I am better

A zseniket nem értik meg. A zseniket kiközösítik. A zseniket bántják. Egy idegen fajnak tekintik, amit ki kell nevetni, meg kell vetni, és ha ez még nem lenne elég, akkor rugdossuk is meg párszor, hátha attól nem lesz...zseni. Alan Turing (Benedict Cumberbatch) tudja milyen az, amikor ő áll a "tápláléklánc legalján." Ám Turing nem az a gyerek, akit megviselnének az ilyen dolgok, zsenialitása és az ezzel járó egoja túllendíti mindezen mert tudja, ő mindenkinél jobb. Miután felcseperedett, a tudását matematika professzorként kamatoztatta, mígnem a II. világháború kezdete után nemsokkal, elment egy álláshirdetésre. Személyiségével és nagyképű, kissé lekezelő stílusával nem nyűgözi le főnökjelöltjét (Charles Dance), de egyben meggyőzik arról, hogy tökéletes lesz a feladat elvégzésére. A feladat pedig nem egyszerű. Többedmagával fel kell törnie a németek által kitalált és megépített Enigma gépet, amivel minden egyes nap lekódolják a csapataik - legyen az szárazföldi, vízi vagy légi - támadásainak idejét és célpontját. A probléma csupán az, hogy az Enigma 159 millió millió millió lehetséges beállítást tartalmaz, és a kulcsszó, a megfelelő beállítás nélkül évtizedekbe telne, mire az összes lehetséges kombinációt kipróbálnák. A németek azonban minden nap, pontban éjfélkor módosítják az Enigma beállításait, és pontban hajnali hat órakor elküldik az első kódolt üzenetet. "Hőseinknek" tehát  egy nap összesen 18 órájuk van arra, hogy megtalálják a levelek közötti hasonlóságot, azt a pontot, amit felhasználván olyan "aranyhoz" juthatnának, ami megváltoztathatná a háború végkimenetelét. Tudják, hogy a küldetés lehetetlen, de megpróbálják. Még ha nem is mindenki ugyan azt érti megpróbálás alatt. Turing ugyan is az első naptól kezdve külön dolgozik a társaitól. Egy olyan gép megépítésén fáradozik, ami meglátja a fényt az erdőben, és kiolvassa a kódolt üzenetekből az információt, amire annyira szükségük van. Ezt természetesen se a társai, se a főnökei nem nézik jó szemmel, de ahogy már említettem korábban, Turing nem az a gyerek, akit megvisel az, ha lenézik vagy nem hisznek benne.

At what?

A film ereje több ágból fakad. Nem csak a remek színészek, és a köztük lévő erős kémia, de a visszafogott, egyátalán nem giccses ábrázolásmód is gondoskodik arról, hogy hamar magába szippantson, és a végéig fenntartsa az érdeklődésünket. Hab a tortára még Alexandra Desplat zseniális zenéje, ami az egyik legerősebb Main Themet produkálja az évben.

