Nem tartom szerencsésnek, ha nem különítjük el az alkotók munkásságát és magánéletét. Egy alkotó lehet jó abban, amit művel, és lehet jó magánemberként, de persze elképzelhető, hogy csak az egyik terepen állja meg a helyét, mint ahogyan az is, hogy mindkettőn kész katasztrófa. Ebből kiindulva én nem tartozom azok közé, akik az Oscarjaitól fosztották volna meg Kevin Spacey-t a magánéleti csapongásai miatt, valamint Woody Allent is hagynám dolgozni, függetlenül attól, milyen gyanúba keveredett. És éppen emiatt mindössze a teljesség kedvéért térnék ki a Marvel Kapitány címszereplőjét alakító Brie Larson azon megjegyzésére, miszerint a fehér férfi kritikusok véleménye nem releváns bizonyos alkotásoknál. A filmről alkotott megítélésemet ezen bugyuta, szexizmussal és rasszizmussal alaposan átitatott gondolata nem befolyásolta.

Adam Mckay pályája elején íróként és rendezőként még harsány, időnként elég tapló humorú, ugyanakkor kétségkívül szórakoztató vígjátékokkal hozakodott elő. 2015-ös filmjében, A nagy dobásban aztán komolyabbra hangolta alkotói eszköztárát, mely egészen az Oscar-díjig juttatta őt, legújabb, hasonló szellemben fogant művével pedig ismét az Akadémia kegyeibe férkőzött (bár jelöléseit ezúttal csak a legjobb smink kategóriában sikerült díjra váltania). A fickó tehát, akinek a Taplógázt, és a Tesó tusát is köszönhetjük immár igen komoly, mondanivalóval rendelkező filmesként van elkönyvelve az álomgyárban.

A történet 1849-ben játszódik, nem sokkal a világosi fegyverletétel után, amiről azonban még sok, a szétszóródott seregből megmaradt szabadcsapat nem tud. A megtorlások már elkezdődtek, de vannak, akik még azt sem tudják, hogy Görgei letette a fegyvert, és amennyire lehet, harcra készen állva bujkálnak. Egy ilyen századot keres Barnabás a főszereplő, aki sebesült testvérét szeretné hazavinni Miskolcra.

Habár a rovat legutóbbi epizódjában is Dél-Korea kimagasló minőségű filmgyártásának áldoztunk mélységes tisztelettel, az ugyanonnan érkezett, a kritikusoktól tavaly Cannes-ban a fesztivál történetének legmagasabb pontszámát besöprő Gyújtogatókra ismét nem esett nehezünkre többedmagunknak is gondolkodás nélkül rábólintanunk, hiszen kétség sem férhet hozzá, hamisítatlan Watchlist anyagról van szó. Tavaly lemaradtunk a film miskolci CineFest bemutatójáról, aztán később a többi hazai mozis vetítések mellet is csont nélkül elmentünk, de valójában mindannyian csak a megfelelő pillanatra vártunk. Hölgyek, urak, ez az a pillanat.

A Gyűrűk Ura-, illetve A hobbit-széria háromszoros Oscar- és egyszeres Golden Globe-nyertes alkotója, Peter Jackson független filmesként indult el a pályán a nyolcvanas években, és a Hullajó számított az első nagy dobásának. A produkció különlegessége az erőszak és a komédia közös nevezőre hozása, annak köszönhetően, hogy a vérben tocsogó jelenetek fontos alkotóeleme lett a fekete és az abszurd humor. Jackson e kizárólag 18 éven felülieknek szóló alkotásával elnyerte a horrorfilmek Oscarjának tartott Saturn-díjat is.

Peter Farelly nevéről eddig sok minden eszünkbe juthatott, de az a kijelentés, hogy egy Oscar esélyes darabot tesz le az asztalra, csak valami humoros szövegkörnyezetben állhatta meg a helyét. A rendező új filmjével azonban alaposan rácáfolt a vele kapcsolatban teljesen jogosan kialakult képre, a munkásságát ismerőknek valószínűleg nem kis meglepetést okozva. Bobby nevű testvérével közösen a 90-es évektől kezdve folyamatosan gyártották a hol jobb, hol rosszabb, de a legtöbb esetben nagyon harsány és altesti humorral is bőven megtámogatott filmjeiket. Nevükhöz fűződik többek között a Dumb és Dumber, a Keresd a nőt és az Én és én, meg az Irén is. A most hatvankét éves, idősebbik Farelly testvér úgy tűnik, hogy későn érő típus, de megérte várni.

A Netflix bombasikerén felbuzdulva számos stúdió jelentette be, hogy saját streaming-oldalt fog elindítani, ahol exkluzív tartalmaikkal várják majd az érdeklődőket. A lista egyik kiemelt tagja a DC - a Marvel melletti legnagyobb képregénykiadó is -, akik már tavaly ősszel megkezdték ezen törekvéseiket. A DC Universe a kiadó képregényein, korábbi filmes címein kívül saját gyártású animációs és élőszereplős címekkel próbálja magához csábítani a potenciális nézőket. Első ilyen címük a Titans volt, avagy a Tini Titánok szuperhős csapatának élőszereplős változata, ami a forgatási képek és előzetes megosztó fogadtatása ellenére kritikai siker lett, olyannyira, hogy már be is rendelték a második évadát. A Titánok sorozata különösebben nem keltette fel az érdeklődésem, nem úgy, mint a DC második élőszereplős próbálkozása, a Doom Patrol.

Mivel nem könnyű megtalálni a tökéletes társat, ezért a párkeresés, a radarunkra kerülő megszerzése korosztályoktól függetlenül is szóba kerül. A párunk megtalálása örök érvényű probléma, mely mindig is nehézségek elég állította az embereket. Nincs ez másként a következő 8 alkotás szereplőinek esetében sem.

A lista most is szubjektív.