„Ez a legszörnyűbb börtön a földön és ennek oka: A remény. Hosszú évszázadok óta mindenki, aki itt rohad, felnéz a fényre és arról ábrándozik, hogy kimászik. Milyen könnyű, milyen egyszerű… És mint a hajótörött, aki vizet iszik, mert rábírja a kínzó szomjúság… Úgy halnak meg a próbálkozók. Mert az igazi kétségbeesést a remény táplálja.”

Ha a „Vak tyúk is talál szemet” közmondással szeretnék jellemezni egy filmstúdiót, akkor az csak is a Warner Bros. lehet. No, nem azért, mert annyira ritkán csinálnak jó filmeket, vagy, mert nem értenek a pénzcsináláshoz, hanem azért, mert sokáig nem tudtak mit kezdeni a DC Comics jogokkal, majd hirtelen arannyá változott minden. Nem tudom mi lelte őket bő 10 évvel ezelőtt, amikor Christopher Nolannak adták a Batman franchise-t, de a stúdió történelmének talán legjobb döntése volt. 

Egy álom vált valóra, amikor először láttam a Kezdődik-et. Egy álom folytatódott, amikor megnézhettem a Sötét lovagot, és egy álom fejeződött be, amikor az éjféli vetítésen, a terem legjobb helyéről végignézhettem Batman felemelkedését, más szóval a legendává válását. Nolan véghezvitt egy, addig lehetetlennek tűnő feladatot és egy olyan képregényfilmes trilógiát alkotott meg (nem lehet elégszer leírni), ami nem csak egy szimpla filmtörténeti remekmű lett, hanem egy zsáner legfényesebben ragyogó csillaga is egyben. A végső epizód ugyanakkor nem lett hibátlan, sőt… de méltó lett arra, hogy befejezzen egy akkora kalandot, amiről nem csak évek, hanem évtizedek múltán is beszélni fogunk. És nem azért mert annyira rossz lett, hanem mert képes volt Bob Kane és Bill Finger képergényhősét olyan magasságokba emelni, amiről korábban nem is álmodhattunk. 

„Csak ő a hős, akit a város megérdemelt, de most épp nincs rá szüksége. Azért vadászunk rá, mert képes lesz túlélni. Mert ő nem hős, hanem egy néma őr, éber védelmezőnk. Egy sötét lovag.”

Miután Christopher Nolan felépítette a Sötét lovag trilógiájának alapjait, bemutatta Bruce Wayne-t és létrehozta Batmant, készen állt arra, hogy szabadon eressze a hősben rejlő potenciált, és megalkossa minden idők legjobb képregényfilmjét, a Sötét lovagot. A megszámlálhatatlan mennyiségű éltető kritika, a rajongók tömkelege, valamint az IMDB-n elfoglalt 4. hely is azt tanúsítja, hogy Nolan ismételten képtelen volt hibázni, és tovább fényesítette a saját, valamint a Denevérember szobrát. Nolan egyszerre felelt meg a profitorientált, dollárszemű nagymenőket foglalkoztató stúdiónak, a nézőknek, a Bob Kane és Bill Finger kettősnek, valamint saját magának is. A Heath Ledger halála miatt amúgy is többszörös figyelmet kapó Sötét lovag végül vitathatatlanul felnőtt ahhoz a szinthez, amit a Batman-mítosz, és a legelvetemültebb rajongók is felállítottak. Ilyen teljesítményre tényleg csak a legnagyobbak képesek!

Nolan tudta, hogy ha 2005-ben megteremti a megfelelő alapzatot a szériának, akkor a folytatásban, a világ legjobb képregényes gonoszával karöltve, képes lesz túlszárnyalni az első rész sikerét, valamint olyan magasságokba fog tudni emelkedni, ami elegendő lesz a halhatatlansághoz, illetve amivel kiérdemli, hogy dupla oldalt kapjon a történelemkönyvekben.

„És miért zuhanunk a mélybe? Hogy megtanuljunk kimászni belőle!” – Dr. Thomas Wayne

Körülbelül 4-5 éves lehettem, amikor egy pokrócot csíptettem a nyakamba egy csipesszel azzal a céllal, hogy Batmanné váljak, és valószínűleg nem is én voltam az egyedüli olyan gyerek, aki így tett, és hitte, hogy ő a denevérember. A képregények és a Burton-féle Batman megpecsételte a gyermekkoromat, és az akkor kialakult rajongásom a mai napig tart.