A központ az egész filmben a csapat és az Enigma okozta probléma. A háború csupán mellékszereplő, melyekbe jól megkomponált zenei montázsok formájában kapunk betekintést, de egy percig sem érezzük azt, hogy több kellett volna belőle. Hiszen a lényeg nem az, hogy miként rombolnak le városokat, hanem az, hogy az emberek egymáshoz való viszonya miből áll, hogyan épül fel és lép túl a saját tűrőképességén. Ez a rész remekül vannak felépítve és bár mindegyik karakter picit más-más szinten áll a dolgokhoz, egyikük se esik át a ló túloldalára. Tudják, hogy nagy a tét, de hála az égnek a készítők nem vették elő a giccs kártyát és adtak karaktereik szájába öt percenként egy nagy monológot, amiben kihangsúlyozzák, hogy csak amerika, egy amerika mind fölött. Magas labda volt, de nem csapták le, és ennek köszönhetően egy könnyen fogyasztható drámát kapunk, ami egy másodpercig sem akar többnek látszani, mint ami. Ritka kincs az ilyen, ugyan is a sztori mellett a színészek is adottak voltak ahhoz, hogy egy két órás, sírjunk az első perctől az utolsóig eposzt kapjunk. Cumberbatch-ról eddig is sejteni lehetett, hogy zseni, és jó pár emlékezetes és erős alakítás fűződik már a nevéhez, de ebben a filmben a kétkedőknek, vagy az őt alig ismerőknek is bizonyította, hogy minden porcikájában vér profi, és olyanra képes, amire csak kevesen. Jelenlétét társai is meghálálják, Keira Knightley minden ripacskodását félredobván tökéletes partnere a táncban Cumberbatch-nak, és ha nem is éri el az  szintjét, de mindenképpen egy összeszedett, érett alakítást láthatunk tőle. Ám a csapat többi tagjára sem lehet panasz, mindegyik színész tökéletesen hozta azt a szerepet, amit szántak nekik, és egyiküknél se érezni, hogy kilógnának a sorból, és csak azért lennének jelen, mert az adott színésznek kellett a meló. Ami talán hibaként róható fel a filmnek, hogy a kezdeti lassabb, megfontoltabb felvezetés után a történet a második felére picit gyorsabbá válik, és emiatt talán picit hamarabb véget is ér, mint amire számítottunk, de az atmoszféra, és a folyamatosan uralkodó baráti légkör feledteti velünk, hogy tulajdonképpen hamarosan véget ér ez a mese is. Ám az a légkör ami körüljárja az összképet, még ezt az apró, elenyésző "hibát" is könnyen feledteti velünk.

Everything

A kódjátszma nem lesz örök életű klasszikus, de nem is annak szánták. Nem akarták vele megváltani a világot, de még is képesek voltak arra, hogy egy alapjáraton nem túl vidám történetet úgy mutassanak be nekünk, hogy mi még is vidáman távozzunk a moziból. A remek rendezés, a jó színészválasztás és az erős zene végig gondoskodnak arról, hogy sokáig ne feledjük el, és ha majd a későbbiekben meglátjuk a film poszterét, akkor ne egy szimpla "jééé, ezt is láttam valamikor" érzést váltson ki belőlünk, hanem bizony vigyorogjunk és melegség öntse el a szívünket. 9/10

6 éve már annak, hogy Michael Mann filmet láthassunk a moziban – és bő 11 éve, hogy olyat lássunk Tőle, ami (szubjektív) tetszési indexemet meg is haladja. A Collateral óta (melynek csak a végével nem vagyok kibékülve, de amúgy egy piszok jó filmnek tartom) elvesztette a fonalat a Miami Vice-al és a Közellenségekkel is, így számomra csak az volt a kérdés, hogy a Blackhat-el felveszi-e újra.

Amikor a tagline és a szinopszis hivatalossá vált az interneten, hátradőltem, és megnyugodtam. Azt mormogtam magamban: igen, ez most meglesz. Egy kiberterrorizmusról szóló thriller dirigálására aligha akad jobb választás, mint Mann (akit a váltakozó teljesítménye ellenére is a kedvenceimként tartok számon). Amikor megláttam, hogy Hemsworth lesz a főszereplő, nyeltem egyet, de aztán elhesegettem a kisördögöt, hiszen Mann ismert róla, hogy még a kevésbé tehetséges színészeiből is képes kihozni őket meghaladó teljesítményeket.

Aztán amikor jött a trailer, akkor már kezdtem kicsit vakarózni, de voltak benne elemek, melyek nagyon fellelkesítettek.

Aztán jött az amerikai premier, és a kritikák, megspékelve a cseppet sem hízelgő Imdb ratinggel, és én csak fogtam a fejemet, hiszen pont azokat a negatívumokat hangsúlyozták ki az írások leginkább, ami a Collateral óta a Mann filmek rákfenéje.

