„Kénytelen vagy elismerni, hogy úgy játszom ezzel a tetves várossal, mint az ördög a templomi orgonán.”

Miután 1989-ben az első rész hatalmasat robbantott a pénztáraknál, a Warner nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy kihagyják azt a bizonyos ziccert, amit más néven úgy hívunk, hogy folytatás. Tim Burton eleinte nem nagyon lelkesedett az ötletért, ugyanis az első rész forgatása alatt akkora nyomás helyeződött rá, hogy az sokszor már betegség formájában ütötte fel a fejét. Minden idők egyik leghíresebb hősét nem lehet félvállról venni, és ezt anno Burton is tudta. Sok gondolkodás, és az egyre nagyobb gázsi után végül úgy döntött, hogy visszatér Gothambe, hogy elhozza nekünk a 2. Batman filmet Michael Keaton főszereplésével.

Miután Batman megszabadította Gothamet a pszichopata Jokertől, eljött a Karácsony! A szeretet ünnepén azonban egy korrupt üzletember szövetséget köt a bosszúszomjas Pingvinnel, hogy együttes erővel vegyék át a hatalmat a város felett. Pingvin polgármester lesz, a város pedig óriási bajba kerül, és csak Batman képes megállítani a gonosztevőket…

A Batman visszatér igazság szerint nem is egy folytatás, hanem az 1989-es film újrázása, kicsit más szemszögből. Nincs meg az a szoros kötelék a két rész között, ami általánosságban lenni szokott a folytatások között. A forgatókönyv megadja nekünk azt a lehetőséget, hogy az első rész ismerete nélkül is élvezni tudjuk a Batman visszatért, ugyanis konkrétan ez a film a kiköpött mása az elsőnek (alapjaiban véve), csak itt Joker helyett máshogy hívják az ellenséget. Nyilván kisebb változtatásokat eszközöltek a filmben, például az egy főgonoszt felváltotta három másik gonosztevő, de a recept ugyanaz maradt. És ez nem is volt rossz húzás Burtontől! Burton amúgy is nagy kockázatot vállalt az első résszel, így felesleges lett volna tovább kockáztatnia, úgyhogy a sikerben fontos szerepet játszó kellékeket megtartotta, és újból a szemünk, fülünk elé tárta. A hangulatteremtéssel nem volt gond, hiszen a gothami atmoszféra, egy kis ünnepi hangulattal fűszerezve újfent tökéletesnek bizonyult, amihez egy parádézó Danny DeVito is hozzájárult! Természetesen a zeneszerzőről, Danny Elfmanről sem szabad megfeledkezni, aki újra bizonyította tehetségét!

Ugyan Jack Nicholson hatalmas űrt hagyott maga után, de Danny DeVito minden tőle telhetőt megtett a több kiló sminkkel az arcán (orrán, kezén), hogy ismételten egy fantasztikus DC Comics gonoszt láthassunk a képernyőn. Ezt többé-kevésbé sikeresen el is érte, de a léc túl magasan volt, és nem sikerült megugrania, ám panaszra így sem lehet okunk. Mellette Walken a kisujjából kirázta a szerepét, de kiugró lehetősége nem volt arra, hogy megmutassa mit is tud igazán. Talán Michelle Pfeiffer tudott még emlékezetes alakítást nyújtani a Macskanő szerepében, de összességében ki kell jelentenünk, hogy a három főgonosz nem tudott felérni Jack Napier mellé, aki sokkal jobban ki tudott teljesedni a kapott játékpercei alatt. Ettől függetlenül nem volt különösebb gond a sötét oldalon lévő karakterekkel, de talán egy ici-picit többet kellett volna foglalkozni velük.

„Miért van az, hogy az emberek tojással meg paradicsommal járnak szónoklatot hallgatni?”

A végeredmény egy kissé poénos, de az egyszerűségégével újfent betaláló Batman film lett, ami méltó a Denevér, valamint az akkori Tim Burton hírnevéhez. Úgy gondolom, hogy Burton itt már nem forgott maximum fordulatszámon (az okok ismertek), és emiatt tényleg csak a biztonsági játékra törekedett. A Batman rajongóknak mindenképpen kötelező alkotás, de igazság szerint mindenkinek. 9/10

„Táncoltál már valaha az ördöggel sápadt holdfénynél?”

