Nehéz véleményt kinyilvánítani az olyan alkotásokról, amik egy egész korszakot meghatároztak, és amik tovább csinosították a filmtörténelem nagykönyvének az oldalait. Mégpedig azért, mert, ha valaki rajong az efféle alkotásokért, az szinte csak szuperlatívuszokban tud beszélni róluk, és egy átlagembernek, egy olyannak, aki nincs annyira oda az említett produkciókért, csak annyit lát/hall az egészből, hogy egy rózsaszín köd közepette nyáladzik az illető. És ez valamilyen szinten érthető is. A rajongás, a túlzott dicsőítés elvakítja az embert, ám ha ilyen történik, akkor ott a háttérben bizony vannak olyan dolgok is, amik ezt elősegítették. Vagyis van valami egyedi bennük, ami egész egyszerűen elvarázsolja az embert. John Ronald Reuel Tolkien három kötetes regényének a filmadaptációja pedig pont egy efféle szuperprodukció, amiről lehet, szabad, és kell is szuperlatívuszokban beszélni, mert megérdemli!

Miután nem tudok különbséget tenni a három epizód között (csak egy-két helyen), feleslegesnek tartom, hogy szétbontsam a cikket. Így a következő sorokban egy összegző írást olvashattok majd az egész Gyűrűk Ura-trilógiáról.

Tolkien megteremtett világát nem győzöm dicsérni, hiszen annyira összetett, annyira szerteágazó, hogy szinte minden egyes négyzetcentiméterén találhatunk valami újdonságot, valami olyat, ami lenyűgözi az embert. A mozifilmeknek hála pedig a legtöbb dolog életre is kelt a filmvásznon, gondolok itt olyan apróságokra, mint a Hobbit és a Gyűrűk Ura-filmek rosszfiúira, az ártatlanok megrontóira, a legnagyobb ellenfelekre. Épp ezért Kreff03 kollégával vettük a bátorságot, és a Középfölde-túránk első állomásaként összeszedtük nektek, hogy mely lényeket gondoljuk a leggonoszabbnak, és melyekkel nem illik ujjat húzni, ha éppen arra jár az ember.

FIGYELEM! AZ ÍRÁS MIND A HOBBIT, MIND A GYŰRŰK URA CSELEKMÉNYÉRE NÉZVE SPOILER-EKET TARTALMAZ!

Íme…

Annál jobb érzés nincs is, amikor az ember már elkönyveli magában, hogy látta a legjobb alkotásokat xy témakörben, majd jön egy új év, új történet, és mindent megváltoztat. A Szuper Android 13 lezárása, illetve a többi movie összegzése után nem hittem volna, hogy látok egy még, a korábbiaknál is jóval jobb, csupán egy sebből vérző, de végeredményében majdhogynem tökéletes alkotást, amiben az egyik legkirályabb főgonosz csap össze szeretett hőseinkkel. A legendás szuper csillagharcos a Dragon Ball Z movie-k koronázatlan királya!

Paragas azzal a céllal érkezik a Földre, hogy figyelmeztesse Vegitát a legendás szuper csillagharcos kilétéről. A Vegeta bolygó hercege természetesen gondolkodás nélkül beszáll abba az űrhajóba, ami egy ismeretlen bolygóra repül, ahol aztán néhány unalmas nap után megváltozik minden, és megjelenik az a bizonyos illető, aki minden csillagharcos rémálma, az univerzum legerősebb lénye, Broly…

Egy korábbi posztban már említettem, hogy a Dragon Ball Z legfontosabb kérdése, hogy kik azok a csillagharcosok. Ráadásul a sorozatban, amikor először szóba került az említett legendás lény, akkor sokan még Gokut szemelték ki erre a szerepre, hiszen Vegita is ezt hitte a Dermesztős küzdelmek során. Aztán jött 1993-ban egy különálló rajzfilm, amiben már megjelent az igazi legenda, Broly. Ugyebár tudni illik, hogy a legtöbb esetben a mozifilmek csak puszta kitalációk, és nem igen kapcsolódnak az eredeti sorozathoz, de ha már többször is megemlítették a legendás történetet a szériában, akkor a készítők úgy gondolták, hogy érdemes lenne meglépni azt, hogy a legenda valósággá váljon. Az a legenda, miszerint 1000 évente egy szuper csillagharcos születik, aki minden képzeletet felülmúló erővel bír.

