A sci-fi műfajában az a szép, hogy legyen bármennyire is elrugaszkodott jelen nézeteinktől, valahogy mégis meg lehet benne találni a korunk tudományából merítő viszonyítási alapot. A különböző diszciplínákból részben vagy teljes egészében építkező szabályrendszere mellé rendszerint párosul olyan releváns kérdés, ami a műfajjal egyébiránt nem különösebben szimpatizálók fantáziáját is megmozgathatja. Az idő gyermekei e tekintetben egy igazán kivételes könyv, lévén egyszerre szól a lakhatatlanná váló Földünkről terraformálásba menekülő túlélőkről, az új otthon megteremtésének nehézségeiről, a transzcendenciáról és egy alternatív evolúciós folyamatról, annak valamennyi csodájával és hátulütőjével.

Az 1984-ben alakult Mayhem a norvég black metal színtér egyik legmeghatározóbb zenekara, melyet számos olyan botrány övezett, amik egyre csak mélyítették a banda és úgy általában a műfaj köré felépült kultuszt. A formáció tagjai szó szerint vérrel írták bele nevüket az underground kultúra meghatározó tagjai közé, a Mayhem '84-től '93-ig tartó első periódusát ugyanis olyan megdöbbentő és hátborzongató események övezték, amire senki sem számított. Öngyilkosság, gyilkosságok és a hírhedt templomgyújtogatások is a nevükhöz fűződtek. Ami kezdetben csak bulinak indult, végül rászabadította a káoszt a békés és jómódú Norvégiára. A Mayhem története szinte ordított egy filmadaptációért, ami most végre itt van.

A várva várt epizód sok szempontból zseniális, de néhány okból azonban végtelenül szomorú és csalódott vagyok. A nagy probléma, hogy kizárólag az igazán fontos szempontokban bukott meg a sorozat. A körítés szép és jó, a látvány általában fenomenális, de a setting mit sem ér, ha a történet nem működik. Ha pedig valamiben mindig is erős volt a Trónok harca, azok pontosan a végletekig kidolgozott, átgondolt, alaposan felépített történetek, karakterek és események voltak. Na, ez a Trónok harca nincs többé. SPOILERES ÍRÁS!

Fura, de egyszerre vagyok szomorú és boldog is. 22 film, bő tíz év és egy nagyon hosszú, hol sima, hol pedig igencsak göcsörtös út a legvégső, legédesebb gyümölcshöz, ami mégis inkább keserédes utóízt hagyott maga után… Nem mondom, hogy könnyű értékelni pár óra eltelte után egy olyan alkotást, ami önmagában mit sem ér, hiszen a záróakkordja lett egy bődületesen nagy és egyedi kalandnak és szériának. Ám mégis kötelező beszélni róla, itt az út végén, a stáblistánál, ahol végre úgy kelhetünk fel a moziban, hogy következmények nélkül csettinthetünk Stan Leenek, a Disneynek, a Marvelnak és a sztároknak, meg az összes olyan embernek, aki egy kicsit is hozzáadott az MCU-hoz. Ugyanis SIKERÜLT! Összességében elmondható az összképről, hogy megfelelő felvezetéssel, egy mondhatni tökéletes lezárással került pont a projekt – jelenlegi formájában lévő – legvégére. Lezárták, továbbléphetünk és megpihenhetünk. Ezúttal pedig a stáblistát is csak tiszteletből kell kivárni, ugyanis nincs extra jelenet!

A keserédes múltba révedés epizódja a második felvonás, a sorozat pedig végre méltó régi nagy híréhez. SPOILERES ÍRÁS!

Teljesen érthető módon elképesztő várakozás előzte meg a Trónok harca utolsó évadát, ezúttal a megjelenésre ráadásul több, mint egy évet kellett várniuk a rajongóknak. SPOILERES írás következik!

Vihar előtt… hogy egy hungarizált filmcím valaha beszédesebb és aktuálisabb lesz, mint azt egyébként várom, sosem hittem volna. Persze nyilván nem a film szempontjából. Azért túl nagy elvárásokat ne támasszunk a hazai felelős diákmunkásaink szakembereink felé. Homokszemekként pergő napok váltották egymást meddő próbálkozásaimtól tarkítva, hogy igazán megfoghassam a látottak esszenciáját.

Idén több legendás képregénykarakter is jeles évfordulót ünnepelhet: Tintin 90, Batman 80, Asterix 60 éve bukkant fel először a képregények hasábjain, míg Hellboy pedig 25 éve mutatkozott be abban a formában, ahogyan manapság is szeretik. Adta volna magát, hogy ehhez méltó filmes feldolgozást is kapjon hozzá, de a horrorfilmjeivel szűkebb rajongótábort szerző Neil Marshall alkotása közel sem tudott felnőni az elvárásokhoz. Ugyan az évek során viszonylag jó hírnévre szert tevő korábbi két Hellboy-filmnél többet és helyenként jobban emelt át az alapból, az egész mégis irgalmatlanul nagy katyvasz lett, amiben legfeljebb azok fognak pozitívumot találni, akik ismerik a pokolfajzat történeteit.