Új plakáttal jelentkeztek Slyék. Úúú, de szigorúak!!!

Baz Luhrmann a pompa és csillogás mestere az idei évben sem hazudtolta meg magát, és DiCaprioval a fedélzetén elkalauzolt bennünket a felső tízezer birodalmába, ahol bizony nincsenek szürke hétköznapok. Vagy talán mégis?

Amerika a lehetőségek hazája, így mindenkinek esélye van beteljesíteni az amerikai álmot, mely a végtelen gazdagságot, és rivaldafényt jelenti. No, persze nem mindenkinek jön össze. Azonban van egy ember, egy bizonyos Mr. Gatsby, akinek sikerült felérnie a csúcsra. Róla annyit lehet tudni, hogy sikeres, gazdag, és minden héten óriási nagy ünnepséget tart a kastélyában, ahol boldog-boldogtalan szórakozhat. De mégis, ki az a Gatsby? Nick Carraway megpróbálja bemutatni nekünk…

Luhrmann a Moulin Rouge-al már bizonyította, hogy ért a csillogáshoz, és ezt a Nagy Gatsbyban is megmutatta. Bevallom őszintén nagyon féltem ettől a filmtől, mert a képi világa valahogy nem jött át elsőre, és ezért sokáig halogattam a megtekintését. Ám eljött az idő, hogy megnézzem, és bizony kellemesen csalódtam benne. A film, mely F. Scott Fitzgerald regényéből készült, első ránézésre egy dupla cukormázas édesség, de amint belekóstolunk, rájövünk, hogy a belsejében valami keserű töltelék van, ami a kezdeti örömünket gyorsan szomorúságba löki át.

A film a forgatókönyvi résznél nem bukott meg sőt, nagyon is jól adagolja nekünk az információkat, aminek az utolsó morzsáit egészen a játékidő végén szórja el. Így mondhatni jól töltötték fel a viszonylag hosszú játékidőt, de ettől függetlenül én indokolatlanul hosszúnak éreztem, és itt-ott lefaragtam volna belőle másodperceket. No, de a lényeg a lényeg, hogy a történet elmesélése rendben van, és az a húzás, hogy Gatsbyt minél tovább tartogatják a legendái árnyékában, az nagyon jól működött.

A Gatsby esetében nem szabad elfeledkeznünk a látványról sem, ami bár rendkívül steril, és giccses, de a történetet nem lehetett másként bemutatni. Ez vagy bejön valakinek, vagy nem. (ugye engem is ez tartott vissza sokáig, de végül megbarátkoztam vele)

De mégis ki az a Gatsby? A legendákkal körülvett milliárdos, akinek az élete és a kifinomult modora olyannyira lenyűgöző, hogy szinte már túl szép, hogy igaz legyen. És amint egyre mélyebbre ásunk az életében úgy jövünk rá, hogy sötét titkok rejtőznek a felszín alatt. Leonardo DiCaprio mint mindig most sem okozott csalódást, és szinte a kisujjából rázta ki ezt az alakítást. A tekintete és a kisugárzása mesterien passzolt a karakteréhez. Ugyanakkor fontos még kiemelni Tobey Maguire-t is, aki szintén jól játszott.

A nagy Gatsby egy jó film, de én személy szerint egyáltalán nem tartom kiemelkedőnek. Ugyanakkor szórakoztató, látványos, és jól összerakott film, amiben kiváló színészek játszanak. 7,5/10

Fekete, műanyag, és persze PG-13-as. Van még remény?

Chris Pine, a USS Enterprise elhagyása után a Földön próbál szerencsét, és harcol a gyilkos vírus ellen, mely leamortizálta az egész bolygót. A Pastor tesók egy világvége filmet készítettek a 2009-es évben, ami elcsépelt ötletekkel van teli, de ennek ellenére is bőven jó az egyszeri kikapcsolódásra.

Világméretű járvány következtében az emberiség nagy része kihalt. A túlélők menedéket próbálnak keresni, ám vigyázniuk kell, mert nagyon könnyen elkaphatják a fertőzést. A hírek szerint a tengerparton van egy kisváros, ahol menedékre lelhetnek, így Brian az öccsével, Dannyvel, illetve két barátjukkal elindulnak, hogy túléljék a járványt…

Pine egy öntörvényű, tuskó, parasztot alakít, akit csak utálni lehet. Ugyanakkor érthető a viselkedése, mert ez az egyetlen módja annak, hogy túléld az ilyen méretű katasztrófát. Nem szabad érzelgősködni, nem szabad, hogy a szívünk vezéreljen, mert különben könnyen ráfázhatunk.

