Amikor a végén feltűnt a görög rendező neve, még mindig nem volt fogalmam arról, hogy mit láttam, csak ahhoz kerültem közelebb, hogy miért olyan filmet tekintettem meg, amilyet. Volt egy sejtésem, hogy a Kutyafog direktora áll e mögött is, amit ugyan még nem sikerült megtekintenem, de hallottam, hogy elég bizarr. Ezek után mondanom sem kell, hogy a legújabb, A homár című filmjével is ez a helyzet.
„Requiescat in Pace”
Amennyiben nem ismerném az Assassin’s Creed franchise legújabb részeit, csak és kizárólag a legelső, 2007-ben kiadott verzióval játszottam volna, óvatosan, talán kicsit félve is ültem volna le a folytatás elé. Ugyanis hiába zseniális az Ubisoft által megteremtett univerzum, a legelső rész vajmi keveset adott át abból, amire képes az AC-széria. 2009-ben viszont a készítők csodát tettek, olyan játékot készítettek, ami nem csak a szériában kiemelkedő, de a játékok között, globálisan nézve is előkelő helyet képes elfoglalni. Ezio Auditore da Firenze története hibátlan, a játék pedig lenyűgöző.
Valami nagyon nem kóser Budapesten. Egy csinos zsidó lányt holtan találtak a Nagydiófa utcában, de a rendőröket láthatóan nem sokkolta az eset. Utcalány lehetett, rosszkor, rossz helyen, az meg, hogy zsidó imakönyv van nála, pusztán véletlen - gondolhatták. Meg különben is, ki foglalkozna egy halott cafkával, amikor Gömbös Gyula is eltávozott sorainkból? Egyedül az Est zsurnalisztáját, Gordon Zsigmondot nem hagyja nyugodni az eset, el is határozza, hogy felgöngyölíti az ügyet. Azonban minél mélyebbre ás, annál több csontvázra bukkan a szekrényekben, s nyomozása során egyre biztosabbá válik: gyanúja nem volt alaptalan.
Kis túlzással - de 99%, hogy teljes mértékben - Én vagyok az egyetlen ember a Földön, aki számára az 1989-es Kickboxer film egy 'all time top' filmes listán előkelő helyet foglalna el. A Jean-Claude Van Damme főszereplésével készült alkotás nem kevesebb, mint 10 pontot kapott tőlem egy 10-es pontrendszerben. Felmerülhetnek persze ezek után olyan kérdések is, hogy ebben benne van-e a nosztalgiafaktor? Természetesen. Épp ezért elfogult is vagyok-e vele szemben? Persze. Gáz, hogy egy ilyen filmet éltetek? Sokak szerint biztosan, de ha az ember a film minden egyes másodpercét élvezi a 275. újrázás után is, akkor nem tud mit csinálni.
Komolyra fordítva a szót, ha egy kicsit is mellőzném az erős szubjektív véleményt a filmmel kapcsolatban, nyilván nem kaphatna ilyen magas pontszámot, de valószínűleg sokan tudják milyen érzés az, amikor igazán közel kerül a szívükhöz egy alkotás, és történjék bármi, nem fogják lehúzni. A Vérbosszú Bangkokban a szememben pont egy ilyen mozi.
Épp ezért húztam is a számat, amikor meghallottam, hogy reboot-ot kap a film, hiszen már anno a 90-es években sem voltak jók az első film folytatásai. Ugyanakkor, amikor kiderült, hogy Van Damme is benne lesz a projektben, akkor vált igazán érdekessé az story.
Ha vesszük Japán szirupos, néhol túl kedélyes, néhol meg épp túldramatizált TV-esztétikáját, és beoltjuk a nagy amerikai depresszió korszakának hangulatjegyeivel, az egészet jó alaposan meglocsoljuk egy adag frissen kiontott vérrel és kisírt könnyel, majd ezt a neonszín löttyöt két elegáns, de határozott mozdulattal felrázzuk és lehajtjuk, vajon miféle fejfájós, kavargó, keserédes delírium lesz a jussunk másnap reggel? Túléli egyáltalán az audio-vizuális jóizlésünk, vagy visszafordíthatatlan károsodást szenvedve fullad bele ebbe a tömény és zavaros elixírbe? Csak egyféleképpen tudhatjuk meg. “Soha ne mondj nemet egy meghívásnak, soha ne állj ellent az ismeretlennek, soha ne légy udvariatlan és mindig jókor távozz. Csak maradj nyitott és szívd magadba az élményt. És ha fáj, akkor valószínűleg megéri.” (A Part)
Nem lehet egyszerű jó tankönyvet írni, lévén a szerzőnek olyan, a tudományosan elfogadott paradigmával összeegyeztethető írást kell közölni, ami egyben az adott diszciplínában még kevésbé jártas olvasó számára is befogadható kell legyen. A feladat ugyanakkor tovább bonyolítható, például ha popkulturális áthallásokkal teszi mindezt, illetőleg a megcélzott olvasói bázisnak sem csak a diáksereget jelöli meg. Dr. Tóth Csaba politológus, valamint az ELTE Politikatudományi Intézetének oktatója így is tett és a kellemeset a hasznossal elv mentén közelítette meg kedvenc műfaját a hivatásának segítségével. Kurzusai, előadásai után ezúttal már könyv formájában is.
Mára a romantikus filmek egy kaptafára épülő tucat mozikká váltak. Egy-kettő akad csak, amelyik igyekszik szembe menni a trendekkel. Ilyenek voltak nem is olyan régről például a Her, a Változó szerelem vagy a Csillagainkban a hiba. Ezek bár tökéletesek nem voltak, de mindannyian tudtak újítani valamit, és élvezhető, többször nézős filmekké váltak. Ilyennek akart indulni a Mielőtt megismertelek is. Sajnos csak akart…
Amint a filmkészítők felfedezték, hogy a tinédzser korosztályt kell megszólítani, ha kaszálni akarnak a jegypénztáraknál egy csapásra megszaporodtak... nos igen: a tinifilmek. És mit csinál (jobb esetben) egy tizenéves? Természetesen iskolába jár. Az intézmény vásznon való ábrázolása viszont sok esetben csak tetőt ad a lányok és fiúk feje fölé, magyarul a történet (szóljon az szerelemről vagy útkeresésről) az iskolai környezetből kiszakítva is működőképes lehet. Mégis az iskola az, amiről mindenkinek van valamilyen élménye és egyfajta nosztalgikus kapaszkodóval bír. Mondom ezt azért, mert míg suliba jártam teljesen természetesnek vettem, hogy a filmekben is iskolásokat látok, manapság inkább a ’de jó lenne még’ érzése fog el. Becsengettek és mi összeszedtünk Nektek hat filmet, ami így vagy úgy, az iskolához kapcsolható.
