„Számomra valahol félúton vagy egy svábbogár és a szomjúságtól kipállott szám sarkában összegyűlő fehér nyál közt...de a te esetedben, kivételt teszek." - Cyrus Grissom

Ki a kedvenc színészed? Nicolas Cage! Igen… volt idő, amikor ezt mondtam, mert ez volt az igazság. De tulajdonképpen ki tudna ezzel a ténnyel vitatkozni a Con Air megnézése után, amikor a játékidő alatt olyan Nicolas Cage-el találkozunk, aki fehér trikóban feszít a hosszú hajával, miközben a belassított jelenetekben szúrós tekintettel néz a rosszfiúkra. Simon West első, és mindmáig legjobb filmjét a 90-es évek vége felé, 1997-ben készítette el, amikor is olyan színészek álltak a rendelkezésére, mint a főszerepben lévő Nicolas Cage, vagy a John Malkovich, Ving Rhames, Steve Buscemi, Danny Trejo, John Cusack, Monica Potter névsor. Ez a film eleve sikerre született!

A Fegyencjárat az a repülőgép, melyen a világ legelvetemültebb bűnözőit szállítják. Közéjük keveredett az a Cameron Poe, aki éppen azon a napon szabadult, amikor a Fegyencjáratot elrabolták a bűnözők. Poe hamar ráeszmélt arra, hogy az elmúlt 8 éve a börtönben semmi nem volt ahhoz képest, ami Cyrus Grissom irányítása alatt történt. Az élete veszélyben, de csak Ő képes arra, hogy megfékezze a rosszfiúkat…

Aki egy intelligens akciófilmbe szeretne csöppenni, az most azonnal hagyja el a Fegyencjáratot, mert a következő két órában nem azt fogja kapni, amire számít! Ugyanis ez a film buta, logikátlan, és veszettül giccses, de mindez kit érdekel, amikor az egész úgy működik, mint a legújabb Ferrari, ami kigurul a Maranello-i gyárból. Simon West, karrierjének legjobb filmjét dobta össze, amiben megelevenítette a 80-as éveket, illetve hozzáadta a 90-es évek remekbeszabott akciófilmes hangulatát, aminek hála egy olyan végeredményt kaptunk, amit bátran nevezhetünk a korszak egyik legjobb akciófilmjének. Sőt, ha továbbmegyünk, akkor azt is kijelenthetjük, hogy a Fegyencjárat volt az egyik utolsó igazán férfias akciófilm, ami napvilágot látott. Itt még megkaptuk azokat a beszólásokat, amikre mindig is vártunk, illetve végig érezhettük a levegőben azt az izzadtságszagot, amitől nem undorodunk, hanem imádjuk.

Simon Westék ráadásul nem csak a főhős karakterével voltak elfoglalva, és nem csak őt akarták végig nyomatni, hanem a bűnözőket is. De hát mit is lehet tenni, amikor olyan színészt tehetsz a főgonosz szerepébe, mint John Malkovich? Cyrus tipikusan az a rosszfiú volt, aki okos és kegyetlen. Úgymond a tökéletes gonosztevő, akit csak a tökéletes főhős győzhet le. A legnagyobb pozitívum azonban nem magának a karakternek a megírása volt, hanem, hogy hagyták kibontakozni Malkovich-ot. Egy ekkora színésznek kell is a tér, és ő itt megkapta. Maga mellett ráadásul olyan arcokat tudhatott, mint Ving Rhames, Steve Buscemi, és Danny Trejo. Szóval akárhogy is nézem ez a szereposztás sehogy sem sülhetett volna el rosszul. Mondom ezt úgy, hogy Nicolas Cage és Malkovich sem erre a szerepkörre született, de mégis úgy teljesítettek, mintha évek óta ezt csinálnák.

