Miután Marcus Nispel újra életet lehelt a Texasi láncfűrészes franchiseba, Hollywoodban úgy gondolták, hogy ő a tökéletes ember arra a feladatra, hogy egy másik horror klasszikust is felébresszen az álomból és újra régi fényében hozza el a közönségnek. Ez a klasszikus nem más volt, mint Jason Voorhees kalandja, azaz a Péntek 13.

Túrázni indul a Kristály-tóhoz egy fiatalokból álló társaság. A kis csapat tagjait azonban brutális kegyetlenséggel lemészárolja egy gyilkos. Hamarosan újabb társaság tűnik fel a környéken, egyikőjük szüleinek a hétvégi nyaralójába indulnak. Útközben találkoznak egy motoros sráccal. Clay az eltűnt nővérét keresi - ő is a korábbi áldozatok között volt -, a nyomait követve jutott a környékre. A felhőtlennek induló táborozás valóságos rémálomba torkollik, amikor Jason feltűnik…

Óriási rajongója vagyok a szériának. Még a komédiába illő sokadik epizódok is tudtak olyan élménnyel szolgálni (kivéve a Jason X), ami miatt jó szívvel tudok visszatekinteni az egész Péntek 13. sorozatra. Épp emiatt vagyok egy kissé bosszús, hogy Nispel nem érzett rá arra, hogy mi is az a Péntek 13. Míg a Texasi láncfűrészesnél tudta, hogyan kell megidézni az eredeti film hangulatát, addig itt egy harmat gyenge produkcióval rukkolt elő, amiben a zseniális atmoszférának nyomát sem tapasztalhattuk. Nem volt elég, hogy Jason karakterét is a végletekig leegyszerűsítette – a félelemkeltés szinte a nullával volt egyenlő -, még a klasszikus zenét sem tudta rendesen kihasználni.

De igazából nem is ez a legnagyobb problémája a filmnek, mert alapjába véve egy nézhető slasher moziról van szó. Viszont a forgatókönyvbe írt karakterek annyira elrontják az egész film összképét, hogy már-már a kínos kategóriát súrolja. Nyilvánvaló, hogy egy Péntek 13-ban nem lesznek tökéletesen megírt figurák, de amikor már olyan szinten le vannak egyszerűsítve, hogy egy darab bot is összetettebb náluk, akkor bizony igenis zavaró tud lenni a játékidőben a sok tehetetlen idióta. Jared Padalecki/Clay volt az egyetlen értékelhető színész/karakter az egész alkotásban. No, meg persze Jason…

Összegezve a filmet; a 2009-es Péntek 13 valamilyen szinten csalódás ugyan, de még mindig a jobb remake-ek közé tartozik. A rajongóknak mindenképpen meg kell tekinteniük legalább egyszer, mert Jason ámokfutás akkor is élvezhető, ha maga az alkotás a nullával egyenlő, de egy szimpla horrorkedvelő is tehet vele egy próbát, mert annyit nyújt, mint manapság a legtöbb átlagos horrorfilm. Azonban nagy dolgokat nem szabad elvárni tőle. 5/10

Minden szülő rémálma az, amikor a kislányuk felnő és elkezd a fiúk után érdeklődni. Nehogy rossz társaságba keveredjen, nehogy valami olyan baja legyen, ami kihathat az egész életére, illetve az sem egy utolsó szempont, hogy a fiú legyen normális. James Foley filmje bár néhol elég szélsőségesen mutatja be a dolgokat, de pont arra világít rá, hogy mi van akkor, ha a lehető legrosszabb forgatókönyv íródik az egész család életében.

Nicole mindig arról álmodott, hogy jön majd egyszer egy fiú, aki erős, szexis, érzékeny és mindennél jobban szereti őt. Ez a fiú eljött! Davidben mindezt megtalálta, sőt többet is. Egy igazi lovag, aki elbűvölte és elcsábította a testét és a lelkét. De a tökéletes férfi nem az, akinek látszik. A kedves, udvarias felszín vad és fékezhetetlen erőt takar, ami Nicole álmait hamarosan rémálommá változtatja…