Batman csupán egy képregényhős, legalábbis ezt állítják, de én úgy gondolom, hogy jóval több ennél. Egy szimbólum, egy fogalom, és egy olyan jelenség, ami túlmutat a papírlapokon megjelenő figurán, és a TV-ben feltűnő valódinak tűnő hősön. Batman az a személy, aki a való világban is jelen van, de nem megfogható, nem elérhető, egyszerűen csak érezzük. Érezzük, mert miatta lehet újra gyerek egy felnőtt, és miatta álmodozhatunk egy olyan dologról, ami bár sosem fog megtörténni, de jó. A szívünk mélyén tudjuk róla, hogy csak egy álom, illetve mese, de a szürke és megannyi rossz dologgal átitatott bolygón kell az, hogy néha csak kikapcsolódjunk, és ebben bizony tud segíteni egy ekkora hős.

A Batman előtt Christopher Nolan csupán három filmmel mutatta meg a világnak, hogy ő is létezik, és ő is rendez filmeket. Ekkor még úgy tűnhetett, hogy hatost dobott a dobókockán, mert – nagyjából – tapasztalatlan rendezőként megkapott egy kihalt – ám nagy múlttal rendelkező - franchiset. Igen kihalt, mert Joel Schumacher olyan mélységekbe taszította a képregényhőst, hogy onnan nagyon nehéz volt kikaparni. De Nolan nem csupán kikaparta a mélyből, hanem felélesztette, megreformálta, és minden eddigi filmnél komolyabbá tette. Ha azt mondom, hogy nem volt könnyű dolga, akkor finoman fogalmaztam, hiszen Batmannek óriási a rajongótábora, így meglehetősen veszélyes volt hozzányúlni az ő storyjához. De sikerült neki, méghozzá olyannyira, hogy szerintem ekkora sikerre még ő maga sem számított.

A producerek között felcsillan Judd Apatow neve, és mindjárt máshogy állsz hozzá. Mondjuk, ha itthon nem arra törekedtek volna, hogy valahogy a címbe erőszakolják a feltételezett szinopszist (szerelemre, hangszerelve), akkor erre nem a főcímig kellett volna várni.

Az ír John Carney kapott egy lehetőséget, hogy nagyágyúkkal forgathasson, Amerikában, még ha a kritikailag agyonméltatott Once már 2006-ban napvilágot látott. John Carney zenész (3 évet basszerozott a Frames-ben, ha ez számotokra mond valamit): már régebben is szerzett zenét saját filmjéhez, és ez most sem történt másképp. Mindemellett pedig már eleve zenéről regél: fogja a depressziós producer Mark Ruffalot, mint hobbi alkoholistát, útját ütközteti a frissen ejtett Keira Knightleyval (aki jobb zenész, mint exe, a Maroon 5 frontembere, mégis ijesztően vicsorog), és együtt elkészítik sufni lemezüket, New York utcáin, mindazok autentikus (?) hangzásvilágával.

Érdemes-e mostani páciensünket echte romantikus vígjátékként emlegetni? Nem. Vissza is kanyarodhatunk a címhez: a Begin Again az újrakezdések tanmeséje (még ha igazából nem is erre, hanem az első jelenetek többszöri elbeszélésére utal), ebben pedig egy elég kellemes, mosolycsalogató zeneipari szál foglal helyet (persze csak ha éppen nem Adam Levine szerencsétlenkedik a kamera előtt), egy viszonylag visszafogottabb, szerényebb, de legalább észszerű érzelmi vonallal az oldalán (persze csak ha éppen nem Adam Levine szerencsétlenkedik a kamera előtt, megint). Míg előbbi pont egy lépéssel a jó irányba van attól, hogy nézőit botfülű dilettánsnak nézze – hiszen nem ez volt a cél, maga a film is szemberöhögi magát, elvégre utómunka nélkül BIZTOS jól szól az a hegedű a sikátorban -, utóbbi magában hordoz némi kellemetlen bájt, a szó nemnegatív értelmében. Mert hiába meghitt a közös éjszakai zenehallgatás a belvárosban, szerencsére annál azért valamivel összetettebb kémia forog a karakterek között, mint hogy látatlanban összehozzuk a fiút a lánnyal, még mielőtt egy képkockát is látnánk.

