Matthew Vaughn kétségkívül korunk egyik legtehetségesebb rendezője az akciófilmes zsáneren belül. A 43 éves angol filmes 2010-ben a Ha/Ver rendezésével robbant be a köztudatba, bár korábban már a Torta (2004) és a Csillagpor (2007) is az ő nevéhez fűződtek, produceri tevékenységéről nem is beszélve. A Ha/Ver kiforgatta a szuperhősfilmek műfaját (meg is lett érte a jutalma, rá bízták a szintén sikeres X-men: Az elsők levezénylését) a végtelenül szórakoztatóan és brutálisan megkomponált verekedések és a csúcsra járatott fekete humor a rendező védjegyévé váltak. Legújabb filmjébe, a Kingsman: A titkos szolgálatba is érezhetően ezeket a sajátosságokat igyekezett átültetni, kicsit talán túl nagy buzgalommal.

Gary, azaz Töki (Taron Egerton) fiatal londoni vagány, aki nyilvánvaló tehetsége ellenére feladta a tengerészgyalogosi kiképzést, apja rejtélyes halála óta egy szűkös kis lakásban él anyjával és kistestvérével és szüntelenül elviseli piti maffiózó nevelőapja elnyomását. Egy különösen zűrös este után egy furcsa, talpig úriember idegen (Colin Firth) menti meg a börtöntől, aki beavatja a nagy titokba: apja egy titkos kémszervezet, a Kingsman ügynökeként hunyt el és most Töki is megkapja a lehetőséget, hogy képességeit fejlesztve az ügynökség tagja lehessen. Erre szükség is van, hiszen a világot egy pszichopata techguru, Richmond Valentine (Samuel L. Jackson) őrült terve fenyegeti.

Nem lehet túl nagy eredetiséggel vádolni az alapkoncepciót, igaz? A film csak lazán követi az alapjául szolgáló 2012-es képregényt, ez a fajta sterilizálás pedig valóban egy faék egyszerűségű történetet eredményez, amiben az egyetlen meglepetés csak annyi, hogy szerencsére nem erőltettek bele béna szerelmi szálat. A hangsúly a minél több poén és véres verekedés történetbe szövésén van, de érzésem szerint a kevesebb néha több lett volna: néhány nyilvánvaló telitalálat mellé több, kevésbé megmosolyogtató vicc és beszólás jut, a sok premier plánban mutatott fejlövés, csonkítás és felnyársalás feleannyira sincs szórakoztatóan és kreatívan kivitelezve, mint anno a Ha/Verban. Ugyanakkor elvitathatatlan, hogy a kémfilmparódia-jelleg végig ül, a makulátlan angol gentleman-be oltott gyilkológépek figurája és a titkos szervezet bemutatása is hibátlan, persze ehhez kellett Colin Firth is, aki Samuel L. Jackson-nal együtt viszi el a hátán a filmet. Utóbbi harsány, megalomán főgonoszával és mechanikus lábakon ugráló és halált osztó segédjével sikerült igazán szórakoztató ellenpontot teremteni a Kingsman szellemiségében megtestesült brit eleganciának.

Ilyen kiváló színészek mellett (kisebb-nagyobb mellékszerepekben feltűnik még Michael Caine, Mark Strong és Mark Hamill is) a nagyvásznon most debütáló Taron Egerton játékára óhatatlanul árnyék vetül, de épp ezért nem is szeretném túlságosan leszólni teljesítményét. Maradjunk annyiban, hogy van még hova fejlődnie a még csak 25 éves színésznek.

Summa summarum, a Kingsman: A titkos szolgálat szórakoztató darab, melyet a morbiditás és az egyedi akciózás hivatott sikerre vinni, de a rendezőt az élvonalba repítő előző két filmjének szintjét nem üti meg.

6,5/10

(A filmben egyébként állítólag feltűnik Adele, Elton John, Lady Gaga és David Beckham is, nekem nem sikerült kiszúrnom őket, de ha valakinek igen, örömmel veszem megjelenésük leírását a kommentek között.)