Egy kínai erőmű biztosági rendszerét hackertámadás éri, mely a hűtőrendszert leállítva robbanást idéz elő az egyik blokkban. Kisvártatva a tőzsde is megbolondul, és egy ismeretlen hacker több, mint 70 millió dollárt kaszál a szója árának megbuherálásával. Kína és Amerika összefog (bah...), hogy együttes erővel találják meg a tettest, mielőtt az nagyobb csapásokat mérne a közbiztonságra. Chen Dawai (Leehom Wang) felhívja a nyomozócsoport figyelmét, hogy a támadásra használt kód bizonyos mértékben megyegyezik egy régi egyetemi barátjával, Nick Hathaway-el (Chris Hemsworth) közösen írt kóddal, így elintézi, hogy az illetőt kihozzák a börtönből, ahol épp 15 éves büntetését tölti. Együtt megkezdik a hajszát a Blackhat hacker ellen, akit egy egész hadsereg véd...

A Blackhat egy szörnyű film. Rosszul megírt és kezelt sztori, félórás üresjáratokkal, és az azokat feledtetni kívánó, teljesen felesleges (bár kétséget kizáróan profin levezénylett és összerakott) lövöldözésekkel tarkítva, nevetséges papírmasé karakterekkel teletömve. Nem tudom, kinek az ötlete volt Hemsworth, de már akkor megásta a film sírját, amikor rábólintottak a castingra. Megtaláljuk benne a Mann-filmek jellemző szimpatikus(nak szánt) főhősét, de egyrészt teljesen egydimenziósra lett írva a karaktere, másodszor lássuk be, abszolút tehetségtelen. A Marvel-féle több száz milliós rajzfilmekbe elmegy a sármos arcával, a kigyúrt testével és a szöszi hajával, de egy olyan filmbe, ahol már színészkedni is kellene, már édeskevés.

Pedig neki kellett volna elvinnie a hátán a filmet, mert még mindig az övé a legkidolgozottabb karakter, és ezzel azt hiszem, mindent elmondtam a többiről. Chen Dawai egyszerűen...semmilyen, húgáról, Chen Lienről (Wei Tang) pedig lerí, hogy csak az erőltetett szerelmi szál miatt van bármiféle létjogosultsága - és egyébként bár még csak január vége van, úgy érzem, hozzá és Hemsworthöz köthető az év leggázabb szexjelenete.

A történet össze-vissza csapong, 135 perc alatt egyetlen csavart sem tartalmaz, ellenben hosszú, maníros és unalmas, és ami a legrosszabb, az aktualitása ellenére teljeséggel érdektelen. Megerőltető bármit is felidézni a Mann-filmekben rendszerint nagyon ütős zenén (Atticus Ross, alighanem ezzel mindent elmondtam :)), és pár jól elkapott akciójeleneten és hangulaton kívül, mint pozitívum. Tudnék még róla bőven írni, de teljesen felesleges. A Blackhat egy fárasztóan semmilyen, kétségbeejtően unalmas és elnagyolt akciómozi lett, mely láthatóan vergődik a teljes középszerűségben, annak ellenére, hogy akadnak részletei, melyekben előjön a Mann-féle nagyság. Egyszeri megtekintésre sem ajánlom. 5/10

Nem mondanám, hogy örülök annak, amikor David Ayer bejelentkezik egy új filmmel. Idén ugyanis egy kellően nagy pofont osztott ki sokunknak, amikor az Arnold Schwarzenegger főszereplésével készült Szabotázs, mondhatni kukába való lett. Ráadásul a szívemhez közelálló DC Comics egyik legújabb projektjét is ő fogja levezényelni, és látva, hogy tud ő is hibázni, nem vagyok bizakodó. Aztán jött a Fury. A Fury pedig rávilágított arra, hogy Ayer nem is olyan ossz, csak éppen nem szabad együtt dolgoznia a kisstílű „bűnöző” Skip „nem tudok írni” Woodsszal, aki minden buli elrontója.