Vicces, mert ennyi, nincs tovább, és még jól is szórakoztam. Miért? Lehet, hogy nem létezik az az Apatow-varázs, amit feltételezek a színfalak mögött, mégis volt valami, ami kölcsönzött annyi (hozzá képest jelentősen visszafogottabb) pimaszságot, amennyivel a humor lazán a jó ízlés határain belül ingázhat. Így pedig a film kiemelkedhet a blőd romkomok közül, sokkal inkább az Igazából szerelem súlycsoportjába rangsorolva önmagát. Aztán ki tudja, lehet csak annyi a titok, hogy valahol mindenki Mark Ruffalora akarja inni magát, aki, ha ilyen fergeteges formában bírja tartani magát a következő Marvel-passzusig, simán kinövi szuperhősként újradefiniált személyazonosságát, és immáron szélesebb körökben is többnek tarthatják meg nem értett méregzsáknál. 7/10 

„Ebben a világban csak egy igazság van: minden megfagy.”

Az ezer sebből vérző Mindörökké Batman megtekintése után az ártatlan filmszerető azt gondolná, hogy Joel Schumacher majd tanul a hibáiból és a második Batman filmjét már biztosan nem rontja el, és úgy próbálja majd megrendezni, hogy a széria ismételten visszakerüljön a helyes útra, és a régi fényében pompázzon. De hát hogy is gondolhatnánk ilyet, amikor ez az ember nemes egyszerűséggel élvezte a Batman-mítosz lerombolását, ráadásul még szerencsétlen Alfred-et is megpróbálta megölni.

Rébusz és Kétarc után újabb gonosztevők bukkannak fel Gotham neonfényekkel teli utcáin, akik ismételten megpróbálnak világuralomra törni. Az egyikőjük Mr. Fagy, aki minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy Gotham utcái jéggé fagyjanak, és az emberek eltűnjenek a Föld színéről. Azonban Mr. Fagy sem legyőzhetetlen, épp ezért szövetséget kell kötnie a bájos Méregcsókkal, aki Átokkal a háta mögött képes a lehető legrosszabbra is. Batmannek és Robinnak tehát fel van adva a lecke, mert a tél közeledik…

A Batman és Robin, egyértelműen MINDEN IDŐK legrosszabb nagy költségvetésű képregényfilmje, ami a megszületésével elérte, hogy a világ egyik leghíresebb hősének a neve már ne csengjen jól a televíziók képernyőjén. Ez tény, és ezen nincs is mit szépíteni. Azonban a helyzet mégsem ennyire rossz! Ugyanis Joel Schumacher 5 perc alatt elérte, hogy ne tudjuk komolyan venni a filmjét, még annyira sem, mint amennyire a Mindörökké Batman című csodáját. Arnold Schwarzenegger feltűnése egy szemvillanás alatt komédiává változtatta a filmet, amiben aztán végig brillírozott. Igen, brillírozott, mert ennek a filmnek a fénypontja egyértelműen Arnold volt, aki ráérzett Schumacher munkájának színvonalára, és ahelyett, hogy tovább rontotta volna azt, hozzáadott egy rakás pluszt, és elérte azt, hogy a végeredmény egy nézhető, néhol élvezhető szar film legyen, amiben kedvére puffogtathatja az egysorosokat.

Ám természetesen Arnold kevés volt a sikerhez, mert Schumacher gigantikus erőket mozgósított annak érdekében, hogy ez a film ne legyen jó. A hangulatteremtést egész egyszerűen leszarta, a legjobban kinéző járgányok helyett a legrusnyábbakat pakolta bele a filmbe, és a már idegesítő Robin mellé betette, minden idők legrosszabb hősét is, Batgirl-t. Nem is értem, hogy mire gondolt. Ki hitte, hogy ez jól fog elsülni? A Batman és Robin áttört minden olyan akadályt, ami egy jó ízlésű embernél fel van állítva. Batman hitelkártyája, a légdeszkák feltűnése, a kék fényben pompázó laptop, valamint a piros, zöld és kék fények uralkodása mind-mind odavezettek, hogy rosszul legyünk ezektől a remekbe szabott ötletektől. Ötletektől? Ezek már inkább merényletek voltak az filmrajongók ellen.