Nehéz helyzetben vagyok, mert bár élveztem az egész filmet, mégsem tartom egy kiváló alkotásnak. Éppen azért nem, mert a címben is szereplő Rettegés szó csak a játékidő utolsó harmadára lett érzékelhető fogalom. Ugyanis James Foley filmje túl lassú, túl sokat foglalkozik a felvezetéssel és az üresjáratokkal. Nem tudja fenntartani az érdeklődést a szereplők és a történet iránt, ami által teljesen felejthetővé válik az egész addigi rész, amíg be nem indulnak az események. Természetesen, amint kibújik a szög a zsákból, és megismertetik velünk a rettegést, akkor már az egész film átcsap egy élvezhető macska-egér párharccá, ami miatt hiába húzza az ember a száját az addig eltelt játékidőért, a végére mégis megcsillan egy mosoly, ami azt jelenti, hogy nem egy elveszett alkotás a Reese Witherspoon és Mark Wahlberg által fémjelzett Rettegés. 5,5/10

 Többek közt Alfred Tennysonnak a Brit birodalom legnépszerűbb költőjének köszönhető, hogy az 1854–es Krími háború egyik leghírhedtebb epizódja, az angol könnyűlovasság támadása az orosz tüzérség ellen, mint valami hihetetlen férfias és király dologként maradt meg. Mivel Tennyson már a szerencsétlen kimenetelű roham után rögtön írt egy dicsőítő himnuszt, a vakmerő, és értelmetlen rohamban elesettek számára. Így történhetett, hogy a történet első megfilmesítésénél hollywoodi producerek is hasonlóképpen álltak az esethez, és a főszerepet, a frissen sztárrá vált szépfiúra Errol Flynnre bízták, és az egész alapanyagot, egy romantikus kalandfilmmé gyúrták át, aminek nagyobb része nem is a Krímben játszódik.

Clint Eastwood visszatért, hogy egy olyan amerikai katona előtt rója le a tiszteletét (szobrot viszont nem emelt neki), aki százakat ölt meg Irakban, hogy hazáját védve az amerikai hadsereg történelmének legpontosabban célzó mesterlövészévé váljon (255 találatból 160-at a Pentagon is elismert). Chris Kyle fáradhatatlan jellemét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a hazatérése után jótékonysági szervezetet alapított, bestsellert írt, és a rászorulókon segített. Azonban a sors vele is kibabrált.

Eredetileg úgy volt, hogy Steven Spielberg rendezi meg az Amerikai mesterlövészt, ám végül az öreg Clint Eastwood ölébe hullott a lehetőség, hogy a Gran Torino után egy újabb kivételes alkotást tudjon letenni az asztalra. Spielberg hiányában ugyan az amerikai zászló kevesebb szerephez jutott, és Eastwoodnak hála a nyáladzás helyett egy sokkal realisztikusabb és komolyabb hangvételű film készült, azonban végeredményében az öreg sem volt képes arra, hogy újra történelmet írjon. Chris Kyle története kivételes, az alkotás minőségi, de talán évek múltán nem fog úgy megmaradni az emberek emlékezetében, mint mondjuk a Ryan közlegény megmentése, vagy a korábbi nagy háborús klasszikusok. Hiányzott a Mesterlövészből a lélek, pedig a szíve óriási volt!

Amikor kijön egy újabb hollywoodi háborús csoda, akkor a nem amerikai nézőközönség egyből arra gondol, hogy már megint itt egy propaganda film, ami dicsőíti a tengerentúliakat és az amerikai zászló jelenlétével próbálják újfent lenyomni a torkunkon azt, hogy Amerika mennyire jó és tökéletes. Azonban Eastwood mesterlövészével mégis más a helyzet. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy a kötelező körök itt nincsenek lefutva, de valamilyen szinten itt mégis más a helyzet. Chris Kyle megtestesíti a tökéletes amerikai ideológiát, miszerint legyél hős és legyél a legjobb. Győzz, mert csak akkor leszel a rivaldafényben. Kyle egy egyszerű amerikai ember volt a bevonulása előtt, azonban a háború megváltoztatta, és bár nemzeti hőssé avanzsálódott a tettei miatt, de mégis többször felvetődött benne, hogy van-e értelme annak, amit csinál. A bajtársaival harcolva, a hazáját több ezer kilométerről védve próbál meg hazafi lenni, de eközben pedig pont azt veszíti el, amiért „dolgozik”. A családja otthon aggódik, miközben ő a harcmezőn kockáztatja az életét.