Broly karaktere megtestesíti mindazt, amit tudni illik a csillagharcosokról. Kegyetlen, vérengző, csak a pusztítás és az öldöklés élteti. A határtalan energiája miatt ez ráadásul hatványozottan megjelenik a vásznon. A játékidő alatt pedig olyan harcokat láthatunk, amik tovább szemléltetik a legenda brutalitását.  

Az egyetlen negatívum az egész film alatt, hogy a készítők nem tudták Zseniális Teknősék helyét megtalálni a játékidőben, és olyan helyen is feltűntek az oda nem illő karakterek, ahol már rég nem kellett volna rontaniuk a levegőt. Túl nagy volt a tét, túl jól építették fel a történetet, de mégis képesek voltak néha lerombolni az addig megteremtett varázslatot, amiben hőseink és a legyőzhetetlen harcos kapott főszerepet.

Mindent összevetve azonban egy tökéletes történetet, egy tökéletes főgonoszt kaptunk, amiben végre megismerttük azt a legendát, amiről már korábban többször is beszélt Vegita. Broly csúcs, a rajzfilm pedig nézeti magát. 

Bár az eddig tesztelt játékok alapján nem ez jön le, de oda vagyok a szerepjátékokért! Egy jól megírt szerepjátékban olyan potenciál van, mint még semmi másban. Te lehetsz a hős, a te döntéseid befolyásolják az egész játék menetét. Cselekedeteid befolyással lehetnek a környezetedre, és társaid megítélésére. Milliónyi lehetőséget kínál a végigjátszásra, mert minden egyes újrázásnál cselekedhetsz másként, és ha ügyesek voltak az írók, a végén teljesen másik arcát mutatja feléd a játék. Ki ne szeretné ezt? Mondjuk az igazsághoz hozzátartozik, hogy ehhez fogható szerepjáték rengeteg pénzt és időt emészt fel, és a sikerre gyakorlatilag semmi garancia nincs, mivel szerintem az RPG elég rétegműfaj. Mondjuk az is igaz, hogy ez egy elég széles réteg, viszont a potenciális vásárlóknak vannak bizonyos elvárásai. Szigorúan szubjektív véleményem szerint például a Dungeon Siege egy elég toprongyos (szerep)játék, ami csak karcolgatta azt a szintet amit én minden szerepjátéknak el kéne érnie. Gondolok itt elsősorban a BioWare által összehegesztett alkotásokra, ám azért itt is akad olyan, amit nem tennék be a kirakatba! Emlékszik valaki a Jade Empire-re? Gondolom elég kevesen, talán nem is véletlen! A Dragon Age első két része valószínűleg jobban a fejekben van, főképp azért, mert a harmadik rész mostanában jelent meg, viszont én személy szerint egyáltalán nem értem miképp lehet ennek a játéknak egyáltalán folytatása! Az első rész egy koncepció szintjén jól mutató ötlet (miszerint hozzuk vissza a Baldur's Gate hangulatát modern köntösben) egy vészesen gyászos, és unalmas játékot eredményezett, ami ronda is volt, mint a bűn. Voltak benne jó ötletek, példaként említhetném az előtörténetek végigjátszását, ami mint koncepció nagyon jól mutatott, de az a baj, hogy elfogyott a szusz belőle. Emlékszem, első körben sikerült is kiválasztanom egy törpe nemest első karakternek, és rögtön az elején végig is játszhattam a játék legjobb részét. Utána szembesültem vele, amikor kipróbáltam egy varázslót, hogy ezeket az előtörténeteket, tulajdonképpen újrahasznosítja a játék az egész játékidő alatt. Másrészről elég hülyén festett, amikor az általam választott törp királynak könyörögnöm kellett, hogy méltóztassék már segíteni a háborúban!

