2010-ben, Steven R. Monroe a Köpök a sírodra című horror remake-el a torontói, After Dark Filmfesztiválon 3. helyet szerzett, és az átlagnézők is odavoltak a filmjéért. A B kategóriás horrorok között tényleg szépen mutatott, és a rendező az idei évben úgy érezte, hogy el kell készíteni a folytatást is. De vajon tényleg szükség volt erre? Nézzük…

Egy New York-i lány, Katie fotósorozatot szeretne készíteni, ám nem tudja, hogy kihez forduljon. Nem valami gazdag, így szeretné olcsón megúszni a dolgot. Az egyik nap belebotlik egy hirdetésbe, mely szerint ingyen fotósorozatot kínálnak. Katie ezt ki is használja, ám a fényképésznél furán viselkednek az ott dolgozók, így gyorsan lelép a helyszínről. Azt viszont még nem sejti, hogy nem sokára újra találkozni fog az ottaniakkal, és annak bizony nem lesz jó vége…

Véleményem szerint ezt a bosszúállós témát elég lett volna csak egyszer ellőni, mert másodjára eléggé unalmassá vált. Az elsőnek még volt egy sajátos varázsa, ami jó volt a maga módján, de ez itt már nem mondható el. Az első részben a storyt jól vezették fel, majd jól vezényelték le. Megvolt az egyszerű story keretes szerkezete, amiben ráfókuszáltak a brutalitásra, az erőszakra, és nem utolsó sorban a bosszúra. A bosszúra, mely kegyetlenebb volt, mint az előtte lévő ok, mely végül elindította a hadjáratot.

A második résznél érződik, hogy Monroe nem tudott mit kezdeni a sok szabadidejével és úgy gondolta, hogy ha már úgysem tud mit csinálni, akkor vegyünk elő egy régebbi alkotást és csináljuk meg hozzá a folytatást. Hát meg is csinálta, de minden téren megbukott az elődjéhez képest. Bár azt hozzátenném, hogy az öröm az ürömben, hogy a helyszín kiválasztása elég hangulatosnak bizonyult.

Viszont, amint beindul a film, rájövünk, hogy felesleges is tovább nézni, hiszen tudom a következő lépéseket. Annyira egyértelmű, hogy szinte fáj. Én nem adtam fel és folytattam, és szemtanúja voltam, hogy miként esik át Monroe a ló túloldalára a bosszúval. Túlzóak, (bár az első részben sem fogták vissza magukat, de ott legalább elsőként láthattuk), feszültségmentesek, unalmasak, és összecsapottak. Nem engedték kibontakozni a bosszút, nem hagyták, hogy Katie megmutassa a rosszaknak, hogy mit tettek vele. Egyszerűen csak ment, ölt, ment, ölt, és vége. Bár illik azért megemlítenem Jemma Dallender nevét, mert voltak időszakok, amikor egész hitelesen is játszott, de sajnos nem voltak "játszótársai", se a kamerák előtt, se a kamerák mögött, így egyedül nem tudott csodát tenni.

A Köpök a sírodra 2 egy teljesen felesleges film, amiben már nincs meg az a beteges, ám szép bosszú. A film a fű alatt jött, és a fű alatt is fog távozni. Kevés ember fogja észrevenni, hogy egyáltalán létezik ez a folytatás. 3/10

Manapság már félve ülök neki az olyan alkotásoknak, amikben vámpírok szerepelnek, hiszen a Twilight széria feltűnése óta sorozatosan jönnek ki a bugyutábnál, bugyutább rémfilmek a hegyesfogú szörnyekről. Pontosabban azokban már nem is szörnyek… Ám nem rég rátaláltam a Vámpírok földje című filmre, mely végre visszahozta az igazi gonoszt. Az egyetlen gond vele már csak az volt, hogy ha nem karóval vadásztak volna rájuk, akkor azt hittem volna a legtöbb esetben, hogy zombikkal harcolnak az emberek.