Továbbra sem könnyű azokról a filmekről írni, amik ott vannak a kedvenceid között, illetve olyan mérföldkövei a filmtörténelemnek, amik nem csak, hogy az egyes toplisták élén állnak, de ráadásul még sikeresen megreformáltak zsánereket is. A horrorfilmek koronázatlan királya, Hitchcock teremtette meg a műfaj alapjait, de a 70-es évek végén, jött egy Ridley Scott nevezetű „suhanc”, aki a második nagyjátékfilmjével a suspence horrorokat olyan magasságokba emelte, amit a mai napig nem sikerült megugrani, de még talán megközelíteni sem. Túlzás lenne ez? Egy cseppet sem. A magyar fordításban csak Nyolcadik utas a halál címen futó Alien film ráadásul nem csak, hogy egy tökéletes horror, hanem tökéletes sci-fi is, ami újfent azt bizonyítja, hogy egy olyan kivételes alkotással van dolgunk, ami jó, ha 20-30 évente megszületik. Scott megcsinálta, mi nézők pedig összetehetjük a két kezünket, hogy szemlélői lehettünk annak a kalandnak, ami a Nostromo fedélzetén zajlott.

A Nostromo teherhajó legénysége egy vészjelzés miatt kénytelen felébredni a hibernált állapotból, ugyanis a jól megérdemelt pihenés helyett egy, a szabályzatban fellelhető pont szerint kell felkutatniuk egy ismeretlen bolygót. A jel forrását ugyan viszonylag könnyen megtalálják, ám a legénység tagjai közül néhányan, akik kimerészkedtek az ismeretlenségbe, egy ismeretlen idegen létformát fedeznek fel. Egyikőjüket ráadásul meg is támadja a pókszerű valami, hogy aztán egy halálos kaland vegye kezdetét a fedélzeten…

Bár 2013-ban a Gravitáció a csúcsra járatta az űrbéli kalandozást, az 1979-es évben Ridley Scott sem okozott csalódást, amikor bemutatta nekünk a világegyetem egy bizonyos részét. Egy csendes, de mégis gyilkos pusztaságot, egy rideg, ámde csodálatos végtelenséget, egy helyet, ahol a csend elnyomja a legerőteljesebb üvöltést is. Csak a Nostromo teherszállító hajó volt képes arra, hogy megtörje azt a magányos és lélektelen űrt, amiben hét kivételes álmodozó nyitotta ki utoljára a szemét a hibernált állapot után. Scott olyan elemi erővel nyomta az arcunkba a lassú és vérfagyasztó űrt, hogy a film első felében szinte észre sem vesszük, hogy milyen lassan történnek az események, mert egész egyszerűen meg lettünk fojtva az atmoszférától. A fedélzetre hozott idegen lény pedig Jerry Goldsmith zeneszerző segítségével tovább tudatosította bennünk, hogy történjék bármi, esélytelenek vagyunk a közelgő halállal szemben. Nincs fegyver, nincs egy menekülő útvonal, csak a végtelen semmi a hajó oldalfalán túl, ami szintén az életünket követeli. Azonban Dallas, Kane, Lambert, Ash, Ripley, Brett, Parker és a macska, Jones mellett mi vagyunk az a plusz egy fő, aki bár átérzi a félelem ízét, mégis mosolyogva tud majd felkelni a teleizzadt fotelből, mert tudja, hogy egy kivételes és felejthetetlen utazással lett gazdagabb.

Természetesen nem csak Scottnak jár a gratuláció, mert a segítői nélkül közel sem tudott volna ennyire erős, és a mai napig, csontig hatoló atmoszférát megteremteni. Ugyanis hiába kiváló az űrhajó felépítése, hiába cseng jól Goldsmith zenéje, az Alien, vagyis a Nyolcadik utas a halál mozi legfőbb sikerkovácsa, talán még Scottnál is többet nyújtó H. R. Giger (Isten Nyugosztalja) volt az, aki miatt tényleg egy filmtörténeti műremekről beszélünk ma. Nélküle egy hangulatos, de a kíméletlenséget nélkülöző moziról ejtenék most szót, amiben nem csodálhattuk volna meg minden idők legzseniálisabban megalkotott szörnyetegét, a Xenomorphot. Egy olyan lényt, ami egy fura tojásban kezdi meg az életét, hogy aztán az abból kikelő Facehugger elindulhasson a vadászatra. Amint a kis pókszerű létforma rátelepszik az áldozatára, pillanatok alatt belepetézik, hogy végül megszülessen az ici-pici Xenomorph, ami kíméletlenül átrágja magát a gazdatest hasfalán, hogy végső útjára induljon, és igazi gyilkológéppé változzon. Egy félelmetes, addig még nem látott idegen lénnyé alakul. Giger egy olyan lényt hozott létre, aminek a szépsége a bonyolultságából, és a félelmet árasztó kinézetéből fakad. Egy hosszú, hátrafelé ívelő fejű, erős és egyedi fogsorral rendelkező, savas vérű, fekete gyilkos, ami képes tanulni és alkalmazkodni. 35, idén már 36 éve lesz annak, hogy ez a lény megszületett, és azóta sem sikerült senkinek még csak megközelítenie sem az egyediségét a filmvásznon.