Ugyanakkor George Clooney híres lett! Ő tudhatja magáénak azt a titulust, ami a legrosszabb Batman-t jelenti. Véleményem szerint egy értékelhető Denevér filmben nem lett volna rossz választás az öreg Clooney, de Schumacher remekművében nem volt helye, ahogy Uma Thurmannek sem. Többre hivatott színészek Ők, akik bohóccá váltak a képernyőn. Szegény Umának ráadásul egy gyökkettő Bane mellett kellett eljátszania a katasztrofálisan megírt Poison Ivy szerepét.

„Jég veled Batman!”

A Batman és Robin esetében a két órás játékidő teljesen indokolatlan volt, ugyanis csak abban az esetben lett volna értékelhető a film, ha az egészet szétvágjuk, és egyből a stáblistára ugrunk, ahol legalább Elliot Goldenthal zenéjére csettinthetünk. Schumacher tehát elérte a célját, mert végleg kivéreztethette a haldokló Denevért, akinek majd’ egy évtizedébe telt mire vissza tudott térni a vászonra. Ám akkor nem egyszerűen csak visszatért, hanem… 4/10

A legenda...

Herkulest mindenki ismeri. Ha máshonnan nem is, akkor a Kevin Sorbo féle TV sorozatból mindenképpen. Ám ha nem, az sem baj, mivel a film elején egy gyorstalpaló történetmesélés keretein belül, megismerkedhetünk a villámok Istene zabi gyerekével. Zeusz, Alkméné tirünszi királynéval kavarta össze a port, melynek gyümölcse lett a görög félisten. Ám Zeusz isteni felesége Héra nem nézi jó szemmel eme félrelépés gyümölcsét, így minden erejével azon mesterkedik, hogy megölje Herkulest. Ám ez nem olyan egyszerű, mivel a fiú örökölt valamicskét apja isteni erejéből, így Héra próbálkozásai rendre kudarcba fulladnak. Ezek a gyilkossági kísérletek annyira elhúzódnak, hogy kitalálnak Herkulesnek egy úgynevezett 12 próbát, amit ha végigcsinál, akkor talán Héra előtt is bizonyítja, hogy méltó Zeusz nevére, és megbékél vele. 

Ez a 12 próba szülte a legendát, amit mindenki ismer. Herkules különféle természetfeletti lényeket győzött le a puszta kezével, köztük egy hatalmas oroszlánt, kinek bőre olyan erős, hogy nincs fegyver, ami áthatol rajta. Ám Herkulesnek ez sem jelentett akadályt, és miután legyőzte a szörnyet, a megnyúzott oroszlánt palástként mindig magán viselte, ezzel erősítve az emberekben a nagyságát. Ám nem minden legenda az, aminek látszik...a történetek túlzásokba esnek, hol az emberek ámulatba ejtése, hol a megfélemlítés céljából. Ez a legenda is egy ilyen legenda.

...és ami mögötte van

Herkules, bár tényleg akkora erővel rendelkezik, ami meghaladja a képzeletet, messze van attól a félisten státusztól, amivel illetik. Egy kisebb csapat áll mellette, akik nem kis szerepet vállaltak az összes tettében, amit valaha véghezvitt. Egy jós (Ian McShane), aki rengeteg csatát megélt már és nem utolsó sorban a jövő szelét is megérzi néha. Egy harcos amazon (Indrid Berdal), akinek egész családját lemészárolták, és a harc az, ami táplálja. Egy két lábon járó vadember (Aksel Hennie), aki képes mindenkin keresztülvágni magát még akkor is, ha túlerőben vannak vele szemben, illetve egy nagy dumás késdobáló (Rufus Sewell), a legrégebbi barátja a mi Herkulesünknek, aki egyben a legpénzéhesebb és legkapzsibb tagja a szupercsapatnak. Együtt járták a világot, és pénzért, zsoldosként hajtották végre a 12 próbát, nem kis vagyont összeszedvén maguknak. Ugye, hogy így már nem hangoznak olyan hősiesen Zeusz gyermekének tettei? Ám félreértés ne essék, Herkules nem egy önző, csak a pénzt hajkurászó beképzelt zsoldos, akinek semmi és senki nem számít. Miután elveszíti a családját, csal egy cél lebeg a szeme előtt...teljesíteni mind a 12 próbát, hogy utána békében éljen, elzárkózva a világtól, mert csak úgy találhat teljes lelki megnyugvást. A benne lévő szerény, jó emberi érzéseket használja ki Trákia királyának lánya Ergenia (Rebecca Ferguson), és megkéri Herkulest, hogy segítse népét a Rhesus sereggel szemben folytatott háborúban. Rhesus egy kegyetlen mészáros, aki ártatlan embereket és egész falvakat mészárol le, és célja, hogy egész Trákiát hasonló sorsra juttassa. Ám Zeusz fia és barátai ezt nem hagyják annyiban, de lehet jobb lett volna. A harc végeztével ugyan is nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy számítottak rá, és hiába az isteni erő, a szívet és a lelket könnyen csapdába lehet csalni. 

