Lara Croft és a Tomb Raider franchise a 2013-as évben újjászületett. A hősnőt minden eddiginél közelebb hozták hozzánk, és olyan változásokon ment keresztül, ami eddig kimaradt a sorozat életéből. A jellemfejlődés érdekében pedig egészen a kezdetekhez, az első igazi expedícióhoz repültünk vissza, hogy részese legyünk annak a kalandnak, amelyikben Lara hőssé válik. 

A Supernatural Movies jóvoltából pedig egy szerencsés közületek részese lehet ennek a fantasztikus kalandnak. A részvételhez nem kell mást tennetek, mint válaszolni a következő kérdésre.

Ki játszotta a főszerepet a Lara Croft: Tomb Raider (2001) című mozifilmben?

a) Angelina Jolie

b) Jennifer Lawrence

c) Margot Robbie

A válaszok betűjelét a teljes neved feltüntetésével e-mailben (supnatmovies@gmail.com) várjuk. A tárgy legyen Tomb Raider! A helyes megfejtést beküldők között egy STEAMes Tomb Raider GOTY Edition játékot sorsolunk ki. A játék február 8-a (vasárnap), 20:00-ig tart. A nyertest a rá következő órában értesítjük. Figyelem: csak teljes névvel és pontos tárggyal ellátott megfejtéseket tudunk elfogadni. Egy játékos csak egy e-mail címmel játszhat. A játékhoz sok szerencsét!

Emlékszem anno 2009-ben hatalmas hype övezte az Utolsó ház balra című thriller/horror filmet, és ennek hatására én is elég gyorsan letudtam az alkotást. Természetesen csalódtam, mint ahogy a legtöbb mai horrorfilmben, de valamiért mégis adtam neki egy újabb esélyt. Dennis Iliadis alkotása viszont nem élt vele, így a végeredmény most sem fest másként.

Aznap este, hogy a család megérkezik az elhagyatott helyen fekvő tóparti házba, Marit és barátnőjét elrabolja egy szökött rab és a bandája. Az ezt követő borzalmak után a rémült és sorsára hagyott Mari egyetlen reménye, hogy vissza tud jutni a szüleihez, Johnhoz és Emmához. Balszerencséjére azonban támadói véletlenül pont azon a helyen kérnek szállást, ahol a lány biztonságban lehetne…

Az a legrosszabb az egész filmben, hogy jó is, meg nem is. Jó, mert a színészek nem okoznak csalódást, a brutális jelenetek pedig pont annyira kemények, mint amennyire azt a film megköveteli. Maga a történet is teljesen rendben van egészen az utolsó pillanatig. Azonban ez kevés a sikerhez, ugyanis Dennis Iliadis filmje nem képes olyan atmoszférát teremteni, ami illene a történésekhez. Thrillernek nem elég nyomasztó, horrornak pedig nem elég sötét. Ezenfelül pedig a játékidő hatására a film többnek akar látszódni, mint ami. Iliadis-ék úgy gondolták, ha elhúzzák a játékperceket bő két óráig, akkor a filmjük komoly hatást ér el, és többet fog nyújtani, mint az efféle tini-horrorfilmek. Részben igaza is volt, mert néhány csavarral sikerült elérniük azt, hogy több legyen, mint az átlagos tini-horrorok, azonban a megfelelő hangulat hiányában a játékidő csak egy túlnyújtott, üresjáratokkal telített végeredményt szült.

Bár tény, hogy a film az utóbbi idők felhozatalában egy jó másodvonalas, nézhető szintet ért el, illetve olyan karakterekkel operált, ami az összképet tekintve jól működött. Normál esetben itt egy Mari általi mészárlást láthattunk volna a végén, ám néhány csavarnak hála egy teljesen más fordulatot vett a film az utolsó 40 percre.

Ettől függetlenül azonban a helyén kell kezelni az alkotást, mert bár potenciál volt benne, és egy korrekt remake kerekedett ki belőle, a kellő hatást sajnos nem tudta elérni. Ezáltal, ha nem is felejthető, de egy nem túl fényes végeredményt elérő filmet láthattunk. 6/10

Miután Jeff Wadlow a Kick-Ass 2 rendezője befejezte a He-Man reboot forgatókönyvét, arra az elhatározásra jutottam, hogy nekem látnom kell még az új mozifilm előtt a 80-as években készült eredeti alkotást is, hogy nagyjából be tudjam határolni, hogy mit is várhatok egy olyan mozitól, amiben semmi eredeti gondolat nincs, csupán korábbi klasszikusok összevágott darabjai. A rajzfilmsorozatot nem láttam, egyedül csak a több milliós nézettséggel rendelkező zenés youtube-videót ismerem, ha He-Manről van szó. Szóval nézzük is, hogy mit tudott Gary Goddard csodája.