1945 áprilisa. Az amerikai hadsereg már Németország kellős közepén jár, amikor Don Collier őrmester és legénysége „végeztek” a feladatukkal. A jól megérdemelt pihenés helyett azonban új feladattal küldik ki a csapatot a frontra, ugyanis ha törik, ha szakad, el kell vágni a német utánpótlás csapatok útját. Collierék életét az is tovább nehezíti, hogy egy új taggal is bővül a csapatuk, méghozzá a zöldfülű Normannel…

Nem vagyok valami nagy barátságban a háborús filmekkel, de egy Brad Pitt bármikor képes arra, hogy gondolkodás nélkül megnézzek tőle bármilyen filmet. A Ryan közlegény megmentése az etalon nálam, épp ezért nem is nagyon láttam jó háborús alkotást az utóbbi években. Na jó… 1-2 azért volt elszórva. Szóval a Fury elé is úgy ültem le, hogy nem voltak nagy elvárásaim, mivel, ha egyből a Ryanhez hasonlítanám a filmet, akkor már az elején megbukott volna. Azonban nem így tettem és a végére meglepően nagyot csalódtam… pozitívan! Ugyanis a Fury egy kiváló háborús film egészen addig, amíg nem érünk az utolsó percekhez. Élvezhetően építették fel a storyt, a karaktereket, amik között bár könnyedén megtalálhattuk a klisés elemeket is, de ettől függetlenül működtek. Élvezhetővé tették azt, ahogy egymással beszéltek a szereplők, ahogy a harctéren küzdöttek a háború végéért, és azt, ahogy tálalták a háború borzalmait. Pitt ráadásul simán elvitte a hátán az alkotást, holott a többiek sem okoztak csalódást. Ezt legfőképpen a film csúcspontjául szolgáló étkezős jelenetnél lehetett észrevenni. A karakterek is ennél a pontnál nyíltak ki, és itt lehetett megismerni őket a legjobban.

Aztán jött a végjáték, és az addig felépített várat egész egyszerűen lerombolták. A viszonylag lassú, realisztikus háborús alkotást felváltotta egy akcióorgia, egy elcsépelt és veszettül gyenge befejezés. Ám az egészben az a legrosszabb, hogy ezzel arcon köpték a nézőt, mert a végső harcig nem ilyen filmet forgattak le Ayerék, hanem egy sokkal komolyabbat, egy olyat, ami méltó lett volna egy elit háborús filmhez. Így tehát hiába csalódtam kellemeset, a végére mégis keserű szájízzel fogok gondolni, mert a Fury ennél sokkal több lehetett volna. 7/10

Szerencsés vagy nem szerencsés helyzet, de annyi biztos, hogy a Fargo sorozat felé semmiféle elvárást nem támasztottam, hiszen a Coen-tesók által készített film az első megtekintés után egyáltalán nem került be a kedvenceim közé. Sőt, leginkább csalódásként tudok visszatekinteni rá, mert a klasszikus kultstátusz jelzők után egy kicsit többet vártam tőle, de végül nem kaptam meg. Hiányzott az a kis apróság, hogy magával ragadjon a történet, és már-már megszállottja legyek a filmnek, hogy utána átélhessem azt, hogy milyen szuperlatívuszokban beszélni a Fargo-ról. Így január vége felé közeledve viszont már tudom, hogy milyen érzés… hála a sorozatnak.

Sokáig csak szemlélője voltam a Fargo sikerességének. Dicsérték itt, dicsérték ott, de nem vitt rá a lélek, hogy belekezdjek (egyértelműen a csalódásként megélt film miatt). Aztán jött egy díjkiosztó, nevezetesen a Golden Globe-gála, ahol a Fargo lemosta a nálam az év sorozata díjat elnyerő True Detective-et. Ezek után már nem volt megállás, meg kellett tudnom, hogy mit tud ez a sorozat, hogy a majdhogynem tökéletes TD-t így elverte. A pilot epizód végeztével már minden világossá vált. A Fargo is egy kivételes sorozat, és már meg tudom érteni azokat, akik ezt látták jobbnak.