A világvége filmeket általában szeretik az emberek, ráadásul könnyű is elkészíteni őket. Gondoljunk csak bele, ha egy járványos filmet készítünk, akkor nem kell mást csinálni, mint kevés emberrel dolgozni, hogy szemléltessük az emberiség bukását, valamint néhány esetben kisminkelni a hullákat, hogy látszódjon a végkifejlet. CGI mondhatni nem is kell. A másik lehetőség, hogy kevés helyszínnel dolgozunk, ami annyit jelent, hogy 4-5 embert bezárunk egy helyre, például egy pincébe, ahol megpróbálnak túlélni. Lényeg, hogy említsük meg a kinti dolgokat. (atomháború, járvány, megszállás, stb)

A Víruscsapda alapjáraton semmiben nem nyújt kiemelkedőt, de nem is hiszem, hogy ezt el kéne várni tőle. Tucatalkotás, amiben az a pozitívum, hogy nem húzza az agyunkat, nem lassú, nem unalmas, hanem pörgős, és rövid. Így úgy gondolom, hogy a gyengébb filmek is jobb képet tudnak magukról festeni, és könnyebben ülünk le megnézni őket, mintha az a látvány fogadna minket, hogy a játékidő 130 perc. Ekkor a hibák sokkal nagyobbá válhatnak, és nem is biztos, hogy végignézzük az adott filmet.

A legszembetűnőbb hibái a filmnek, hogy néhol túlságosan is hülyének néz minket, illetve a karakterek buta lépéseket tesznek, amik nem szórakoztatóak, nem fokozzák a feszültséget, hanem rontják az összképet. A Víruscsapda minden tekintetben közepes, így a pontszáma is 5/10.

17 évet kellett várnunk arra, hogy ismét a filmvásznon láthassuk Son Gokuékat, hiszen az 1996-os Dragon Ball - The Path of Power óta nem volt erre alkalmunk. A Dragon ball – Battle of Gods a 14. Z mozifilm lett, és a felhőtlen szórakozás érdekében visszatért Akira Toriyama is, hogy ellássa a forgatókönyvírói feladatokat. A film bejelentése után már csak az a kérdés maradt, hogy vajon hozza-e majd azt a varázst ennyi idő elteltével is, amit anno a 80-as, 90-es években kaptunk a sorozattól. Nézzük hát…

Whis felébreszti Bills-t a hosszú álmából, majd elújságolja neki, hogy Dermesztőt legyőzte egy Csillagharcos. Whis, Goku múltjából jeleneteket mutat a Pusztítás istenének, hogy bemutassa, mégis kivel van dolguk. Bills hamar félbeszakítja a beszámolót, mert úgy gondolja, hogy eleget látott, majd bevillan neki egy 39 évvel ezelőtti jóslat, miszerint lesz egy hatalmas ellenfele, akit csak úgy neveznek, hogy a Szuper csillagharcos isten. Bills és Whis rögvest útnak indulnak, hogy felkeressék Gokut, hogy megbizonyosodjanak, tényleg ő az a bizonyos istenség…

Több hónapja már annak, hogy bejelentették az új Dragon ball filmet, és kijelentették, hogy rengeteg újítást fog tartalmazni. Toriyamáék nem is okoztak csalódást, mert több ponton is változtattak a régiekhez képest, hiszen szerették volna ismét feléleszteni a sorozatot, és ehhez úgy gondolták, hogy részben el kell felejteniük a régieket, és új köntösbe bújtatni a DB univerzumot. Be kell vallanom féltem ettől, mert rajongok az eredeti DB filmekért és sorozatért, és nem vagyok híve az újításoknak, de tény, hogy itt jól működtek. No, persze nem mind, mert például a zenei aláfestés gyengére sikeredett, holott pont az adta meg az alaphangot a régieknél, és emiatt egy kicsit csalódott is voltam, de ezt annak a számlájára írom, hogy próbálkoztak valami újjal, így még elnézhető, de a következő (már ha lesz) filmeknél már óriási hibának fogom elkönyvelni. (hozzáteszem voltak szépen csengő dallamok is)

A másik szembetűnő újítás a számítógépes effekteknél keresendő, mivel a robbanások, a pusztítás nem a megszokott módon volt ábrázolva, hanem modernizálták. Ez többé-kevésbé sikeres is volt, mert volt benne fantázia, amit a későbbiek során tökélyre is fejleszthetnek majd.

No, de rátérve a történetre, (időben a Z és a GT között helyezkedik el, illetve a sorozat képregényének 517. és 518. száma között) mely jóval hosszabb volt, mint a megszokott, így ez is újdonságként hatott. 50-60 perc helyett most közel másfél órán keresztül élvezhettük Son Gokuék storyját, mely ötletesen, és remek tempóban volt felvezetve. A játékidőt jól töltötték fel, és a mindig jelentkező hibát, miszerint „csapjuk össze a harcot a gonosszal, mert az jó…” szerencsére elhagyták, és engedték kibontakozni a két gigászt. Emellett belecsempészték a jól bevált humort, a mindig előtérbe kerülő kajálást, és az erőfitogtatást is.