Két kiváló film után Robert Zemeckis nem tehette meg, hogy nem tér vissza egy végső, a trilógiát lezáró epizóddal, ami a korábban is emlegetett vadnyugatra kalauzol bennünket. Doki és Marty utolsó kalandja, bár egy hajszállal gyengébb lett, mint a korábbi felvonások, és itt már érezhető volt, hogy nem zsigerből jönnek az ötletek/poénok, még ennek ellenére is egy olyan moziról beszélhetünk, ami kiváló szórakozásnak bizonyul akár többszöri nézés után is.

"Buford Tannen lőtte hátba 80 dollár miatt."

A DeLoreanbe belecsap a villám, a Doki pedig eltűnik. Néhány másodperc után viszont egy ember jelenik meg egy levéllel, hogy tisztázódjon a helyzet. A Doki 1885-ből üzent Martynak, hogy jól van a vadnyugaton, és ne próbáljon meg utána menni. Eddig még rendben is lenne a dolog, de egy bizonyos sírkő megváltoztatja a helyzetet, Marty pedig kénytelen ismét időt utazni…

Felettébb érdekes, hogy ezt tartom az egész trilógia leggyengébb darabjának, ám mégis úgy gondolom, hogy ez a leghangulatosabb. Ezt a részt láttam a legtöbbször, és ebben talán a vadnyugat és a rengeteg Clint Eastwood utalás játszott a legjobb közre. Igazság szerint nem lehetünk elégedetlenek, hiszen, ha megnézzük az egész filmtörténelmet, akkor nagyon kevés olyan trilógiát láthatunk, aminek a végső epizódja lett a legjobb. Egyedül talán a Gyűrűk Ura büszkélkedhet ezzel a címmel, így Robert Zemeckiséket nem lehet hibáztatni. Mi nézők már csak azért összetehetjük a két kezünket, hogy egyáltalán létrejött a Vissza a jövőbe. Szóval igen… nem fogom bántani ezt a filmet.

"Legyen 8! Én reggeli után szoktam gyilkolni."

Úgy is fel lehet fogni, hogy Zemeckisék itt már nem újítani akartak, hanem egész egyszerűen csak tisztelegni a legnagyobbak és saját maguk előtt. Újfent megjelentek az ismert karakterek, illetve felmenőik, az ismert helyszínek és történeteik, de mindezt sikerült úgy felturbózni, hogy olyan nagyságok előtt sikerült leróni a tiszteletüket, mint Sergio Leone és Clint Eastwood. Ráadásul, ha lehet hinni a pletykáknak, akkor Robert Zemeckis és Bob Gale eredetileg azt szerették volna, hogy Ronald Reagan feltűnjön egy cameo szerepben, mint az 1885-ös Hill Valley polgármestere, ám Reagan végül visszautasította az ajánlatot.

A harmadik rész egyetlen problémája talán az, hogy túl sok energiát fordítottak Clara-ra, aki meglehetősen idegenül mozgott a két főszereplő mellett. Egy idegen test a jól működő gépezetben. Ezáltal sikerült egy kicsit belerondítani a Marty, Doki, Buford Tannen hármas kalandjába, és egy olyan szálat hoztak be, amire talán a kutya sem volt kíváncsi, pláne nem úgy, ahogy azt a végén megoldották. Ám hiába a keserű szájíz, Thomas F. Wilson valamicskét foltozott a hibás részen, és a játékával sikerült megformálnia a legkirályabb Tannen családtagot. Ám, ahogy az lenni szokott a Vadkutya se bírta ki trágya nélkül.

"Nézzétek a csizmáját! NIKE? Ez meg mit jelent? Talán indiánul van?!"