Adott egy csendes kisváros, átlagos emberekkel, fegyvert alig látó rendőrökkel. Egy nap azonban gyilkosság történik. Az áldozat és a gyanúsított személye is komoly kérdéseket vet fel. Ki képes erre? Miért itt, ebben a városban? Persze, ahogy telik az idő, úgy válik egyre kesze-kuszábbá az egész történet, és alakul át az egész város egy félelemmel átitatott közösséggé…

Fehér, hófödte tájak, szürke hétköznapok, és egy csipetnyi Coen-féle varázs. Egy olyan kisváros történetébe csöppenünk bele, ahol az idő is lassabban telik, mint máshol. És ez egy nagyon fontos elem a Fargo sorozatban. Pofátlan tökéletességgel adja át az egész széria a helyszín adta hangulatot, amihez Jeff Russo melankolikus zenéje is tökéletesen passzol. Egy lassú, de ennek ellenére rengeteg történéssel operáló történetet kapunk az íróktól, akik már az első részben feltárják azokat az apróságokat, amik majd a későbbiek során végigkísérnek bennünket. Itt nincs rejtély a néző előtt, legalábbis nem olyan szinten, mint egy Viharszigetben, Hatodik érzékben vagy éppen a TD sorozatban. Egyedül a szereplők azok, akik kénytelenek keresztülszenvedniük magukat az akadályokon, melyek kereszttüzében ott van a két gigász, Billy Bob Thorton és Martin Freeman. Egyértelműen ők uralják a képernyőt, és ők azok, akik teljes erővel tolják előre a történéseket, hogy végül eljussunk ahhoz a ponthoz, ahol a Fargo a mennybe jut. Természetesen a többi szereplőre sincs panasz, kezdve Colin Hanks-től egészen Allison Tolman-ig.

A TD-vel ellentétben itt nem azon kell izgulnunk, hogy vajon mi fog történni a jövőben, ki lesz a gyilkos, hogyan oldják meg a rejtélyt. Itt nem a néző rakja össze első sorban a puzzle darabokat, hanem a karakterek. Ennek ellenére rendkívül sok fordulattal operál a történet, még akkor is, ha a két fő karakter útját szinte kívülről lehet fújni. Azonban a köztes csavarok, az új szálak behozatala, a karakterfejlődések tökéletes kivitelezése  arra késztetik a nézőt, hogy egy pillanatra se vegye le a szemét a képernyőről. Az évad során nem volt olyan epizód, ahol ne történt volna valami WTF jelenet, ami után ne akartad volna azonnal indítani a következő részt. A Fargo egy olyan utazás/kaland, amiről a pilot után tudod jól, hogy nagyjából hogy fog végződni. Az egész móka sava-borsa azonban az, ahogy eljutsz A pontból B pontba. Épp ezért a végjáték már kevésbé lesz annyira fontos, mint az eleje és vége közti időszak. A végén úgyis felkerül az i-re a pont, ami egy jó nagy adag szomorúsággal lesz megfűszerezve. Most persze sokan azt gondoljátok, hogy elspoilereztem az egészet, pedig tévedtek. Épp ezért álljatok azon nyomban neki a sorozatnak, mivel a szórakozás garantált! 9/10

Dermesztő idejében még senki nem gondolta, hogy lesz olyan időszak is a Dragon Ball-ban, amikor a Namekon mért energiaszintek szinte a nullával lesznek egyenlőek. Dermesztő akkor a legveszélyesebb ellenfélnek bizonyult, ám ahogy az idő múlt, úgy jelentek meg az erősebbnél erősebb lények szerte az univerzumban. A Cell elleni harc közepette pedig egy nem várt lépés is bekövetkezett. Bojack elszabadult!

Éppen zajlik a Harcművészeti Nagytorna, amikor a döntőbe jutott négy versenyző, az előzetesen megírt forgatókönyv helyett nem Mr. Sátán tanítványaival küzdenek meg a győzelemért, hanem négy felettébb érdekes és veszélyes ellenséggel találják magukat szemben, akik a Föld leigázására készülnek. A verseny félbeszakad, mert a tét óriási. Gohan feladata, hogy legyőzze a rendkívüli Bojacket…