A nyolcadik utas tehát két zseni találkozásának gyümölcse, amibe bármikor bele lehet harapni egy ízleteset, mert soha nem veszíti el a benne rejlő ízvilágot. Forradalmi újítások, remek történetvezetés, és kiváló színészi alakítások jellemzik azt a filmet, amiben Sigourney Weaver is feliratkozott a legnagyobb főhősök listájára. Megunhatatlan, kultklasszikus alkotás, ami tökéletesítette a sci-fi és horror műfajok crossoverét. Sokáig úgy tűnt, hogy esélytelen még egy ehhez hasonló produkciót létrehozni, aztán jött James Cameron… 10/10

Did I ever tell you the definition of insanity?

Mind voltunk fiatalok és mind álmodoztunk az elérhetetlenről. Vannak, akik megvalósították az álmaikat és vannak, akik az unalmas munkahelyükön ülve ábrándoznak arról, hogy milyen jó is lenne, ha nem a munkájuk lennének...hanem egy menő ruha...vagy a tárcájuk tartalma...esetleg egy tumor, amit Marla...elnézést, kicsit elkalandoztak a gondolataim. Szóval Andrew Neiman (Miles Teller) dobol. A környék leghíresebb zenei iskolájába jár és az az álma, hogy olyan elismert zenész legyen, akiről évtizedek múltán is ámulattal beszélnek az emberek. Furcsa vágy ez tekintve, hogy a családjában senki nem a zenei pályán mozog. Apja (Paul "Weyland-Yutani Corp" Reiser) író ambíciókra törő középiskolai tanár, anyja pedig gyerekkorában lelépett. Barátai nem nagyon vannak, ha szórakozni vagy mozizni támad kedve, azt apjával teszi. Ám saját bevallása szerint, ez nem izgatja különösebben. A benne lévő "erő" ugyan is annyira a cél felé vezérli, hogy a környezete csak egy dísz az életében. Egy fejezet, amit gyorsan át kell lapozni, hogy rögtön a lényegre térhessünk. De amíg elérjük a lényeget, bizony rögös utat kell megtenni. Azonban egy darabig úgy néz ki, hogy  ez a rögös út talán mégsem lesz annyira rögös, mint várni lehetett. Az iskola egyik legismertebb és legsikeresebb tanára, Terence Fletcher (J.K "Jonah Jameson" Simmons) meghívja a bandájába, sőt mi több. A szárnyai alá veszi, ám a kezdeti, barátságos "apa-fia" kapcsolat hamar átalakul egy olyan hadviselésbe, amibe a legtöbb ember belepusztulna idegileg.

Minden évben abban reménykedek, hogy a sok blockbuster mellett, rátalálok néhány olyan kivételes alkotásra is, amik ugyan nem kapnak rivaldafényt, ám mégis többet tesznek le az asztalra, mint a nagyköltségvetésű és hypeolt társaik. Idén ráadásul abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a hozzám közel álló, akciófilmes zsáner keretein belül érkezett a meglepetés, méghozzá attól az úriembertől, aki néhány éve a meglepően gyengére sikeredett You're Next-t című horrorral keltette fel az érdeklődésemet.