Végül tehát, ha összegezni szeretném a 3. részt, illetve a trilógiát, akkor azt kell mondanom, hogy megérte leforgatni harmadjára is a DeLorean történetét, hiszen három olyan filmet kaptunk, aminek hála megalakult minden idők egyik legszórakoztatóbb és legviccesebb trilógiája. Robert Zemeckis történelmet írt, a Vissza a jövőbe pedig milliónyi rajongóra tett szert az évek során. Én pedig már csak egyetlen egy kéréssel fordulnék Hollywood felé, mégpedig azzal, hogy ne merészeljék folytatni, vagy remake-elni ezt a csodát, mert annak nem lesz jó vége! 10/10

Nehéz, nagyon nehéz méltó folytatást készíteni egy olyan alkotáshoz, ami valamilyen szinten hozzátartozik a kultúrához, a mindennapi élethez. Rajongók milliói várták a 2015-ös esztendőt, hiszen ez az az év, amikor Marty McFly megjelenik a múltból egy repülő DeLorean segítségével, és felugrik a légdeszkára, amivel megfingatja Grifféket. Bár az októberi hónap még messze van, de már most rengeteg Vissza a jövőbe poszttal lehet találkozni, ami nem véletlen, hiszen a Back to the future egy legendás alkotás, a folytatás pedig méltó volt Zemeckis első filmjéhez.

"Hát Jennifer, nem is tudom hogy mondjam meg, de...mi most egy időgépben ülünk."

Doki rohamléptekben tér vissza a jövőből, hogy elmesélje Martynak mi is lesz velük a jövőben. Ugyanis 2015-ben semmi sem úgy alakul, ahogy azt egy normális családban eltervezik. Marty fia börtönbe fog kerülni, ha nem akadályozzák meg a Griffel kötött egyezséget. A munkát elvégzik, azonban porszem került a gépezetbe, és nem abba az 1985-be térnek vissza, ahonnan elindultak…

Ugyebár folytatást nehéz készíteni (legalábbis a sablonszövegek szerint), főleg, ha az első rész magasra tette a lécet, ám Robert Zemeckisnek mégis sikerült úgy megoldania a 2. részt, hogy az tökéletesen illeszkedjen az elsőhöz. Konkrétan, a Vissza a jövőbe trilógiát úgy is lehetne tálalni, hogy egy nagy kerek egész történet, egy egész film, ami három szeletre lett vágva. Nincsenek hézagok, nincsenek minőségbeli különbségek, csupán helyszín, illetve időbeli ugrások. A folytatás legnagyobb erénye, hogy pont annyival markolt többet, mint az első, mint amennyivel még a megfelelő határokon belül lehetett maradni. Egy kis történet a jövőben, egy kicsi a „jelenben” és egy kicsi a múltban. A megfelelő forgatókönyvnek hála pedig a két órás játékidő egyszer sem tudott leülni, és végeredményben tökéletesen tudott működni.

Zemeckisék ráadásul ügyeltek arra is, hogy a felvázolt idősíkokban ne tudjuk unatkozni. Minden egyes percre tartogattak nekünk valami apróságot, aminek hála a film többszöri újranézés után is meglepetéseket, új dolgokat tartogat a nézőnek (Elég a jövőre gondolni, ahol megannyi csúcskütyüt találhatunk, és amiről már egy poszt keretein belül meg is emlékeztünk). A rengeteg utalás természetesen most sem maradt el. A karakterek és a jól bejáratott történeteik ismételten megmaradtak, de mégis néhány apróbb csavar segítségével sikerült úgy felturbózni őket, hogy ne váljanak unalmassá, hanem újfent szórakoztatónak bizonyuljanak. És igen, ezt a legnehezebb megoldani, de szerencsére itt biztos kezekben volt a projekt.

"Jaj, anya ,anya...te aztán igazán tudsz pizzát hidratálni."

Így összességében a Vissza a jövőbe folytatása méltónak bizonyult az első rész igencsak magas színvonalához, így kijelenthető, hogy Robert Zemeckis megcsinálta a legnehezebbet, és egy felejthetetlen trilógia második részét is csúcsra járatta. A végén pedig már betekintést nyerhettünk a záró epizódba, ahol a már emlegetett vadnyugatra utaztak hőseink. 10/10

„Ha a számításaim helytállóak, amikor eléri a 88 mérföldes sebességet, csodát fogsz látni, fiú.” 