Amerikában az emberek bujdosni kényszerültek, mert a szabadban várakozott a vámpírsereg. Miután megölték Marvin szüleit a szörnyek, egy vámpírvadász sietett a segítségére, és vette a védelme alá. Ketten közös erővel próbálták ezek után felvenni a harcot a vérengző bestiákkal. A céljuk az volt, hogy eljussanak a biztonságos zónába, ahol végre nem kell tartani a támadásoktól…

Jim Mickle majdnem jó filmet hozott létre, amikor megrendezte a Vámpírok földjét. A direktor ambíciói dicséretesek, mert nem akart beállni a tucatfilmesek közé, akik a poszt-apokaliptikus világot arra használják fel, hogy buta tömegfilmeket készítsenek. Mickle komolyabb volt annál, és ez látszott is a filmen. A játékidő rövidsége ellenére nem vette pörgősre az dolgot, hanem belassította a cselekményt. A képi világot szürkésre, a hangulatot drámaivá varázsolta, hogy átadja azt a keserűséget, azt a szenvedést, amit az élőknek nap-mint nap át kell élniük az életben maradásért.

A film persze nem tökéletes, de az igyekezetet mindenképpen dicsérni kell, és ha valamelyik rendező legalább megpróbálja, akkor a bukás sem olyan rossz. A forgatókönyvet én nem piszkálnám, az a jól megszokott világvége sablont követi, miszerint „irány a menedék”. Ez rendben is van, ebben a helyzetben ez kell. De nem találta meg az egyensúlyt a cselekmény vezetésében. Vannak üresjáratai, amik unalmasak, és ez egy bő másfél órás filmnél nem jó. Emellett a vámpírok ábrázolása is hagy némi kívánni valót maga után. Addig rendben van, hogy szörnyként ábrázolták őket, de ezek szinte már zombik voltak. Kicsit letisztultabb vérszopók kellett volna, olyan Pengés vámpír kinézettel. No persze lehet ez csak nálam lesz gond, de én ezt hibának vélem. Valamint a filmben megejtettek egy csavart, ami rendkívül idegen volt az addigi történetben. Felesleges, oda nem illő pár perc volt az, amit ha elhagytak volna, akkor az összkép a hibák ellenére is szebben festene.

A Vámpírok földje egy nagy potenciállal bíró film, melyet ha Mickle pár év elteltével, újabb rendezői tapasztalatok után újrarendezne, akkor szerintem sokkal jobban készítené el. De 2010-ben ő megpróbálta, a végeredmény felemás, de mindenképpen dicséretes. Hangulatos, horrorisztikus és nem utolsó sorban véres. 6/10

Jean Claude Van Damme a felfelé ívelő karrierjét úgy szerette volna még eredményesebbé tenni, hogy megduplázza saját magát és egyszerre két oldalról adja a pofonokat a rosszfiúknak. A Dupla dinamit a 90-es évek egyik legjobb akciófilmjévé vált, és JCVD karrierjében is elég szép helyet foglal ez az alkotás.

Egy befolyásos üzletember halálát szeretné néhány hongkongi maffiózó, aki egy éjjel meg is támadja a Wagner családot. Csodával határos módon a kocsiban lévő ikerfiúk megmenekülnek, ám elválasztják egymástól őket. A világ két távoli pontján nőnek fel, de felnőttként egymásra találnak, hogy bosszút álljanak a szüleik gyilkosain…

A rendezőnek, Sheldon Lettich-nek ez volt a harmadik alkalom, hogy a belga sztárral dolgozhatott együtt, hiszen először a Véres játék, majd az Oroszlánszív című filmben voltak egy fedél alatt. A legelső alkotással egyből robbantottak is, de a Dupla dinamit sem vallott szégyent. A story egyszerűsége a film előnyére vált. Egyrészt nem volt több mint egy átlagos bosszú film, másrészt arra fókuszáltak, ami a legnagyobb eredmény szülheti, azaz JCVD-re.

A legnagyobb erénye a 90-es éveket jellemző atmoszféra volt, mely által a film hiába buta sok helyen, hiába nem eredeti, mégis szórakoztató és végtelenül élvezhető. Emellett a színészek is hozzátették a magukét, és Geoffrey Lewis mellett a már jól ismert ázsiai pusztító, Bolo Yeung is pozitívum volt. No persze a lényeg Van Damme volt, és az ő játéka, mely bár nem volt Oscar-díjas alakítás, de kifejezetten többet nyújtott a kettős szerepben, mint általában. Alex és Chad, a két fivér nagyok sok mindenben különböztek egymástól és ez jól is mutatták be nekünk. Az efféle akciómozikban nem nagyon erőltetik a karakterfejlődéseket, mert a legtöbb esetben a főhős terminatorként működik, és érzelmeket is nagyon ritkán visz fel a filmvászonra, de itt megkapjuk a fejlődést mind a két részről (persze, azért túlzásba nem estek).

