1980 november 7. A nap, amikor meghalt a legendás Steve McQueen. És pontosan ezen a napon veszett nyoma két kisgyermeknek is az Ozark-hegység keskeny folyókkal átszőtt erdőségeiben. Az ügyre Wayne Hays és Roland West arkansasi nyomozók álltak rá, akik balszerencséjükre akkor még nem tudták, de a fák közé lépve olyan veszélyekkel pettyezett, sötét rejtélyek uralta territóriumra tévedtek, ahonnan még évtizedek múlva sem találják majd a kiutat. Töltsünk ki egy pohár bourbont, és készüljünk fel egy lassú sétára a kauzalitás végtelen útvesztőiben, itt a True Detective harmadik évada.

A következő havi filmes listánkon olyan filmek kaptak helyet, amik a szépséget járják körül valamilyen szempontból.

A szépség könnyen lehet áldás és átok. Az is biztos, hogy küzdeni kell érte, ha mégis valaki olyan szerencsésnek született, hogy alig kell valamit tennie érte, akkor azt nagyon irigyeljük. Okot adhat diszkriminációra; pletykálkodásra; származhat belőle haszon, de könnyen nyűggé is válhat, arról nem is beszélve, hogy olyan is szép számmal akad, aki bármit megtenne a megőrzéséért.

Az, hogy mit tartunk szépnek, nagyon relatív, és a nemi identitásunk is tud rajta alakítani. Most megint megpróbálkozunk a lehetetlennel, és egy olyan összeállítást átnyújtani, amin mindenki megtalálja a neki tetsző alkotást.

Már biztos tudjátok, de azért inkább leírom, hogy a válogatás most is szubjektív. Marilyn is rögtön elkészül, így eljött az idő a szépség oltárán adózásnak.

Nem tartom szerencsésnek, ha nem különítjük el az alkotók munkásságát és magánéletét. Egy alkotó lehet jó abban, amit művel, és lehet jó magánemberként, de persze elképzelhető, hogy csak az egyik terepen állja meg a helyét, mint ahogyan az is, hogy mindkettőn kész katasztrófa. Ebből kiindulva én nem tartozom azok közé, akik az Oscarjaitól fosztották volna meg Kevin Spacey-t a magánéleti csapongásai miatt, valamint Woody Allent is hagynám dolgozni, függetlenül attól, milyen gyanúba keveredett. És éppen emiatt mindössze a teljesség kedvéért térnék ki a Marvel Kapitány címszereplőjét alakító Brie Larson azon megjegyzésére, miszerint a fehér férfi kritikusok véleménye nem releváns bizonyos alkotásoknál. A filmről alkotott megítélésemet ezen bugyuta, szexizmussal és rasszizmussal alaposan átitatott gondolata nem befolyásolta.

Adam Mckay pályája elején íróként és rendezőként még harsány, időnként elég tapló humorú, ugyanakkor kétségkívül szórakoztató vígjátékokkal hozakodott elő. 2015-ös filmjében, A nagy dobásban aztán komolyabbra hangolta alkotói eszköztárát, mely egészen az Oscar-díjig juttatta őt, legújabb, hasonló szellemben fogant művével pedig ismét az Akadémia kegyeibe férkőzött (bár jelöléseit ezúttal csak a legjobb smink kategóriában sikerült díjra váltania). A fickó tehát, akinek a Taplógázt, és a Tesó tusát is köszönhetjük immár igen komoly, mondanivalóval rendelkező filmesként van elkönyvelve az álomgyárban.

A történet 1849-ben játszódik, nem sokkal a világosi fegyverletétel után, amiről azonban még sok, a szétszóródott seregből megmaradt szabadcsapat nem tud. A megtorlások már elkezdődtek, de vannak, akik még azt sem tudják, hogy Görgei letette a fegyvert, és amennyire lehet, harcra készen állva bujkálnak. Egy ilyen századot keres Barnabás a főszereplő, aki sebesült testvérét szeretné hazavinni Miskolcra.

Habár a rovat legutóbbi epizódjában is Dél-Korea kimagasló minőségű filmgyártásának áldoztunk mélységes tisztelettel, az ugyanonnan érkezett, a kritikusoktól tavaly Cannes-ban a fesztivál történetének legmagasabb pontszámát besöprő Gyújtogatókra ismét nem esett nehezünkre többedmagunknak is gondolkodás nélkül rábólintanunk, hiszen kétség sem férhet hozzá, hamisítatlan Watchlist anyagról van szó. Tavaly lemaradtunk a film miskolci CineFest bemutatójáról, aztán később a többi hazai mozis vetítések mellet is csont nélkül elmentünk, de valójában mindannyian csak a megfelelő pillanatra vártunk. Hölgyek, urak, ez az a pillanat.

A Gyűrűk Ura-, illetve A hobbit-széria háromszoros Oscar- és egyszeres Golden Globe-nyertes alkotója, Peter Jackson független filmesként indult el a pályán a nyolcvanas években, és a Hullajó számított az első nagy dobásának. A produkció különlegessége az erőszak és a komédia közös nevezőre hozása, annak köszönhetően, hogy a vérben tocsogó jelenetek fontos alkotóeleme lett a fekete és az abszurd humor. Jackson e kizárólag 18 éven felülieknek szóló alkotásával elnyerte a horrorfilmek Oscarjának tartott Saturn-díjat is.

Peter Farelly nevéről eddig sok minden eszünkbe juthatott, de az a kijelentés, hogy egy Oscar esélyes darabot tesz le az asztalra, csak valami humoros szövegkörnyezetben állhatta meg a helyét. A rendező új filmjével azonban alaposan rácáfolt a vele kapcsolatban teljesen jogosan kialakult képre, a munkásságát ismerőknek valószínűleg nem kis meglepetést okozva. Bobby nevű testvérével közösen a 90-es évektől kezdve folyamatosan gyártották a hol jobb, hol rosszabb, de a legtöbb esetben nagyon harsány és altesti humorral is bőven megtámogatott filmjeiket. Nevükhöz fűződik többek között a Dumb és Dumber, a Keresd a nőt és az Én és én, meg az Irén is. A most hatvankét éves, idősebbik Farelly testvér úgy tűnik, hogy későn érő típus, de megérte várni.