Egy messzi-messzi galaxisban folyik a küzdelem a gonosz Skeletor és a felkelők között. A békéért küzdő csapat élén He-Man áll, aki a bátorságával és erejével képes szembeszállni a gonosszal. Azonban egy kozmikus kulcs bajba sodorja hősünket, illetve néhány társát, így végül a Föld is bekerül Skeletor látókörébe. Minden azon áll vagy bukik, hogy ki nyeri a harcot…

Csak két cím; Star Wars és Conan. Ezekből az alkotásokból vett át egy rakás jellegzetességet Gary Goddard a He-Man filmjéhez, amivel valószínűleg azt akarta elérni, hogy ő is beállhasson abba a sorba, amibe Lucas és a többi nagyágyú is belépett a klasszikussá váló filmjeikkel. Azonban Goddard hiába használta fel Darth Vadert, a rohamosztagosokat, a végső Vader vs. Sidious jelenetet, valamint hiába elevenítette meg Dolph Lundgrennel a jó öreg Schwarzenegger-t, a filmje csupán másodvonalas, nosztalgiahatást elérő majmolássá vált. Erre ráadásul rátett még egy lapáttal az is, hogy óvodás szintű dialógusokkal tarkították a játékidőt, valamint a forgatókönyvnek hála szinte semmit nem tudtunk meg a címszereplőről, magáról He-Manről. Addig rendben is volt, hogy ő vezeti a felkelőket, meg ő a legerősebb harcos, de olyan szinten szorult a háttérbe a legtöbb jelenetben, hogy már-már azt hittem, hogy Lundgren csupán egy mellékszereplő ebben a történetben.

Azonban mégse tudom teljesen lehúzni a He-Mant, mert bár egy kliséhalmaz, és minden porcikájában b-mozi, de mégis van egy magával ragadó hangulata, aminek hála nem fogunk teljesen kikészülni, miután Lundgren elordítja magát, hogy; Enyém a hatalom! A film arra volt jó, hogy megtudjuk, hogy Bill Conti a Rocky után ide jutott, Frank Langella ilyenben is szerepelt, illetve, hogy Courteney Cox karrierje nagyjából innen indult. 5/10

Nyilvánvaló volt, hogy előbb vagy utóbb vissza kell hozni Brolyt a képernyőre, hiszen óriási rajongótáborra tett szert az évek során, és egy ekkora potenciállal rendelkező karaktert nem lehet csak úgy elfelejteni. Épp ezért a készítők nem is várták meg azt, hogy a rajongók betámadják a stúdiót, így a Bojack-es epizód után egyből Brolyra fókuszáltak, hogy egy új harc keretein belül mutassák be ismét a legendás csillagharcost.

Évek teltek el azóta, hogy Goku és barátai legyőzték a gonosz Brolyt, aki az egész univerzum elpusztításával fenyegetőzött. Goten és Trunk, valamint Videl éppen a kristálygömbök felkutatásával foglalkoztak, amikor a hegyek között megjelent egy kivételes erővel bíró ismeretlen. A harc elkerülhetetlen volt, Gohan pedig még messze járt…

Csalódás, csalódás hátán. Röviden így lehetne jellemezni a film első felét, amikor még Goten, Trunks és Videl uralják a képernyőt. Ugyanis, ha a címben egy bizonyos Broly nevezetű egyén olvasható, akkor a készítők nem csinálhatnak paródiát a moziból. Túl sok poén, túl sok bohóckodás jelent meg a képernyőn, ami miatt teljesen kiölték azt a komolyságot a játékidőből, amit Broly megkövetelt. Egy legyőzhetetlen gyilkológépet, aki az egész világra veszélyt jelent, nem lehet csak úgy arcon vizelni. (aki látta, az tudja, hogy mire gondolok) Persze a poénok kellenek, nem lehet mindig komolykodni, ám a ló túloldalára sem szabad átesni, mint, ahogy azt most tették a filmen dolgozók.