A Con Air két órás játékideje alatt egyszer sem unatkozhatunk, ugyanis végig elérik azt, hogy fennmaradjon az érdeklődésünk a film iránt, amit vagy egy akciójelenettel, vagy egy nagyszerű beszólással, vagy szimplán egy giccses, már-már hatásvadász pillanattal érnek el. A Fegyencjárat „személyében” tehát egy régimódi akciófilmet ismerhetünk meg, ami a tesztoszterontól duzzadó férfias akciófilmes zsáner egyik legjobbja, még akkor is, ha Nicolas Cage a főszereplő! 9/10

Remake, reboot, adaptációk és egyéb bőrlehúzások virágkorát éljük manapság. Ezzel szerintem nincs is akkora gond, hiszen ha nem is mindig filmtörténeti remekművek, de sok esetben szórakoztató filmek látnak napvilágot. Ez történt 2010-ben is, amikor a 80-as évek (1983-1987) nagysikerű amerikai akció sorozatának, a Szupercsapatnak az egészestés változata került a mozikba. A film a pénztáraknál megbukott ugyan, de a végeredmény egészen pofás lett.

A Hannibal Smith ezredes vezette különleges alakulat volt korának a legjobbja. Egyszer azonban olyan bűnnel vádolták meg őket, amit el sem követtek. A csapat viszont ezek után sem széledt szét, hanem még nagyobb sebességfokozatba kapcsoltak, hogy bebizonyítsák a saját igazukat, valamint hogy az ártatlanokat is megvédjék…

Nem jó érzés azt látni, hogy olyan filmek buknak meg a pénztáraknál, amik jóval nagyobb sikerre születtek. Eközben Adam Sandler és bandája pedig megszámlálhatatlan mennyiségű Benjamin Franklin-es zöldhasúban fürdik nap, mint nap… A Szupercsapat egy remek, nem túl nagyot markoló akciófilm, amiben igazi nagymenők ragadtak fegyvert. A bukás épp ezért volt számomra érthetetlen, ugyanis egy Liam Neeson, Bradley Cooper, Sharlto Copley, Jessica Biel, Patrick Wilson névsor, akárhogy is nézem, nem cseng rosszul.

A legnagyobb problémája a filmnek talán az lehetett, hogy nem volt benne egy igazi „Rosszfiú”. Mr. T anno hatalmas népszerűségnek örvendett, és mondhatni elvitte a hátán az egész sorozatot, ami nem is csoda, hiszen a játéka és a megjelenése is nagyszerű volt. (Persze nem csak róla szólt az egész.) Quinton 'Rampage' Jackson-ra hiába nem lehetett panasz, az igazi Rosszfiút nem sikerült megidéznie, ami által a csapat összképén sajnos egy igen nagy folt keletkezett. Azonban a folt nem adott okot arra, hogy ne működjön jól a Liam Neeson által vezetett négyes. A film pont emiatt lett végül igazán jó, mert csapatként sikerült megidézni az igazi A-Team-et. Hannibal Smith, Szépfiú, Murdock és Rosszfiú is képes volt arra, hogy az akciók közepette elsüssenek néhány jól betaláló poént, hülyüljenek, és ezáltal minket is szórakoztassanak.

A forgatókönyvet egyáltalán nem készítették bonyolultra, de ez nem is volt gond, mert a csapat működött, és a játékidő alatt úgyis őket figyeltük. Ami viszont már bántó volt, azt a meglepően gyengére sikeredett CGI, ami egy 2010-es, viszonylag nagyköltségvetésű alkotásnál felettébb kínosan hatott. Tény, sok esetben fizikai törvényeket meghazudtoló módszereket használtak Hannibálék a feladatok teljesítéséhez, de ez akkor sem volt ok arra, hogy rossz legyen a látvány.

