A várva várt epizód sok szempontból zseniális, de néhány okból azonban végtelenül szomorú és csalódott vagyok. A nagy probléma, hogy kizárólag az igazán fontos szempontokban bukott meg a sorozat. A körítés szép és jó, a látvány általában fenomenális, de a setting mit sem ér, ha a történet nem működik. Ha pedig valamiben mindig is erős volt a Trónok harca, azok pontosan a végletekig kidolgozott, átgondolt, alaposan felépített történetek, karakterek és események voltak. Na, ez a Trónok harca nincs többé. SPOILERES ÍRÁS!

Fura, de egyszerre vagyok szomorú és boldog is. 22 film, bő tíz év és egy nagyon hosszú, hol sima, hol pedig igencsak göcsörtös út a legvégső, legédesebb gyümölcshöz, ami mégis inkább keserédes utóízt hagyott maga után… Nem mondom, hogy könnyű értékelni pár óra eltelte után egy olyan alkotást, ami önmagában mit sem ér, hiszen a záróakkordja lett egy bődületesen nagy és egyedi kalandnak és szériának. Ám mégis kötelező beszélni róla, itt az út végén, a stáblistánál, ahol végre úgy kelhetünk fel a moziban, hogy következmények nélkül csettinthetünk Stan Leenek, a Disneynek, a Marvelnak és a sztároknak, meg az összes olyan embernek, aki egy kicsit is hozzáadott az MCU-hoz. Ugyanis SIKERÜLT! Összességében elmondható az összképről, hogy megfelelő felvezetéssel, egy mondhatni tökéletes lezárással került pont a projekt – jelenlegi formájában lévő – legvégére. Lezárták, továbbléphetünk és megpihenhetünk. Ezúttal pedig a stáblistát is csak tiszteletből kell kivárni, ugyanis nincs extra jelenet!

A keserédes múltba révedés epizódja a második felvonás, a sorozat pedig végre méltó régi nagy híréhez. SPOILERES ÍRÁS!

Teljesen érthető módon elképesztő várakozás előzte meg a Trónok harca utolsó évadát, ezúttal a megjelenésre ráadásul több, mint egy évet kellett várniuk a rajongóknak. SPOILERES írás következik!

Vihar előtt… hogy egy hungarizált filmcím valaha beszédesebb és aktuálisabb lesz, mint azt egyébként várom, sosem hittem volna. Persze nyilván nem a film szempontjából. Azért túl nagy elvárásokat ne támasszunk a hazai felelős diákmunkásaink szakembereink felé. Homokszemekként pergő napok váltották egymást meddő próbálkozásaimtól tarkítva, hogy igazán megfoghassam a látottak esszenciáját.

Idén több legendás képregénykarakter is jeles évfordulót ünnepelhet: Tintin 90, Batman 80, Asterix 60 éve bukkant fel először a képregények hasábjain, míg Hellboy pedig 25 éve mutatkozott be abban a formában, ahogyan manapság is szeretik. Adta volna magát, hogy ehhez méltó filmes feldolgozást is kapjon hozzá, de a horrorfilmjeivel szűkebb rajongótábort szerző Neil Marshall alkotása közel sem tudott felnőni az elvárásokhoz. Ugyan az évek során viszonylag jó hírnévre szert tevő korábbi két Hellboy-filmnél többet és helyenként jobban emelt át az alapból, az egész mégis irgalmatlanul nagy katyvasz lett, amiben legfeljebb azok fognak pozitívumot találni, akik ismerik a pokolfajzat történeteit.

Welcome back Chuck

Zachary Levi azon színészek közé tartozik, akit ha meglát az ember, azonnal ismerős lesz neki, de a neve…nos…honnan is…várjáááá…hm…cheejjj, pedig itt van a nyelvem hegyén. Valahogy így. Ám vannak olyanok is természetesen, akik azonnal rávágják, hogy hát ő az az ügyifogyi, folyton szerencsétlenkedő nerd gyerek a Chuck című sorozatból, akivel kapcsolatban a mai napig nem értjük, hogyan volt képes magába bolondítani Sarah Walkert (nem, nem a Texasi kopó lányát), alias Yvonne Strahovskit. Aki amellett, hogy gyönyörű, a tehetsége se elhanyagoltható. A Chuck ugyan egy kémvígjáték szerű sorozat volt, de a hölgyemény utána a Dexter valamint a Szolgálólány meséje sorozatokban bőven bizonyította, hogy több egy csinos pofinál, akibe mindenkikhm, szóval igen. Zachary Levi kapcsán egyébként érdemes még megemlíteni, hogy a való életben is nagy nerd, játszik és interjúkat is készít ilyen téren, többek között az új Tomb Raider széria színésznőjével, a magát Lara Croftot megformáló Camilla Luddingtonnal is elbeszélgetett pár éve. A lényeg, hogy már a bejelentés napján tudni lehetett, hogy bizony tökéletes lesz a szerepre, és nem is okozott csalódást. Én személy szerint nagyon örültem neki, mivel a Chuck sorozat óta nem nagyon láttam semmiben (még annyiban sem), így nekem már ez megadta az alap hype hangulatot.

Az utolsó epizód, akárcsak az évad, keserédes érzelmeket ébresztett, mert rengeteg várva várt pillanatnak lehettünk szemtanúi, de ezek közül több nem úgy történt, ahogy elképzeltük és sok pedig egyelőre meg sem történik. Az évad és persze a készítők leggonoszabb húzása az volt, hogy kis híján az összes konfliktus megoldását a utolsó évadra hagyták, ráadásul még újakat is teremtettek. Így ez az évad úgy rohant végig az eseményeken, hogy a nagy fordulatok csupán újabb szembenállásokat kreáltak.