Magasságos egek! Nagyjából 5 éves lehettem, amikor megismerkedtem Robert Zemeckis csodájával, a Vissza a jövőbe első részével, méghozzá a jó öreg VHS kazettán. Azonban a film iránti rajongásom itt még csak annyit jelentett, hogy kikapcsoltam 15 perc után, mert úgy véltem, hogy ez nem az a film, amit nekem készítettek, és hiába mondták szüleim, hogy repülő autó van benne, valahogy nem érdekelt a folytatás. Aztán jött a televízió, ahol leadták a filmet, és a reklámok ellenére is végig ott ültem a képernyő előtt. A filmet csodáltam, a Vissza a jövőbe pedig az évek során a kedvenc filmem lett, amit reggel, délben, este, tavasszal vagy télen, mindig bátran szedek elő, mert tudom, hogy századjára is olyan élménnyel fog gazdagítani, amit másik filmtől nem kapok meg, még akkor sem, ha több cím is bekerült az elmúlt évek alatt a kedvenceim közé. A Vissza a jövőbe örök!

Marty McFly egy átlagos fiatalnak néz ki, ám barátja, az őrült tudós már egy kicsit nehezebb eset. Ugyanis a Doki egy plutónium meghajtású időgépet készített egy DeLoreanből. Ez mind szép és jó, de azzal az aprósággal sem ő, sem pedig Marty nem számolt, hogy az időgép kipróbálása közben a plutóniumot „eladó” terroristák rájuk rontanak, hogy fenekestül felforgassák az eseményeket. A Dokit lelövik, Marty pedig beül az időgépbe, a következő állomás pedig 1955…

„1,21 Gigawatt??!!”

 Láttam már néhány időutazással foglalkozó filmet, de még a mai napig nem találkoztam olyannal, ami jobban szórakoztatott volna, mint a Vissza a jövőbe. Ami csupán azért nagy szó, mert Robert Zemeckis filmje egy percig nem veszi komolyan magát, és egy másodpercre sem megy bele olyan elméletek gyártásába, amely mély gondolkodásra késztetné a nézőt. Zemeckisnek sikerült egy olyan laza és stílusos kaland-vígjátékot összehoznia, amit sci-fi köntösben tudott tálalni, és természetesen minden egyes elemből pont annyit adott hozzá az alkotáshoz, hogy az tökéletesen tudjon működjön. Igazság szerint ez a film azért nagyszerű, mert egyszerű. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a töménytelen mennyiségű dialógus, amiket hallhatunk a játékidő során. Szinte nincs olyan információ, ami ne utalna egy már megtörtént vagy még meg nem történt eseményre. Minden mondatnak van eleje és vége. Nincsen mellébeszélés, csupán a tények. A Vissza a jövőbe az egyetlen film talán, amelyiknek jól áll a szájbarágás, és a már felhasznált jelenetek, szövegek újrázása (ezt ugyebár a folytatásoknál is megtapasztaljuk). És itt nem a rajongó beszél belőlem, mert ennél a filmnél tényleg nincs izzadságszag, mert minden olyan gyönyörűen gördül a célja felé, mint ahogy azt Zemeckis megálmodta. És ez nem egy rémálom, hanem a világ legtökéletesebb álma, amit egy filmrendező elképzelhet.

Ugyanakkor nem csak Zemeckis-t vagy Bob Gale-t kell kiemelni, hanem szinte mindenkit, aki a filmen dolgozott. Minden momentum, jelenet azt sugározta, hogy egy lelkiismeretes társaság munkálkodott azon, hogy elkészüljön minden idők egyik legegyedibb, legstílusosabb, leghangulatosabb, és legjobb filmje. A főszerepre épp ezért kellett két kiváló színészt szerződtetni, olyanokat, akik nem csak eljátsszák a karakterüket, hanem magukévá is teszik. Nem is csoda, hogy mind Christopher Lloyd és Michael J. Fox életében is a Vissza a jövőbe trilógia jelentette a legnagyobb durranást, és ha a két színész szóba kerül egy beszélgetés során, akkor nem más filmeket fognak felidézni a legtöbb esetben, hanem ezt, és ez nem negatív kritika a karrierjükre nézve, hanem dicséret, mert ritka, amikor valaki/valakik ennyire tökéletesen tudják életre kelteni az író által megálmodott figurát. Az meg már csak plusz adalék nekünk, magyaroknak, hogy Rudolf Péter és Rajhona Ádám adták a hangjukat a két karakterhez. Az egyik legjobb szinkron, amit valaha is hallottam. 

