Az már biztos, hogy Tom Hardyval nehéz rossz filmet csinálni, ám még mindig nem garancia a neve a tökéletes szórakozásra. A legjobb példa erre a Piszkos pénz nevezetű alkotás, mely egyben James Gandolfini utolsó nagy játékfilmje is volt. A több okból is keserű szájízzel átitatott mozi végül úgy gondolom, hogy nem fog a feledés homályába merülni, de nem is fog a legjobbak közé emelkedni.

Marv kuzin egykoron a brooklyni alvilág egyik ismert tagja volt. Azonban az ideje leáldozott, és a bárját is csak a csecsen maffia jóvoltából tarthatta meg, akik azóta is pénzek beszedésére használják. Egy nap Bob élete azonban megváltozik. Egy szemetesben rátalál egy pitbullkölyökre, akit a kezdeti nehézségek ellenére is megpróbál felnevelni. Azonban az élet nem habos torta. A bárt kirabolják, a kutya eredeti gazdája pedig feltűnik…

Nem mondom, hogy nagy rajongója vagyok Dennis Lehane történeteinek, de azt tudom, hogy egytől egyik kivételes alkotások. Épp ezért, amikor megtudtam, hogy a Piszkos pénzhez is köze van, akkor egy kicsit más szemmel tekintettem az alkotásra. Hiba volt. Lehane-hez képest a Piszkos pénz ugyanis gyenge, még akkor is, ha ennek ellenére is egy magas szintet képvisel. Nem ezt szoktuk meg tőle, de talán a rendező „noname” személye miatt lett ez egy kisebb durranás. Szó se róla, Michaël R. Roskam jó munkát végzett, de talán az alapanyagban ennyi volt.

Ugyanis hiába volt egy rakás kiváló színésszel feltöltve az alkotás, és hiába volt egy visszafogott, de meglehetősen érdekes történettel ellátva a film, valami mégis hiányzott belőle. Ez az elem pedig a lendület volt. Túl szürke, túl lassú lett a Piszkos pénz, és emiatt nem tudott végeredményben felérni a Titokzatos folyó, Viharsziget, Hideg nyomon társaihoz. Épp ezért nem lett tökéletes James Gandolfini búcsúja, mert nem elég, hogy a film nem tudott kitörni a „jó-jó, de nem eléggé” szerepkörből, még a Tom Hardy - Matthias Schoenaerts páros is könnyedén lejátszotta a vászonról az öreg maffiózót. Persze ennek, mi nézők örülhettünk, hiszen Gandolfini se volt rossz, de a fiatalabb korosztályt képviselő duó egy teljesen más szintet mutatott eme alkotásban.

A Piszkos pénz tehát egy nézhető, olykor-olykor egészen pazar atmoszférával átitatott mozi lett, aminek a végére még egy meglehetősen pofás kis csattanót is meghúztak a készítők. Tom Hardy pedig továbbra is Hollywood egyik legnagyobb reménysége, akire mindig lehet számítani. 6,5/10

Az alábbiakban négy rövid vélemény következik, meglepő módon ugyanannyi számú, az oldalon korábban már tárgyalt filmről. A címekre kattintva el is olvashatjátok Creativ3Form, Remy és Vaszkó Iván kollégák írásait is.

Hatvani Balázs alkotása már akkor felkeltette a figyelmem, amikor még csak beharangozták, hogy készít egy 80-as éveket megidéző horrort. Az már csak ráadás volt, hogy olyan neveket vonultatott fel a Gingerclown, mint Tim Curry, Lance Henriksen, Michael Winslow vagy Brad Dourif. Ismert, több filmben is felbukkanó arcok voltak, akik itt bár egyszer sem mutatták meg magukat, de a nevüket és a hangjukat hozzáadták a budapesti vidámparkban játszódó mozihoz.