Emellett Van Damme az erejét is megmutatja természetesen, és a bunyója Yeung és közte kifejezetten jóra sikeredett. Egy szó, mint száz, a Dupla dinamitban megvan minden ahhoz, hogy élvezhető akciófilmet láthassunk, ráadásul a tesztoszteron szint is az egekbe szökik. Férfias, kemény, egyszerű filmről van szó, ami bő 20 év után is fogyasztható. 8,5/10

David Twohy és Vin Diesel évekkel ezelőtt elkezdték kigondolni, hogy miképpen lehetne folytatni a Riddick filmeket. A második film bukása után az Universal stúdió kétszer is meg gondolta, hogy ad-e pénzt az új film elkészítéséhez, ám végül beadta a derekát és Twohy és Diesel újra nekivágtak az univerzumnak.

Riddicket egy látszólag kihalt bolygóra száműzik, ám a felfedező útja közben rájön, hogy itt bizony nincs egyedül, mert vérszomjas lények vadásznak rá. A túlélési ösztön azonban elég magas Riddickben, így a legnehezebb napokat is átvészeli, majd eljut egy telepre, ahonnan vészjelzést ad le. A jel hatására fejvadászok érkeznek a bolygóra, hogy a Riddickre kitűzött vérdíjat bezsebeljék a hullájával, ám azt ők még nem tudják, hogy a hajójukkal csak szívességet tesznek neki…

A második rész hibájából tanulva Twohyék visszafogták a költségvetést, és a rohanás helyett a megfontolt sétálást választották. Jól tették! A legjobb rész lehetett volna a trilógiában az idei, ha belecsempészik azt a bizonyos pluszt, ami kiemeli a tömegből a jobb filmeket. Itt ezt sajnos nem kaptuk meg, és ennek hatására sok helyen unalmas, és erőltetett lett a film. Kicsit olyan érzésünk támadhat a film nézése közben, mintha a megpihent hőst még egy utolsó menetre hívnánk, de ő ezt a háta közepére sem kívánja. Ugyanakkor a hibái ellenére sem tudom utálni ezt a filmet, mert a potenciál benne lakozott, és csak egy lökés kellett volna neki, ami beindítja.

Kaptunk egy sebzett vadat, akire a film elképesztően ráfókuszált az első bő fél órában, és végre csak Riddickről szól a film, és nem arról, hogy kinek kell segítenie, kitől kell menekülnie (emberek). Lassú, de annál erősebb felvezetése volt ez a filmnek, mely egy ilyen kezdéssel akár a mennybe is juthatott volna. Ráadásul a környezete sem volt elhanyagolva, és a bolygó, amin élt, valamint a szörnyek, akik körülvették egytől egyik érdekesek voltak, és egy erős horror/sci-fi érzetet adott.

Az első fél óra után viszont begyorsult a film, hiszen megérkeztek a fejvadászok, és ennek hatására emlékek kezdtek bevillanni, amik a Pitch Black filmből valók. Déjà vu érzésem támadt, ami nem feltétlenül baj, mert az első rész nekem nagyon tetszett, de ami ott újdonságként hatott az itt már nem feltétlenül lett szórakoztató. A jó momentumok megvoltak, de többször akadozott a gépezet, és a hosszú játékidőt nemigen tudták megfelelően kitölteni. Néhányszor csak pofáztak egymással a keménylegények, ami szintén nem lett volna baj, ha frappáns, szórakoztató mondatok hagyták volna el a szájukat, de a Riddick esetében oda nem illő, felesleges dialógusokról van szó.