A Szupercsapat összességében jól működik, és a hibái ellenére is azt lehet róla mondani, hogy mindenképp érdemes egyszer legalább nekiülni, mert kikapcsol, szórakoztat, ráadásul mindezt úgy teszi, hogy egy rakás jól csengő nevet vonultat fel. Úgy gondolom, hogy ennél több nem is kell egy szombat esti mozizáshoz. 7/10

Aki igazán menő akart lenni a 90-es években, az rendelkezett egy Action Man figurával, hiszen nélküle nem volt igazi a gyermekkor. Joe Dante, a Szörnyecskék (+ Piranha, Üvöltés) rendezője úgy gondolta, hogy jó ötlet lesz összegyúrni Gizmóék történetét az akciófigurákéval, hiszen ezek együttesen majd olyan filmet fognak alkotni, ami minden gyerek számára a tökéletes kikapcsolódást fogja jelenteni. Ez részben sikerült is neki, de…

Egy hadiipari cég, a Globotech bekebelez egy játékgyártó vállalatot. Az új elnök úgy gondolja, hogy érdemes lenne kicsit felturbózni a játékokat, hogy minden eddiginél élethűbbek lehessenek, ezáltal nagyobb profithoz jussanak. Azonban azzal nem számolnak, hogy a Chipkatonák és a Gorgoniták, egy óriási háborúba kezdenek az aktivizálás után…

… Nem tudta elérni azt, hogy ne a Szörnyecskéket lássuk a film, minden második percében. Lényegében ugyanazt a filmet forgatta újra játékfigurákkal. Ezzel nincs is nagy gond, mert maga a film szórakoztató, pláne ha kisgyerekként nézed meg. De nem tudott olyan újszerűnek hatni, mint Gizmóék. Ez meg is pecsételte az alkotás sorsát a jövőre nézve, ugyanis a Szörnyecskékkel ellentétben, ez csak egy volt a sok, szórakoztató B-feelinges alkotás közül, ami a 90-es években látott napvilágot.

Bár a film nem hatott újszerűnek, de mégsem lehetett rá haragudni. Maguk a játékfigurák mind-mind nagyszerűen voltak kivitelezve, ezáltal egy gyerek tényleg bele tudta élni magát a történésekbe. Chip Lecsap őrnagy és bandája félelmetes, és kegyetlen volt, míg a Gorgoniták, Íjász vezérletével a jóság, és az ártatlanság megtestesítői voltak. A háború alapjáraton köztük zajlott, de miután a Chipkatonák agyát elöntötte a vér, már az emberek sem maradhattak ki a „jóból”. Pörgős és kegyetlenül akciódús filmet készített el nekünk Joe Dante, ami bár sok-sok sablont tartalmazott, de azokat többnyire jól sikerült kivitelezni a filmvásznon. Néhol, tényleg csak 1-2 helyen kellett volna alakítani rajta, és akkor talán egy még jobb film kerekedhetett volna ki belőle. (Mondjuk Kirsten Dunst karakterén kellett volna még dolgozni néhány órát…)

Joe Dante agymenése egy szórakoztató filmet eredményezett, ami bár jól mutat a direktor úr filmográfiájában, de végül nem tudott eljutni a kultikus státuszba, ahogy azt a Szörnyecskék tette. Viszont a 90-es években felnövő gyerekeknek, szerintem ez egyáltalán nem jelentett gondot. 6/10

Bármennyire is tagadhatatlan, hogy Luc Besson talán sehogy sem lehetett volna ennél meggyőzőbben önmaga, azért legbelül motoszkál bennem a gondolat: miért?

Egy bizonyos pontig még biztos voltam abban, hogy ha a francia legenda ennyi hosszú év után önmaga vezényli le saját történetének rendezését, akkor annak valami nyomós oka van. Nos, 90 perc után még továbbra is fennáll ez a tény, csak maga az ok kissé átalakult. Még most érdemes tisztázni mindezt: a Lucy a Besson-életmű 90-es éveinek modernkori fellángolása, de csak ami a stílust illeti. Ez lenne a fentebb említett ok, és semmi más. Mondhatná a kiéheztetett nép: „végre valahára”, és mondja is csak nyugodtan! Annak ellenére, hogy részemről nem lettem lenyűgözve a látottaktól, a film ezen aspektusát kétségtelenül bitangerősnek tartom: e mögött a sallangmentes, ámbár idióta ámokfutás mögött ott áll minden, ami miatt szerettük az elmúlt évtizedek akciófilmjeit, pláne a Besson-fémjelezte darabokat. Az öreg végre kiírt magából minden villangót, és most egy telekinézisben nem szűkölködő ügyet szolgált fel kitartó fanatikusainak, egy dögös akciócsaj tolmácsolásában.