A gótikus stílusú Batman színre lép! A 80-as évek végén Tim Burton új szintre emelte a denevérember élőszereplős változatát, aminek hála megindult a képregényhősök virágkora, ami a mai napig is tart. Természetesen, ahogy ilyenkor lenni szokott a jól megérdemelt siker sem maradt el, és az évek során az 1989-es Batman nem csak a Batman filmek, hanem magának a képregényhősös zsánernek is a kultikus darabja lett. Ehhez persze kellettek Burton mellé olyan nevek is, mint Michael Keaton, illetve a mindig zseniális Jack Nicholson.

Bruce Wayne kettős életet él. Nappal milliárdos üzletember, éjjel viszont maszkot húz, hogy felvegye a harcot a gonosszal. Gotham városában sosincs nyugalom, de az addig megszokott életre rátesz még egy lapáttal egy bizonyos Jack Napier nevezetű egyén, aki egy balesetet követően csak Jokernek hívja magát. Az elvetemült gonosztevő méltó ellenfélként bizonyul a szárnyas hősnek…

„Istenem, néha majd' meghalok magamtól!”

Vannak olyan filmek, melyeket a hibáik ellenére sem lehet utálni, illetve leszólni. Ez általában akkor fordul elő, ha az ember gyerekként látja először az adott filmet, és megszereti. Ez történt a Batmannél is, bár azért a nosztalgiaérzés elhagyása ellenére is mondhatni tökéletes a film. Burton igazság szerint egyedül a főhős felületes bemutatásánál hibázott, ugyanis semmi extrát nem tudunk meg Bruce Wayne-ről, ami persze nem feltétlenül gond, de mégis hagy némi hiányérzetet. Azonban minden másban odatette magát, és olyan munkát végzett, amit előtte senki, pedig Batman nem a 80-as években, hanem a 30-as években született meg, ami annyit jelent, hogy majd’ fél évszázad kellett ahhoz, hogy megszülessen az első valamirevaló mozifilm. Az a mozifilm, ami igazából Jokerről szól! Jack Napier, azaz Joker diktálja a tempót, Ő az, aki megfagyasztja a levegőt a feltűnésével, Ő az, aki elhozza a showt, és Ő az, aki felveszi a harcot Batmannel. Igazság szerint a film jóval kevesebb lenne, ha nem minden idők egyik legjobb színésze kapta volna meg a gonosz szerepét. Nicholson nem csak egyszerűen lubickol a szerepében, hanem mindenkit letarol a színpadról. Sokan Heath Ledgert tartják a valaha volt legjobb Jokernek, (nyilván érthető is) de Nicholson is hozta olyan jól a karaktert, mint 2008-ban Ledger, csak éppen egy másik stílusban.

Ha már stílus… az egyik legnagyobb erénye ennek a filmnek, hogy van stílusa, méghozzá nem is akármilyen! A Gotham adta mocskos, túlnépesedett, bűnözőktől hemzsegő világkép, valamint Tim Burton zseniális sajátos ábrázolásmódja olyan egyveleget alkottak, amik minden képzeletet felül tudtak múlni. A film minden porcikájában érezhető a zsenialitás, amibe természetesen beletartozik a színészi játék, a remekbe szabott dialógusok, a Danny Elfman által szerzett zene (ZSENIÁLIS!), valamint a feszültséget fenntartó, és a történetet kellemes tempóban vezető forgatókönyv is. (A magyarok számára a szinkron is kiemelhető.)

Burton kockáztatott, és bejött neki, mert hozzányúlt a világ egyik leghíresebb hősének a történetéhez, és nem csak egyszerűen felvarázsolta a filmvászonra, hanem a saját képére formálta. Óriásit lehetett volna vele bukni, de nem így történt, és ezt 25 év távlatából is bátran ki lehet jelenteni. 

„A papa ma hódol a művészetnek.”