Eastwood keze meg volt kötve, hiszen elég szűk korlátok között lehet csak mozogni, ha egy életrajzi filmet próbálsz meg elkészíteni. Azonban a veterán rendező keze nem remegett meg. Egy kiválóan felépített, remek tempóban haladó történetet tárt elénk, amiben kaptunk családi drámát, utcai harcokat, és egy jó és rossz közötti egyvéegy küzdelmet is. A katarzist viszont nem tudta elérni (kivéve, ha nem ismered a végkimenetelt), ugyanis hiába a több, mint korrekt kivitelezés, hiába Bradley Cooper egyszerű, de annál hatásosabb játéka, az Amerikai mesterlövész nem feltétlenül lesz maradandó alkotás. Az összképet látva viszont ez egy kisebb csalódással ér fel, hiszen a potenciál, és a minőségi stáb is ott volt Chris Kyle története mögött, mégis inkább csak az „egyszer iszonyat jó” kategóriába sorolandó lett az új Eastwood film. Újrázás után valószínűleg nem szolgálna ekkora élménnyel, ami persze egyáltalán nem probléma. 8,5/10

Nem mondom azt, hogy a remake vagy a reboot egy rossz dolog, de azért illik tudni használni is ezeket a lehetőségeket, hiszen nem lehet csak úgy mindent újra elővenni. Nem mindegy, hogy mit és mikor újráz egy stúdió, hiszen ha egy klasszikus és sikeres alapötlet nem kap minőségi stábot maga mögé az újrahasznosítás során, akkor bizony csúfos végeredmény tud születni. Ám nem így történt a Texasi láncfűrészes esetében. Marcus Nispel meglepően korrekt filmet hozott össze a vizes póló versenyt nyerő Jessica Biel főszereplésével.

1973. augusztus 20-án a rendőrséget egy isten háta mögötti tanyára vezényelték Travis megyében, Texasban. Amit Thomas Hewitt, a helyi vágóhíd egykori munkásának síri hangulatú házában találtak, az olyan vérfagyasztó volt, hogy egész Amerikát sokkolta és rémületbe ejtette. 33 megölt ember, 33 lemészárolt áldozat földi maradványait találták itt, sokak szerint minden idők legszörnyűbb, többszörös gyilkosságának helyszínén…

Egyértelműen a legnagyobb slasher filmek közé tartozik az 1974-es Texasi láncfűrészes, ami nem csak egy zsáner elindító darabja volt, hanem egy sok epizódot megélt franchise első felvonása is. Hol jobb, hol rosszabb epizódok készültek a Bőrpofához, ám 2003-ban, 9 évvel a legutolsó és egyben legrosszabb Láncfűrészes kaland után döntöttek úgy Hollywoodban, hogy illene már egy méltó darabot készíteni Thomas Hewitt-ról. Így esett a választás arra a Marcus Nispel-re, aki bár nem tartozik a legnagyobb rendezők közé, de ráérzett arra, hogy mit is jelent a Texasi láncfűrészes mészárlás. Elsősorban megteremtette azt a zseniális és gyomorforgató hangulatot, amit megkaptunk anno a 70-es években is. Ehhez természetesen az eredeti film operatőre, Daniel Pearl is hozzátette a maga részét, hiszen itt is ő munkálkodott a kamerák mögött.

Bár a film nem mutat újat a témában, ráadásul a történet is klisés, a végeredményt látva nem lehet okunk panaszra, hiszen a színészek, a díszlettervezők, és szinte mindenki a stábból beleadott apait-anyait, hogy egy összességében korrekt, a XXI. században viszont kitűnő slashert kapjanak a zsáner rajongói. R. Lee Ermey pedig olyannyira zseniálisan formálta meg a karakterét, hogy kivétel nélkül mindenkit lesöpört a vászonról. Így az összképet nézve pedig egyáltalán nem probléma, hogy maga a címszereplő, a láncfűrészes gyilkos egy kissé a háttérbe szorult.

Marcus Nispel-nek sikerült azt véghezvinnie, amit se a Péntek 13, se a Rémálom az Elm utcában, se a Chucky, se a Hellraiser rendezőjén nem sikerült. Létrehozott egy olyan horrort, ami méltó az eredeti elődjéhez. 8/10

Ki gondolná, hogy az a Matthew McConaughey, aki napjainkban az egyik legnagyobbra tartott színész, valaha olyan filmben játszott, mint a negyedik Bőrpofa film, a Texasi láncfűrészes gyilkos visszatér. Ez a „kisebb” félrelépés, ráadásul nem csak az ő karrierjében jelentett mélypontot, hanem a szintén Oscar-díjas Renée Zellweger pályafutásában is. Kim Henkel-nek, a manapság már sztárnak számító színészekkel sem sikerült értékelhető alkotást összedobnia.