Egy baráti társaság összegyűlt az elhagyatott vidámpark közelében. A nagypofájú Biff játszotta az agyát, ahogy szokta és bele is kötött a kirekesztett, éppen hazafelé tartó Sambe. Biff ajánlatott tett a félénk fiúnak, aki a rövid beszélgetés után kénytelen volt befáradni a rémisztő parkba. Mint később kiderült a sötétség csak a kezdet volt, ugyanis a vidámpark még mindig működik, csak éppen nem a nagyközönség számára…

Tiszteletadás, nosztalgiázás és egy bátor vállalkozás jellemezte az egész filmet. Hatvani Balázs tehetsége itt még nem igazán mutatkozik meg, de annyi már biztos, hogy van benne kurázsi, hiszen mert olyan irányba nyúlni, ahová a legtöbb hazai rendező még csak nem is néz. Egy letűnt kort, mára már igencsak gagyivá váló zsánert próbált meg feléleszteni, amit hellyel-közzel sikerült is neki. Csupán egy helyen hibázott, ám a végeredményt nézve ez épp elég volt ahhoz, hogy csak egy ügyes kísérletté váljon a Gingerclown, nem pedig egy nagyszerű szórakozássá. A szörnyek, a vér, a színészi játék, valamint a dialógusok is pont azt hozták, amit a 80-as évek legnagyobb B-horrorjai, ráadásul Balázs még egy enyhe utalást is belecsempészett a filmjébe, ami tényleg azt mutatta, hogy melyik évtizedre próbált meg rávilágítani (kép).

Viszont hiába minden, mert a hangulatot nem tudta megteremteni, holott ezeknél az alkotásoknál pont az lenne a legfontosabb. Ha a hangulat megvan, akkor minden más másodlagossá válik. Kár érte, mert egészen egyedi szörnyeket tudott néhány pokrócból meg ragasztóból összehozni.

Így végeredményben a Gingerclown egy vállalható, de nem túl sokat nyújtó alkotás lett, amit a zsáner rajongóinak ajánlani tudok, de minden más esetben jobb, ha elkerül az ember. 5/10

Robert Zemeckisék felvázoltak egy jövőt az 1989-es esztendőben. A Dokinak hála pedig bepillantást is nyerhettünk abba a jövőbe, ami immáron jelenné változott. A Vissza a jövőbe 2. része több kivételes eszközt is tartalmazott, ezeket pedig most mi össze is szedtük, hiszen nem szeretnénk, hogy bárki is lemaradjon egy esetleges bolti akcióról, vagy nehogy valaki elfelejtse, hogy idén már a legtöbb gyerek légdeszkával fog suliba járni, és az esernyőt is ki lehet dobni a kukába az önszárító dzsekiknek hála.

Szóval van itt minden, ami szem szájnak ingere, úgyhogy nézzük is hát, hogy mire fogjuk költeni idén a megtakarított pénzünket, és milyen új eszközöket láthatunk majd az utcákon. 

Idén két olyan ember van, akivel nem érdemes baszakodni, mert ha valaki mégis megteszi, akkor annak csúnya vége lesz. Sőt igazából nem is csúnya, mert ez még egy visszafogott kijelentés lenne arra, ami vár az illetőre. Szóval ez a két ember Keanu Reeves és Denzel Washington. Azonban most csak egyikőjük kerül terítékre, méghozzá az utóbbi, aki kegyetlenül bemutat az orosz maffiának.

Robert McCall-ról, a nyugodt életet élő bostoni állampolgárról senki sem gondolná, hogy egy visszavonult ügynök. A remeteéletet élő Robert egy nap egy kislány segítségére siet, ám ekkor még nem is sejti, hogy ez még csak a kezdet volt. Vissza kell térnie, hogy az ártatlanok védelmezője legyen, ugyanis az orosz maffia keze nagyon messzire nyúlik…

Bár az efféle „remeteéletet élő, de még mindig én vagyok a legjobb a szakmában” típusú filmek nagyjából egy kaptafára épülnek, és ezerszer látott sablonokból építkeznek, még mindig szórakoztatóak tudnak lenni, ha a megfelelő színész, karakter köré építik az alkotást. A story ilyenkor másodlagos, mert azt többé-kevésbé kívülről fújjuk, ám a bosszúhadjárat, a Rambó-effektus valahogy mindig magával hordoz olyan finomságokat, amik miatt egész egyszerűen nem lehet kikapcsolni a filmet. Idén ráadásul olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy két minőségi cucc is érkezett ebben a zsánerben, így lehet majd mit ajánlani annak, aki azzal a kérdéssel fordul hozzánk, hogy tudunk-e valami fasza akciófilmet ajánlani.

A Védelmező tehát egy korrekt mű a maga nemében, és ezt mindenképpen értékelni kell, mert nehéz újat mutatni ebben a témában, ám Antoine Fuqua-ék jobban tették volna, ha egy kicsit rövidebbre vágják az alkotást, mert ez a több, mint két órás játékidő teljesen indokolatlan volt a filmre nézve. Néhol leült, és túl sokat kellett várni arra, hogy Denzel akciózzon. Ez a film ugyanis róla szólt, arról a Denzelről, aki néhol Rambo-t megszégyenítő módon alkotta az egyszemélyes hadsereget.

