Ha mozgóképről beszélünk, akkor két dolog nem mozgatott meg igazán soha: az egyik a horrorok, a másik a sorozatok. Noha, utóbbiból azért a Twin Peaks és a True Detective hatalmas kedvenceim, de ennyi. Aztán 5 napja arra az elhatározásra jutottam, hogy bepróbálok egy mixet és megkukkantok egy horror sorozatot, így találtam rá az Ash vs Evil Dead-re. Nem láttam se az eredeti trilógiát, se a remake-et, így nem tudtam mire számítsak és jól döntöttem-e, hogy erre pazarlom az időmet. Utólag elmondhatom: nagyon-nagyon jól.

Szögezzük le rögtön az elején, hogy az új Szellemirtók korántsem olyan rossz, mint amilyen a híre volt már azelőtt, hogy egyáltalán elkészült volna. Szögezzük le azt is, hogy a trailer, mely kiváltotta az internet birkanépének kollektív felhördülését, az én tetszésemet sem nyerte el maradéktalanul. És végül azt is szögezzük le, hogy nem azért, mert a szellemirtók szerepeit nőkre osztották, hanem mert egyszerűen az egész halál gagyinak tűnt. De láss csodát, a mai világban, amikor a marketing a minden, a marketing az isten, még előfordulhat, hogy a kész termék jobb, mint  a matéria, mely azt eladni volt hivatott.

Itt olvashatod korábbi kritikánkat a filmről.

Most, hogy lassan közeleg a blog négy éves fennállásának évfordulója, azon mélázom, vajon miféle utakra visz a következő év, mi vár ránk a sarkon túl, milyen lesz a “level five”. Idén bővültünk új tagokkal, megszámlálhatatlan sajtóvetítés áll a hátunk mögött, de legalább ugyanennyi tematikus írás és gamer cikk fűzte tovább korunk lenyomatát ezen a hömpölygő, kollektív óceánban, az internet pici kis szigetcsoportjának tagjaként, itt a blog.hu-n. Ennek az óceánnak a végtelenjét járja a Supernatural Movies blog, melynek feladata új és régebbi filmek felfedezése, új élmények, új cirkálmányok megosztása, és hogy eljussunk oda, ahova még nem merészkedtünk. A hajónk előtt pedig nemrég egy általunk felfedezetlen, eddig be nem járt vidék kezdett formát ölteni a horizonton. Lakói fura, olykor színes, legtöbb esetben szögletes formát öltő, meglehetősen intelligens lények, a gerincesek törzséből... Na de elég a jópofizásból, könyves írásokra ezentúl legalább havi egyszer számíthattok majd, elsősorban századeleji francia konyhaművészetek, valamint kézműves bőrnyergek megmunkálása témakörben.

Jack McDevitt - Ősi partok

Van valami egészen elképesztő abban, hogy Jack McDevitt regényei milyen hihetetlen gyorsasággal képesek megszerettetni magukat az olvasóval. Az Alex Benedict-sorozat első könyvének, a Született Stratégának kellett ugyan egy jó 50 oldal, hogy megszokjam a rám záporozó bolygó, csillagköd és egyéb égitestekhez köthető neveket és leírásokat, de amit utána adott a könyv, az egy velejéig oldschool, okos és megfelelő tempóban megírt nyomozás története a jövőben, aminek végén egy olyan katarzist kapunk, hogy legszívesebben állva tapsoltam volna a buszon, mikor becsuktam a könyvet. A széria további kötetei pedig egy cseppet sem vettek vissza a fordulatszámból, éppen ezért megvoltak a magam elvárásai a szerző ezen kötetével kapcsolatban is.

Régebben azt hittem, akár hat lehetetlent is megtehetek reggeli előtt!-hangzik el a filmben Alice megállapítása, ami a felnőtté válás és a racionálisabbá váló gondolkodás példája is lehet. Vajon más is változott Tim Burton 2010-es rendezésének, az Alice Csodaországban folytatásában?

Tell me a Tale

Mindenki ismeri a Telltale játékokat illetve…nos…azokat a jól megírt, remek karakterekkel és színészi alakításokkal tarkított alternatív filmeket, amiket játékként adnak el. Amiben a játékosok inkább csak nézik a történéseket, és csak néha-néha van egy kis beleszólásuk a játékmenetbe, de főleg inkább a történetbe és annak alakításába. Rengeteg benne a párbeszéd, a karakterekkel történő kapcsolatépítés, de elég kevés a rendes gameplay, amikor ténylegesen is mi irányítjuk magát a karaktert. Inkább a reflex gombnyomogatás van hangsúlyban, hol a lassabb, hol a pörgőssebb, akciódúsabb jeleneteknél. Ez igaz a párbeszédekre is, ugyanis a válaszadás időlimithez kötött, és ha nem döntjük el viszonylag gyorsan, hogy mit akarunk válaszolni, akkor a karakterünk csak áll kukán és nem biztos, hogy nekünk ez a legjobb megoldás a történet alakítását illetően. Ezt akár egy újfajta játékkompozíciónak is nevezhetnénk, de annyira még se újkeletű dolog, hiszen a Quantic Dream csapat, akik a Sonyval társulva a PS3/PS4 konzolokra gyártanak játékokat, már korábban elkezdték ezt a műfajt (Heavy Rain, Beyond: Two Souls). Igaz, ők picit szabadabb mozgásteret engednek a játékosoknak, és sokkal inkább van azaz érzete az embernek, hogy ő most játszik, nem pedig csak egy filmet néz. A lényeg, hogy sokan nem szeretik ezt a műfajt, és emiatt már-már a rétegjáték kategóriába sorolhatóak a Telltale játékok (és a Quantic Dream játékok is). A játékos játszani szeret, nem pedig nézőként részt venni az eseményekben, amiben néha le kell ütnie egy-egy gombot és ennyi. Viszont a sok gyűlölködés mellett, legalább ennyi rajongótábora is van ennek a műfajnak, és az ő vágyakozásaiknak megfelelően, a Telltale srácok rohamléptekkel ontják magukból a projecteket. Elég megemlítenem a Walking Dead szériájukat, a Back to the Future The Video Game címet, ami a filmek utáni időszakot dolgozza fel remek minőségben, de a személyes kedvencem a The Wolf Among Us is az ő nevükhöz fűződik. Éppen ezért örömmel töltött el, amikor bejelentették, hogy a bőregér is felkerül a repertoárjukba, és egy, a képregényektől teljesen különálló történetet fognak elmesélni nekünk Bruce Wayne és Batman életéből.

