Mostanában ismét jó befektetésnek bizonyul Stephen King írásait filmre adaptálni, most pedig elérkezett az idő, hogy ezen reneszánsz hullámait meglovagolva az író egyik leghátborzongatóbb műve, a Kedvencek temetője is bevegye a multiplexek vásznait. A síron túli rettenetet taglaló regénynek ez már a második feldolgozása, de vajon van létjogosultsága Mary Lambert 1989-es filmje mellett?

Tudjátok, hogy mi az a dolog, amire mindig is vágytatok? Segítek; Nem egy minőségi könyv vagy játékadaptáció, hanem egy MOBILOS, zombis játékadaptáció, méghozzá egy igazi akciósztár, Dolph Lundgren főszereplésével. Naugye… megmondtam.

Az éjszaka csendjét pisztolylövések fülsértő zaja morzsolja szét, a kietlen vadnyugati tájra boruló sűrű sötétséget pedig csak a torkolattüzek villódzása töri meg olykor. Minden fényes pillanat egy emberi élet végét jelzi. Egy átlagos éjszaka az 1850-es évek Amerikájában, amikor a kenyerüket fejvadászként kereső Sisters fivérek, Eli (John C. Reilly) és Charlie (Joaquin Phoenix) a munkájukat végzik. A drámáiról ismert francia Jacques Audiard Patrick DeWitt azonos című regénye alapján készült filmjének sötét és vériszamos nyitó képsorai kiválóan vetítik előre, hogy a néző mire számíthat a hátralévő két órában.

Jordan Peele a két évvel ezelőtti, Oscar-díjig felkapaszkodó kritikai és közönségsikere, a Tűn el! után egy újabb, a negyedik fal mögül ránk törő rémálommal rukkolt elő. Új művében következetesen viszi tovább mindazt, amit debütáló filmjével elkezdett felépíteni, tehát a Mi is hasonló stílusban és hangnemben fogant mint elődje, minek nyomán mostanra egy markáns kézjegyekkel rendelkező alkotó képe kezd kibontakozni előttünk. Ez pedig mindig jó érzéssel tölti el az egyszeri cinefil szívét, pláne akkor, ha a szóban forgó művész egy olyan komisz, jó értelemben hatásvadász és megfelelő fantáziával gyakorlatilag végtelenül bővíthető eszköztárral rendelkező zsáner keretein belül teszi a dolgát, mint a horror.

Most akkor ez kamu ugye?

Sztem nem lövök mellé azzal, ha azt mondom, hogy a pankráció egy megosztó jelenség. Valaki azt mondja kamu és ez nem is sport…valaki ezen felháborodván csuklásra készteti jó pár generáció édesanyját, és habzó szájjal üvölti a világnak a kocsmai verekedések három legfontosabb kérdését, miszerint MI VAN, MI VAN, MIVAN?!?! Én személy szerint mindig picit szkeptikus voltam, mert bár látni, hogy az ütések nagy része nem igazi, de ettől még a dobások, a földhöz vágások és a látványos, kötélről való másikra ugrások bizony nem tréfadolgok. Lehet vitatkozni azon, hogy kamu-e vagy sport, nem sport, miközben egymás auráját köpködjük tele különféle szitokszavakkal, de ezeket a mutatványokat előadni ilyen szinten, sérülés és mindenféle halálos baleset nélkül, bizony hatalmas respectet érdemel. 2008-ban a Darren Aronofsky rendezte „A Pankrátor” már egyszer megmutatta, hogy mit is művel ez az egész az emberrel, de most a Családi Bunyó is bátorkodott adni nekünk egy szeletet ebből a jelenségből, csak ezúttal vígjáték elemekkel tarkítva.

Kilenc éve érkeztek, és azóta uralmuk alá hajtották az egész bolygót. Két lehetőség közül választhattunk, együttműködünk, vagy kiírtanak minket. Új törvényeket hoztak, amik szerint élnünk kell, és dolgoznunk, hogy kitermeljük nekik a Földünk erőforrásait. És ha ez nem lenne elég, blokkolták a wifit. Na, ez volt az a pont, amit már nem tűrhettünk tovább, elvégre egy invázónak is van határa. Utcára emberek, foglaljuk vissza a Földet, éljen a felkelés, vesszenek az űrlények!

1980 november 7. A nap, amikor meghalt a legendás Steve McQueen. És pontosan ezen a napon veszett nyoma két kisgyermeknek is az Ozark-hegység keskeny folyókkal átszőtt erdőségeiben. Az ügyre Wayne Hays és Roland West arkansasi nyomozók álltak rá, akik balszerencséjükre akkor még nem tudták, de a fák közé lépve olyan veszélyekkel pettyezett, sötét rejtélyek uralta territóriumra tévedtek, ahonnan még évtizedek múlva sem találják majd a kiutat. Töltsünk ki egy pohár bourbont, és készüljünk fel egy lassú sétára a kauzalitás végtelen útvesztőiben, itt a True Detective harmadik évada.

A következő havi filmes listánkon olyan filmek kaptak helyet, amik a szépséget járják körül valamilyen szempontból.

A szépség könnyen lehet áldás és átok. Az is biztos, hogy küzdeni kell érte, ha mégis valaki olyan szerencsésnek született, hogy alig kell valamit tennie érte, akkor azt nagyon irigyeljük. Okot adhat diszkriminációra; pletykálkodásra; származhat belőle haszon, de könnyen nyűggé is válhat, arról nem is beszélve, hogy olyan is szép számmal akad, aki bármit megtenne a megőrzéséért.

Az, hogy mit tartunk szépnek, nagyon relatív, és a nemi identitásunk is tud rajta alakítani. Most megint megpróbálkozunk a lehetetlennel, és egy olyan összeállítást átnyújtani, amin mindenki megtalálja a neki tetsző alkotást.

Már biztos tudjátok, de azért inkább leírom, hogy a válogatás most is szubjektív. Marilyn is rögtön elkészül, így eljött az idő a szépség oltárán adózásnak.