Mexikóban, illetve a Dél-amerikai országokban könnyen pórul járhat az ember, ha nem figyel oda, hogy hová, illetve milyen területre merészkedik be. Carter Smith 2008-as mozija meglepően kreatívan mutatja be azt, mi van akkor, ha egy baráti társaság egy lezárt, a dzsungelben lévő maja templomhoz merészkedik, tudatlanul…

A szex könnyen a párkapcsolatok egyik legkényesebb témájává válhat, kiváltképpen, ha az érintettek már abban a korban járnak, amikor nem a puszta örömszerzési célzat, hanem a gyermeknemzés kell, hogy motiválja őket. És mégis mit tegyen az a férj, aki nem akar gyereket, csak szexet, de felesége láthatóan nem viszonozza vágyait? Üljön le, s beszélje meg vele? Ugyan, töketlenség lenne. Akkor váljon el? Na, ez már sokkal jobban hangzik, elvégre milyen alvilági paktum az, ahol a férfi nap, mint nap ugyanazzal a nővel van egy ágyban, de mégsem kapja meg azt! De álljunk csak meg, a nő a válásnál elvinné a fél házat, a vagyont, sőt, még a mit sem sejtő helyi lakosokból kicsalt “munkabért” is felezni kellene! Nincs más út, mint a kocsma, elvégre ott születnek a világmegváltó ötletek, minthogy béreljünk egy gyilkost, hogy tegye el láb alól a frigid haszonélvezőket…

2015-ben jelent meg az első Assassin's Creed Krónikák epizód, egy season pass tartalomként a Unity mellé. Akkoriban ez még csak egy ötletes projektnek tűnt, mára viszont már akkora sikere lett a külön szériának, hogy egy egész trilógiát (Kína - India - Oroszország) tudhat magáénak. Egy új, a korábbi részektől eltérő szórakozást adott a 3D-t felváltó 2D-s játékmód. Noha hiába tűnik első ránézésre egy ezredik bőrlehúzásnak, amint megismerjük főhősünket, egyből képesek leszünk beleszeretni a festői környezetben játszódó kínai történetbe.

Gyerekként sokan szeretnének kémek lenni, hiszen egy ügynök élete csupa (játék és mese) kaland, izgalom, akció...ráadásul még jobbnál jobb technikai kütyük is rendelkezésre állnak. Mindezek után ki választaná a gonosztevőket? Pedig ha belegondolunk, nem olyan nagy a válaszvonal a két elhivatottság között, csak az indíttatások mások. Erre pedig az animációs stúdiók is ráeszméltek már, az Illumination egyenesen már a harmadik egész estés rajzfilmet készítette el egyikük főszereplésével.

Kisebb kihagyás után újra itt az idő, hogy kisorsoljunk két MAFAB által biztosított Cinema City mozijegyet a lelkes olvasóink között, melyekhez az alábbiak sorrendben történő teljesítésével kerülhetsz közelebbi kapcsolatba:

Mindenek előtt…

Edgar Wright. Nem cseng ismerősen? Oké, segítek: Shaun of the Dead, Hot Fuzz, Scott Pilgrim vs. the World, The World's End. Így se ismerős? Nos, akkor először is: nem szégyelled magad? Másodszor: nézd meg az egyiket, nem kell mindet, csak az egyiket, és akkor tudni fogod, hogy mi az az Edgar Wright érzés. Hogy miért ő az egyik – ha nem a – legegyedibb látásmódot birtokló filmrendező Hollywoodban. Ezért is voltam elképesztően izgatott, amikor pár éve hivatalossá vált, hogy ő rendezi az akkor éppen aktuális Marvel filmet, az Ant-Mant. Belegondolni is hátborzongató volt, hogy mit fog tudni kihozni a karakter kínálta lehetőségekből. Ám sajnálatos módon, a MARVEL STUDIO-nak más elképzelései voltak a film stílusával kapcsolatban. Túlságosan beszűkültek abba az irányvonalba, amit a filmjeik képviselnek és nem szerették volna, hogy akár csak egy epizód erejéig is valami olyat lásson a közönség, amit még nem. Wrightnak se kellet több, otthagyta a projectet és nem hallatott magáról egy jó darabig. Zárójelben azért szeretném megjegyezni, hogy végül elég jól sikerült az Ant-Man, sőt. Nekem hatalmas pozitív csalódás volt, főleg, hogy Wright miatt utálni akartam…de nem ment, mert végtére is egy kellemes hangulatú, remek humorral és megoldásokkal operáló szuperhős film lett. Természetesen a producerekkel kapcsolatban továbbra is szitokszavak kavalkádja jut a nyelvemre, ha újra (és újra és újra) belegondolok abba, Edgar Wright mit tudott volna kihozni a projectből. Persze utólag belegondolva, lehet jobban jártunk így, ugyan is ki tudja elkészült volna a Baby Driver, ha nincs az Ant-Man fiaskó. A lényeg, hogy Wright belevágott egy új film forgatókönyvébe, aminek első oldalára a következőt írta: „Every scene in this film is driven by music.”

A nagyszerű Edgar Wright legújabb filmje egy olyan darab, amit majd jóleső érzéssel helyezhetünk a polcunkra a Gengszterek sofőrje és a Drive mellé. Mindhárom film főhőse egy szófukar, vérprofi sofőr, aki elképesztő hidegvérrel segíti a rablók munkáját, mígnem útjába nem kerül egy nő, A NŐ, illetve az a bizonyos utolsó nagy meló. Nagy rá az esély, hogy Walter Hill klasszikusa nélkül sem a Drive, sem pedig a Baby Driver nem létezne, úgyhogy hálásak lehetünk neki, amiért filmjével hatást gyakorolt a későbbi generációkra, melynek eredményeképpen most megszületett egy kvázi trilógia, mely évtizedeken ível át, és darabjainak természetesen azt leszámítva, hogy végül is ugyanarról szólnak semmi közük egymáshoz. Viszont az azonos téma mellett van még egy közös tulajdonságuk, mindhárom film zseniális.

Remek sztori, elképesztő színészi munka, kreatív látványvilág. Ja, nem... az egy másik film. Michael Bay a Transformers-széria ötödik epizódjának készítése során se hallgatott senkire, még a józan észre sem (pláne arra nem). De ugye ezt nem is várta senki, hiszen az nem tartozik a munkamódszerei közé. Ez van, hogy bejön neki (mint, a maga nemében zseniális Pain & Gain), és van, hogy nem. A Transformers: Az utolsó lovag esetében sem túl bonyolult a helyzet, de mi szerkesztőségen belül azért árnyaljuk kicsit a képet. A Múmia után ismét duplakritikában mondjuk el.