Akkor mégis, mi lenne a probléma? Talán az, hogy ennyi, és nem több. Ne értsetek félre, nem úgy nem több, hanem inkább úgy nem több (micsoda különbség). Mert ugyan abszolút jóleső érzés véget nem érő nosztalgiahullámokban mártózni, mégis azzal az érzéssel távozunk, hogy csak egy üres fílinget kaptunk. Mintha nem is filmet néztünk volna, csak a 90-es évek jellegzetesen franciás hangvételét próbálta megrágcsáltatni velünk az alkotó, egy totál üres sztorival és lélektelen színészekkel az oldalán. Nem csoda, hogy távozáskor könnyen keserédes lehet az a bizonyos szájíz.

Mégis, utóbbiakat semmiképp sem aposztrofálhatod egyértelmű negatívumokként, és már hangoztattam miért: hiába ez a rendkívül röhejes alapkoncepció (most kapcsold ki az agyad egy blockbuster erejéig, hahaha), és hiába lenne célszerű Scarlett Johansson számára a vizuális szórakoztatás egy másik területe felé kacsintgatnia (ha már mi folyton kacsintgatunk), azonban így, hogy mindenki számára világos a rendező személyének kiléte, hirtelen szebbnek látjuk a dolgokat. Csak látjuk, ez nem feltételezi egyből, hogy azok is. Persze, hogy blődség az agykapacitás Morgan Freeman-tétele, de a film végkimenetele sem ennek szakmaiságát akarta alátámasztani. Persze, hogy másfél óra alatt nem lehet túl sok tennivalóval felruházni Lucy-t, de legalább ennyi idő alatt ismét keménykedhet a koreai maffia, mint ahogy régen is. És persze, hogy jellegzetes alakok nélkül még ez a rövid játékidő is könnyedén az unalomba fulladhat, de autósüldözést kapni egy európai filmestől mindig hálás dolog, pláne ennek egyik szakértőjétől.

Egy szó, mint száz, Luc Besson az előzetessel sem kívánt zsákbamacskát árulni: egy kicsit a régi énjét kívántuk már, hát most megkaptuk, még ha ezt közel sem sikerült 100%-ra feltornázni úgy, mint agyi kapacitásunkat. Erre viszont nem is volt szükség, mert mondjuk ki nyugodtan, ez csupán zsánerének némileg modernizált középszere lett, és nem a rossz értelemben, sőt, éppen e degradáló kifejezés pozitívabb példájaként értendő. Csak éppen nem is várhatjuk el, hogy mindenki beérje ennyivel, különösen egy olyan blockbuster-szezonban, ahol Tom Cruise okos, mégis mozgalmas sci-fit hoz, a Marvel végre vérvonalat és hangvételt frissít, vagy éppen CGI-majmokkal váltunk ki érzelmi katarzist. Mert egy ilyen erős vágtában Besson visszatérése nem nevezhető többnek szimpla ábrándozásnál a régmúlt felé. 5/10

Közelebb kerülni a művészethez úgy, hogy ezalatt a néző egy másodpercig se érezze magát indokolatlanul elveszve. Nagyjából ez a Frank legnagyobb érdeme, legalábbis a szimbólumé.