Petersonék éppen a halott gyermeküket gyászolják, amikor az ajtón kopogtat egy fiatalember, aki azzal a céllal érkezett, hogy átadja a gyermekük utolsó szavait. Ugyanis az ismeretlen férfi a hadseregben együtt szolgált a halott fiúval. A család hamar befogadja, hiszen úgy gondolják, ennyivel tartoznak neki, ám a következő napokban valami megváltozik, valami furcsa dolog történik…

Az a fura az egészben, hogy Adam Wingard itt sem akart egyedit alkotni (You're Next), ám a végére valahogy ez mégis sikerült neki. Még, ha nem is szó szerint eredetit… Ugyanis a Guest hiába lett az év egyik meglepetés filmje, és hiába lett az év egyik legjobb akciómozija, a film csak olyan elemekből építkezett a játékidő egésze alatt, amit korábban, pontosabban a 80-as években már láttunk. Így tehát mondhatnám azt is, hogy Wingard rebootolta a 80-as éveket. Ám nem csupán elemeket ollózott össze, hanem hangulatot, különböző zsánereket – van itt minden, ami szem-szájnak ingere: thriller, slasher, akció, dráma – valamint zenét. Létrehozta azt az akciómozit, amiből tanulhatna Stallone, Arnold és Willis is. A letűnt, már csak nosztalgiázás gyanánt előhozott 80-as éveket sikerült a XXI. századba belehelyezni úgy, hogy a mai kor nézőserege is képes legyen befogadni.

Épp ezért a Guest egy lassú, de okosan építkező, az utolsó másodpercig meglepetést tartogató film lett, ami a lazaságával és a pofátlan fekete humorával tudott olyan szintre eljutni, amire már azt mondjuk, hogy; Ez igen! Dan Stevens ráadásul tökéletes választás is volt a szerepre, és bár néhol a Drive-os Ryan Goslingra emlékeztetett, Dan karaktere jóval sokszínűbbre volt megírva, épp ezért, amikor leszedték róla a láncokat, és szabadjára engedték a vásznon, akkor ellopta mindenki elől a show-t és olyan bulit csapott, amire még napok múltán is emlékezni fog az ember.

Miután nem szeretnék lelőni egy poént sem, így a végére már csak azt tudom írni, hogy a Guest-et mindenképpen látni kell, mert az izgalmak mellett igazi nosztalgiaérzést ad az idősebb korosztálynak, a fiatalabbak pedig egy 2014-es köntösbe bújtatott időutazásban vehetne részt, amivel megismerhetik azt az időszakot, amikor még a B-mozik is olyan szórakozást nyújtottak, mint manapság a csúcskategóriás alkotások. Szóval igen, a Guest cool! 8/10

Stephen Hawking személyét valószínűleg senkinek sem kell bemutatni. Ő az a brit tudós, aki hihetetlen mentális és lelki erőről tanúbizonyságot téve, a mozgást örökre, végérvényesen ellehetetlenítő betegsége ellenére évtizedek óta a tudomány élvonalában van, közelebb hozta az átlagemberhez a kozmosz és a létezés fizikájának megértését és a mai napig aktív közszereplő és tudós. Első feleségéről Jane Hawking-ról nem esik annyi szó, pedig nélküle valószínűleg Stephen sem járhatta volna be azt az utat, aminek a végén - amellett hogy a tudomány halhatatlanjai között emlegetjük - a neve örök hivatkozási alap marad, ha az emberi küzdeni akarásról van szó. Pedig a Jane Wilde néven született hölgy ezt épp úgy kiérdemli.

És A mindenség elmélete mindent meg is tesz, hogy felhívja a figyelmet erre az érdemre. Persze nem véletlen ez a szemléletmód, hiszen a film alapjául Jane Hawking: Utazás a végtelenbe című memoárja szolgált. Szóval félreértés ne essék: ez a film nem Stephen Hawking tudományos zsenijének kibontakozásáról és ezzel párhuzamos testi leépüléséről szóló életrajzi dráma, hanem első feleségével való egymásra találásuk és közös küzdelmük története, melynek elsősorban a Felicity Jones által csodálatosan megformált asszony a főszereplője. Alakításában minden benne van, ami a valódi Jane Hawking lelkében lejátszódhatott három évtized alatt: szerelem, ragaszkodás, boldogság, dac, kétségbeesés, összeroppanás, csalódás, elfogadás (nem feltétlenül ebben a sorrendben). A még csak 31 éves színésznő talán első kiugró kritikai sikerét érte el ezzel a filmmel, szép jövő állhat még előtte, amin a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-jelölés (hát még egy esetleges győzelem) sokat lendíthet.