Szóval így a végén, arra a következtetésre kell jutnom, hogy a Védelmező bár szórakoztató és egy értékelhető akciófilm, a mozijegy árát sajnáltam volna kiadni rá, mert ez inkább a tipikusan otthonnézős film, amit vagy bekapcsolsz szombat este, vagy egy baráti társaságban nyomsz le, ha egy kis tesztoszteronra vágysz. 7/10 

Sokat agyalok azon, hogy miért nem vagyok jó barátságban a magyar filmgyártással, ám miközben gondolkodok, néha rábukkanok, vagy felfedezek egy-két kincset, amik a fényt jelenthetik az alagút végén. Az elmúlt évek során bizonyosodtam meg arról, hogy ma egyetlen egy színész/szinkronszínész óriásunk van, mégpedig Reviczky Gábor. Az ő nevét nem kell bemutatni, hiszen még az átlag filmnéző számára sem ismeretlen, és ha arcról nem is, de a szinkronmunkáiról tuti biztos, hogy felismerik. Olyan Hollywood-i sztárok hangján szólalt meg, mint Robert De Niro, Jack Nicholson, Clint Eastwood, Tommy Lee Jones, Morgan Freeman, Anthony Hopkins, Arnold Schwarzenegger vagy Gene Hackman, és még sorolhatnám…

Azonban eme poszt keretein belül nem a szinkronmunkáit szeretném feleleveníteni, hanem azokat a filmjeit, ahol színészként működött közre. A hangját már ismerjük, de vajon színészként is megállja a helyét? Én úgy gondolom, hogy igen, mert megvan benne az a kisugárzás, azaz energia, ami kell egy színésznek, hogy le tudja venni a nézőt a lábáról. Reviczky Gáborban ez megvan, és emiatt tartom a jelenkor legnagyobb magyar színészének, mert miatta érdemes leülni a magyar filmek elé, kivéve, ha a filmet Álom.net-nek hívják. De, hát tévedni emberi dolog. Szóval nézzük azt a bizonyos Reviczky toplistát.

Az Alien franchise az első film 1979-es bemutatása óta volt sok minden napjainkig. Horrorfilm, akciófilm, sci-fi, még két részen keresztül frigyre is lépett a Predatorral, de hála Istennek ők is belátták, hogy nem lett volna szabad ennek a Paul W. S. Anderson gyereknek a partiján vakrandizni, és kibékíthetetlen ellentétekre hivatkozva beadták a válókeresetet. Olyan jó emléke van egyébként még ennek ellenére is, hogy még a Prométheusz nevű szörnyszülöttet is el lehetett adni a nevével, pedig azért, ha őszinték vagyunk, az utolsó percekben bemutatott csökevény, minden volt, csak Alien nem (persze tudok róla, hogy nem csak ennyi köze volt az Alienhez, hiszen volt benne space jockey is, meg az egyik szereplőt Weyland-nek hívták benne, de ezek olyan dolgok, mitha a producerek az utolsó pillanatban erőltették volna bele, mikor rájöttek, hogy ezt a gyötrelmet senki se fogja megnézni). Hiába, az igazi legendák megengedhetnek maguknak némi kilengést, mi mégis csak a szépre emlékszünk. Példának okáért, ha maga Sean Connery is bevállalhatott olyan borzalmakat, mint a Szövetség, akkor pont az Idegen ne tehetné? Egyébként nekem az első négy Alien film mindegyike tetszett, mindnek megvan a maga sajátos hangulata, amiért lehet kedvelni. Jó, talán a negyedik etapba jóval több franciasaláta került, mint kellett volna, de azért csak elnyammogtam azt is. Minő borzalom, az asszonynak meg ez tetszett a legjobban! Játékok terén sem volt nagyobb szerencséje szegény űrlényünknek, ha fejbe rúgnak se tudok mondani az Alien Trilogy-n és az AvP-n kívül más címet amiben szerepel. A tavaly februári Colonial Marines-t meg inkább borítsa be a feledés jótékony homálya, minthogy még egyszer fel kelljen idéznem a Gearbox és a Sega Antikrisztusát. Csúnya volt, bugos és ócska. Színtiszta lehúzás kérem szépen! Ennek örömére fel se kaptam a fejem, amikor az első hírek felreppentek, hogy a Sega vezekelne egy újabb Alien játékkal, ráadásul az a Creative Assembly fogja végighaknizni a programot, amelynek a Total War sorozaton kívül nem is volt más értékelhető címe (mondjuk azért az első FIFA-t ők szállították, és sok kellemes élményem fűződik hozzá), ráadásul FPS nézetet kap majd a termék. Tehát adva van nekünk egy kiadó, amely sikeresen kiadta minden idők leggyalázatosabb AAA kategóriásnak hazudott licencelt játékát, egy fejlesztő brigád, amely egy jó címen kívül nem tud felmutatni semmit, ráadásul az az egy is stratégia és erre rájött még annyi ígéret, mint egy országgyűlési választáson. Nem túl rózsás kép, valljuk be! Meg is jelent a cím, én pedig rá egy hónapra kölcsönkunyeráltam egyik jó barátomtól az Xbox konzolját, hogy hadd próbáljam már ki, mert folyton dicséri. Nem hittem volna, hogy megváltozik a játékról alkotott képem, mert kimondom így az elején, hogy jó lett, viszont nem lett olyan jó, mint lehetett volna!