Viszont a szimbólum alatt, az idióta papírmasé-gipsz-akármi mögött ott rejtőzik egy Michael Fassbender is, aki most először definiálta igazán azt a jelenkori színészgenerációt, amit képvisel: veszni látszanak már az A-kategóriás öregek, és talán azért, mert egy jól csengő név önmagában már nem elég (ez persze csak egy ideális világkép, hisz a mozilátogatásokat még mindig ez a tendencia alakítja). A maiaktól viszont elvárjuk – és meg is kapjuk – azt a pluszt, ami nélkül például e film se nyújtana semmi többet, mint társai. Tom Hardy csupán tekintetével és torzított hangjával is játszott már, Gosling saját, önmagát definiáló zsánerben kezdett tevékenykedni (több-kevesebb sikerrel), Michael Fassbender pedig a mentális rendellenesség legkülönbözőbb pólusain egyensúlyozik, és szerencsére a fogyasztható határokon belül.

Történetet mesélni nem is igazán érdemes: egy zenei befutás sztorija ez, a vörhenyes Jon (Domhnall Gleeson) egy iszonyat spontán lehetőségből fakadva megcsillogtathatja nem létező tudását a noise-artpop területen zajongó, kimondhatatlan nevű bandában, próbástul, lemezfelvételestül, online-marketingestül, mindenestül. Két, egymáshoz nagyon közel álló zenész sorsáról van szó, akik mégis a lehető legtávolabb állnak egymástól: egyik mindent megtenne a széleskörű népszerűségért és azokért a művészi értékekért, amit a másik képvisel, ugyanakkor a túloldalon ott a visszazárkózott, a külvilágnak mégis végtelen boldogságot sugárzó életművész. Semelyikük sem tud mit tenni saját ambíciójuk érdekében, a bandán belüli viszonyok és zűrzavarok pedig csak tovább fokozzák a tehetetlenséget (ugyan már, Maggie Gyllenhaal, ránézel és egyből tudod, hogy csak feszkót akar szítani).

A színészek közül senki sem tud rendesen zenélni, mégis felvidít, hogy élő dalokat hallunk a film alatt, néhol (mindig?) hamisan, úgy, ahogy kell. Mégsem ezen van a hangsúly, hanem a kreatív folyamatok prezentálásán: mint a bevezetésben is írtam, a meg nem értett művészi indíttatások kerültek fogyasztható állapotban az ebédlőasztalra, egy jókora adag viszályhullámmal leöntve. Utóbbin nincs mit csodálkozni, hiába hajtogatja mindenki, hogy ki a normális, ilyen-olyan szemszögből senki sem az.

Ami a legfontosabb elvárásként léphet fel a film kapcsán: tud-e belőle bármit is tanulni a jelen szemtelenül fiatal zeneszerző-generációja? Nos, hiába szeretnénk többet tulajdonítani az – egyébként domináns szereppel apelláló – végtelen próbáknak, minden e körül az őrült maszk körül forog. Ettől függetlenül tud? Tud. Lássuk be, Frank szerepe első hallásra egyáltalán nem megerőltető, viszont értelmet csakis egy Fassbender-kaliberű figura tudott ráruházni, mindezt elvont szövegeléssel és idióta végtagrángásokkal. Remekül tálalta a zeneszerzéssel járó pozitív élményeket, és fájó viszontagságokat egyaránt, önmaga betegségével való leküzdéséről nem is beszélve. Jelen esetben pedig ezt kellett átadni a nézőnek, nem azt, hogy kell egy mágneses póznával zenei hangokat gerjeszteni. Múlt héten már elég stúdiótapasztalattal távoztunk Mark Ruffalo alkoholmámoros tanításai után, úgyhogy most egy kis underground kultúrát is érdemes tanulnunk. 