Bills az idétlen kinézete ellenére szimpatikus ellenfélként mutatkozott be nekünk, úgyhogy akinek kételyei voltak vele kapcsolatban, azok mind elfelejthetik, mert Bills jópofa. Bár néhol túlzásba estek vele kapcsolatban, de ez már a Dragon Ball egyik elengedhetetlen kelléke, hogy mindig érkezik az erősebb, aki pofátlanul könnyedén verekedi át magát az ellenfeleken.

Az Istenek harca a jól megszokott sémát követi, és a felépítése az utolsó harcig nem hordoz magában újdonságot, ám a lezárása tartalmaz egy bizonyos csavart, ami miatt azt lehet feltételezni, hogy lesz folytatása a műnek.

A mozifilmeknél mindig lesz egyfajta hiányérzet, mert egy-másfél órában lehetetlen úgy kibontani a szálakat, mint a sorozatban, ahol 20-30 részeket is rászántak egy-egy küzdelemre. Ez lehetetlen, így nem is kell elvárni. A film megtekintése alatt érezni fogjuk, hogy ez valami új, ez fura, de könnyedén meg lehet vele barátkozni, és az összképet tekintve jól muzsikál, és boldogan állhatunk fel a képernyő elől. 8,5/10

Az 1976-os évben 27. alkalommal is felbőgtek a motorok a száguldó cirkuszban, és a pilóták ismét az életüket kockáztatták, hogy elérjék a hőn áhított világbajnoki címet. A rajtrácson olyan nevek is feltűntek, mint Jody Scheckter, Mario Andretti, Emerson Fittipaldi, és a két filmbéli sztár, James Hunt és Niki Lauda. Sokan a 70-es éveket a Forma-1 aranykorán is tartják, mert hihetetlenül izgalmas, és látványos volt akkoriban a sorozat, de azt sem szabad elfelejteni, hogy élet-halál harcot kellett vívniuk a pilótáknak minden egyes versenyen, mert a száguldás könnyedén tragédiába is torkollhatott.

A Hajsza a győzelemért a két akkori szupersztár, a brit James Hunt, és az osztrák Niki Lauda párharcát vitte filmvászonra. A győzelem presztízskérdés volt, és bármire képesek voltak, hogy megszerezzék a 10 pontot. A verseny mellett a spottörténelem egyik legemlékezetesebb pillanata is ekkor történt, hiszen Lauda a nürburgringi balesete után fénysebességgel tért vissza a pályára, hogy megpróbálja megvédeni a VB címét…

Ron Howard már többször is bizonyította tehetségét, és az idei évben végre egy olyan filmet hozott el nekünk, ami már régóta kijárt volna az F-1 szerelmeseinek. A rendező a film elkészítése során három fontos kérdésre is helyes választ adott: Hogyan rendezzünk életrajzi filmet? Hogyan rendezzünk autóversenyes filmet? És a harmadik, hogy miként ötvözzük a kettőt?

Howard és a forgatókönyvíró, Peter Morgan pofátlanul jól oldották meg a két pilóta történetének filmrevitelét. Egyrészt a különböző személyiségük bemutatását nem csapkodták össze, hanem hagyták, hogy kiteljesedjenek, és kialakítsanak a nézőben egyfajta vonzódást az adott versenyző iránt, ami vagy szimpátia, vagy unszimpátia volt. Hunt volt ugyebár a közönség kedvenc, a vicces, a jóképű, míg Lauda a precíz, bunkó, és az aki a rossz gazdagember képet mutatta. A film első fele épp ezért néhol talán lassúnak, néhol talán felesleges jelenetekkel tarkított, túlzásnak tűnt, de az összképet, a végkifejletet nézve már másként fogunk majd állni a dolgokhoz. Egy kicsit talán úgy hatott, mint amikor a kocsik a rajtrácson felsorakoznak, és a TV előtt kiabáljuk, hogy „kezdődjön már!”

Mondanom sem kell a film a nürburgringi nagydíjjal el is kezdődik, mi több egyenesen száguldozik. A film érezhetően eléri a csúcspontját, melyből a későbbiek folyamán nem veszít, egyszerűen csak halad a cél felé. Mondhatni zseniális, amit itt Ron Howardék műveltek, mert a baleset körülötti időszak olyan szintű feszültséget hordoz magában, és mi nézők annyira belemélyülünk a film nézésébe, hogy ha kapnánk egy pofont, akkor sem éreznénk meg. És, ami a legfontosabb, hogy egyáltalán nem giccses, mert ha megnézzük a történelmet, akkor láthatjuk, hogy egész egyszerűen egy hihetetlen story, és ezt csak így lehetett átadni. (Az meg hab a tortán, hogy az öreg Lauda is beleborzongott a film ezen részébe!)