War. War never changes.

Nem lehet elmenni szó nélkül a MARVEL VS. DC csatája mellett a filmvásznon. Míg a MARVEL évek óta tevékenykedik és nyugodt, higgadt tempóban kezdte az építkezést az önálló filmekkel, hogy aztán belevágjon a csapatépítő tréningbe, addig a DC-re inkább a sietség, a kapkodás a jellemző. Ők az amolyan „úgy is mindenki ismeri már a karaktereket” elvbe kapaszkodva, már az elején letudják az egyik közös, csapatépítő filmet, a Suicide Squadot. A döntésük érthető, hiszen a MARVEL szárnyal, az alapjáraton is nagy rajongótáboruk megsokszorozódott, és mi több a kritikusok és a nézők is nagy százalékban szeretik a filmjeiket. A DC próbálkozásai ellenben rendre vegyes fogadtatástól voltak hangosak, elég csak a BvS-re gondolni, aminek mozis verziója nagyon megosztotta az embereket. Az azóta már megjelent Extended Ultimate Edition javított valamicskét a páros összecsapásának megítélésén, de az összkép még így sem olyan tökéletes, mint az a MARVEL filmeknél már-már szokássá vált. Éppen ezért félő volt, hogy a Suicide Squad egy félresikerült próbálkozás lesz. Egy olyan csapatépítő tréning, ami elbukik majd, és ezt csak is a kapkodásnak köszönheti majd. Hiába a sok jó színész, a remek karakterek, új Joker, végre Halrey Quinn nagyvásznon, sokan már az első előzetes megérkezése előtt temették a filmet. A dolgon a marketingkampány se segített sokat, sokan inkább túlnyújtottnak, egy idő után már idegesítőnek találták, hogy a csapból is ez folyik, de úgy látszik, az Öngyilkos Osztag sorsa már csak ilyen. Ám az ilyen helyzetből leadott fonák tud a legszebb lenni. Hogy mennyire szép? Nos, ne siessünk ennyire előre.

Háziállatnak lenni jó

Akinek volt, vagy van háziállata, az majdnem minden nap felteszi magának a kérdést, hogy „vajon mit csinálhat most az én kis drágám?” Vagy ha nem is minden nap, de azért a héten egyszer minimum megfordul a fejében a munkahelyén ülve, hogy kis kedvence vajon éppen alszik-e, iszik, vagy esetleg partyt rendez? A Kis kedvencek Titkos élete első teasere erre a kérdéskörre adott választ elég vicces formában. Ám, hogy milyen lett a tényleges rajzfilm összképe? Nos…vegyes.

Csak jóval később lettem ennek tudatában, de én anno voltam olyan szerencsés, hogy a legendás Batman: The Killing Joke című képregény (amit még 1990-ben lehetett kapni először itthon, két évvel az amerikai megjelenés után) magyar kiadását lapozgathattam gyerekkoromban. Még nem tartottam abban a fázisban, amikor egy egészséges fiú szervezete elkezdi vágyni a horrort és a megmagyarázhatatlant, a misztikumot, az UFO-kat, meg minden ilyesmit, de azért már nagyban lapozgattuk a képregényeket. A Bobo-t felváltotta a Robotzsaru, A Góliátot Superman és Gotham lovagjának kalandjai, A Rózsaszín Párduc pedig a sarokba került a Tini Nindzsa Teknőcök miatt. Ezek a képregények olyan élénken az emlékezetünkbe égett formákat, alakokat, beállításokat és hangulatokat hagytak maguk után, amelyek legtöbbjére még ma is tisztán emlékszem. Superman összetört teste és szétszakított ruhája, az óriás lebegő bocifej, amellyel a teknőcök átutaztak egy másik dimenzióba, vagy Pókember, ahogy a külvárosban szerencsétlenkedik a felhőkarcolók nélkül. De ott volt Robin pépesre vert arca és Joker sápadt, eltorzult feje és körülötte a sok HaHaHaHaHaHaaaa, meg ahogy egy fazon egy rózsaszín elefánton ülve vigyorogja magát a halálba. Emlékeztem erre a füzetre, melynek borítóján Joker közeli arcképe, amint éktelen vigyorral belefényképez az arcomba, és rajta nagy, sárga betűkkel: A gyilkos tréfa.