John McTiernan egy korszakos zseni volt. Egy olyan rendező, aki képes volt uralni a 80-as és 90-es éveket az akciófilmek terén. Tudta, hogy mitől döglik a légy, vagyis inkább a férfi nézősereg, ugyanis a legtöbb akkori filmjében minden megvolt ahhoz, hogy izzadságszag közepette élvezzük a hatalmas akcióorgiát, amit lerendezett nekünk több ízben is. Karrierjének második filmjével pedig, ha nem is a csúcsra, de annak közelébe jutott, hiszen a Ragadozó is bekerült a történelemkönyvekbe.

A különlegesen képzett kommandót egy dél-amerikai dzsungelbe vezénylik, hogy felkutassák és kimentsék bajba jutott társaikat - akik a környéken tűntek el és akik egy ideje nem adnak életjelet. A veszélyes terepen rutinosan mozognak a minden lehetséges veszélyre felkészült férfiak, ám az igazi fenyegetést nem a vadállatok, nem az embertelen éghajlat és környezet, de nem is fegyveres terroristák jelentik, hanem egy titokzatos, arctalan lény, akiről csak akkor vesznek tudomást, amikor már majdnem késő…

Lehetne itt kiveséző kritikát írni, vagy keresgélni a filmben a realisztikus gondolkodásnak ellentmondó bugyuta hibákat, de felesleges. McTiernan Ragadozója akkor is egy korszakos remekmű lesz, ha valaki nagyítóval próbálja meg lejáratni ezt az eszement akcióorgiát. Ugyanis nincs mit tenni akkor, amikor azt látja az ember, hogy kigyúrt izomagyak landolnak a dzsungel kellős közepén, hogy egysorosok és szivarozások közepette próbálják meg teljesíteni, a látszólag számukra gyerekjátéknak tűnő gerillák elleni harcot. Amint a néző megpillantja Schwarzenegger-t, Weathers-t, Bill Duke-ot, vagy azt a Jesse Ventura-t, aki egy kapott találat után csak annyit tud mondani, hogy „erre most nincs időm”, akkor fog tudatosulni benne, hogy itt nem az értelmet kell keresni, hanem hátra kell dőlni, és élvezni, ahogy leaprítják az egész dzsungelt. Macsó dumák, szigorú tekintetek, klisés, de tesztoszterontól duzzadó karakterek, nagypapik és óriáskések, avagy az 1980-as évek akciófilmjeinek minden eszenciája egy helyen. A Ragadozó egy bűnös élvezet. Egy tökéletes film azok számára, akik képesek élvezni az efféle oldschool muszklimozit.

Viszont hazudnék, ha a Predator csak ennyiből állna, mert amint megmutatja magát az igazi ellenség, amint felfedi magát a Ragadozó, akkor minden megváltozik. Alan Silvestri zenéje is másképpen fog dübörögni, a kigyúrt bodybuilderek tekintetében a félelem lesz úrrá, Schwarzenegger pedig a vállára veszi az alkotást, és elindul megvívni az egyik legnagyobb háborúját. Így lassan már 30 év távlatából a gagyi CGI Predator-látáson kívül nincs olyan pontja a filmnek, ami nem állná meg a helyét a mai világban. A Ragadozó kinézete pedig továbbra is az egyik legbadassebb, amit valaha is filmvászonra álmodtak. Zseniális idegen lény, ötletes és egyedülálló felszereléssel. Méltó kihívója az Osztrák Tölgynek.

Kötelező klasszikus az akciófilmek aranykorából, amit az idő vasfoga sem képes tönkretenni, mert az energiája még mindig elemi erővel sújt le az ártatlan, csupán szórakozni vágyó kisfiúra. Akit egyszer megérint McTiernan zsenialitása, azt soha többé nem ereszti el. Bár talán a mai fiatalságnak már nem ez kell… de ki tudja. 9/10

A Flashpoint paradoxonnal elkezdődött, a Háborúval folytatódott a Warner lassan már franchise-á épülő DC Comics rajzfilmes univerzuma, ami idén kapta meg a harmadik játékfilmjét, amiben azzal az Arthur Curry-vel ismerkedhetünk meg, akinek az ismertebb neve nem más, mint Aquaman. Curry életének bemutatása már csak azért is időszerű volt, hiszen a filmes univerzumban majd szintén találkozhatunk az atlantiszi királlyal, akit a Trónok harcából is ismert Jason Momoa fog megtestesíteni (közben már egy képet is kaptunk róla). Szóval DC rajongók figyelem, itt az Aquaman gyorstalpaló.