Kezdjük az alapokkal, az általunk irányított szereplőt Amanda Ripley-nek hívják, igen annak a bizonyos Ellen Ripley-nek a lánya, aki a Nostromo egyetlen túlélőjeként legyőzte a tökéletes gyilkológépet, és e történet alatt éppen magatehetetlenül sodródik egy űrkompban. A játék szerint a Nostromon történt események után tizenöt évvel járunk, és Amanda még mindig nem adta fel a reményt, hogy újra lássa az anyját. Éppen ezért, mikor érkezik az információ, hogy a Sevastopol űrállomáson lehetnek további nyomok anyja jelenlegi helyzetét illetően, azonnal útnak is indul pár társával, hogy felderítsék az említett helyet. Ahogy jó horrorokban lenni szokott, már az elején elszakadunk partnereinktől, így egy darabig egyedül fogunk kóborolni a kihaltnak tűnő űrhajón. Persze lesznek rajtunk kívül mások is, akik az esetek nagy részében nem lesznek túl barátságosak velünk szemben, de a legfőbb baj, hogy egy xenomorphal is meg kell vitatnunk, hogy ki az úr a házban! A játék legnagyobb előnye, hogy követi az Amnesia és az Outlast által kitaposott utat, annyi különbséggel hogy itt lehet ugyan fegyverünk is, de a revolverünket nyugodtan el is felejthetjük, mert maximum felidegesítjük vele újdonsült nyáladzó társalbérlőnket, megölni úgyse tudjuk, az emberek illetve a droidok pedig vagy túl erősek, vagy sokan vannak, hogy vadnyugati seriffet játsszunk, ráadásul a célzás is borzasztóan van megcsinálva, de lehet csak nekem nem állt rá a kezem a konrolleres irányításra. Itt kérem szépen továbbra is a lopakodáson, az elrejtőzésen és a megtévesztésen van a hangsúly, ami szerintem kifejezetten jót tesz a hangulatnak, annak ellenére, hogy egy eredeti mozzanat nem tarkítja, viszont jól keveri az ismert kártyákat, és ez a lényeg, az Idegen pedig kiváló ellenfél, jól néz ki, és élmény vele bújócskázni! Található a játékban egy tárgykészítési menü, ahol különböző eszközöket alkothatunk magunknak, a felvett műszaki rajzok tekintetében, mint például a villanógránát, amivel el tudjuk terelni magunkról a figyelmet, vagy pedig elvakítani ellenfelünket, ha sarokba szorultunk volna. A történet nagyon kellemesen van felépítve, aki szereti az Alien mitológiát, szolgálni fog számára pár kellemes perccel, az biztos!