Az 1989-es Batman tehát hiába egyszerű, és felületes (nyilván a Sötét lovag trilógiához mérten), de ez nem válik a film hátrányára. Batman nem szarakodott egy percet sem, hanem pillanatok alatt megjelent a sápadt holdfénynél, és mély drámázások helyett belecsapott a lecsóba. Ezt a filmet nem csupán látni kell, hanem érezni és hallani, és ha erre képesek vagyunk, akkor nem lehet nem szeretni! 10/10

Az éhség a legfontosabb érzés, amit ismerünk

Guillermo Del Toro neve minden filmrajongó számára ismerős. Kinek a Faun Labirintusa, kinek a Hellboy filmek, kinek az Ördöggerinc miatt. De a Penge 2-öt is említhetném, amit jelen sorozatunk esetében fontos megemlíteni tekintve, hogy annak idején rengeteg mindent belevitt a Kór trilógiából a fényjáró második kalandjába. Chuck Hogan társaságában ugyan is Del Toro egy vámpír trilógia megírásával ajándékozta meg az embereket (A Kór, A Bukás, Örök Sötétség), mégpedig nem is akármilyennel. Teljesen új, eddig még nem látott megvilágításba helyezi benne a vámpírokat, akiket elsősorban nem vérszívóknak, hanem az egész emberiséget fenyegető vírusként állít be. És itt veszi kezdetét a sorozat is.

Egy Berlinből érkező Boeing 777-es sikeresen landol a JFK repülőtéren, de hirtelen lefékez a "holt" zónában, és nem mozdul többet. A sötétítők lehúzva...az áram elment...a kommunikációs összeköttetés megszakadt. A földi irányítóközpont tanácstalan, majd amikor közelebbről is megvizsgálják a gépet rájönnek, hogy itt bizony többről van szó, mint amit eltudnak képzelni. Valami olyasmiről, amit még senki nem látott. Ennek fényében értesítik a Járványügyet, és azon belül is Dr. Eph Goodweathert, aki egy biológiai fenyegetéseket vizsgáló csoport vezetője. Társával, Nora Martinezzel felmennek a repülőgépre, de ami ott fogadja őket, az még az ő több évtizedes rutinjukat is megdolgoztatja. A gép összes utasa, beleértve a pilótákat és a személyzetet is, halott. Dulakodásnak semmi nyoma, mindenki "békésen" ül a helyén, és mered maga elé. Aztán hirtelen, négy utas magához tér, és ez megcsavarja az amúgy is csavaros helyzetet. A holtesteket átszállítják boncolásra, a négy túlélőt pedig elkülönítik, hogy egy alapos kivizsgálás után kiderítsék, vajon mi történt velük. Ám a helyzetet tovább bonyolítja, hogy a raktérben egy bejegyzetlen, 3 méter magas koporsót találnak, ami csordultig tele van földdel. Vajon hogy került oda, és hogy tudták mindenki tudta nélkül felcsempészni a repülőre, és átszállítani Berlinből az államokba? Ráadásul hogyan hozható kapcsolatba a holtestekkel...amik csak első látásra tűnnek annak, amik. A boncolás során ugyan is kiderül, hogy az utasok egyike se halt meg, hanem csupán átalakult. Mégpedig egy olyan dologgá, amiről senki nem gondolta volna, hogy létezik, és amiket eddig csak a filmekben láttunk. 

Az ügy kivizsgálásra tehát alaposan szorul, de ahogy az lenni szokott, semmi nem a véletlen műve, és az irányítás is olyan hatalmasságok kezében van, akik nem ismernek se Istent, se embert akkor, ha a saját, önző céljuk a legfontosabb. A szálakat Eldritch Palmer, egy New Yorki milliárdos mozgatja, aki pénzét és hatalmát bevetve csempészte be a koporsót és azt a lényt, amit rajta kívül csupán egyetlen egy ember ismer...de ő mindenkinél jobban. Abraham Setrakian, a holokauszt egyik túlélője pontosan tudja, hogy mivel állunk szemben, és éppen ezért a rettegés és a félelem fogja el, amikor megtudja, hogy a koporsó megérkezett. Bár próbálja figyelmeztetni a biológusainkat a veszélyre, de azok nem hallgatnak rá, ami lehet ez az emberiség életébe kerül.