Érdemes az erre fogékonyaknak bevizsgálnia a Franket, habár remek képei, közönségbarát tálalása és közérthetően abszurd humora ellenére is erősen rétegfilm, és nem köthet le mindenkit egy fülsértően zajos zenekar felemelkedése, ráadásul néhol még a beavatottak számára is lassúcska, helyenként túlmegy a művészieskedés egészséges határán, és a Twitter-narratíva is néhol fáradt már. Akit viszont igen, az úgyis rájön, hogy ez nem feltétlen a zenéről szól: kisebb részt egy korrajz a reménytelen garázskomponistákról, nagyobb részt pedig, nos… nézz már erre az arcra! Tudnád nem szeretni, miután fals baritonján csak annyit énekel neked: "I Love You All"? Na ugye. 7,5/10

Jay Oliva továbbra sem tud hibázni, ugyanis az idei évben is elhozta nekünk azt a DC Comics rajzfilmet, amire bátran csettinthetünk elismerően. Oliva ráadásul a Batman - Assault on Arkham névre keresztelt rajzfilm keretein belül két legyet is ütött egy csapásra, hiszen amellett, hogy egy ütőképes Batman történetet tárt elénk, még kedveskedett az Arkham-játékok rajongóinak is.

Joker egy bombát rejtett el valahol a városban. Batman azon ügyködik, hogy minél hamarább megtalálja a pusztító fegyvert, ugyanis a fél város élete veszélyben forog. A küldetését azonban nem csak Joker, hanem a Suicide Squad is megnehezíti…

Ha egy percet is játszottál az Arkham Asylum nevezetű Batman-játékkal, akkor ez bizony a te rajzfilmed lesz, ugyanis ha igazak a hírek, akkor ez az alkotás, a játékban történt események előtt játszódik két évvel. Ez valószínűleg nem is csak szóbeszéd, hiszen a megalkotott univerzum egyezése, valamint Kétarc is tesz arról, hogy a hír igaz legyen. Szóval a nagysikerű Batman-játékvilág bővült egy 75 perces animációs filmmel, ami a színvonalat tekintve magabiztosan állhat oda a játékok mellé.

Csakúgy, mint a játékokban, itt is találkozhatunk egy rakás bűnözővel, akik azon fáradoznak, hogy Batman és Gotham népe elpusztuljon. A sötét oldalon most azonban nem, a mindig zseniális Joker hozza el a show-t, (Persze azért így sem kellett félteni az öreg bohócot) hanem „hű” csatlósa és szeretője, Harley Quinn, aki végre egy mozgóképes alkotásban is kapott akkora teret, amiben könnyedén kiteljesedhetett. Meg is fogalmazódott bennem a kérdés, hogy vajon ki kelthetné életre egy élőszereplős alkotásban Harleyt. Talán Emma Watson? Annyi biztos, hogy nagyot lehetne húzni vele egy Batman filmben. (Remélem Snyderék olvassák ezt!). Mindenesetre ez a jövő zenéje, úgyhogy egy hivatalos bejelentésig nem tudunk mást tenni, mint élvezni az Assault on Arkham remek hangulatát, amiben zseniálisan megrajzolt figurákat láthatunk viszont a képernyőn. A Warnernél újra tudták, hogy mitől döglik a légy, mert az utóbbi rajzfilmek talán legjobb rajzolásának lehettünk szemtanúi.

Amiben viszont mellé nyúltak, nem is kicsit, az nem más, mint a zene. Nem is értettem, hogy ezt hogyan gondolták komolyan? Ennyire idegen, semmilyen zenékkel telepakolni egy remek rajzfilmet, háááát… érdekes volt, és úgy gondolom, hogy emiatt a hiba miatt mindig érni fogja valamilyen negatív kritika ezt az alkotást, történjék bármi.

Az Assault on Arkham nem diktál nagy tempót, ezáltal nem is kell kapkodnunk a fejünket a játékidő alatt. A kapkodós, trehány munka helyett egy olyan rajzfilmet kaptunk, amiben nagy figyelmet fordítottak a karakterekre és a közöttük lezajló párbeszédekre. Oliváék ráadásul mertek durvább jeleneteket is beletenni a játékidőbe, amik tovább tudták fokozni az élményeket. Soha rosszabb DC Comics rajzfilmet! 8/10

Az 1937-ben készült eredeti címén The awful truth, magyarul szellemesen Kár volt hazudni-ra keresztelt vígjáték, minden ízében egy biztonsági játék volt a filmet készítő, Columbia stúdiótól. Ez a film minden olyan adottsággal rendelkezett, hogy sikeresé váljék. Kezdve a színdarabból készült habkönnyű történeten, és hamarosan megasztárrá váló Cary Grant-en keresztül, az ötször Oscar-díjra jelölt (ezért a szerepért is) Irene Dunne-ig. Az elismert vígjátékrendező Leo McCarey is ezért a filmért kapta először a Legjobb rendezőnek járó Oscar-díját.

