Sötétbe burkolózó út menti fák suhannak el szemeink előtt, valamiféle disszonáns, egyszerre karneváli és mégis baljós zenére, majd hamarosan megpillanthatjuk az éjszakai út magányos és láthatóan zaklatott vándorát, egy nőt a volán mögött. Idegesen fürkészi a visszapillantó tükröt, mint kiderül, még sincs teljesen egyedül, ám utasától, akiről első blikkre lerí, hogy valami nagyon nincs rendben vele, igyekszik minél hamarabb megszabadulni. Ezt az első adandó alkalommal meg is teszi, leparkol a semmi közepén, a hosszú ballonkabátba burkolt, kalapot és napszemüveget viselő női testet pedig a folyóba dobja. Komor és lényegre törő expozíciója ez Georges Franju filmjének, mely kiválóan előrevetíti, hogy mire is számíthatunk a hátralévő másfél órában.

Akik egy kicsit is követik a DC Comics filmes/sorozatos/rajzfilmes felhozatalát, azok biztos, hogy találkoztak legalább egyszer a Carton Network-ös Tini titánok animációs sorozattal, amiben Robin, Csillagfény, Cyborg, Gézengúz és Raven vették fel a harcot az alvilág ádáz gonosztevőivel. Úgy ahogy, még működött is ez a koncepció rajzfilm formájában, de aztán nem is olyan rég jött a hír, miszerint a DC Streaming szolgáltatásán debütálni fog egy élőszereplős sorozat is ebből a kalandból. Ám miután látva, hogy a Zöld Íjász, Flash, Holnap Legendáig, Gotham és társaik hová jutottak az évek során, hamar a fejünkhöz kaphattunk, és feltehettük a kérdést, miszerint: Kell ez nekünk?

John Carpenter horror-klasszikusa, a slasher filmek fő hivatkozási pontja kereken negyven éve tárta a nézők elé a rémület éjszakáját, amikor is az álarcos rém, a „mumus” visszatért szülővárosába, hogy folytassa azt, amit kiskorában elkezdett, a szenvtelen gyilkolászást. Pontosan ennyi ideje vártunk arra, hogy a minimalista stílusban fogant, leginkább a feszültségkeltésre építő, és a műfaj szabályait deklaráló mű egy valamirevaló folytatást kapjon, ha már egyszer mindenáron folytatni kellett. A franchise-ba beleerőltetett megannyi idővonal, katasztrofális produceri döntés és banális hülyeség után két olyan ember hozakodott elő a sorozat felélesztésének ötletével, akiktől talán a legkevésbé vártuk volna. David Gordon Green és Danny McBride nevéhez olyan harsány vígjátékok fűződnek, mint az Ananász expressz, vagy a Király!, így érthető, ha esetleg a hardcore rajongók kétkedve fogadták a projektet. De őszintén szólva, sok vesztenivalójuk már úgysem volt.

A természetnek megvannak a saját törvényei, és amennyiben az ember ezeket nem hajlandó figyelembe venni, az élővilágot pedig oktalan módon kívánja a saját szolgálatába állítani, annak beláthatatlan következményei lesznek.

Végre elszabadult a mozikban a Marvel univerzum egyik legellentmondásosabb figurája, a különös antihős, az űrből érkezett szimbióta, pontosabban ő és választottja, a lecsúszott újságíró Eddie Brock. A Ruben Fleischer rendezésében tető alá hozott produkciót nagy várakozás előzte meg, hogy aztán már a bemutató előtt darabjaira cincálja az internet népe. Kezdődtek a "gondok" azzal, hogy kiderült, a filmben semmilyen formában nem fog szerepet kapni Pókember, aki ugyebár a füzetek lapjain szerves részét képezi a karakter eredettörténetének, majd pedig egyeseknél az verte ki a  biztosítékot, hogy az alkotók a vártnál alacsonyabb korhatár-besorolást céloztak meg. Na de végül is milyen lett a Venom film, jó, rossz, totál középszer? Vajon elő fogjuk venni majd évek múlva, vagy teljesen eltűnik  a képregényfilmek egyre duzzadó tengerében? Szerkesztőségünk négy tagja megnézte magának ennek a furcsa fekete entitásnak az első önálló mozis kalandját, lássuk hát, mi az ítélet...

A hogyan mikéntje

Mindenki tudja, ki az a Neil Armstrong. Mindenki tudja, mit vitt véghez. Mindenki tudja, mi volt az a bizonyos mondat, ami először elhagyta a száját, amikor megtörtént a történelmi pillanat. Így volt ez mindig is, és így lesz ez, amíg világ a világ. Ezt a történetet sokféleképpen el lehet mesélni, de a végkifejlet mindig ugyan az lenne. A kérdés tehát az, hogy milyen is az a recept, ami méltó lehet ahhoz, hogy egy ilyen fontos embert, egy ilyen fontos eseményt úgy tárjon a néző elé, hogy az ne váljon unalmassá, és ne akarjuk egy idő után az óránkat nézegetni, miközben felsóhajtunk, hogy „jóóóó okééé, ezt mind tudom, haladjunk már tovább.” A First Man első sorban nem amiatt rendelkezik nagy potenciállal, mert végre nagyvásznon láthatjuk, hogy mi is történt…hanem amiatt, hogy a hogyan, miként lesz elmesélve.

A házasulandó párt (Nászfrász), a családtagjaikat (Rachel esküvője) vagy valamilyen bonyodalmat (Csajok háborúja; A nagy nap) középpontba állító filmek a romkom műfajának speciális képviselői, hiszen itt már a (szerelmes) pár egymásra találása megtörtént, csupán a happy end kerül még egy picit veszélybe. Victor Levin első rendezése is passzol a lagzis témába, azonban csavart egyet az oltárhoz vezető útra rálépett szerelmesek házasságáig bekövetkező eseményeket bemutató filmek stílusjegyein. És ez nagyon jót tett a zsánernek.

A képregények irodalmon belüli megítélése a 80'-as évek végére, a 90'-es évek elejére a korábbihoz képest rengeteget változott. Az olyan címek, mint a Pulitzer díjat bezsebelő Maus, a V, mint vérbosszú, a Watchmen vagy éppenséggel a Neil Gaiman által újraálmodott Sandman széria még a műnem legerőteljesebb bírálóiban is elültethette azon gondolat magját, hogy a képi történetmesélés nem csak a gyermekeknek szánt kalandokban merülnek ki, hanem igazi, világteremtő művekként is értelmezhetők, amelyben a komolyabb témák tárgyalására is akad lehetőség. E tekintetben Mike Mignola (kezdetben még inkább illusztrálói) tevékenysége, illetőleg az általa megalkotott Hellboy-univerzum is ide sorolandó, mint a horror műfajának magával ragadóan kreatív leképezése. Vörös pokolfajzata ugyan első sorban a pofonok osztogatásában jeleskedik, de már kezdeti történetein is érződik Lovecraft, Poe vagy éppen Mary Shelley munkásságának hatása, míg a későbbiekben eme díszes társasághoz csatlakozott a folklór rémmesék világa is.