A mester és az ő gyermekei

Del Toro és Chuck Hogan egy hosszú, szövevényes, de izgalmas történetet alkotott meg, amit a pilot epizódban tökéletesen indítottak a TV képernyők útjára. A felvezetés tökéletes, a feszültség folyamatos adagolása működik, és az ember minden egyes jelenettel valami olyat kap, amitől egyre jobban megjön a kedve az egészhez, és bizony nehezen tudja majd kivárni a hétfőket a következő epizód érkezéséig. Ha pedig minden epizód ennyire könyv hű lesz, mint a pilot (aminek forgatókönyvét Del Toro és Hogan jegyez, valamint Del Toro a rendezést is magára vállalta), akkor kijelenthető, hogy egy zseniális sorozattal lesz dolgunk. Hiszen a történet és a karakterek adottak, a színészválasztás pedig minden esetben tökéletes. Illetve a Setrakain-t alakító David Bradley-val én személy szerint annyira nem vagyok kibékülve. Na nem mintha bajom lenne Frics úrral, de a könyv olvasása közben teljesen másnak képzeltem el, és még meg kell szoknom majd a kinézetét. 

Mindent összevetve a Kór mindenkinek ajánlott, nem csak azoknak, akik olvasták a könyvet, de tény, hogy nekik egy plusz kincses bánya lesz, amikor folyamatosan előjönnek a dolgok. Reménykedem benne, hogy Del Toro nem hagyja majd, hogy bármit megváltoztassanak benne, mert sok sokkoló dologban lesz részünk, és bizony mindegyik ütni fog, mégpedig elég nagyot. Ha pedig hihetünk a pletykáknak, akkor 5 évadosra tervezik, ami idő alatt pedig tökéletesen ki lehet dolgozni a három könyvet, így én ezért is reménykedem abban, hogy nem lesz semmi megváltoztatva. Persze minimális kompromisszum fog kelleni, de a pilotból kiindulva, ezek tényleg minimálisak lesznek.

Happy birthday pumpkin

A túlélő, horror-FPS műfaj egyre népszerűbb a játékosok körében. Elég csak a tavaly megjelent Outlast címet említenem, de olyan, mára már klasszikusokká vált szériák is megérdemlik a gépelt betűt, mint a Penumbra vagy az Amnesia sorozat. Azt persze nem mondom, hogy az Among the Sleep is sorozattá növi ki magát, de maga az ötlet, működő képes.

Történetünkben egy 2 éves kisbabát alakítunk, aki egy jól sikerült szülinapi party után, tortától teletömött hassal hajtja álomra a fejét. Ám hajnalok hajnalán arra riadunk fel, hogy valaki vagy valami, éppen elveszi tőlünk hőn szeretett – és egyébként beszélő – Teddy macinkat. Uccu neki, elindulunk hát megkeresni, és miután kimentettük a mosógép fogságából elhatározzuk, hogy az est hátralevő részét az anyukánk mellett töltjük, mivel eléggé kikészített minket ez a mackó rablós akció. Ám nagy bánatunkra, amikor elérjük anyukánk hálószobáját, ő bizony nincs az ágyában, és ekkor elhatározzuk a jó öreg Teddy-vel, hogy bizony megkeressük.

A Fehér pokol, valamint a Taken 2 csalódást keltő végeredménye miatt egy kicsit húztam a számat, amikor bejelentették, hogy Liam Neeson újra akcióhős lesz. Tény, Neeson nagyszerűen mozog ebben a szerepkörben, de féltem, hogy egy újabb csalódással lesz dolgom, így nem is rohantam el rá a moziba. Azonban ezt már megbántam, mert Jaume Collet-Serra filmje igenis megérdemelte volna, hogy a nagy vásznon lássam, hiszen az új filmjével nagyon meglepett.

Bill Marks szövetségi légi marsallként utazgat New York és London között. Egy átlagos útnak indul a mostani kalandja is, ám amikor megkapja a fenyegető üzenetet a telefonjára, akkor minden megváltozik. Ha nem fizet 150 millió dollárt, akkor 20 percenként meghal valaki a járaton. Természetesen Bill tudja, hogy ilyen esetekben mi a teendő, de a munkáját igencsak megnehezíti az a kis apróság, hogy Ő van beállítva rosszfiúnak…

Egy egyszerű, de annál érdekesebb történettel van dolgunk, aminek az igazi erőssége, maga a kivitelezés. Jaume Collet-Serra eddig az átlagosnál kicsivel jobb filmeket tett le az asztalra, ám a Non-Stop című alkotásával felért a csúcsra, már ami a karrierjét illeti. Itt már nem süthetjük el azt, hogy egy átlagosnál kicsivel jobb filmmel van dolgunk, mert ebben az esetben bátran ki lehet jelenteni, hogy egy nagyon jó film látott napvilágot, amiben nem csak a főszereplő parádézik, hanem a komplett film.

