Tudjátok mi történik, mikor egy egyiptomi szappanoperát keresztezel egy horrorfilmmel? Normális esetben semmi, mert ilyet épeszű ember nem csinál, főleg nem egy Tony Curtis-szel a fedélzeten. De Gerry O'Hara volt olyan badass, hogy megcsinálta, Az élő múmia filmje pedig egy kupac rothadó, egyiptomi moslék lett. De tényleg!

Egyik legjobb tulajdonságunk, hogy nem tudunk sokáig nyugodtan ülni, mindig újabb és újabb élményekre vágyunk. Kalandba pedig még akár akkor is keveredhetünk, ha társasozni kezdünk (Jumanji); vagy a kiadónk elküld külföldre, mert megakadtunk az írással (A Nílus gyöngye és A smaragd románca); de akkor sem fogunk unatkozni, ha esetleg a szüleink otthon felejtenek minket a karácsonyi nyaralás alkalmával (Reszkessetek betörők); ha pedig régészprofesszorok vagyunk, akkor bizton számíthatunk izgalmas percekre (Indiana Jones filmek)

Új rovat indul a blog hasábjain. Minden alkalommal igyekszem majd tartani a 8 db-ot, de biztosan lesz ettől eltérés. A nyitó lista nem is lehetne más nyár lévén, mint a kalandokat bemutató. 

A rövidített évad feléhez érkeztünk, miközben a Faltól délre mindenki a Vastrónra pályázik, az igazi fenyegetés továbbra is az emberek birodalma felé tart. SPOILERES ÍRÁS!

9 hónappal Kína után a Krónikák-széria, csakúgy, mint a nagytesó, képes volt meglépni azt a fajta minőségbeli újítást a folytatásra, mint anno az AC az AC 2-re. Felturbózott világ, nagyobb és jobb lehetőségek, pörgősebb és kevésbé önismétlő tartalom tárházát hozta el az indiai kaland. Végre csúcsra jutott a 2,5D-s szórakozás.

A pénz nem minden. Ez az egyetemes igazság az élet szinte minden területére ráhúzható, a filmkészítés aranyrögös útjain pedig hatványozottan érvényesíthető. Az utóbbi idők mutatói szerint – értem itt ez alatt a nézői és pénzügyi visszajelzéseket egyaránt – a gigastúdiók álomgyáraiban bizonyos nélkülözhetetlen összetevőkből készlethiány lépett fel. Hiába zakatolnak a hengerek, surrognak a futószalagok és túlóráznak a szorgos kis koboldok, ami végül kigördül a gyártósorról, csak egy szépen becsomagolt termék kínai pénzből, hanyagul megmunkált, tömeggyártásra szánt alkatrészekkel. Legutóbbi példa erre a most debütáló A setét torony, ami ugyan végül nem lett szánalomra méltóan nagy rakás szar (inkább csak egy kisebb kupac), de már az a teljesen felkészületlen mozinéző is kiszúrja, hogy valami gond van a filmmel, aki csak a pénztáros lányok, meg a nachos miatt megy moziba. És akkor mit szóljon az, aki olvasta is Stephen King nagyívű regényfolyamát? Valamilyen összetevők hiányoznak, amiket egyre kevesebb filmbe tesznek bele. Kicsit segítek: nem a pénz az.

Annyira nem a pénz, hogy ha a mérleg egyik oldalán csökkentjük a filmbe csorgatott összegek mértékét, úgy emelkedik a másik oldalon a hozzáadott kreatív érték, és sok esetben bizony az élvezhetőség is. Elég, ha csak egy nevet mondok: Neill Blomkamp. Hadd ne kelljen lerajzolnom az eddigi pályájának sinus görbéjét, de azt látni lehet, hogy most, hogy megint kis pénzből dolgozik az Oats Studios berkein belül, ismét érdekes és egyedi útra lépett, ahogy azt anno a District 9 esetében tette. És ha már D9, van itt egy minimál költségvetésű, Johannesburg környékén forgatott inváziós sci-fi, a Revolt, amihez pár napja volt szerencsém. Kis pénz, nagy szív és egy abszolút vállalható másfél órás reset az agynak. És most már tényleg befejeztem a bevezetőt.

A harmadik részben várva várt pillanat elérkezik, a két fő cselekményszál összeér, Daenerys Targaryen és Jon Snow végre valahára találkoznak. SPOILERES ÍRÁS!

Fáradt vagy, de még rohadtul messze van a célállomás? A feleséged elhidegült tőled, bármit mond csak felcseszi az agyadat? Pihenni kéne, de nem akarsz megállni? A kocsid viszont lerobban, így nincs más lehetőséged, mint kivenni egy "romantikus" lakosztályt az útszéli pihenőhelyen. Tök jól hangzik, nem?

Et tu mi fili, Theron?

David Leitch, Chad Stahelski-vel karöltve 2014-ben megalkotta a „mumust”, alias John Wicket, aki Keanu Reeves megformálásában egy új szintre emelte a verekedést, amit a filmekben addig láttunk. Egy brutális, realisztikus koreográfiával megáldott, hosszú kiállásokban és áll egy snittes jelenetekben gazdag bosszúálló mozi lett ez, ami eléggé megosztotta mind a kritikusokat, mind a nézőket. A történet egyszerűsége a „töltsük ki az időt, amíg Keanu szarrá ver pár embert” érzetet keltette és új szint ide vagy oda, valakinek maga a bunyó se nyerte el a tetszését. Tény és való, John Wick karaktere kicsit olyan volt, mintha valaki hard fokozaton játszana egy verekedős játékkal, csak éppen mellé még bekapcsolná a GOD módot. Ugyan ezt az eszmét és felfogást követte az idén mozikba került folytatás, annyi különbséggel, hogy a sztori itt már jobbra sikerült és ráadásul sikerült egy jól kitalált, az egész világot átszelő bérgyilkos világot felépítenie, ami minden túlzásával és GOD módjával együtt, egy működőképes receptnek bizonyult. Természetesen, akiknek már az első rész is sok volt, azoknak a folytatás is többnyire a felejthető kategóriába esett.

Ám a készítők, élükön David Leitch-el, nem búslakodtak, hanem folytatták az általuk megkezdett utat. Amíg kollégája, Chad Stahelski megrendezte a már említett 2. részt, addig ő belevágott Charlize Theron főszereplésével, egy 80-as évek Berlinjében játszódó kémsztoriba, ami ugyan azt a receptet követte, amit Keanu Reeves mumusa.