A probléma viszont ott kezdődik, ahogy tálalva van ez az egész sztori. Az elején nagyon keveset találkozunk nyáladzó cimboránkkal, viszont bujkálhatunk emberek elől, akik nem túl szívélyesek velünk, de legalább eszméletlen buták. Buták, és szénné szkripteltek. Mindig ugyanúgy és ugyanazt csinálnak mindent, akárhányszor töltöd újra a játékot, ami mondjuk elég illúzióromboló tud lenni. Természetesen butaságukat ellensúlyozzák létszámbeli fölényükkel, és azzal, hogy a mi kis Amandánk gyakorlatilag egy lepkefingtől is képes elhalálozni. Az az igazság, hogy a felvezető rész, valami indokolatlanul hosszú és mondjuk ki, unalmas lett! Hogy őszinte legyek, én egy Alien játékban a címszereplő ellen szeretnék küzdeni, nem pedig agyhalott emberek, vagy szupererős, de hasonlóan gyengeelméjű androidok ellen. Gondolom a Creative Assemly-nél úgy gondolkodtak, hogy unalmas lenne folyamatosan az Idegennel bújócskázni, és emiatt döntöttek a kreatívok emellett a húzás mellett. Érthető, logikus lépés gondolhatnánk, de itt akkor előrángatnám a már említett Amnesia: The Dark Descent című játékot, amit jómagam a valaha készült legjobb horrorjátékként tartok számon. Miért is említem meg? Mert ott sem volt más a metódus, csak a furcsán összevarrott élőhalottak elől kellett szaladgálni, mégis képes volt fenntartani a feszültséget a játék végéig. Mi is volt a különbség? Nos, volt pár érdekes, és kihívást nyújtó logikai feladvány, a félelmet mint olyat beleépítették a játékmechanikába és nem utolsósorban a bizarr, és kiváló gótikus horrorokat idéző hangulat. Mióta az Amnesia kijött, minden magára adó horror ezt a receptet másolja, több-kevesebb sikerrel. Lássuk mit örökölt az Isolation a nagynevű elődtől! A hangulattal nem volt gond, mert a 20th Century Fox mindent átadott a Creative Assembly-nek, aminek valaha köze volt a 8 utas a Halál című filmhez, legyen az koncepciórajz, vagy a zene, egyszóval tényleg mindent! Ez meg is látszik a játékon, amikor elindítottam, és megláttam a kicsit széthúzott képű, szemcsés 20th Century Fox logót, nagyot dobbant a szívem, és ez folytatódott egészen a játék végéig. Ugyanazok a számítógépek, a panelek, a zene fogadtak, mint a filmben ami nagyban segítette, hogy otthon érezzem magam a világban, tehát ebből a szempontból jelesre vizsgázott a fejlesztő brigád. Mondjuk én egy picivel több horrort el tudtam volna viselni, de ez szerintem csak nekem a kínom. A másik kettő az ami igazán mérföldkövet tesz a két alkotás közé, mégpedig igenis jót tett volna, ha Amanda egy idő után kezdene megkattanni az átélt eseményektől, mert normális ember igenis eszét vesztené hasonló helyzetben, ebben biztos vagyok. Jót tett volna a játéknak, ha nem csak az Idegenre kellene figyelni, aki vadászik ránk, hanem Amanda mentális egészségére is. A logikai fejtörők nekem szintén hiányoztak, mert ami van, az se nem logikai, se nem fejtörő. Ehelyett van nekünk idióta társaságunk, akik csak rombolják a hangulatot.

Összességében viszont ennyi a játék. Amikor a Halál ellen kell „harcolni” akkor nagyon jó, a többi rész közepes, vagy az alatt teljesít. Viszont nagyon erős a hangulata, és érződik az akarás, hogy végre szerettek volna megfelelni a játékosok kegyeinek, nem csak egy izzadtságszagú fércmunkát hánytak elénk a fiúk, lányok. Azt gondolom, hogy lehetett volna jobb is, hisz láttunk ennél összeszedettebb alkotást is horror berkekben, igaz, sokkal rosszabbakat is! Indulásnak pont megfelel, mert nem köpi szemközt az alapanyagot, a sztori jó, de úgy gondolom, hogy ez a frencsájz (de szép szó ez!) a második résszel lesz igazán az aminek szánták. Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy ez a csapat egytől-egyig elolvasta a visszajelzéseket, és mivel valószínű igény mutatkozik mind a fejlesztői, mind a kiadói és a játékosok részéről is egy folytatásra, abban kijavítják az eddigi hibákat, és végre megkapjuk minden idők legjobb Alien játékát. Ez viszont nehéz szívvel ugyan, de egy 7/10 egyelőre...

Folytatódjon tehát a 2015-ös esztendő legjobban várt filmjei lista, melyen talán kisebb produkciók kapnak helyet, de végeredményben lehetséges, hogy veri az elődöket. Michael Mann visszatér. A Pixar újra alkot. Tarantino pedig ismét westernt rendez!