Az egész film arra építkezik, hogy átverjen, és ez sikerül is neki! NEM FOGOD KITALÁLNI, HOGY KI A GYILKOS! Épp ezért gondolom úgy, hogy a Non-Stop megérdemli, hogy egyszer legalább megtekintsük, mert kevés film tudja elérni azt, hogy ne jöjjünk rá 10-15 perc után arra, hogy ki a gyilkos, ki a rosszfiú. Ebben a filmben szinte mindenkinek van egy mondata, furcsa nézése, ami miatt nem húzhatjuk ki arról a bizonyos listáról, amit összeállítunk a fejünkbe, mert hát ugye azon vagyunk mi is Neesonnal együtt, hogy kitaláljuk ki az ellenség. Összezavarnak, átvernek, és végig feszültséggel telítik meg a képernyőt, aminek a hatására nem tudunk nem odafigyelni a történésekre.

Ugyanakkor a film végét teljes mértékben elrontották, mert nem elég, hogy az egész összecsapott, hatásvadász, és feleslegesen nyálas lett, még a remekbeszabott „rejtvényfejtés” után, képesek voltak elénk tolni olyan ellenséget, akinek bődületesen rossz a motivációja. Kár érte, mert sokkal jobb lehetett volna az összkép.

Azonban, akik nem várnak csodát, ám mégis jól szeretnének szórakozni, azoknak ajánlom a filmet, mert az utolsó 10 percet leszámítva tényleg remek az egész, és ha képesek vagyunk elfogadni egy gyenge lezárást, akkor tuti biztos, hogy jól fogunk szórakozni. 7,5/10

Egy riporternő, aki saját erkölcseinek határán próbálja nem elveszteni egyensúlyát. Egy magánnyomozó, aki talán túl veszélyes mélységbe rángatta pártfogoltjait. Egy FBI-ügynök, akit saját öntudata kerget az őrületbe a virtuális realitás földjén. És végül egy apa, aki késsel a kézben néz érthetetlenül az előtte felvillant parancsra. A négy ember útja nem csak azért fonódik össze, mert a tettek apropója egy Origami-gyilkosnak nevezett, kilétét szürke köd övező szerzet által foglyul ejtett kissrác. Nem, a csavar az, hogy e karakterek sorsa felett mind Te rendelkezhetsz egy néhány évvel ezelőtt debütált interaktív drámában.

A Gears of War-multiba ölt tömérdek játékóráim ellenére sem tartom magam Xbox-fanatikusnak. Két generációt végigkísértem, mégsem érzem azt, hogy a Microsoft nyújtotta, egyértelműen közösségi játékélmény felülmúlhatja azokat a sztorikat, amelyeket a konkurens PlayStation tett le az asztalra. Vérszomjas görög istenek, csavarkulcsos patkányok, rángatózó zsákállatok, önjelölt Indiana Jones, méretes kolosszusok, amatőr mutánsok, valamint a valaha létezett legmeghatóbb zombi apokalipszis: mesés vizuális setting váltogat tragikus regét, és fordítva. A Sony exkluzív történetei általában azért viszik a prímet, mert ugyan a világ legmagányosabb játékosait igyekeztek kiszolgálni ezekkel az egyjátékos kalandokkal, de mindezt hipermély kierjedéssel, karaktereit sokrétű dimenziókkal megáldva, a játék valamely aspektusát pedig valamilyen eddig még nem tapasztalt plusszal megtoldva.