Kicsit sajnálom, hogy a film mellé ment, és nem lett az év egyik meglepetése, mert bírom a karaktert, de sajnos ez a harmadik rész messze van a tökéletestől, de még a nagyon jótól is. Azt viszont nem mondom, hogy rossz, mert akkor hazudnék, de sok minden hiányzik belőle, és a fotelből nem hiszem, hogy elégedett mosollyal állnánk fel. Az első résztől messze elmarad, de a másodikat veri, így a kettő közé helyezem a filmet, és adok rá egy 6,5/10-est. 

Megérkezett az első poszter a 4. Transformers filmhez, mely az alcímet is felfedte. 

1998-ban Brian Helgeland, Oscar díjat nyert a Legjobb adaptált forgatókönyv kategóriájában Curtis Hansonnal, a Szigorúan bizalmas című nagysikerű film forgatókönyvéért. 2003-ban (Titokzatos folyó) szintén ott volt a neve a jelöltek között, és bár nem kapta meg a díjat, de Helgeland neve elég szépen csengett az írók között. Azonban nem csak az írói pályája között lehet szép munkákat találni, hanem a rendezői karrierjében is. Olyan filmek kötődnek a nevéhez, mint a Visszavágó, Mel Gibsonnal a főszerepben, illetve a Lovagregény, valamint a Bűn rendje, bár utóbbi nem aratott nagy sikerült, sőt… De összekapta magát és 10 évvel az utolsó rendezése után újra minőségi árut szállított a piacra, melyre ismét büszke lehet.

Jackie Robinson az egyik legismertebb baseball játékos a világon. Ő volt az első színes bőrű játékos az MLB-ben, amikor debütált a Brooklyn Dodgers színeiben az 1947-es évben. Ezzel megtört egy bő 60 éves időszakot, mely alatt egyetlen színes bőrű játékos sem lehetett tagja a profi ligának. Robinson szerződtetése óriási változást hozott a ligában, és a példája hatással volt az amerikai kultúrára, valamint a polgárjogi mozgalom egyik ikonja lett.

Brian Helgeland az ő történetét vitte a filmvászonra, és mutatta meg, hogy azért mert valakinek színes a bőre, még egyenlőként kell bánni vele. És igen, mindezt úgy tette, hogy telepakolta hatásvadász elemekkel, amik segítségével vagy nagy eredményt ér el valaki, vagy oltári nagyot zakózik. Jelen esetben az előbbi jelenséget tapasztalhatjuk, így bátran ülhetünk neki a 42-esnek.

A sportfilmek nálam mindig fokozott figyelmet kapnak, mivel én is versenyszerűen sportoltam anno, így sokszor jó emlékeket idézek fel egy adott filmmel. Ám a 42-esnél nem a megszokott belső harcot kell megvívnia a főhősnek, hanem sokkal tágabb réteggel kell megküzdenie a talpon maradásért. A saját vívódásai mellett a csapattársakat is maga mellé kell állítania, illetve a nézősereget is, akik ellenzik a tevékenységét. Robinson emberfeletti tettet hajtott végre, és hála neki, az őt érő társadalmi problémák az idő múlásával enyhültek, és a későbbi korosztálynak már jóval kisebb teherrel kellett megküzdenie. A rasszizmus sajnos a mai napig teríték van, és bár a sportban dupla erővel küzdenek ellene, az 1940-es években ez nem volt lehetséges, és a csúcson járt a bőrszín megkülönböztetése. Ezt a film nagyon egyszerűen, de annál hatásosabban mutatja be, és nem kell félni attól, hogy giccses, egyoldalú, túlzó jelenetekkel állítja majd maga mellé a nézőt a rendező, hiszen ezt megteszi a történet.

A story a megszokott módon itt is, ott is foltozva volt, hogy eladhatóbb, és kerekebb legyen, de soha nem esett át a ló túloldalára, és ez az, ami miatt ez a film kiemelkedik az átlagos sport drámákból. No persze színészek is kellettek a jó eredmény eléréséhez, és Chadwick Boseman, Harrison Ford, Christopher Meloni is jól helytálltak, de melléjük lehetne még sorolni néhány nevet, úgyhogy a casting jól sikerült.

A 42-es egy meglepően jó film lett, és a segítségével egy újabb nagyszerű ember életét ismerhetjük meg. Bátran üljünk le elé, mert megbánni nem fogjuk. 8,5/10