A Paradoxonnal valami új kezdődött el a Warner háza tájékán, ugyanis az eddig is, igen magas színvonalú rajzfilmes részleg, egy olyan egészestés szórakozást tárt elénk, amit korábban csak alig néhány esetben tudtak elérni. A siker megérkezett, az építkezés pedig elkezdődött. Azonban hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen jó úton jár a stáb ezekkel a rajzfilmekkel. Tény, a színvonalra most sem lehet panasz, de ha újítások, illetve kockáztatások nélkül folytatják a jövőben is a rajzfilmek elkészítését, akkor bizony rá is unhatunk. No, persze ez nem hiszem, hogy meg fog történni, de annyi szent, hogy kevésbé fogunk jól szórakozni egy-egy megjelenő Igazság Ligája filmen, ha csak tisztességes iparosmunkákkal jelentkeznek évről-évre.

A 72 perces játékidőt jól töltötték fel. Megkaptuk a szokásos köröket is, hiszen találkozhattunk karakterfejlődéssel, mélypontokkal, drámával, akciózással, illetve a jó öreg célba éréssel. Nem is volt gond, nincs is panaszra okunk. Igazság szerint ez a film tényleg arra tökéletes, hogy azok, akik még nem találkoztak Arthur Curryvel, azok most megismerjék, és elfogadják, hogy Momoa majd a nagyvásznon már ne egy ellenszenves, a halakkal dumáló Dr. Dolittle 2.0 legyen az emberek szemében, hanem egy érdekes és elfogadható szuperhős a Liga többi tagja mellett.

Összegezve tehát a Justice League – Throne os Atlantis újat ugyan nem mutat, de a klisés történet és végkimenetel ellenére egy élvezhető DC Comics rajzfilm lett, ami beállhat a minőségi alkotások táborába. Az élmezőnyhöz ugyan nem ér fel, de csalódni nem nagyon lehet benne. 8/10

60 évvel ezelőtt az amerikai filmiparnak a kommunisták után a televízió volt a legnagyobb ellensége. A nappalik ördögi doboza legalább annyi nézőt szipkázott el a kényelmes moziszékekből, mint napjainkban az internet. A stúdiók úgy próbálták legyűrni az ellenséget, hogy olyat próbáltak nyújtani amelyet a televízió nem bírt megadni.   Ehhez olyan alapanyagokat kerestek amelyeket mindenki ismer (például a Biblia, de a világirodalom nagy klasszikusai is ebben a ligában játszanak), telepakolták sztárokkal, és végtelen hosszúságúra húzták a játékidőt (hogy az emberek minél kevesebb időt töltsenek a tévé előtt), majd az egészet megszórták színnel és széles vászonnal. 1956-ban épp a Háború és béke volt a soros, amely bár anyagilag megtérült szerintem csapnivaló alkotás.

A kisember kontra nagyvállalat problémáját nemhogy sci-fiben, de egyéb nagyjátékfilmben sem gyakran látjuk viszont. Jelen pillanatban csak Mike Judge lázongó irodistái jutnak az eszembe (Hivatali patkányok), de annak is már tizenöt éve. Rá tíz évre készítette el David Bowie (!) fia Duncan Jones a Hold című független sci-fiét potom ötmillió dollárból.

 A történet szerint miután a Föld energiakészlete kimerült, az emberiség rájött, hogy a Holdról is nyerhet energiát. Itt jön a képbe Sam Bell (Sam Rockwell), aki a Hold szikláiban megkötött napenergiát nyeri ki és juttatja el a Földre. Hároméves szerződése hamarosan lejár. Itt vesszük fel a történet fonalát. Megtudjuk, hogyan végzi a napi rutinját és rácsodálkozunk, hogy nem őrült még meg ez idő alatt (igaz, a kimerülés jelei egyértelműen látszanak rajta). Az űr magányos hely, de Samnek társa is akad. Ő GERTY, a robot, aki leginkább egy mozgó röntgengéphez hasonlít egy nagy kijelzővel az elején, amely leginkább arra szolgál, hogy az ott megjelenő emotikonokkal tudassa Sammel az érzelmeit. Nem tudom mennyire volt tudatos rendezői koncepció, de engem óhatatlanul az Űrodüsszeia HAL 9000-resére emlékeztetett. Így a film első megnézésekor árgus szemekkel figyeltem a gép minden mozdulatát. Nekem a szinkronos változathoz volt szerencsém, eredetileg Kevin Spacey kölcsönzi a hangját GERTYnek, ami egy kis pluszt ad a filmkedvelőknek.