Nem véletlen, hogy a hölgyről áradozom és nem a friss Aranyglóbusz-díjas Eddie Redmayne-ről, hiszen nálam abszolút Felicity Jones vitte a prímet, ami persze nem kisebbíti a szinte az ismeretlenségből felbukkanó angol színész érdemeit, akinek alakításában szintén nem lehet kivetnivalót találni. Ahogy elmondható ez a film egészére, a színészektől kezdve, a forgatókönyvön át (a cselekmény egy pillanatig sem ül le, nem válik unalmassá, helyenként remek poénokkal operál) az operatőri munkáig (hangulatos és érzékletes képsorok és beállítások sokasága támasztja ezt alá). Egyedül talán a zene az, ami helyenként átlépi a giccs határát (naná, hogy díjazásra került az Aranyglóbuszon!), de összességében elmondható, hogy sikerült egy nem mindennapi valós szerelem történetét a túlzás hibájába való esés nélkül átadni a nézőknek. 8/10

Az elmúlt néhány hét/hónap során igencsak megsokasodtak azok a mozipremierek, melyekről még nem ejtettünk egy fikarcnyi szót sem. Olykor az időhiány volt felelős ezért, azonban megesett, hogy jómagam is elkedvtelenedtem a látottak után, és igyekeztem inkább mindenkit – titeket, magamat, sőt még a forgalmazókat is – megóvni szavaim „mérhetetlen” súlyától. Végül mégiscsak megembereltem magam, és összehoztam pár bekezdést nektek, hátha hasznosítani tudjátok őket valamely kanapén döglős délután során. Tényleg csak így, röviden, kreff03 nyomdokain (haver, válts már nevet).

20,000 nap a Földön

Valahol totál értelmetlen a koncepció, miszerint Nick Cave, annak apropóján, hogy élete húszezredik napján lát neki a „Push The Sky Away”-nek, ezzel együtt tesz egy kört a városban, csak hogy feltárja saját életét és gondolkodásmódját. Ha tényleg ez lenne Nick Cave célja, ha tényleg ezt szolgálta volna a teljesen korrekt audiovizuális kivitelezés, akkor még véletlen sem fordulnának ezek a komoly(nak szánt) értekezések – melyek egyébként valós beszélgetések, csak egy enyhe kocsikázós kontextusba ágyazva – filozofikusból már-már VH1-storytelling műsorokat idéző kamuba. Félreértés ne essék, renoméját nem érte sérelem, de történetei olyan szinten nem izgalmasak – vagy csak éppen annyira nem akarják bevonni az egyszeri érdeklődőt -, hogy ezért sem a lényeget tartom nagyra ebben a néhol már túlgondolt eszmei futtatásban: mint mesélő, Nick Cave számomra már eléggé enervált.

De garantálom, hogy némi kellemes utóízzel fogsz felállni a moziszékből: kurvára ütős próbatermi/stúdiófelvételek társulnak az egyébként gyenge alapanyaghoz, ami miatt én is pörgettem néhány napig az említett albumot. 6/10

John Wick

Azért is maradt el az írás az utóbbi idők egyik legüdítőbb akciófilmjéről, mert hiába tudom, hogy mindemögött a zsáner igazi szakértői munkálkodtak, ami miatt minden ütés, minden mozdulat, de még a tipikus műfaji gegek is mocskosul a helyükön voltak, mégis, ezzel együtt a műfaj rossz beidegződései sem maradtak el. Mindezeket konkretizálni végül is teljesen felesleges lenne – elég, ha annyiban csapódik le, hogy ahol eddig is be tudott lassulni a stílus, ott most is nehezebben gördül előre. Ami mégis maximális fordulaton pörgette Keanu Reeves becsületmentő hadjáratát – mely kutya jól van megtárgyiasítva (bocs) – az a hangvétel: a szigorúan vett, kékké hidegült párbeszédek, és az a rengeteg sablon, melynek csúcsa az a természetesség, mely ezt a vadállatot körülvette (mintha már a 10. percben eldőlt volna, ki nyer), számomra összességében megnyerték ezt a mentális kirohanást.