Emellett persze szükség volt Hans Zimmer zenéire is, (aki itt sem okozott csalódást), valamint kellett két színész is, akik bele tudják élni magukat a szerepbe, és felveszik az overált, és a bukósisakot. Chris Hemsworth és Daniel Brühl, ha nem is Oscar díjas szinten, de parádéznak a filmvásznon.

No, de visszatérve a forgatókönyvre, és az egyéb minőségi munkára, azt kell mondanom, hogy a film úgy is elképesztően érdekfeszítő, hogy tudjuk a film elejét, közepét, és végét is. Épp ezért dicséretes Peter Morgan munkája, mert a történetet úgy írta meg, hogy az a két órás játékidejében hatásos, és élvezhető legyen. A már említett két sztár külön storyját is eggyé formálta, és az ellenségeskedésből, bajtársiasság lett. Karakterdrámának mondhatni tökéletes.

Végül pedig annyit fűznék még hozzá, hogy technikailag, látványilag lehengerlő, valamint az egész összképet figyelembe véve azt tudom mondani, hogy azok, akik nem rajonganak a Forma-1-ért, azok is felhőtlenül tudnak szórakozni rajta, a rajongók meg pláne. A Hajsza a győzelemért az év egyik legjobb filmje lett, és akár az Oscar díjra is odaérhet. Nagyon össze lett rakva. Zseniális! 10/10

Az új évezred legjobb slasher filmje a 2003-as esztendőben látta meg a napvilágot, ugyanis Ronny Yu olyan produkciót hozott össze, amiben a horrorfilmek két legnagyobb alakja, Freddy Krueger és Jason Voorhees csapnak össze. Önmagukban is halálosak, de crossoverként annyi vért folyatnak el, amennyi az egész bolygón nincs.

Freddy Kruegert kezdik elfelejteni az emberek Springwoodban, így a gonosznak ki kell találnia valamit, hogy újra rettegjenek tőle a város lakói. Az ördögi ötlet nem más, mint a hokimaszkos gyilkos, Jason feltámasztása és Springwoodba küldése volt, ám Jason olyannyira belejön a gyilkolásba, hogy Freddy hírnevét kezdte elcsorbítani. A rémálmok mestere ezért kénytelen felvenni a kesztyűt a machetés gyilkossal…

Maga a story nem áll másból, mint a hentelésből, és a két kultfigura versengéséből. De talán ez nem is baj, hiszen mind a ketten ehhez értenek. Velük nem lehet drámázni, nem lehet vígjátékot csinálni, velük csak aprítani lehet. Bár a film néhol átesik a paródiába, de összességében nem veszi át az uralmat a film felett. Maga a történet lendületesen halad, és egy percig nem próbál lassítani, sőt egyre többet akar zúdítani a nyakunkba, ami odáig vezet, hogy a film vége felé a fröcskölő, bugyogó vérfolyam csak úgy ömlik a képernyőre, sok esetben a trash-horrorokat is megszégyenítő módon.

A Freddy vs Jason nem akar több lenni, mint egy egyszerű, nem túlbonyolított slasher horror, amiben tényleg ömlik a vér, és hullnak az emberek. Freddy és Jason jelenléte olyan szintű zsenialitást nyújt, amire tényleg csak kultikus alakok képesek. No, persze nem árt, ha jól is keltik életre őket, gondolok itt Robert Englundra, mint Kruegerre. Nélküle a karakter nem lenne az, aki, így célszerű volt visszahívni az öreget, hogy játssza el ismét az égett képű, kalapos sorozatgyilkost. Jason meg… ő mindig is silent-killerként működött, és az arca előtt ott volt a hokimaszk, úgyhogy Ken Kirzinger sem okozott csalódást.

Yuéknak csak rájuk kellett koncentrálni, mert az emberi karaktereket felesleges lett volna tökélyre fejleszteni, hiszen úgyis elesnek, kibelezik őket, stb. Itt a lényeg a két óriás volt, és hogy minél többet szerepeljenek a képernyőn.

Úgy érzem, hogy a Freddy vs Jason a rengeteg sablon, és hibája ellenére és egy rettentően szórakoztató mű, és élményszámba megy a két ikon epikus csatája. Egyszerű, de nagyszerű, és pont emiatt lesz időálló film. 9/10

Loki sem maradhat poszter nélkül.