főszereplő egészen ügyesen hozzák a szerepüket. Érezhető rajtuk az ellentét, az egyre erősödő feszültség, mely nem csak rájuk, hanem az egész filmre igaz. Blanks nagyon jól érzett rá arra, hogy hogyan lehet feszültséget teremteni a semmivel. A történetben semmi extra nincs, de mindig várjuk a csavart, az ijedtséget, és a sablonelemek megjelenését. Egyik sem történik meg, és pont emiatt lehetett volna egy jó film, hiszen nem a jól bevált módszerekre támaszkodik. Ennek hatására a feszültség a legtöbb helyen az egekbe szökik, de sajnos a maradék időszakban unalomba fullad és szinte már kézzel fogható a kontraszt a két véglet miatt.

A film másik hibája, hogy több szálat is bemutat nekünk, de nem képes elvarrni őket. Nyitva hagyja, és nem válaszolja meg a kérdéseinket. Ez néhol jól is elsülhet, de itt nem éreztem azt, hogy jobb a tudatlanság.

A Véres hétvége ötletnek szuper, de a kivitelezés nem az igazi. Talán az eredeti – hiszen ez egy remake – sokkal többet ad, de oda még nem jutottam el, hogy megtekintsem. Majd egyszer… talán. Ajánlani ezt a filmet nem igazán tudom, esetleg csak akkor, ha tényleg nincs más ötlet, de akkor is inkább a Rémségek könyvét mondanám, amit szintén Blanks rendezett, méghozzá Jared Letoval a főszerepben. (az egy árnyalattal jobb) 4,5/10