Ha már a szinkronnál tartunk meg kell említeni, hogy a huszadik perc körüli fordulatot lelövi a magyar hang. De nem kell aggódni, a film tartogat még meglepetéseket. A történet azonban lassan csordogál. Aki pörgős akciót vár minden bizonnyal csalódni fog, de aki fogékony a hasonló jellegű filmekre, az bőven talál látnivalót. Elég csak a letisztult környezetre vetni egy pillantást és felfedezni a részleteket. A film egyetlen helyszínen játszódik, ilyen esetben már-már kikerülhetetlen dramaturgiai fogás a flashback alkalmazása, melyekből nem kapunk zavaróan sokat és az a kevés is inkább a főszereplő álmát jeleníti meg vizuálisan. Cserébe tanúi lehetünk, ahogy Sam kapcsolatba lép a feleségével és a kislányával. A már említett fordulat lelövéséhez annyit csatolnék hozzá, hogy kiderül, hogy Sam nincs egyedül, ráadásul egészségügyi állapota is megromlani látszik, vért köhög és a foga is hullani kezd. Ahogy elmélyedünk a film világában, egyre fullasztóbbá válik számunkra is a környezet, melyhez Clint Mansell balsejtelmes zongoratémája is hozzájárul.

Az, aki végigüli a 97 percnyi játékidőt egy sci-fibe oltott drámát kap a zseniális Sam Rockwellel, (aki duplán is elviszi a hátán a filmet). Fojtogató atmoszférájú alkotást egy felemelőnek csak részben mondható végkimenettel, egy megkeseredett és megvezetett egyszerű bérmunkás küzdelméről, amint felveszi a kesztyűt a nagy cég, a Lunar Industries ellen. Elgondolkodtató, hogy a való életben hány milliárd ember ül fel minden reggel ugyanarra a mókuskerékre. Valóban ennyire eldobhatóak lennénk? A szomorú igazság az, hogy erre a film sem ad igazán választ. 9/10

Az írás eredetileg itt jelent meg.

El tudjátok képzelni azt, hogy Salma Hayek egyedül leaprít egy egész épületnyi ellenséget? Normál esetben valószínűleg senkinek, még csak a fejében sem fordulna meg az, hogy a mexikói színésznő egy exploitation akciófilm keretein belül mutatja be azt, hogy mit is tud igazán, azonban Joe Lynch filmjében minden megtörténhet, így a színésznő is könnyedén át tud alakulni egy gyilkológéppé.

A készítők nem sokat akartak pepecselni azzal, hogy felvezessék a történéseket, így inkább azt a verziót választották, amikor egyből fejest kell ugrani a dolgok kellős közepébe. Salma Hayek néhány másodperc "pózolás" után legyilkolja az őt megtámadó bandatagokat. Gondolná a naiv ember, hogy a mészárlás után a történetben a szokásos lassítás fog következni, ám Joe Lynch filmje egy teljesen más útvonalat követett. Egyre több ellenség érkezett az épületbe, és egyre több ember akarta eltenni láb alól Everlyt, aki a kisebb szusszanások alatt azzal volt elfoglalva, hogy vajon mi van a lányával, és hogyan tudná biztonságos helyre juttatni a szeme fényét.

Igazság szerint egyetlen egy probléma van az egész alkotással, mégpedig az, hogy túl komoly volt néhány esetben. Joe Lynch nagyot akart markolni, holott, ha csak a vérengzésbe és a túlzásokkal telített akciókba fekteti az összes energiáját, akkor egy remekbe szabott bűnös élvezetben lett volna részünk. Így viszont csak egy átlagos, majdhogynem felejthető exploitation mozit kaptunk, amit igazából csak és kizárólag Salma Hayek miatt érdemes elővenni, mert nincs meg benne az az észnélküli szórakoztatási faktor, ami az efféle filmeket jellemzi. 4/10

Mit is lehetne elmondani a South Parkról? Korunk nagy „megmondója” ez a sorozat, amely néha nagyon is igényesen(!), néha polgárpukkasztóan, de legtöbbször nagyon alpárian parodizálja ki a körülöttünk lévő világot. Igazából nem is paródia ez, mert valljuk be, mi emberek elég hülyék vagyunk egyénileg és csoportosan is ahhoz, hogy ne kelljen túl sokat torzítani a képet. Trey Parker és Matt Stone a széria 1997-es indításánál nagyon rátapintottak valamire, és elmondható róla, hogy a kezdetben lesajnált rajzfilm, bár szerintem túl van a legjobb évadokon, de mára már elég meghatározó része lett a köztudatnak. Vannak akik sajnos még mindig nem látnak túl a trágárság és a vizuális undorkeltésen, pedig ez a sorozat nagyon komoly társadalomkritikai éllel rendelkezik... többnyire! Azt azért hozzá kell tenni, hogy a kedvelői között is szép számmal akadnak azok, akik az altesti humorban, a folyamatos káromkodásban vagy éppen a prosztó, senkit sem tisztelő stílusában találják meg a humorforrást, amihez, ha őszinte akarok lenni, túl sok ész nem igényeltetik. Részemről én szeretem a sorozatot, és tökéletesen tisztában vagyok vele, sőt, meg is értem miért nem kedvelik sokan, mégpedig első kézből, hiszen a párom ki nem állhatja, viszont én ugyanúgy szeretem a tahó humorától a nagyon mély mondanivalójáig, mert akárki akármit gondol, van ám neki olyan is! Azt egyébként, hogy a Parker-Stone páros miért csak a jelen tárgyalt sorozattal ért el világhírnevet, nem meglepő, hiszen hiánypótló alkotásnak bizonyult az idők során, hiszen például a Simpson család is paródia, de nem ilyen zsigeri, mint ez.