Azonban a Broly visszatér nem egy elveszett alkotás, hiszen Goten megérkezése után méltó játékperceket kap Broly és a nézősereg is egyaránt. Végre a háttérbe szorulnak a poénok, és egy óriási harc veszi kezdetét, amiben a drámázástól kezdve a happy end-ig minden megtalálható. Az utolsó néhány perc pedig már a zseniális kategóriába sorolandó, hiszen nem csak egy látványos harcnak lehetünk szemtanúi, hanem egy olyan családi köteléknek, egy olyan drámának, amit a Dragon Ball szériában már többször is megtapasztalhattunk. 

Hatalmas port kavart annak idején Liam Neeson azzal, hogy átvette a stafétabotot Stallonééktól és eljátszotta az egyszemélyes, kíméletlen hadsereget. Az Elrabolva óriási sikert aratott, Neeson pedig be lett skatulyázva, no persze ez utóbbi csak évek múltán vált világossá. Mára viszont már az egyik legsikeresebb akcióhősnek vallhatja magát. Talán nem is érdemtelenül.  

Bryan Mills valaha a titkosszolgálat egyik legkiválóbb ügynöke volt, újabban viszont nyugdíjas életet él. 17 éves lánya, Kim az anyjával, Lenore-ral és tehetős mostohaapjával él együtt. Kim "világot szeretne látni", és épp Párizsba készül legjobb barátnőjével, Amandával, amire Bryan vonakodva bár, de áldását adja. Kim a párizsi reptéren megismerkedik Peterrel, egy ismeretlen jófej sráccal, majd nem sokkal később elrabolják. Az utolsó pillanatokban azonban a lánynak még sikerült néhány infót leközölni az elrablóiról…

Azt nem mondanám, hogy az Elrabolva átírta az akciófilmes zsánert, sőt még csak újat sem mutatott, ám mégis képes volt olyan összképet festeni magáról, ami miatt érthető okokból emlékezünk rá a mai napig, és emlegetjük a 2000-es évek legjobbjai között. Pedig a film alig egy órás, hiszen az első 30 percben az idegesítő Maggie Grace mellett semmi értékelhetőt nem kapunk, és még azt sem lehet mondani az ekkor eltelt időszakra, hogy jól vezeti fel Liam Neeson hadjáratát. Azonban, amikor megcsörren a telefon, és a lány értesíti az apját, hogy rátörtek az emberrablók, akkor bizony elszabadul a pokol. Neeson is ebben a pillanatban válik igazi nagyágyúvá, és az elrablónak mondott monológja pedig elindítja a nagybetűs Taken filmet:

„Nem tudom, hogy ki maga. Nem tudom mit akar. De ha váltságdíjat akar, sajnos nincs sok pénzem. De elmondom, mim van... van jópár különleges képességem amiket az igen hosszú karrierem során tovább fejlesztettem. Amikkel valódi rémálommá tettem az olyan emberek életét, mint maga. Ha most elengedi a lányomat, azonnal vége lesz az egésznek. Nem keresem magát. Nem üldözöm magát. De ha mégsem... Keresni fogom. És meg is találom. És akkor megölöm.”

Tökéletes, hidegrázós, epikus megfogalmazás. Ennél jobban nem is lehetett volna beindítani a történetet. Liam Neeson karaktere rálépett arra az útra, ami járható lenne az összes 50 feletti akcióhős álmokat dédelgető színésznek. Nem kell se spárgázni, se szaltókat és egyéb akrobatikus mutatványokat bemutatni, elég lenne csak az eszüket és a tapasztalatukat felhasználni a gonosz ellen. Ez működik, ezt be tudja fogadni az a közönség is, amelyik már kinőtt a Stallone féle bagázsból. Ráadásul még hihető is, hogy egy sok mindent megélt ügynök a tapasztalatával tovább jut, mint a zöldfülű társai, illetve ellenfelei.

Pierre Morel azzal jutott fel a csúcsra, hogy nem akart mindent elsöprő sikert aratni, és nem akart túl nagyot markolni. Ugyanis a Taken egy egyszerű és kiszámítható film lett, ami sablont sablon hátán vonultatott fel a játékidő egésze alatt. De ez mégis működött. Olyannyira, hogy Neeson akciódús kalandozásai teljes mértékben kielégítették az akciómozi fogalmát. 8/10