Ám innentől kezdve nehéz lenne spoileresen mesélni a történésekről, így maradjunk annyiban, hogy ez a Herkules történet nem egy sziruppal megkent gyerekmese, amiben Herkules villámokat szór a szeméből, majd utána diadalmas pózba vágja magát, hogy az oroszlán palástjába belekapjon a szél, miközben megy le (vagy kell fel) a nap. Nem, ez a Herkules egy véres, mocskos, korrupt világban játszódó "mese",  ami kicsit más megvilágításba helyezi a legendát.

Who are you?!?!

Eme legenda egyik legnagyobb hibája, hogy nem akar többnek látszani, mint ami. Persze ez nem mindig rossz, néha kimondottan jól sül el, de ha ezt az újdonság mindennemű hiánya jegyében teszi, akkor néha húzza az ember a száját. Az egész filmre ráhúzható ugyan is a "sablonosság mintapéldája" jelző, mert semmi váratlan, meglepő nincs benne. A történetvezetése, a felépítése, a fordulatai mind-mind előre láthatóak és kiszámíthatóak, de karakterekben és azok motivációjában sincs semmi olyan, amit ne láttunk volna már ezerszer. A csata jelenetek dinamikusak és jól vannak komponálva, mi több helyenként látványosak is, de isten igazából a legjobb pillanatai akkor vannak, amikor Herkules erejét helyezik erőtérbe benne, mert azért egy félistentől kapott pofon nem olyan, mintha kapnál egy szimpla fülest. Maga a rendezés se rendelkezik akkora erővel, hogy kiemelje a szürke középmezőnyből, bár megvallva az őszintét, nem is vártam mást Brett Ratnertől. Ez az ember a tucat rendezők mintapéldánya, és ugyan vannak néha jó meglátásai, de semmi olyan kiemelkedő nincs benne, aminek köszönhetően ez a film legendává válhatott volna. Pedig maga az alapkoncepció, hogy Herkules emberibb, hétköznapibb oldalát mutatják meg nekünk igen is jó ötlet volt. Csak sajnos nem használták ki a benne lévő potenciált. Dwayne is kicsit kopottasan, már-már takaréklángon égve rázza ki magából a szerepet, aki egyébként fizimiskáját tekintve nagyon jó formában volt, és ezt mint a filmben statisztáló (önreklám ON) egyén tanúsíthatom is, ugyan is személyesen találkozva vele is elmondható, hogy bizony kő kemény jelenség (önreklám OFF). Ilyen szempontból furcsa is volt nézni a csata jeleneteket, illetve összességében az egész filmet, mert a helyszínek majd 70%-nál ott voltam és láttam hogy néztek ki trükkök és tuningolások nélkül. Hatalmas élmény volt főleg annak fényében, hogy több színésszel és stábtaggal is összefutottam és bizony mindegyikük közvetlen és jó fej, egyszer nem éreztették velünk, hogy mi csak szaros kis statiszták vagyunk, ők pedig a nagy nevek. 