Bruce Lee egy legenda. A 70-es évek elején ráadásul több fronton is kiemelkedőt alkotott. A Sárkány útja című filmjével elkészítette az első saját maga által rendezett és írt mozifilmjét, mellyel jelentős szerepet játszott a hongkongi filmgyártás fejlődésében, illetve a harcművészetetek népszerűsítésében. Bruce Lee egyszerre lett az ázsiai harcművészetek koronázatlan királya, és a korszak egyik feltörekvő filmes alakja.

Chen megörökölte apjától az éttermet, ám a helyi maffiózók terrorizálják a vendégeit, és bármire hajlandók, hogy megszerezzék a helyet. Chen kétségbeesésében nagybácsikája segítségét kéri, aki Tang Lungot, a fiatal harcművészt küldi Rómába, hogy leszámoljon a mindenre képes bandával…

Bruce Lee halálát követően, illetve az eltelt évtizedek alatt a Sárkány útja, nem csak egy szimpla hongkongi film lett, hanem egy olyan alapmű a filmtörténelemben, amit illik legalább egyszer látni. No, itt nincsenek mély filozófiai kérdések, nem kapunk Kubrick-féle művészetet, egyszerűen csak láthatunk egy olyan alkotást, amiben egyesül mindaz, amit szórakoztatóiparnak nevezünk. Bruce Lee képes volt arra, hogy a kamerák és a színészek segítségével létrehozzon egy olyan élvezhető harcművészeti akciófilmet, mely egyszerre lett vígjáték és dráma, valamint dokumentumfilm a főhős művészetéről. Röviden és tömören összefoglalva, játékosan mutatta be a harcművészeti tudását.

A Sárkány útja nem egy bonyolult film, ráadásul a legtöbb helyen képes volt megmosolyogtató jeleneteket is elénk tárni, ám összességében mégis kitűnően működött az, amit Bruce Lee megálmodott. A rövidke történet jó tempóban halad, Lee játéka és bemutatója szórakoztató, a végjáték pedig egyenesen legendás. Egy, a Kolosszeumban lévő összecsapás a kor másik harcművészével, a mára már halhatatlan státuszba kerülő, csak és kizárólag Bruce Lee kedvéért elhalálozó Chuck Norrisszal. Feszültséggel teli, egyszerű, de jól hangzó zenével, illetve tökéletes koreográfiával kivitelezett harcot mutatott be nekünk a két gigász, ami nem csak őket, de magát a filmet is örökéletűvé varázsolta.

Az idén 43 éves film a római látképpel, és a 70-es évek hangulatával egy igazán pikáns szórakozást képes nyújtani azoknak, akik még nem találkoztak eme gyöngyszemmel. Humoros, könnyed és hangulatos mozi a Sárkány útja, ami kétségkívül ott van a leghíresebb alkotások között, méghozzá nem is érdemtelenül. Kötelező és kihagyhatatlan klasszikus! 8,5/10

Köszöntök Mindenkit! Tőlem elsősorban a 90-es évek filmjeire számíthattok, valamint igyekszem felkutatni az alulértékelt darabokat a kétezres évekből is. Előtte azonban pár generációsfilmet veszek végig. Minden adott lesz a retróhoz, kezdjük is a videokazettákkal!

Álmomban sem gondoltam volna, hogy a videokazettákat, amelyekből még mindig számtalan sorakozik a polcomon, hamarosan egy róluk szóló dokumentumfilmben fogom viszontlátni. Pedig mennyire nyilvánvaló! Habár a DVD még mindig az egyik legnépszerűbb adathordozó, lassan őt is kiszorítja a Blu-Ray, de inkább a streamelés. Nincs mese, a videokazetta egy letűnt kor darabjának számít. Josh Johnson filmjében a nosztalgia csak járulékos adalék.