Mr. Peabody és fogadott gyermeke Sherman kalandjai nagyjából 50 éve kezdődtek, egy amerikai rajzfilmben, melynek címe Rocky és Bakacsin kalandjai volt. Ennek a műsornak a melléktörténeteiben a bölcselkedő kutya Mr. Peabody az amerikai gyerekeket (akiket Sherman testesít meg) tanította, a történelem nagy alakjainak életéről, mindezt úgy, hogy visszamentek az adott korba egy időgépük segítségével, és végigkísértek egy híres embert életének főbb szakaszain, mindezt nagyjából 5 percben. Nos, én kábé ’98-ban ismertem meg őket, amikor feltűntek az egyik szombat reggeli rajzfilmblokkban, bár bírtam őket, nem gondoltam volna, hogy elvinnének egy nagyobb filmet a hátukon, mivel önálló sztorijuk nem nagyon volt. De mivel a Rocky és Bakacsin többi szereplőjének is lett időközben saját (borzalmas) filmje, így ők sem maradhattak ki a szórásból.

Szeretem a természetközeli filmeket, az útkereső, társadalmi normákat elhagyó karakterekkel operáló drámákat. A jól sikerültek igazán lélekmozgatóan hatnak rám, ilyenkor legszívesebben rögtön venném a bakancsomat és a hálózsákot, hogy hasonlóan nagy útra induljak. Nagy kedvencem a 2007-es Út a vadonba, és bár Jean-Marc Vallée új filmje megtekintése közben hamar egyértelművé vált, hogy személyes listámon nem fog az előbbi szintjéhez felérni, ettől még egy könnyen befogadható, kellemes alkotás a hasonszőrű élményre vágyóknak.

Cheryl Strayed nagyon szereti az anyját. Cheryl édesanyja idejekorán meghal rákban. Cheryl ettől nagyon depressziós lesz, amit heroinozással és a férje fűvel-fával való megcsalásával él meg. Cheryl belátja, hogy ez nem jó. Válása után Cheryl 1000 mérföldes túrára indul, hogy helyre tegye magában a dolgokat.

Nagyjából ennyi a film, egyébként megtörtént eseményeken alapuló története. A Reese Witherspoon által meggyőzően alakított hölgy élete rendhagyó, de közel sem rendkívüli, és ha már úgy döntöttek, hogy filmet készítenek belőle, muszáj volt a nagy túra bemutatása mellett az előzményeket és motivációkat a fenti leírástól eltérően, az egyszerű linearitást elhagyva feldolgozni. A gond csak az, hogy emellett a logika is kiveszett a film ezen aspektusából. Rendszertelenül felvillanó flashback-ekből rakjuk össze, hogy mi késztette Cheryl-t az embert próbáló túrára való vállalkozásra, hol a gyerekkorából, hol az anyja halála előtti és utáni küzdelmes időszakból kapunk meglehetősen önismétlő jelentéstartalmú képsorokat, melyek mind a fenti kis ismertető egy-egy mondatát hivatottak bő lére ereszteni. Ezek a pillanatok kellemetlenül törik meg a túrázás remek képsorait, logikátlanok és elnagyoltak, mégha szükségesek is a megértéshez.

A változatos tájakon, a hosszú és fárasztó meneteléshez fokozatosan hozzáedződő Reese Witherspoon-t viszont végig élmény nézni, remekül mutatja be, hogyan válik az út elején bizonytalan amatőrből végül testileg és szellemileg megingathatatlan, 1000 mérföldet gyalogszerrel legyűrő erős nővé. Mellette mindenki más elhomályosul, talán emiatt értetlenkedem kissé az egyetlen hangsúlyos mellékszereplő édesanyát alakító Laura Dern legjobb női mellékszereplői Oscar-jelölésén, mikor róla csak annyi maradt meg, hogy jelenetei nagy részében ijesztően szélesen vigyorog és olyanokat mondd, hogy "abból kell kihozni a legjobbat, amit az élet adott". Emellett a filmről elmondható, hogy közel sem hat úgy az érzelmekre, ahogy az egy ilyen alkotás esetében minden bizonnyal a cél lett volna, kicsit sajnáljuk a főszereplőt nehéz sorsa miatt és szurkolunk neki, hogy sikerüljön végigcsinálnia az utat (és közben ne erőszakolja meg egy útjába kerülő redneck sem; erre appelláló baljóslatú jelenetből több is van, hogy aztán eseménytelenül elteljen és várjuk egy újabb rosszarcú figura feltűnésééig a következőt), de semmi igazán megindító, felemelő vagy lehengerlő

Egyszeri kikapcsolódásnak tökéletes film a Vadon, de ha valaki igazán maradandó műfaji filmet keres, annak továbbra is az Út a vadonba legyen az elsőszámú célpontja. 7/10

Sajnos a tavalyi évben nem volt szerencséje a pécsi közönségnek, ugyanis a városban a Nyolcadik utas a halál-t egyik moziban sem tűzték műsorra. Az idei évben azonban már az itteniek is megcsodálhatták, milyen az, amikor egy kultklasszikus alkotás kerül újra a mozikba. James Cameron csodája végre ismét teljes nagyságában elevenedhetett meg, és így a Jurassic Park után már egy újabb kedvenc filmemet pipálhattam ki a nagyvásznon.