Várható volt valamilyen szinten, hogy a Legendás Szuper Csillagharcos után egy kisebb minőségbeli romlást fogunk majd tapasztalni, ugyanis a legjobb Z-movie után iszonyú nehéz lett volna még egyszer elérni azt a szintet, amit Broly felállított, főleg egyből a következő mozifilmnél. Bár így se lehet okunk nagyon panaszra, ugyanis kapunk akciót itt is bőségesen. Egyrészt egy Harcművészeti Nagytornával kezdünk, ahol néhány poénos, illetve akciódús harcnak lehetünk szemtanúi. Ám a lényeg csak ezután következik. Goku halott, Bojack pedig óriási fenyegetést jelent a Földre nézve. Se Vegita, se Trunks nem képes arra, hogy szembeszálljon a gonosszal, holott a szuper csillagharcos szintet mind a ketten bármikor könnyűszerrel elérik.

Szerencsére a készítők azt nagyjából mindig képesek elérni, hogy a főgonosz egy igazi badass figura legyen. Itt sem volt ez másképp, ám sajnálatos módon keveset kaptunk Bojackből. A játékidő fele eltelt, mire megtudtuk, hogy kik lesznek az ellenségek, ráadásul Bojack az elején nem is mutatta meg, hogy mire képes. Amikor meg beindult volna a harc, akkor már jött is a stáblista, hogy a végeredmény némi keserű szájízt adjon a nézők számára. Szóval összességében a Bojack elszabadul egy korrekt movie, jó főgonosszal, nagy potenciállal, ám felemás végeredménnyel. Ettől függetlenül persze elengedhetetlen darabja a Z-szériának.

Egy újabb év telt el, így kénytelen vagyok ismét kigyűjteni azokat az alkotásokat, amik meghatározták a 2014-es évet, legyen itt szó jó vagy egy kegyetlenül rossz filmről. Bár a rossz filmek toplistájának egy külön posztot fogok szentelni, a csalódás szó azért nem fog hiányozni az alábbi gyűjteményből sem, szóval nézzük is hát, hogy mivel volt dolgunk a tavalyi évben.

Most kivételesen nem vártam meg az Oscar-gálát, így ennek örömére egy kissé rendhagyó felsorolást tudtam készíteni.

Nem minden arany, ami fénylik

Az ember azt hinné, egy Olimpiai aranyérmes sportoló fényűző életet él. Körberajongják az emberek, a hazája megbecsüli és kincsként tekint rá és ennek köszönhetően az élete úgy tökéletes, ahogy van. Néha azonban nem árt ha megcsípjük magunkat, és nyitott szemmel szemléljük a dolgokat. Mark Schultz (Channing Tatum) az 1984-es Olimpián aranyérmet nyert a testvérével David Schultz-al (Mark Ruffalo)  birkózásban. Felértek a csúcsra, ám az élet nem fenékig tejfel. Legalább is Mark számára. Míg testvérének Davidnek van családja, gyermekei akikkel boldog és akiket mindennél jobban szeret, addig Mark élete még talán egy átlag ember életénél is unalmasabb és semmilyenebb. Lepukkant lakásában az egyetlen társasága az érmei és trófeái, mindennapjait pedig az edzéseken kívül a gyors kaja, valamint az iskolai előadások töltik ki, amiket a testvére helyett vállal be. Nem mondhatni, hogy zavarja ez a létforma, sőt. Jobb akar lenni, és meg akarja mutatni a világnak, hogy bizony a testvére nélkül is képes felérni a csúcsra. Hogy a Schultz név nem egy emberből áll. Ennek a célnak az eléréséhez pedig új mentorra, egy apára talál John du Pont (Steve Carell) személyében. 