Ha már nevek, akkor meg kell említenem egy bizonyos hölgyeményt, és szerintem mindenki tudja, hogy kiről lesz szó. Igen, Palvin Barbaráról, akit olyan sikeresen felhájpoltak ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy végül kb. 5 másodpercet kapott az egész filmben. A jeleneteinek kb. a 90%-a a vágószoba padlóján végezte, de ugyan ez elmondható Cristiano Ronaldo barátnőjéről is, aki a filmben Herkules feleségét, Megara-t játssza. Pedig az előzetesek azt sugallták, hogy elég központi szereplője lesz a filmnek, ám nem így történt. 

Valami megszületett

Mindazok ellenére, hogy a film sablonos és egyszerű mint a faék, még is szórakoztat, és teljes mértékben eltudja engedni magát alatta a néző, csak a leülepedés, és a látottak megemésztése után jön elő belőlünk a hiányérzet, és az enyhe hümmögés. A Herkules ugyan is nem lett világmegváltó alkotás, pedig a koncepció többet is elbírt volna. Ha nem is annyit, hogy klasszikusként gondoljunk rá pár év múlva, de annál többet, minthogy eltűnjön a középszerűség ködében, hogy aztán majd évek múlva egy Film+ mozimaraton keretein belül jusson újra eszünkbe, hogy "jééé, hát ezt annó én még moziban is láttam." 6/10

Tisztában vagyok azzal, hogy még 20 perc sem igazán elég egy Marvel-film megítéléséhez. Mégiscsak megpróbálkoznék vele, mert – mint minden egyes velük való találkozás után, úgy most is – már megint kellő lelkesedéssel lehet csak mesélni a látottakról. Szóval láttam körülbelül 20 percet a Bosszúállók sci-fi-paródiájából, és bárcsak többet kaphatnék még belőle!

Miért érzem úgy, hogy a Disney most megcsinálja? Mert végre tudja, hogy mit akar tenni igazán, még ha ez csak a Marvel Phase Two végére sikerült (Amerika Kapitányostul, mindenestül). Köszönöm! Köszönöm, hogy ezúttal eltaláltátok a hangnemet. Egy eszement börtönszökés viszontagságos, mégis rendkívül szórakoztató körülményeinek eseményláncolatába csöppentünk, és sikerült az Őrzőket olyan stílussal felruházni, amiért a Bosszúállók csak könyöröghetett két évvel ezelőtt. Egyszerű az ok: immáron tény, hogy a stúdió minél szélesebb horizonton kutakodik az eddig még felhasználatlan zsánerek iránt, és ahogy Steve Rogers Bourne-imázst, Stark pedig akciókomédiás miliőt, úgy ez a „rakás A-holes” – a Bosszúállók-projekt indulása óta először – egy, a saját helyén jól kezelt parodisztikus sci-fi-kalandfergeteget kapott. Ez önmagában még kevés lenne – vagy nem, itt is teljesen korrekt harckoreográfia tör a felszínre, több műfajtársat lefölöző vizuálorgazmussal egyetemben -, ezért is jár a pacsi a rendező-író James Gunn-nak, mert végre igazi haveri hangvétellel apellálhatnak a karakterei (amiből most eredeti nyelven kaphattunk ízelítőt. Ugratás követ szivatást, legalábbis a kiragadott jelenetsor fasza alaphangot fog adni a filmnek. És hát valljuk be őszintén, ez utóbbi a legfontosabb akkor, ha egy fa hátán („I am Groot.” – Vin Diesel, 2014) egy igazi pöcsfej mosómedve írtja tonnaszámra az őröket.

Amin elgondolkoztam, az az, hogy ez már most egy fényévekkel egyedibb csapatfilmnek tűnt a Bosszúállóknál: mivelhogy egy szereplő sem százas, itt külön energiát kellene fordítani a köztük lévő kémiára, és nem elég felhőtlenül poénkodni minden egyes gombafelhő mellett. Ez a most átéltek alapján működött, ráadásul jobban, mint ahogy a fővonalas hősök között történt két éve. Legalábbis szerintem. Habár úgy nem túl nehéz aratni, ha egy mosómedvét kell elfogadnunk a csapat fő agyaként és ügyeletes tréfaforrásaként egyaránt. Ráadásul Bradley Cooper szinkronjával el is viszi a show-t a hátán, "Andy Dwyer" ide, John C. Reilly oda. Értitek ti ezt? Augusztusban majd fogjátok, elvégre már megint kötelező programmá vált egy istenverte Marvel-alkotás.