Az első Alien film után valószínűleg senki nem gondolta, hogy bárki is képes lesz egyszer majd egy olyan folytatást készíteni a filmhez, amivel nem csak, hogy egy méltó második részt, de egy önmagában is kivételes alkotást hozzon létre. Ridley Scott kiszállt a projektből, a stafétabotot pedig az a James Cameron vette át, aki a harmadik nagyjátékfilmjére készült a Bolygó neve halállal. Akármennyire is nagyot durrantott a Terminatorral, azért senki nem várhatta el tőle, hogy majd ő lesz azaz ember, aki tökéletesíti az akció-sci-fi-horror egyveleget. Hiszen miért is várhatta volna el bárki is, amikor egy Piranha 2-t rendezett a Halálosztó előtt három évvel. Egyfilmes rendezőkből meg Dunát lehetne rekeszteni, szóval így visszagondolva jócskán volt kockázat James Cameron neve mellett. A direktor viszont előnyt kovácsolt abból, hogy még szinte zöldfülű volt a szakmában, és a rivaldafény, valamint az óriási nyomás helyett mondhatni nyugodttan dolgozhatott. A végeredményt látva pedig Cameron ráérzett arra, hogy miként tudna ő is profitálni az Alienből. Hogyan lehetne tovább fokozni a tökéletest, és megalkotni a szintén filmtörténeti remekművet, amely ki tud lépni elődje árnyékából, és a saját lábain is meg tud állni.

Egyszerű volt a képlet. Cameronnak egy teljesen más filmet kellett készítenie. Egy olyat, amiben az első részre jellemző legalapvetőbb elemeket is kicserélte, hogy a filmje egy teljesen más megközelítésből legyen tálalva. A félelmetes és idegőrlő atmoszféra helyett egy jóval visszafogottabb, a horrort szinte teljesen mellőző, inkább az akcióra fókuszáló légkört teremtett meg. Míg a Nyolcadik utasban a fekete, addig itt a kék szín dominált, ami szintén azt sugallta, hogy itt nem fog teljes mértékben összeroppantani minket a Szörnyetegtől való félelem. Cameron világában ugyanis már az ellenség is sebezhető, ám a megnövekedett létszámuknak köszönhetően kompenzálják ezt a kis „gyengeségüket”.

A film alapvetően gyors tempóban halad az első néhány percet leszámítva. Sok dialógus és sok akciójelenet jellemzi a játékidőt, amiben szinte minden percre jut legalább egy kimagasló jelenet. Legyen itt szó az Alien(ek) feltűnéséről, Apone őrmester dumáiról, vagy éppen a jó öreg Hudson kirohanásairól. Kiváló (bár sablonos) karakterek, remek atmoszféra, hibátlan látványvilág (néhány dolgot leszámítva a mai napig megállja a helyét a film látványügyileg), fantasztikus történet, avagy egy új gyöngyszem megszületése. Nagyjából így lehetne röviden összefoglalni az Aliens-t.

Persze hazudnék, ha csak ennyiből állna a mozi. Ugyanis az utolsó fél óra Cameron karrierjének talán legjobb fél órája. A zsenialitása itt mutatkozik meg igazán, itt éri el azt, hogy a feszültség az egekbe szökjön, a néző pislogás nélkül kövesse az eseményeket, Ripley felfegyverkezzen, és elkezdődjön a végső leszámolás minden idők legtökösebb főhősnője és a Xenomorphok között. Egy olyan akcióorgiát rendez nekünk le Cameron, amihez semmi nem fogható. Az egyszerű, ám de mégis adrenalindús kivitelezés, a "Get away from her, you bitch!" legendás felcsendülése, a Királynő harca momentumok teszik fel a koronát arra a műremekre, amit úgy neveznek, hogy Bolygó neve halál. Cameron mennybe ment, a film örökéletű lett, a nézők pedig örülhetnek, hogy egy ekkora alkotásnak lehettek szem és fültanúi. 10/10