Team Foxcatcher

John du Pont a "du Pont" dinasztia milliárdos örököse. Családja, és szinte az egész dinasztiája az állat, és azokon belül is a ló tenyésztésből élt, és lett híres. Ám John-t teljesen hidegen hagyják a lovak és családja érdeklődési köre, életfelfogása és hagyományai. A rendkívül művelt, és több dologban jártas John a birkózás nagy szerelmese, és egyben nagy rajongója a Schultz családnak. Célja, hogy a Schultz testvérpárral a Foxcatcher nevet egy újabb, eddig még nem látott szintre emelje. Pénzt valamint energiát nem sajnálván arra törekszik, hogy Világbajnokságot majd Olimpiai címet nyerjen, és a sportvilág örök időre az emlékezetébe vésse a Foxcatcher nevet. És ez a film elsősorban Johnról szól. Egy olyan emberről, aki nehéz és kissé különc természetének köszönhetően nehezen tud beilleszkedni a társasági életbe, és minden erejével azon van, hogy a sikerek mellett egy családod verbuváljon magának, ahol ő az apa, a mentor, a mester, akit szeretnek és tisztelnek. A film első felében az ő és Mark kapcsolatának felépítését követhetjük végig. Mark ténylegesen is apjaként tekint Johnra, és kirobbanó örömmel tölti el, hogy látja benne azt a pluszt, ami ahhoz kell, hogy kilépjen a testvére árnyékából, és azzá váljon, amivé szeretne. A siker pedig jön, lát és győz. A VB győzelem a sebben, de Johnnak nem elég ennyi. Ő többet akar. Nem csak az Olimpiai aranyat, hanem azt, hogy Mark testvére David is úgy tekintsen rá, mint mentorra és apára. Egy dolgot elfelejt azonban, mégpedig, hogy szeretetet és tiszteletet pénzzel nem lehet vásárolni. Ideig-óráig működik a dolog, de az őszinteség olyan úr, ami nem hazudik. Előbb vagy utóbb kibújik a szög a zsákból, és amikor John ráeszmél erre, már lehet késő lesz. A csalódása pedig olyan tettekre ösztökélhetik, amik lerombolhatjták mindazt, amit eltervezett

A felszín és ami mögötte van

A történet erősnek látszik, de sajnos nem rendelkezik akkora energiával, hogy ténylegesen is azzá válhasson. A karakterek, és azon belül is Mark/John kapcsolata ugyan jól van felvezetve, de sajnos a találkozásuk után egy helyben toporognak, és azaz energia, amivel át kellett volna itatni az ő "szent céljukat", sajnos nincs kellően kibontva, és jelenetről jelenetre csak a felszín kapargatásáig jutnak el. Hiába a kimondott szavak, a cél elérése nem emészt kellő mentális energiát ahhoz, hogy ténylegesen is hőssé válhassanak a karakterek, és hiába érik el az első felvonást sikeresen, a lufi már azelőtt kipukkan, hogy felfújhatták volna. Ugyan egy ponton visszahozzák a képbe Mark testvérét Davidet, hogy segítse testvérét annak ellenére, hogy Mark nem egyszer jelzi, nincs szüksége erre, de ez a húzás se hoz magával annyi plusz energiát, hogy a film szintet lépjen és egy olyan dráma váljon belőle, ami napokkal a megtekintés után se tágít az ember fejéből. Ráadásul nagyon kevés zenével operál, ami nem tett túlzottan jót neki, mert ennek köszönhetően egy-két jelenet kongott az ürességtől, mivel az adott szituáció és annak tálalása önmagában nem volt elég feszült ahhoz, hogy működjön zene nélkül is. Szomorú dolog ez főleg, hogy minden adott volt ahhoz, hogy ez a képlet sikeres legyen, mivel a színészek remekelnek. Tatum évről évre hihetetlen magas színvonalú fejlődésen megy keresztül, és mára lazán elérte azt, hogy szavak nélkül, puszta mimikával és testtartással hitelessé tegye a karakterét. Ruffalo szintén remek a testvér szerepében, és rajta is látszik, hogy nem kis energiát fektetett bele a felkészülésbe, de tőle már megszokhattuk, hogy vérprofi. Carrel pedig tőle szokatlan szerepben tetszeleg, és bár remekül hozza a karaktert, annak kissé felszínes mivolta nem elég ahhoz, hogy túllendüljön a csúcsponton, és elvigye a hátán a filmet. Pedig a vágyai és az, hogy minden áron bizonyítani akarja magának, és első sorban az édesanyjának, hogy igen is büszkék lehetnek rá és a sikereire egy szerethető, sajnálható, már-már szánható karakterré tehetnénk, de nem teszik. Legalább is nem pozitív értelemben.

