Idén több legendás képregénykarakter is jeles évfordulót ünnepelhet: Tintin 90, Batman 80, Asterix 60 éve bukkant fel először a képregények hasábjain, míg Hellboy pedig 25 éve mutatkozott be abban a formában, ahogyan manapság is szeretik. Adta volna magát, hogy ehhez méltó filmes feldolgozást is kapjon hozzá, de a horrorfilmjeivel szűkebb rajongótábort szerző Neil Marshall alkotása közel sem tudott felnőni az elvárásokhoz. Ugyan az évek során viszonylag jó hírnévre szert tevő korábbi két Hellboy-filmnél többet és helyenként jobban emelt át az alapból, az egész mégis irgalmatlanul nagy katyvasz lett, amiben legfeljebb azok fognak pozitívumot találni, akik ismerik a pokolfajzat történeteit.

Welcome back Chuck

Zachary Levi azon színészek közé tartozik, akit ha meglát az ember, azonnal ismerős lesz neki, de a neve…nos…honnan is…várjáááá…hm…cheejjj, pedig itt van a nyelvem hegyén. Valahogy így. Ám vannak olyanok is természetesen, akik azonnal rávágják, hogy hát ő az az ügyifogyi, folyton szerencsétlenkedő nerd gyerek a Chuck című sorozatból, akivel kapcsolatban a mai napig nem értjük, hogyan volt képes magába bolondítani Sarah Walkert (nem, nem a Texasi kopó lányát), alias Yvonne Strahovskit. Aki amellett, hogy gyönyörű, a tehetsége se elhanyagoltható. A Chuck ugyan egy kémvígjáték szerű sorozat volt, de a hölgyemény utána a Dexter valamint a Szolgálólány meséje sorozatokban bőven bizonyította, hogy több egy csinos pofinál, akibe mindenkikhm, szóval igen. Zachary Levi kapcsán egyébként érdemes még megemlíteni, hogy a való életben is nagy nerd, játszik és interjúkat is készít ilyen téren, többek között az új Tomb Raider széria színésznőjével, a magát Lara Croftot megformáló Camilla Luddingtonnal is elbeszélgetett pár éve. A lényeg, hogy már a bejelentés napján tudni lehetett, hogy bizony tökéletes lesz a szerepre, és nem is okozott csalódást. Én személy szerint nagyon örültem neki, mivel a Chuck sorozat óta nem nagyon láttam semmiben (még annyiban sem), így nekem már ez megadta az alap hype hangulatot.

Az utolsó epizód, akárcsak az évad, keserédes érzelmeket ébresztett, mert rengeteg várva várt pillanatnak lehettünk szemtanúi, de ezek közül több nem úgy történt, ahogy elképzeltük és sok pedig egyelőre meg sem történik. Az évad és persze a készítők leggonoszabb húzása az volt, hogy kis híján az összes konfliktus megoldását a utolsó évadra hagyták, ráadásul még újakat is teremtettek. Így ez az évad úgy rohant végig az eseményeken, hogy a nagy fordulatok csupán újabb szembenállásokat kreáltak.

Mostanában ismét jó befektetésnek bizonyul Stephen King írásait filmre adaptálni, most pedig elérkezett az idő, hogy ezen reneszánsz hullámait meglovagolva az író egyik leghátborzongatóbb műve, a Kedvencek temetője is bevegye a multiplexek vásznait. A síron túli rettenetet taglaló regénynek ez már a második feldolgozása, de vajon van létjogosultsága Mary Lambert 1989-es filmje mellett?

Tudjátok, hogy mi az a dolog, amire mindig is vágytatok? Segítek; Nem egy minőségi könyv vagy játékadaptáció, hanem egy MOBILOS, zombis játékadaptáció, méghozzá egy igazi akciósztár, Dolph Lundgren főszereplésével. Naugye… megmondtam.

Az éjszaka csendjét pisztolylövések fülsértő zaja morzsolja szét, a kietlen vadnyugati tájra boruló sűrű sötétséget pedig csak a torkolattüzek villódzása töri meg olykor. Minden fényes pillanat egy emberi élet végét jelzi. Egy átlagos éjszaka az 1850-es évek Amerikájában, amikor a kenyerüket fejvadászként kereső Sisters fivérek, Eli (John C. Reilly) és Charlie (Joaquin Phoenix) a munkájukat végzik. A drámáiról ismert francia Jacques Audiard Patrick DeWitt azonos című regénye alapján készült filmjének sötét és vériszamos nyitó képsorai kiválóan vetítik előre, hogy a néző mire számíthat a hátralévő két órában.

Jordan Peele a két évvel ezelőtti, Oscar-díjig felkapaszkodó kritikai és közönségsikere, a Tűn el! után egy újabb, a negyedik fal mögül ránk törő rémálommal rukkolt elő. Új művében következetesen viszi tovább mindazt, amit debütáló filmjével elkezdett felépíteni, tehát a Mi is hasonló stílusban és hangnemben fogant mint elődje, minek nyomán mostanra egy markáns kézjegyekkel rendelkező alkotó képe kezd kibontakozni előttünk. Ez pedig mindig jó érzéssel tölti el az egyszeri cinefil szívét, pláne akkor, ha a szóban forgó művész egy olyan komisz, jó értelemben hatásvadász és megfelelő fantáziával gyakorlatilag végtelenül bővíthető eszköztárral rendelkező zsáner keretein belül teszi a dolgát, mint a horror.

Most akkor ez kamu ugye?

Sztem nem lövök mellé azzal, ha azt mondom, hogy a pankráció egy megosztó jelenség. Valaki azt mondja kamu és ez nem is sport…valaki ezen felháborodván csuklásra készteti jó pár generáció édesanyját, és habzó szájjal üvölti a világnak a kocsmai verekedések három legfontosabb kérdését, miszerint MI VAN, MI VAN, MIVAN?!?! Én személy szerint mindig picit szkeptikus voltam, mert bár látni, hogy az ütések nagy része nem igazi, de ettől még a dobások, a földhöz vágások és a látványos, kötélről való másikra ugrások bizony nem tréfadolgok. Lehet vitatkozni azon, hogy kamu-e vagy sport, nem sport, miközben egymás auráját köpködjük tele különféle szitokszavakkal, de ezeket a mutatványokat előadni ilyen szinten, sérülés és mindenféle halálos baleset nélkül, bizony hatalmas respectet érdemel. 2008-ban a Darren Aronofsky rendezte „A Pankrátor” már egyszer megmutatta, hogy mit is művel ez az egész az emberrel, de most a Családi Bunyó is bátorkodott adni nekünk egy szeletet ebből a jelenségből, csak ezúttal vígjáték elemekkel tarkítva.