A HBO valószínűleg ismét egy remek sorozattal ajándékozta meg a nézőket, a stáblistán pedig olyan neveket találunk, mint Reese Witherspoon, Nicole Kidman, Laura Dern, Shailene Woodley és Alexander Skarsgård. 

1996-ban kijött minden idők egyik legmeghatározóbb drogos filmje, amit lehet szeretni, nem szeretni (én speciel a kettő között helyezkedem el), de filmtörténeti jelentőségét megkérdőjelezni nem lehet, hiszen egészen máig páratlan hangulattal rendelkezik. Tavaly pedig váratlanul jött a bejelentés, hogy Danny Boyle megrendezi eme kultikus mű folytatását. Én ugyan nem vártam sokat a folytatástól, de még ezt a lécet sem sikerült megugrania.

Több szempontból is a Terminátor 2 jutott eszembe a John Wick: 2. felvonásról. Egyrészt Keanu Reeves egy T-800-asként zúzta végig az egész filmet, egészen a nyitó képsoroktól kezdve. Szúrták, vágták, aprították, meglőtték, de Wick csak igazított kettőt a mandzsettagombján, és ment is a dolgára. Másrészt a marketing anyag egy még ütősebb, még lazább, még tökösebb második részt sejtetett, mint amilyen az első volt, pedig anno már azzal is meg voltunk elégedve. Klasszikus akciófilm, némi öniróniával, izmos kocsikkal, magas fejlövési rátával, az első résszel ez így rendjén is volt, működött. A második epizód kivette az egyenletből az öniróniát (szerencsére azért nem sikerült kiírtani teljes mértékben) és berakott helyére egy univerzumot.

Mióta Danny Boyle 1996-ban megrendezte a Trainspottingot, tisztán felismerhető rendezői védjegyekkel ellátott, markáns stílussal rendelkező filmeket készít, melyek habár mindegyike különböző – legyen szó akár hangulati vagy műfajbeli sokszínűségről –, mégis rengeteg mindenben hasonlítanak, vagy még inkább, ismerős jegyeket hordoznak magukon. Ötletesen megvalósított egyedi vizualitás, üresjárat nélküli narratíva, dinamikusan alkalmazott és mindig jól válogatott zenék. A sort ugyan még lehetne folytatni, de talán a legjobb, ha úgy összegzek, a filmjei hatással vannak a nézőkre, képesek katarzist okozni, és nem utolsó sorban piszok-mód szórakoztatóak. Itt az ideje tehát összeszedni a legfontosabb filmjeit – kihagyva pár kevésbé jelentősebb darabot, mint mondjuk Az élet sója (ami amúgy egy egész szórakoztató darab), vagy a Millions –, egy-egy emlékezetes jelenetet aláfestő zenével megtámogatva, hogy a napokon belül mozikba kerülő T2 Trainspotting elé már felkészülten ülhess.

Újfent elérkezettnek láttuk az időt, hogy kisorsoljunk két MAFAB által biztosított Cinema City mozijegyet a lelkes olvasóink között, melyekhez az alábbiak sorrendben történő teljesítésével kerülhetsz közelebbi kapcsolatba:

• lájkold a Supernatural Movies oldalt a legjobb filmes hírekért és kritikákért
• ha netán már követsz minket (pacsi), oszd meg a bejegyzést (nem feltétele a játéknak)
• legkésőbb február 25-e,12:00 óráig töltsd ki és küldd el az alábbi űrlapot.

A kérdés ezúttal a MAFAB Legemlékezetesebb filmes bandák listájára vonatkozik.

UPDATE: a nyereményjáték lezárva, a nyertes pedig kisorsolva.

A new beginning

Szeretném leszögezni az elején, hogy nem ismerem a Resident Evil szériát. Persze tudom, hogy mi az, mit képvisel és, hogy mekkora rajongó tábora van, de számomra teljesen kimaradt a sorozat. A filmeket láttam (az első és a harmadik részt leszámítva minősíthetetlen a szememben az összes) de ennyi. Őszintén megvallva, valahogy nem is vonzott annyira az egész. Ha már a régi nagyok, akkor számomra a Silent Hill mindig is közelebb állt igaz, a 3. rész után már egyikkel se játszottam, mert valahogy elveszítette a varázsát. Ami vicces, mert olvasgatva a rajongói véleményeket, a Resident Evil széria is valahol a harmadik rész után siklott félre, és veszítette el a túlélő horror mivoltát, hogy besüppedjen a „tucat zombi hent” jelzők szürke (ötven) árnyalatába. Elérkezett az idő a váltásra de azt, hogy ez ilyen formában és minősítésben fog megtörténni…nos…senki nem sejtette.

