Filmünk hőse, Conor Lawror, kinek neve úgy cseng, akár egy klasszikus James Bond gonoszé, egy széthullófélben lévő dublini családban tengeti napjait. A hely tehát Írország, az idő pedig a nyolcvanas évek. A gazdasági helyzet szar, a zenék frissek, jók, és körülbelül az egyetlen menekülést jelentik a legtöbb fiatal számára a szegénység és a pocsék családi körülmények által szegélyezett rögvalóságból, még ha csak egy-egy pár perces tiritarka videoklip erejéig is.

Nem azt mondom, hogy a Halálos iramban széria egyedülálló a filmtörténelemben, de annyi tény, hogy az egyik legsikeresebb szériává tudta kinőni magát az új évezredben, amit nagyban köszönhet a laza, benzingőzzel átitatott és szórakoztató karaktereivel felvértezett játékperceinek. A Vas címet viselő, 2004-es műremek ugyanezt a receptet próbálta meg felhasználni, annyi különbséggel, hogy a verdákat felcserélték mocikra, a Halálos iramban franchise pozitívumait pedig teljesen mellőzték. A végeredmény természetesen emiatt messze elmaradt a várttól…

Valami nagyon nem stimmel az Egyetemes Szövetség zászlóshajóján. A kiugróan magas halálozási arány és a látszólag értelmetlen, megmagyarázhatatlan történések sorozata a józan ész határain is túltesznek. Borgoviai földférgek, jégcápák, szakadatlan tűzharcok idegen fajokkal, öntudatukra ébredt gépek. A Szövetség egy másik hajóján az ilyesmi már rég katasztrófa lenne, súlyos következményeket vonva maga után, a Rettenthetetlenen azonban mindez csupán egy újabb péntek délután.

Továbbra sem tudom végleg elengedni a Beavatott-szériát, azok után sem, hogy a színvonal a béka segge alatt van, ugyanis a történet még mindig tartogat olyan meglepetéseket, amik miatt érdemes – már, ha nagy elvárásaid nincsenek – folytatni az ezer sebből vérző franchise-t. A lázadó végén lévő cliffhanger pedig bizakodásra adott okot, mindhiába…

Elévülnek-e a bűneink? Megváltozhat-e egy olyan ember, aki korábban rengeteg embert küldött a halálba? Jogunkban áll-e az  önbíráskodás? Többek között ezeket a kérdéseket járja körbe Atom Egoyan legújabb filmje.

Nyakunkon a remake és ha valamikor, akkor most kezdett végképp ciki lenni, hogy ez a filmeposz kimaradt az életemből. Ugyan nem vagyok nagy jóstehetség, de ki merem jelenteni, hogy a 2016-os változat -főleg a mostani műfaji sokszínűség miatt- nem fog akkora lenyomatot hagyni a filmtörténelemben, mint William Wyler 1959-es feldolgozása. A sokféle műfaj alatt azt értem, hogy manapság nincsenek egyértelmű trendek és kevésbé érkeznek olyan filmek, melyek elindítanak egyet. Ha pedig a remake-ekről esik szó, jelen esetben meg kell említeni, hogy az ’59-es Ben-Hur egyrészt könyvadaptáció, másrészt a történet harmadik vászonra vitele.

Az Úszó erőd kritikámban már említettem, hogy Steven Seagal sosem volt a szívem csücske, ám a Törvényre törve című filmje után ez lassacskán úgy tűnik, hogy teljesen megváltozik. Seagal ugyanis badass, az 1991-ben kiadott akciófilmje pedig méltó a legnagyobb akcióhősökéhez, szóval nincs okom a panaszra.

„Tünés a kurva anyátokba!”

A nyitó képsorokon Will és barátnője, Kira, egy összejövetelre tartanak kocsival. Mindenki ismeri az ilyet, rég nem látott barátok, öleléssel súlyosbított köszöntések, erőltetett mosoly, kínos találkozás az ex-barátnővel, remélhetőleg kellő mennyiségű pia. “Tudod, hogy nem muszáj mennünk…” hangzanak az együttérző szavak a jobb oldalról, de Will már elfogadta “A meghívás”-t (The Invitation, 2015). A következő pillanatban vészfék és balra kitérés. A férfi kiszáll, a kocsi alatt egy szétzúzott, de lélegző prérifarkas, amint még kapaszkodik ebbe a világba. Will hátramegy, előveszi a csomagtartóból a feszítővasat, és hogy ne szenvedjen, borús tekintettel, valamint két erőteljes suhintással átsegíti a haldokló állatot az öröklétbe. Ők ketten még nem, de mi nézők ekkor már sejtjük, hogy az este további része itt egy visszafordíthatatlanul baljós irányt vett.