Egész Amerikát megrázták a láncfűrészes család által elkövetett gyilkosságok. Mindennek már öt éve, a család nyomtalanul eltűnt, s azóta sem hallat magáról. Egészen addig, míg egy csapat fiatal a diszkóból hazafelé tartva balesetet szenved. Egyik társuk megsérül, ezért két csoportra osztva segítségért indulnak a sötét erdőben. Nem is sejtik, hogy a texasi láncfűrészes család épp itt bujkál arra várva, hogy újra lecsaphasson...

Nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam, hogy McConaughey egy, az IMDB-n csupán csak 3 pontra értékelt filmhez adta a nevét. Még akkor sem, ha tudtam, hogy ez Matthew életében csak a második nagyjátékfilm volt. Ugyanis egy olyan ember, akiről lerí, hogy van érzéke a színészethez, a megmozdulásaiban látszik, hogy nagyra hivatott, az egyszerűen nem teheti meg, hogy ennyire lealacsonyodjon. Abban az esetben sem, ha éppen a pályáját szeretné beindítani. Kim Henkel alkotása ugyanis a lehető legrosszabb választásnak bizonyult. Gyenge rendező, gyenge stáb, egy elhaló félben lévő franchise, kevés pénz, valamint egy minősíthetetlen forgatókönyv. Nagyjából ez jellemezte az egész filmet.

Tudni illik, hogy a Texasi láncfűrészes gyilkosban van potenciál, hiszen nem csak az első filmmel, hanem a 2000-es években készült két remake/reboot is azt bizonyította, hogy többször is le lehet húzni azt a bizonyos bőrt a történetről. Henkeléknek mégsem sikerült. Egyrészt azért nem, mert Bőrpofa egy jelentéktelen figura volt az egész játékidőben. A családtagok pedig többet foglalkoztak egymással, mint az elkapott áldozatokkal. Mindezt ráadásul idétlen párbeszédek, illetve érthetetlen cselekmények közepette.

Matthew McConaughey hiába formálta meg a filmhez képest kitűnően a karakterét, a végeredményen nem tudott javítani. Egy alig értékelhető, csupán MM jelenléte miatt nem minősíthetetlen „horror” kerekedett ki az egészből, amit senkinek nem lehet jó szívvel ajánlani. 2/10

Íme három, általam az utóbbi időben megtekintett film rövid véleményezése, melyeknek közös jellemvonása, hogy az alkotók többre hivatott elgondolásának kidolgozásába, más-más léptékben ugyan, de mindegyiküknek beletört a bicskája.

Az origó

Mike Cahill filmje tipikusan az a fajta alkotás, ami sokat ígér, ugyanakkor keveset nyújt a nézőknek. Olyasféle film, amiről az alkotók biztos azt gondolták, hogy valami nagyon okos, mélyértelmű és eredeti dolgot hoztak létre, pedig valójában ötlettelen és felszínes az egész. Holott a tudomány kontra spiritualitás téma még mindig lehetne az eredeti mondanivalóval megfűszerezett merész vállalkozások táptalaja, de ha egy csapnivaló forgatókönyvhöz csapnivaló rendezés és még csapnivalóbb színészi teljesítmények társulnak, abból ritkán sül ki bármi értékelhető, hiába az ígéretes alapkoncepció. Még inkább igaz ez, ha az ötletes elgondolás kibontása az 1 és 3/4 órás játékidő utolsó 30-40 percében kerül csak terítékre, addig csak csapongó, tévútra terelő, irreleváns jelenetek sorát kapjuk és végén is az izgalmas témának épp csak a felszínét sikerül megkapargatni. Ha két szóval kéne jellemeznem az I Origins-t nem lenne nehéz dolgom: átverés és fércmű.

4/10

A titkos ablak

Stephen King műveiből ritkán születnek a Ragyogáshoz vagy A remény rabjaihoz hasonló maradandó alkotások (legutóbb a Carrie újbóli feldolgozása sikerült elég vérszegényre), ez a 2004-es film is inkább felejthető, mint gyenge. Talán az alapkonfliktus túl gyors felvázolása, a remek hangulat, a főszereplők kiváló alakítása és a mindent belengő feszültség gyors arcunkba robbanása az okozója, hogy sem a néző érzései, sem maga az alkotás nem tud újabb szintre lépni a későbbiekben. Így a film utolsó harmada óhatatlanul ellaposodik, hogy aztán - immár teljesen feszültségmentesen - egy mára teljesen elcsépelt és sajnos túl korán kikövetkeztethető fordulattal adjon magyarázatot a rejtélyre. Nehéz ítélkezni az alapanyagul szolgáló novella ismeretének hiányában, amennyiben film hűen követi azt, sok szó nem érheti a ház elejét, mégis úgy érzem a remek kezdést követő lagymatag végjáték nélkül ez a film is több lehetett volna egy középszerű thrillernél. Ugyanakkor a szerepeikben lubickoló Johnny Depp és John Turturro miatt bárkinek érdemes egy próbát tennie vele.