A tavalyi E3-as rendezvényen bemutattak egy VR horrort. Az év korábbi részében még egy pisszenésnyi infó se volt arról, hogy készül egy ilyen project, így kíváncsian várta mindenki, hogy mi sül ki belőle. Elég sejtelmes és para volt az egésznek a hangulata és az atmoszférája, így kellemes érzés fogta el az embereket, már amennyire egy horrorral kapcsolatban lehet használni a kellemes jelzőt. Sok minden nem történt ugyan benne, de ami igen, az hatásos volt és akkor egyszer csak a semmiből PAFF, bekúszott a képbe a cím: RESIDENT EVIL. A közönség őrjöngött, az E3 után a visszhang hatalmas lett, és minden rajongó, valamint cikkíró tátotta a száját, hogy ez most komoly? Visszatér a széria, ráadásul koncepciót váltva, kukázva a zombikat és FPS nézetben? LIKE, KELL, MÁRTEGNAPAKAROM, és ehhez hasonló, illetve stílusú ömlengések árasztották el a netet világszerte. Persze bármennyire is jól hangzik az egész, a Capcom bizony hatalmas kockázatot vállalt vele, ugyanis jó dolog a megújulás, de hatalmas pofára esés is lehet egy ilyen mértékű koncepcióváltás. Persze a széria ős, klasszikusnak nevezett első három rész imádói dörzsölték a tenyerüket mondván, nagyon úgy fest, hogy visszatérnek a gyökerekhez, és végre újra a rettegés veszi át a központi szerepet a hent helyett. És minél közelebb volt a megjelenés, egyre inkább úgy nézett ki, hogy nekik lesz igazuk. Szivárogtak ki a jobbnál jobb és érdekesebb infók, képek és végül gameplay jelenetek, amiknek minden másodpercéről ordított, hogy a széria valóban visszatalált a helyes útra, és egyszerűen a világ 8. csodája lenne, ha megbukna. És megbukott? Fiam…ez most komoly kérdés volt?

Az egészség ellenszere az utóbbi idők leghangulatosabb előzetesét lengette be nekünk nem is olyan régen, a film pedig sok tekintetben meg is felel az ez alapján támasztott elvárásoknak. Türelemmel, lassan építkezik és öröm nézni, ahogy felvezeti az Alpok csúcsainak árnyékában épült szanatórium rejtélyes, fenyegető hangulatát. Van itt még sekélyes életet élő, de karakterfejlődést kilátásba helyező főszereplő. Ártatlan és gyönyörű, az áldozat stigmáit magán viselő női karakter, akiért érdemes túlélni a legszörnyűbb megpróbáltatásokat is. Végül pedig itt van még a hihetetlenül kreatív, ugyanakkor nem túlvezérelt vizualitás. Minden adott tehát, hogy epét hányva borzongjunk a gyönyörtől, miközben a hideg rázza ki belőlünk az orrunkba feltörő kóla szénsavas leheletét. Vigyázó szemeiteket két sorral lejjebb vessétek, és ne görgessetek a cikk aljára a pontszámot kutatva (felesleges tagadni, mindannyian csináljuk), az értékelésem már most a tiétek lehet: 5/10. Jogos a kérdés: De miért?

2016-ban a japánok úgy gondolták, hogy érdemes lesz a - talán - két legnépszerűbb horrorfilmes szériájukat összeereszteni egy crossover keretein belül, és megalkotni a Kör vs Átok filmet. Az ötlet jónak is tűnt (ami alapjáraton csak egy vicces rövidfilmnek indult), hiszen az alapanyag az önálló franchise-ban működik, ráadásul minőséget is képvisel. Így végül Kōji Shiraishi (többek között a Gurotesuku rendezője) kezében landolt a projekt, aki megalkotta a japánok Freddy vs Jason-jét. Noha, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy sikerrel is járt…