„Nem nézek, de látok, a sötét számomra fényként ragyog. Mi vagyok?”

Miután Tim Burton csodát tett Batmannel, jött egy Joel Schumacher nevezetű rendező, és romba döntött mindent! Schumacher egész egyszerűen felmutatta a középső ujját Burtonnek és a nézőknek egyaránt, majd megrendezte a Mindörökké Batman címen futó alkotását, melyben már nyoma sem volt azoknak a zseniális megoldásoknak, amik naggyá tették a szériát. A füstös, rideg Gothamet felváltotta egy csillogó, villogó, vörös fényben pompázó metropolisz, ahol idióta pojácák próbálták meg átvenni a hatalmat.

Gothamben sosincs nyugalom. Amikor az ember már azt hinné, hogy végre béke van, akkor feltűnik egy-két gonosztevő, hogy újra felkérjék Batmant egy táncra. Kétarc és Rébusz szövetséget kötnek, hogy együttes erővel próbálják meg legyőzni Batmant, aki ezek után kénytelen társulni egy zöldfülűvel…

Burtont helyébe Joel Schumacher lépett, Keaton helyett pedig Val Kilmer húzhatta magára a denevérgúnyát, ám nem is ez a legnagyobb különbség a Mindörökké Batman és a korábbi két rész között, hanem a stílus, és a tálalás. Pillanatok alatt eltűnt az a zseniális univerzum, amit Burton megteremtett, és amiben működött Batman. Schumacher nagyot akart, Ő meg akarta mutatni, hogy egy fasza gyerek (pedig nem olyan rossz rendező), és a saját képére próbálta meg formálni Batman világát, csak míg ez Burtonnek sikerült, addig ez nála annyira félrement, hogy az egész franchise-t egy hatalmas üregbe lökte, amiben zuhant egészen addig, amíg meg nem rendezte a következő részt, a Batman és Robint. (Ugyebár az konkrétan kivégezte a zuhanó „testet”). Mondhatni nyomott egy újraindítás gombot a franchise-ban.

A korábbi filmekkel ellentétben itt megpróbáltak egy mélyebb történetet tálalni a nézők számára, de ahogy a legtöbb dolog, ez is rosszul sült el. Akiva Goldsman konkrétan csapnivaló forgatókönyvíró, aki Kétarcból és Rébuszból is pojácát csinált. Valahogy nem érzett rá arra, hogy ez a sok röhögés meg vinnyogás már teljesen idegen egy Batman filmben, még akkor is, ha az egész összképe egy kissé komikus volt. Jellemtelen, papírmasé figurák lettek a főgonoszok, akikbe egy cseppnyi komolyság se szorult. Ettől függetlenül Tommy Lee Jones és Jim Carrey is remekül hozták a karakterüket, csak hát azok mind szarul voltak megírva.

Az egyetlen pozitív lépés a korábbi részek után, hogy megpróbáltak nagyobb hangsúlyt fektetni Bruce Wayne-re, és az Ő lelki világára. Emiatt voltak remek pillanatai az alkotásnak, de végül ez sem volt elég ahhoz, hogy a film elnyerje a nézők elismerését. Schumacheréknek igazából voltak jó gondolataik, de egyiket sem sikerült különösebben jól megvalósítani. Rébusz feltűnése, Wayne lelki világa, Robin személyisége is el volt találva, valamint a Danny Elfman-t leváltó Elliot Goldenthal is hozott egy magas színvonalat a zeneszerzés terén. De mindezek ellenére sem sikerült megközelíteni Burton filmjeinek a minőségét, aminek hála Batman elkezdett zuhanni, a nézők pedig keserű szájízzel gondoltak vissza a legújabb élőszereplős Batman filmre.

„Megmentettem őket! Látja, egyszerre vagyok Wayne és Batman. Nem mert ez a sorsom, hanem mert így döntöttem!”

A Mindörökké Batmannel igazából a legnagyobb probléma, hogy Joel Schumacher lett a rendező, aki nagyon nem értett a Denevér világához. Vagy nem olvasott képregényeket, vagy azt hitte, hogy a piros neonfényekkel tarkított Gotham elnyeri majd a nézők tetszését, és Ő lesz a király, de nem így lett… 5,5/10