A vasárnapi Film+-os kanapéfilmek egyik legjobbja. 7/10

Exodus: Istenek és királyok

Ridley Scott egy unalmas csávó. Tessék, kimondtam. Pedig tavaly még a Noé utáni szörnyülködéseim közepette őneki adtam át a színpadot (igaz, csakis mert Aronofskyval körülbelül egy cuccból dolgoztak, mindegy). Aztán az történt, hogy most vagy oda se figyelt az Exodus munkálatai közben, inkább a Marsi lapozgatásába merült el a direktori székben, vagy pedig tényleg ennyire futja tőle, ha pátoszos történelmi mozit kell hoznia. Pedig előtte, a kamerák kereszttüzében természetesen profi színészek mozogtak, sőt állíthatom, hogy rajta kívül csak és kizárólag lelkesebb és hozzáértőbb emberek sürögtek-forogtak. De Ridley-t ezek szerint nem érdekelte. Vagy ami még rosszabb: pont, hogy érdekelte.

Szomorú, sőt szánalmas, hogy egy efféle unalomtengert még ma is „szuperprodukció”-ként emlegetnek: legyenek nagy neveid, fogj valami történelmi/bibliai témát, a 4 órás nyersanyagod vágd meg 150 percben, azonban ügyelj rá, hogy valós tartalmat véletlenül se gyárts! Majd az alapanyagodnak lesznek ezerszer végignyögött kulcsmomentumai, azokat nyilván ki ne hagyd, hidd azt, hogy ez a lényeg, semmi más. Az már lényegtelen, hogy emiatt félkómásan kísértem figyelemmel a csapásokat is, az pedig csakis a mi hibánk, hogy a stáblista elindulásakor az egyik újságíró kollégánk hangos ásításán teljesen együttérzőn lehetett nevetni. 4,5/10

Szóval azt gondoljátok, hogy Peter Jackson volt az első, aki megpróbálta elnyújtva a vászonra álmodni a Gyűrűk Ura könyveket? Tévedtek, ha ezt hiszitek, ugyanis 1978-ban a United Artists által egy igencsak érdekes vállalkozás vette kezdetét, de a gigantikus méretekre nőtt költségvetés miatt idejekorán befejeződött a Gyűrűk Ura adaptálása. Így végül csak egy, a történet feléig eljutó animációs filmmel lettünk gazdagabbak, ami a második epizód hiánya miatt, könnyedén a feledés homályába merült.

Frodónak, az ifjú hobbitnak egy nap a birtokába kerül az Egy Gyűrű, ami a gonosz Szauron nagyúré volt. Szauron leigázhatná a világot, ha a gyűrűt ismét a markában tartaná. Gandalf, a bölcs varázsló, Frodó barátja, figyelmezteti, hogy mindenhonnan ellenségek lesnek rá, akik meg akarják szerezni a gyűrűt, ezért az egyetlen lehetőség, hogy megsemmisítik a gyűrűt, mielőtt azt Szauron újra birtokolhatná. Így indul hosszú, kalandos, fáradságos útra Frodó, aminek végén a Végzet Hegyének katlanjába kell dobnia az Egy Gyűrűt…

Ralph Bakshi neve talán örökre beleíródott volna a történelemkönyvekbe, ha az United Artists nem a pénzt, hanem az alkotóvágyat helyezi előtérbe. Természetesen a pénzről sem szabad elfeledkezni, de látva, hogy mekkora volumenű alkotást próbált meg létrehozni Bakshi, el tudom képzelni, hogy már Jackson műremekei előtt is megalakult volna egy parádés Gyűrűk ura adaptáció, ami szintén fontos szerepet töltött volna be a Tolkien világ népszerűsítésében. Bakshi és stábja, a nagyszerű, a Disney által sokszor használt rotoszkópos technológiával próbálta meg két részletben a vászonra álmodni Frodóék történetét. Ráadásul mindezt úgy, hogy már az első film játékideje is meghaladta a két órát, így végeredményében nem sűrítették volna össze úgy a történéseket, mint az 1977-es Hobbit rajzfilm esetében, hanem megpróbálták volna a lehető legkomolyabban áthelyezni a könyvben leírtakat a vászonra. Ez többé-kevésbé sikerült is nekik, ám az összképet tekintve egy lassú, helyenként unalmas, de olykor-olykor meglepően varázslatos és lenyűgöző képet mutató produkció kerekedett ki Bakshi kezei közül.