A film a felszín kapargatásának köszönhetően pedig nem tud túllendülni a saját magának felállított elvárásokon, és bár vannak pillanatok, amikor úgy néz ki, hogy lecsapja a magas labdát, végül nem sikerül neki tökéletesen. A Foxcatcher tehát sajnálatos módon egy olyan alkotás lett, ami nagyot akart markolni, de helyette csak egy közepeset sikerült, és hiába a remek színészi gárda, és a rutinos, profi rendező, nem tudott a nagyok közé emelkedni. 6/10

Egyre óvatosabb vagyok a horrorfilmek éltetésével kapcsolatban, ugyanis hiába nyújtanak a játékidő alatt szórakoztató perceket a fellelt alkotások, valahogy a kellemes utóíz elmarad. Évek óta nem éreztem azt egy horrornál, hogy hónapok múltán is ott motoszkál valami a fejemben. Nem volt meg, azaz érzés, hogy újrázni akarom xy alkotást, hiszen miért? Nem ütötte meg azt a szintet egyik sem, ami miatt megérdemelte volna bármelyik is, hogy még egyszer időt szakítsak rá.

Amelia kénytelen egyedül nevelni problémás kisfiát Sam-et, hiszen a férje évekkel ezelőtt elhunyt egy balesetben. Egy nap a csonka család a jól megszokott esti mesére készült, amikor is rátaláltak egy bizonyos Babadook nevezetű könyvre. Sam azt szerette volna, hogy abból olvasson fel az anyja, ám ekkor még nem is sejtették, hogy a sorok elolvasása után valami megváltozik, valami beköltözik az otthonukba…

Nem fogok hatalmas éltetésbe belemenni, de Jennifer Kent első igazi nagy játékfilmje nem véletlenül kapott megannyi pozitív értékelést. A legtöbb sablonos horror elemeket elhagyta, és megpróbált egy olyan ösvényre rálépni, amit még nem tapostak ki előtte millióan. Egy olyan horrort készített el nekünk, ami nem feltétlenül a jump scare jelenetekkel operál, és nem a vérengzéssel próbál meg hatni a nézőre, hanem kérdésekkel. Egy intelligens horror? Igen, nagyjából ez a helyzet. Ugyanis a Babadook egy három karaktert mozgató, sok kérdést feltevő alkotás lett, aminél a néző tényleg el tud merülni a film adta atmoszférában, és a játékidő alatt többször is megfogalmazza azokat a kérdéseket, hogy; Ki az a Babadook? Kinek a démonja?

Ritka, főleg manapság, hogy egy horror nem azért horror, mert minden percben kinyírnak valakit, vagy mert a hangerőt fel-le kapcsolgatják. Természetesen néhány klisé itt is megtalálható, de hát ezeket nem is lehet teljesen kikerülni, szóval villogó lámpákkal itt is lehet találkozni. A legfontosabb viszont, hogy a forgatókönyv működik, és a színészek is olyan szinten űzik a mesterséget, amire lehet építkezni. Az anyát alakító Essie Davis mondhatni tökéletes, a fiút megformáló Noah Wiseman pedig ördögien ügyes. Egyszerre képes dühöt és sajnálatot kiváltani a nézőből, ami azért ebben a korban meglehetősen nehéz feladat. Emellett a film egy egészen fantasztikus látványvilággal fogad minket. Nyomasztó, és gyönyörű, ráadásul a felcsendülő dallamok még tovább fokozzák a Babadook világát.

Jennifer Kent tehát megalkotta az év horrorját, ami ha nem is lesz korszakalkotó, de legalább eléri azt a szintet, amiről érdemes beszélni. Igazság szerint csak egyetlen egy dolog bántott a filmmel kapcsolatban, hogy nem volt elég lendületes. Egy kissé lassúra sikeredett a történet átadása még akkor is, ha csak egy másfél órás filmről beszélünk. Emiatt marad egy enyhe keserű utánérzés, de végeredményben mégse tudok rá haragudni. Ezt a filmet érdemes meglesni! 7/10