David Cage és a Quantic Dream által választott plusz közel sem új keletű: a múlt évezred interaktív kalandjátékait gondolta tovább, de sokkal célszerűbb, ha inkább kedvenc lapozgatós kalandkönyveinkkel vonunk párhuzamot: a játékmechanika ezekhez hasonlítható a leginkább, csak oldalszámok helyett gombokkal történik a számunkra megfelelő folytatás vagy interakció kiválasztása. Számunkra megfelelő, nem pedig a helyes megoldás. Nem véletlen, hiszen a Heavy Rainben nincsenek megoldások, ahogy kudarcok sem. Félrenyomtál egy gombot, és emiatt meghalt a kedvenc karaktered? Vagy éppen nem úgy történt valami, ahogy te akartad? Tedd túl magad ezen, a játék filmszerűen pörög tovább, ami történt, megtörtént, ezen tovább rágódni nincs értelme. Nem tudom, ki ismeri a játékstúdió előző művét, a Fahrenheit-ot (vagy Indigo Prophecy-t), de ott még létezett a game over ténye. Nos, a Heavy Rain stílusa még ennyivel is érettebb, már ami a moziszerű élmény megteremtését illeti.

Érettebb. Érett. A Heavy Rain története még filmes mércén is szokatlanul felnőtt. A fenti bevezetésnél túl nem is tanácsos jobban beleásnod magad: a fia halála utáni kómából ébredt, ijesztő látomásokkal együtt élő Ethan Mars és eltűnt gyermeke, Shaun családi tragédiája szíven érinti egész társadalmi környezetét, a hírhedt Origami-gyilkos utáni nyomozásban pedig mind a négy irányítható karakter megjárja a menny és pokol valamennyi szegletét. Vagyis csak annyit, amennyit szeretnél, vagy képes leszel átszaglászni. A meghökkentő fordulatokat is annyira tudod átélni, amilyen mélyen bele tudod ásni magad a játék titkaiba. Hogy ez min múlik? A játékos képességein. Vagy ingerküszöbén. Egy szóval a játékoson. Képes lennél megcsonkítani önmagad? Vagy tangában rázni a legnagyobb mocsadékok előtt? Esetleg meddig lennél képes csöndben tűrni disznó társaid inkorrektségét? Netán perverz vigyorral vinnéd mindezeket véghez? Rajtad áll.

Mit ad fel a játék az általa nyújtott élmény érdekében? Leginkább azt, hogy játék lehessen. Ez egyrészt jó hír azoknak, akik nem vallják magukat játékosoknak, mégis fanyaloghat a másik oldal. Lévén egy vizuálisan megvalósított kalandkönyvről van szó, itt is csak „gyűjtögetni és lapozni tudsz”. Aki nincs tisztában azzal, hogy mit vett kézhez, néhány quick time event-en, vagy Norman ügynök iszonyatosan vagány nyomozós jelenetein túl nem is lesz részese más klasszikus játékelemnek - még ha egy eléggé mozgalmas és akciódús kriminek is lehet részese. Ahogy keresni fogja a nem létező mesterséges intelligenciát is a szkriptelt jelenetek között, továbbá érthetetlenül áll az újszerű, mégis nehezen megszokható irányítás felett is, ami sokszor mechanikai kudarcokba is fullad, pedig igyekszik életszerűnek tűnni, a SIXAXIS-mozgásvezérlést is mohón alkalmazva. A sztori vezetés szabadságán felül más jelentős szabályzó szerepet nem is vehető kézhez. Ez persze nem igazi negatívum, ha David Cage rendező így képzelte el játékát, az már csak az egyén szubjektivitásán múlik, hogy fogadja mindezt. 

És van is mit fogadni, hiszen elméleti szinten egy grandiózus rendszer dobog a Heavy Rain sztorija mögött. A – más játékokhoz képest – innovatív narratíva nagyon magasra helyezte a lécet: már-már végtelen számú cselekményszállal apellál, így hát nem csoda, hogy a különböző sorsok és végzetek végül 22 különböző kombinációt kínálnak végkifejlet gyanánt. Nos, ez jó? Rávághatnánk, hogy NYILVÁN, és akkor már nem is járunk messze az igazságtól, mégis, a - körülbelül - tíz órás történet fordulatai konstans ugyanazok maradnak, így pedig hiába gondoljuk úgy, hogy kiváló szavatossággal bír a játék a rengeteg befejezés miatt, ha egy későbbi újrajátszás során a már felfedezett titkok nemigen változnak, újak pedig nehezen halászhatók ki. Igaz, utóbbiak minőségén mindez semmit sem változtat: még ha dramaturgiailag nem is nőttek fel egy igazi mindfuck-film szintjére, izgalmat azért rejtenek magukban rendesen.