Azonban a második rész hiánya miatt a rajzfilm egy „nesze semmi, fogd meg jól” mozi lett, amiben a potenciál ugyan megvolt, de ez már aligha számít bármit is, hiszen soha nem fogják befejezni az alkotást. Így végül marad nekünk a jó öreg Peter Jackson, aki megkapta a kellő pénzt ahhoz, hogy csodát alkosson, és meg is alkotta a 2000-es évek elején. 7/10

Rengeteg embernek az a baja a legújabb Peter Jackson trilógiával, hogy a rendező feleslegesen nyújtotta el háromszor három óriás játékidőig a történet, és egy alapból csak 300 oldalas könyvből elég lett volna maximum két mozifilmet készíteni. Akik szerint a rövidebb kiadás lett volna a célszerűbb, azoknak ajánlom az 1977-ben napvilágot látott Hobbit rajzfilmet, amiben a végtelenségig lerövidítették a törpök és Zsákos Bilbó kalandját. Az alig 75 perces rajzfilm ugyan nézhető, de a mozifilmek és/vagy a könyv ismerete nélkül nem biztos, hogy jó ötlet leülni elé. Túl gyors…

Gandalf, a hírhedt varázsló meglátogatja Zsákos Bilbót, hogy felfogadja betörőnek. Egy óriási kalandra hívja fel az apró hobbit figyelmét, ahol törpök oldalán kell „harcba” indulnia a gonosz Smaug ellen, hogy visszaszerezzék Thorinék ellopott kincseit a Magányos Hegynél…

A hobbit volt az első komolyabb próbálkozás Tolkien regényének megfilmesítésére. Az alig 75 perces játékidővel rendelkező alkotás, látszólag egy minőségi stáb kezei közül került ki, ugyanis az egyedi rajzolásnak és a jól komponált zenéknek hála, egy meglepően hangulatos végeredmény született, ami úgy gondolom, hogy méltó Tolkien műveihez. Bár az akkori kor, és a Gyűrűk Ura filmek még meg nem jelenő sikeressége miatt a Tolkien művekre más szemmel néztek az emberek, így a léc sem volt fent a fellegekben. Ezáltal a készítők, Jules Bass és Arthur Rankin Jr. mondhatni bármit csinálhattak, hiszen a nézők nem tudták mihez hasonlítani a végeredményt.

Bár a rajzfilm veszettül gyors, és akarva-akaratlanul összehasonlítottam minden egyes jelenetét a filmekben látottakkal, valamilyen szinten mégis le tudott kötni. Már csak amiatt is, hogy érdekes volt látni azt, ahogy akkoriban megteremtették Középföldét, és az ottani lényeket. Nem volt CGI, nem volt 100 milliós költségvetés, csupán néhány ceruza meg rajzlap. Bilbó mégis egy varázslatosa kalanddal szolgált, amiben sem Legolas, sem pedig erőltetett szerelmi szál nem rontotta a levegőt. Míg Jackson egy egész filmet rááldozott az Öt sereg csatájára, addig itt bő 10 percet hagytak a végső harcra, ami ugyan nem lett eposzi nagyságú, mégis megmutatta azt, hogy mennyit jelentett az a rengeteg kincs Középfölde lakóinak, amit évekig őrzött Smaug a hegy belsejében.

Így tehát csak azt tudom mondani, hogy vállalható a ’77-es Hobbit, és tényleg megvan a sajátos hangulata ennek az alkotásnak is. De azért érdemes inkább vagy a könyvnek, vagy a túlnyújtott filmeknek nekiülni, mert itt tényleg nagyon gyorsan történnek a különböző események, és végtére is… ez csak egy rajzfilm. Nincs akkora tét. 6/10