„Tejet kérek! CSOKISAT!!!”

Továbbá ritka, amikor egy filmnél minden klappol, és ritka, amikor bő 30 év után is jeleneteket, párbeszédeket, és zenéket elevenítünk fel, mert ezek mind azt jelentik, hogy egy filmtörténeti remekművel találkoztunk. És igen, most elsősorban a zenékre gondolok, amik olyan hangulatot teremtettek a filmhez, ami nem csak, hogy ízig-vérig 80-as évek, de maga a mennyország egy filmszerető embernek. Gondolok itt Alan Silvestri és Chris Hayes főcímzenéjére, vagy Huey Lewis – Power of Love című számára, illetve a Back in Time-ra, és a film legnagyobb dobására, a Chuck Berry - Johnny B. Goode feldolgozásra. Rengeteg, megszámlálhatatlan coolság jellemzi az alkotást, ami méltán vált sokak kedvencévé.

A Vissza a jövőbe a 80-as évek, és az egész filmtörténelem egyik legjobb filmje (számomra pedig egyértelműen a legjobb), egy örök klasszikus, egy kultmozi, és egy kiváló trilógia első része. A nyáladzást ezennel be is fejezném, mert tartalékolni kell még a folytatásokra is, de annyi biztos, hogy egész nap lehetne beszélgetni erről a filmről. 10/10

Az elmúlt napokban (hetekben) kissé a háttérbe szorult a Dragon Ball Z movie-maraton, de még mielőtt azt hinnétek, hogy végleg megfeledkeztünk róla, gyors elhoztam nektek az androidok történetét, melyben elég szépen megagyalták Gokuékat. Így tehát helytálló lesz a jobb később, mint soha kifejezés, szóval nézzük is hát, hogy miként alakult a csillagharcosok sorsa.

Dr. Gero már többször is bebizonyította, hogy ki nem állhatja Son Gokut. Emberi robotokat készített, hogy megölje esküdt ellenségét. Azonban Gokuék győzelmet arattak felettük, ám ez mit sem ért, hiszen Gero számítógépe a háttérben tovább munkálkodott a bosszú beteljesítésén. Három kitűnő harci gépezetet készített el, amivel újfent megpróbálta megölni szeretett hősünket…

Egy viszonylag csendes és vicces kezdéssel rukkoltak elő 1992-ben a készítők, hogy aztán gyökeresen felforgassák a város és Zseniális Teknősék életét. Bár a recept ugyanaz volt, mint a többi epizódban, tehát megjelentek a rosszfiúk, akik aztán célba vették Gokut, mivel a múltban valami sérelem érte őket. Dr. Gero-ra pedig ez hatványozottan igaz. Szóval megjelentek a robotok, akik másodpercek alatt érzékeltették, hogy itt bizony nem lesz gyorsan lezárva az ügy.

A sablonáradat, valamint Dr. Gero kívülről fújt bosszúja után azonban feltűnt végre az a bizonyos Andorid 13, aki véleményem szerint magasan a legkirályabb robot az egész Dragon Ball szériában. Nem elég, hogy rendkívül badass, még az ereje is határtalan. Épp ezért a karakter, valamint a történet is arra sarkallta a készítőket, hogy bár egy már-már unalmassá váló Genki Dama-s részt hozzanak el nekünk újra, de hála egy kisebb csavarnak, megkaptuk az eddigi legjobb leszámolást. Goku megmutatta, hogy miért ő a legerősebb, az Android 13 pedig megismerte a csillagharcosok energiáját. Erről van szó!