6,5/10

Kényszerleszállás

Nagyon megosztó véleményeket lehet olvasni Robert Zemeckis 2012-es filmjéről, én ezúttal a pozitív oldalt képviselem. A film legnagyobb erőssége egyértelműen Denzel Washinton, akitől már megszokhattuk, hogy bármilyen szerepet hibátlanul képes eljátszani, mégis számomra Whip Whittaker kapitány általa történő megformálása elementáris, áll-leesős élmény volt. Ha már a forgatókönyvírók elfelejtettek fejlődéstörténetet írni egy masszív alkoholista karakternek, Denzel ezt a statikusnak tűnő figurát is olyan morális, lelki hullámvasútra ülteti fel játékával, amihez képest a film eleji fel- és leszállás kutyafüle. Persze utóbbi jelenetek a maradandóbbak, egészen pazar módon kivitelezettek, amit mindenki dicsér és ami alatt garantáltan mindenkinek a torkában dobog a szíve. Ez Zemeckis bravúrja és hibája is egyben, hogy ilyen hibátlan, mozgalmas és erős felütés után képes a főhősünket még másfél órán át a posványban várakoztatni, hogy aztán két kurta jelenettel adja meg az elkerülhetetlen feloldozást. A valóban hiányérzetet keltő "történet-nem-vezetés" ellenére, Denzel Washington játéka és a repülős jelenetek kivételes energiája miatt számomra a film mindenképp pozitív megítélésű.

7/10

Lassan már ott tartunk, hogy a Film+ nekiállhatna és Liam Neesonból is csinálhatna egy Arnold Schwarzenegger féle „egyszemélyes hadsereg” reklámot, hiszen Qui-Gon Jinn miután letette a fénykardot, egy elég érdekes irányba indult el, aminek hála az új évezred egyik legnagyobb akcióhőse lett. Ami nem feltétlenül rossz, csak egy idő után már veszettül unalmas tud lenni, pláne, ha a készítők sem képesek minőségi munkát letenni az asztalra.

A New York-i ex-zsaru, Matt Scuddert nem hivatalos magánnyomozóként folytatja tovább életét, és némi készpénzért cserébe segít a rászorulókon. Amikor Scudder elvállalja, hogy segít egy drog dílernek elkapni pár tagot, akik elrabolták és brutálisan meggyilkolták a feleségét, szembesül vele, hogy ezek a vadállatok nem először tettek ilyet és úgy tűnik, nem is utoljára. Egy kegyetlen harc veszi kezdetét, ahol az idővel is meg kell küzdenie hősünknek…

Lawrence Block könyvét próbálta meg az Oscar-díjra jelölt forgatókönyvíró, Scott Frank a nagyvászonra álmodni, ám a végeredményt látva, nem igen jött össze neki a maradandó siker. Legfőképpen azért, mert egy hatalmas és izzadságszagú erőlködés lett belőle. A film megpróbál mély és komoly lenni, ám Scott Frank-ék nem tudták érzékeltetni a nézővel azt a hatást, amivel el tudták volna érni az általuk felvázolt összképet. Hiába a sok mellékszál, hiába az alkoholizmussal feltöltött múltidézés, amikor súlytalan képet festett magáról az összes próbálkozás. Liam Neeson karaktere épp ezért egy felületes, klisékarakter lett, akiben nem volt lélek. Igazából furcsa, hogy ez a film pont a forgatókönyvön bukott el elsősorban, hiszen Scott Frank azért már tett le az asztalra néhány értékelhető munkát is, gondolok itt a Különvéleményre vagy a Mint a kámfor című filmre.

A Sírok között bár a legtöbbször elég hangulatosra sikeredett, a végső katarzist nem volt képes felmutatni, pedig a történet adta lehetőségek fényében illett volna valamiféle utolsó nagy, lélegzetelállító képsort beletolni az emberek arcába. Ez nem sikerült neki, így végeredményében egy néhol elfogadható, de összességében gyenge tucat krimit kaptunk, ami egy újabb fekete strigula Neeson karrierjében. Többre hivatott ő annál, hogy efféle Jason Statham szintű B-kategóriás alkotásban szerepeljen. Csalódás a Sírok között. 5/10