És még kiskutya is szerepel benne!

Jerry Warriner (Cary Grant) és felesége Lucy (Irene Dunne) a New Yorki felső tízezer oszlopos tagjai, (ma ezt úgy mondanánk, hogy celebek) kételkedni kezdenek egymás iránt érzett hűségükben, nem is alaptalanul.

Míg Jerry azt hazudta nejének, hogy Floridában barnult le, - bár az igazság szerint a közelében nem volt az említett félszigetnek, - Lucy ezalatt az énektanárával töltött el egy igen izgalmas kocsiutat, mely sajnálatos módon egy út menti fogadóban ért véget, ám ne tessék rosszra gondolni, egy defektes autógumi okozta a kimaradást. Ahogy sejteni lehet, a történeteket egyik fél sem veszi be, majd hamarosan a válóperes bíróhoz vezet útjuk.

Mielőtt a bíróság kimondaná a válást mindketten, találnak egy új jegyest, Lucy egy unalmas oklahomai marhabárót (plusz édesanyját, aki vele megy mindenhova), Jerry pedig egy buta örökös lányt. Innentől pedig azt figyelhetjük, hogy hogyan és miképp próbálnak egymásnak keresztbe tenni.

A színészeknek nagyon nem kellett megerőltetniük magukat, Cary Grant szinte erre a szerepkörre született, Ralph Bellamy pedig, mint a vidékről feljött anyuci pici fia, akinek szinte más feladata sincs, csak beteljesíteni anyja akaratát: feleséget keríteni magának, és erre a megtisztelő feladatra pont Lucy-t szúrja ki. Akit Irene Dunne, kicsit haloványan testesít meg, mondjuk csak férjével veszekedni, és kínosan mosolyogni kell neki, nem is értem az Oscar jelölését. Ha már valakinek kapnia kellett volna, az Archibald Leach ismertebb nevén Cary Grant, aki ellopja a show-t mindenki elől. A film legjobb jelenetei is hozzá fűződnek, ő próbálja végig kínos helyzetbe hozni a feleségét, új udvarlója előtt, közben pedig Mr Smith-szel a kutyával játszik. (Mivel a bíróság láthatási engedélyt ad, hogy a kutyával, ami a feleségével közös tulajdonban van, játszhasson.)

Egyébként szerintem a kutya helyzetéből mindenki gyorsan levágja, hogy az eb a filmben a házastársak közös gyerekét testesíti meg, az meg igen finom szimbolikára utal, hogy Smith-nek hívják a kutyát, azaz magyarul kovácsnak, mivel az ő közre működésükkel ismerkedtek meg, és a válás után is ő „kovácsolja” össze őket.

A film vége felé pedig kapunk egy elég hitetlen fordulatot, ahol az addig Lucy-t minden eszközzel kibékíteni próbáló Jerry hirtelen egy örökösnőbe habarodik bele, majd mintegy, a fagyi visszanyal elven, ő kerül egyre idétlenebb helyzetekbe felesége által.

A film jórészt humorát az idővasfogával szemben megőrizte, de ezt inkább a Molire-t idéző helyzet komikumának köszönheti. Mivel az, szinte örökké megmosolyogtató marad, ha a féltékeny férj, Cary Grant azzal az idiótán bárgyú mosolyával az arcán, felesége énekbemutatójára tör be, és nem a sejtett szerelmi légyott helyére. A másik erőssége a filmnek, a gyors, pattogó riposztok, ami miatt nem hiába nevezik ezt a filmet az amerikai screwball comedy-k ősatyjának.