Ha már itt tartunk, érdemes-e filmet rendezni a Heavy Rainből? Nem. Most miért, ahogy remake-elni sem illik a legendás alapműveket, úgy egy ilyen káoszi zsenialitással megszerkesztett krónikát miért is kellene filmre vinni? Főleg, hogy elveszítené vitathatatlan bájait, mint amilyen a játékos sorsának saját kézben tartása is. Az a néhány gyerekbaj, amikben szenved, főleg sajátos műfajának tudhatók be, és nem is szabad csukott szemmel elmenni felettük. Mégis, az a jónéhány álleejtő momentum, a folyamatos esőzések okozta nyugtalanító atmoszféra, a végigjárt utak kereszteződésének katarzisa, vagy éppen az érzelmi hullámvasút végén való hosszas elmerengés… Ha mindezt nem kontrollerrel a kézben élted volna át, talán egy hosszú szundítás után sikerült volna túltenned magad a látottakon.

Pont ezért történhetett meg, hogy évek után is képes mély nyomot hagyni, mint interaktív dráma. 8/10

...

Próbáld ki! Egy apró falatnyi Heavy Rain, agyonbutított Youtube-kiadásban:

Néhány évvel ezelőtt Chicago egy része a földdel lett egyenlő, és az akkori pusztítás hatásai végleg eltüntették a Transformers szériából Shia LaBeouf-éket, valamint a Linkin Parkot. Bay alapvetően folytatást készített, de ez csak részben igaz, mert kívülről egy teljesen új trilógia kezdeti része lehet, ami természetesen továbbra is aranybányaként üzemel a Paramountnak. Csakúgy, mint a legtöbb esetben, ennek is vannak előnyei és hátrányai is. A korábbi Kihalás kora cikkünkben, Iván nem kegyelmezett Optimuséknak.

Az emberek már nem bíznak a robotokban, így minden tőlük telhetőt megtesznek annak érdekében, hogy Optimusék végleg eltűnjenek a Földről. Az Autobotok félnek, bujkálva élnek, hogy nehogy az újdonsült titkos szervezet karmai közé keveredjenek, akik nagyszabású tervekkel néznek a jövőbe…

Kezdjük is egyből egy hátránnyal. A legnagyobb gonddal, akit úgy hívnak, hogy Ehren Kruger. Történetesen ő a felelős azért, hogy a Transformers filmeket semmibe veszik a legtöbben, mert olyan szinten végez szar munkát, hogy arra nincsenek szavak! A munkáját a második résznél kezdte el, mint forgatókönyvíró (legalábbis hivatalosan ez volt a dolga), a végeredményt pedig ismerjük… jött a harmadik rész, ahol itt-ott már elfogadható volt a munkája, de ott sem alkotott maradandót, aztán az idei évben ismét megcsillogtathatta „tehetségét”, ami miatt a Kihalás kora végül nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Azokat a reményeket, amik igazából nem voltak nagyok, hiszen egy egyszerű, de annál jóval szórakoztatóbb filmet vártam, amik a trailerek alapján még valósnak is tűntek. Aztán jött a film, a 166 perces játékidejével…

A 166 perces időintervallum sem volt elég Krugernek, hogy egy pofás (nem tökéletes) forgatókönyvet adjon Baynek. A kihalás kora összeszedetlen, és néhol egészen bugyuta képet festett magáról, ami már csak azért is volt bántó, mert konkrétan semmibe vette az első 3 részt. Chicago, Optimus és Űrdongó ugyan megmaradtak, de minden más kihalt a franchise-ból. Persze megértem, ha nem akarják tovább nyomatni Shiát, de az egyik pillanatról a másikra teljesen kitörölni az univerzumból, hát… a másik pedig az amerikai hadsereg. Hol voltak Josh Duhamel-ék? Ha nem akarják őket ismét a képernyőre tenni, akkor legalább a forgatókönyvben kellett volna elfogadhatóan kiírni őket.

A hibái és a hosszú játékidő ellenére is élvezhető a Kihalás kora, mert Optimusék elhozzák az igazi showt. Bár, kevés Autobottal találkozunk, de akik feltűnnek, azok legalább érdekesek és szórakoztatóak, illetve a hozzájuk csatlakozó Mark Wahlberg se vészes, annak ellenére, hogy rendkívül gyökér karaktert írtak neki. No, mindegy…

A Transformers 4 összességében alulmúlta a várakozásokat, és az újítások ellenére sem tudott a széria legjobbja lenni, sőt… valahová a 2. és 3. rész közé sorolnám be, mert voltak egészen gyenge pontjai és voltak egészen kellemes pillanata is, mint például a remekbeszabott harci jelenetek, valamint az Optimus vs Dinobotok jelenet, ami igazából az egész film csúcspontja volt. 6/10

A katasztrofális második rész után kutya kötelessége volt Baynek visszatérítenie a Tranformers franchise-t a helyes útra, mert bár pénzügyileg aranyat ért a 2009-es epizód is, de kritikailag hatalmas csőd lett, és úgy gondolom, hogy jócskán csökkent volna a széria iránti rajongás, ha újfent egy silány popcorn mozival örvendeztet meg bennünket. Ez a tragédia ugyan nem történt meg, mert a harmadik filmmel ismét fel tudott mutatni valami értékelhetőt a robbantó mágus, de azért ez se lett hibátlan.

Sam, aki nemrégiben még az Álcák elleni háborúban bizonyult hősnek, most postázóként dolgozik. Egy nap azonban tudomást szerez az Álcák új tervéről, ami minden eddiginél nagyobb csapás lehet az emberiségnek. Annak az emberiségnek, amelyik már nem bízik teljes mértékben az Autobotokban, hiszen úgy tartják, hogy miattuk van az évek óta tartó harc…

Michael Bay azt mondta, hogy STOP! A második rész brutális ámokfutása után Bay visszaült a nyeregbe, és megszelídítette az elszabadult szériát. A végeredmény ugyan nem lett tökéletes, de sikerült jó néhány olyan hibát befoltoznia, amely teljes mértékben tönkretette az előző felvonást. Sam szüleit mondhatni kiírta a filmből, Megatron balfaszságait pedig a háttérbe szorította. Mind-mind jó húzásnak bizonyult, ám szokásához híven nem sikerült hibátlan munkát végeznie. Megan Foxot sokan kritizálták a színészi képességei miatt, – valamilyen szinten érthető is -  így lapátra tette a karakterét. (Én mondjuk sajnáltam, hogy lelépett) Ez mind szép és jó lenne, ha nem hozott volna a helyére egy még tehetségtelenebb hölgyeményt, aki aztán tényleg csak egy bámészkodó jómadár volt a csatatér közepén. De hát túl szép lett volna Baytől, ha minden hibát befoltoz…

A Transformers 3 jóval sötétebb, és komolyabb lett (már amennyire egy Transformers film az lehet), mint az elődjei, ezáltal kicsit vissza is vettek a tempóból. Több időt fordítottak a súlyos Álca támadás bemutatására, mint mondjuk a poénokra vagy egyéb jelentéktelen vagy felesleges jelenetekre. Itt-ott egészen pofásra is sikeredetek a világmegmentős pillanatok, amik azért eddig nem igen voltak jellemzőek a szériára. Mondjuk már csak azt nem értem, hogy a Man of Steel miért lett annyira basztatva, amikor Superman és Zod földig rombolták fél Metropolist, amikor itt konkrétan kipusztul Chicago. Na, mindegy… Amúgy, ha már szóba jött az akciózás, és a rombolás, akkor viszont meg kell dicsérni a stábot, ugyanis fantasztikus harcokat tártak a szemünk elé. Jól kidolgozott, nem rángatózva felvett harcokat láthattunk, amik konkrétan erre a részre lettek a csúcsra járatva. 

A harmadik rész igazából élvezhető, egy elfogadható nyári blockbuster lett, amiből már csak az a kis apróság hiányzott, ami az első részt naggyá tette. A szerethetőség és a báj. Kár érte, mert úgy gondolom, hogy a hibái ellenére is egy jóval jobb film kerekedhetett volna ki belőle, de hát Bay nem egy Nolan. 6,5/10