Maga a szó is érdekes, a screwball, alapvetően idiótát, bolondot jelent, de a baseball-ban is használják a csavart labdákra, amik összevissza szállnak, és nem lehet kitalálni az érkezési helyüket. Ezek a vígjátékok általában, mint a Kár volt hazudni esetében is, a gyors, pergő ritmusú dialógusokra épült szerelmi történetek (ebben Howard Hawks filmjei voltak utolérhetetlenek). Ahol általában a férfi és a nő a film elején utálják egymást, veszekednek párat, majd a végére rájönnek, hogy igazából szeretik a másikat. Gyakran a rangkülönbség adja az okot a perlekedésre, vagy egy krimi-szálon fut a történet. Egy külön ágat képeznek a műfajon belül a „válóper után rájövünk, hogy szeretjük egymást” filmek is.

Egy szó, mint száz a Kár volt hazudni maga nemében egy műfajalkotó mozi, melyet még olyanok követtek, mint a Pénteki barátnő (1940) vagy a Párducbébi (1938), szintén Cary Grant főszereplésével, aki nagyon ráérzett ezeknek, a történeteknek az ízére, és élete végéig ilyen a szerepkörben maradt.  8/10

Nem a legegyszerűbb a sikeres rajzfilmeket a filmvászonra álmodni, és ezt az 1994-es Flintstone család is bizonyította. A Frédi és Béni, a két kőkorszaki szaki története egészen a 60-as évekig nyúlik vissza, amikor is Joseph Barbera és William Hanna megálmodták, majd műsorra tűzték Frédiéket. Kezdetben 1960-1966 között futott a sorozat a televíziók képernyőjén, de a sikerek után a későbbi években is előszeretettel sugározták a rajzfilmet. Ahogy teltek az évek, úgy egyre többen próbáltak újítani a Flintstone család történetén, aminek végül a legkockázatosabb projektje az 1994-es mozifilm volt John Goodman és Rick Moranis főszereplésével.

Frédi egy pályázat során a bányából egészen egy főnöki állásig jut, ahol mondhatni korlátlan hatalom kerül a kezébe. Azt természetesen nem sejti, hogy a háttérben egy álnok elnök próbál meg rajta keresztül meggazdagodni…

Bár én a filmet a mai napig szívesen megnézem, és röhögök Frédi idióta poénjain, de nem szabad elfelejteni, hogy az egész projekt egy halott ügy volt már akkor, amikor megálmodták, hogy élőszereplős változat készül a Flintstone családból. Frédi és Béni történetét ugyanis nem lehet ennél jobban felvinni a filmvászonra. Hiába a fejlettebb CGI, hiába a nagyobb költségvetés ez a rajzfilm soha nem fog igazán jól működni élőszereplős változatban, pláne úgy, hogy John Goodman se lesz már fiatalabb.

Apropó színészek… John Goodman kiköpött Frédi! Zseniális casting, nem is lehetett volna jobb embert találni a szerepre. De igazság szerint ez majdhogynem az egész filmre igaz. Rick Moranis is jó választás volt Béni szerepére, Elizabeth Perkins is jól hozta Vilmát, valamint a kicsit duci Rosie O'Donnell is egészen jó volt Irma szerepében. Összességében a színészekkel nem volt gond, de maga a hangulat a túl műanyag látvány miatt nem volt az igazi. A történet pedig nagyon banális volt.

A film igazából John Goodman miatt válik nézhetővé, de ha nem vagy rajongója a színésznek, vagy nem a 90-es években láttad gyerekként az alkotást, akkor nem hiszem, hogy érdemes lenne nekiülni, mert a nosztalgiafaktoron kívül nem sok értékelhető dolog van benne. A Flintstone család 2000-ben kapott egy előzményfilmet is, de az annyira rossz lett, hogy azzal már vallatni lehet.  5/10