A több mint 700 milliós bevétel arra ösztönözte a Paramount-ot és Michael Bay-t, hogy a lehető legrövidebb idő alatt elkészítsék a Tranformers 2. részét, aminek minden téren grandiózusabbnak kell lennie, mint amilyen az első volt. Bay ezt az akadályt sikerrel vette, ám a végeredmény messze alulmúlta az első rész színvonalát!

Optimus fővezér és a katonái legyőzték az Álcákat. Úgy tűnt, hogy végre béke és nyugalom lesz a Földön, ám a messzi-messzi galaxisban egy hatalmas erő jelent meg, a Bukott. Egy több ezer éves küldetést kell befejeznie, ami a Föld pusztulásával jár. Ez idő alatt Sam ismét összefog az Autobotokkal, hogy felvegye a harcot az Álcákkal…

Művészet úgy feltölteni a 150 perces játékidőt, hogy az egészből körülbelül 40 perc lesz igazán értékelhető, és ebből a 40-ből is 30-at elvesz a végjáték. A maradék bő két óra egy nagy szenvedés, idiótábbnál, idiótább dolgokkal. Ugyanakkor a film több mindenre is rávilágít: A Bukottak bosszúja igazából arra jó, hogy youtube használat nélkül is tudjunk fasza zenéket hallgatni, bár néhol egy kicsit hosszúra nyúltak az átvezetők. Az igazi ellenség igazából nem a Bukott, hanem Sam anyja. (Úristen, hogy lehetett ilyen szerepet írni neki…). Valamint a Tranformers 2 birtokában van a filmtörténelem leggázabb csajos lekoptatása is. (Na, de Űrdongó…)

No, de elég a siránkozásból… mondjuk ki! A Tranformers 2 egy rém gyenge alkotás. Nem is értem Bay-t, hogy az első rész pofás kivitelezése után, hogy tudott összedobni egy ennyire silány filmet. Ja hát persze... megjelent Ehren Kruger! A karakterek bénák, az új robotok (igen, var pár belőlük) unalmasak és fárasztóak, a főgőnosz pedig komolyan vehetetlen. „Enyém a bosszú!!!” Oké… A film rengeteg jelenetben próbált vicces lenni, de természetesen nem sikerült neki, egészen addig, amíg John Turturro fel nem tűnt. (Talán a lehető legértelmesebb karakter az egész filmben). Egészen elképesztő, hogy 2 év alatt mekkora szakadék tudott keletkezni a két film között. Bay ugyan felnagyította az első részt, megpróbált mindent jobbá tenni, de igazából 90%-ban fordítva sültek el a próbálkozásai. Természetesen az anyagi bevételeken ez nem látszott meg, de az élvezeti faktor jócskán lecsökkent, pláne úgy, hogy hosszabb is lett a film.

Az egész filmet az utolsó fél óra menti meg, ahol kicsúcsosodik mindaz, amit Bay akciózásként értelmez. Egészen káprázatos csihi-puhi zajlik az emberek, az Autóbotok és az Álcák között. Látványos, a szemnek kényeztető érzésként ható robbantgatások zajlanak le, miközben a néző végre rájön, hogy milyen filmet is néz. A tökéletes szórakozás azonban hamar véget ér, mert a felcsendülő Linkin Park szám már a stáblistát jelzi, de a mosoly azért ott lesz az arcunkon, mert ha másért nem is, de ezért a végső harcért megérte végigülni a filmet!

A Bukottak bosszúja talán jobban tette volna, ha nem is készül el, de ennek ellenére sem tudom vállalhatatlannak nevezni. Voltak szép pillanatai, de abban talán mindenkit egyetért, hogy ez a széria leggyengébb darabja! 4,5/10

Manapság divat lett fikázni Michael Bay-t, holott egyáltalán nem végez olyan rossz munkát, mint amennyire lehúzzák egyesek. Tény, a Transformers franchise szólhatna nagyobbat is, lehetne egy ici-picit komolyabb is, de ettől függetlenül az egyik legjobban szórakoztató szériává nőtte ki magát az évek során (hiába a sok utálkozó, a számok nem hazudnak). Mondom ezt úgy, hogy tisztában vagyok azzal, hogy a 2. a 3. és a 4. rész is messze alulmúlta az első rész kritikai sikerét. (Na, nem mintha az elsőt mindenki éltette volna.)

Évszázadok óta dúl a háború az Autobotok és az Álcák között. A harc tétje pedig nem más, mint az univerzum sorsa. Amikor a gigantikus gépek a Földre érkeznek, akkor Sam Witwicky kezébe kerül a világ sorsa, ugyanis Ő az egyik kulcs a sikerhez. Sam alapjában véve egy átlagos tini, átlagos élettel, ám a verdája közel sem átlagos…

Gáz, nem gáz az első Transformers film igenis fantasztikus! (Na, az olvasók fele ennél a pontnál zárta be a blogot.) Ugyanis Michael Bay az első filmjével tudta a legjobban megmutatni azt, amihez a legjobban ért. Robbantgatni, művészi értéket teljes mértékben mellőzni, és támogatni a popcorn gyárakat! A Transformers film nem akart soha több lenni, mint egy látványpornó, amit moziban megnézel, élvezel, majd hazamész és örül a fejed, mert részese voltál egy robot zúzdának. A film célja, hogy kikapcsold az agyadat, és újra gyerek legyél. Elfelejtsed a szürke hétköznapokat, az unalmas hétvégéket, és minden egyéb tényezőt, ami befolyásolja a jókedvedet.

A Transformers képes erre, még Shia LaBeouf főszereplésével is! Lehet utálni a szériát, de az első részt valamilyen szinten illik elismerni, mert itt tényleg jól összeállt minden. Még a legkisebb szerepben lévő színész is tudott valamiféle pluszt adni az összképhez, mely végül igencsak jól mutatott. Megan Fox-tól kezdve, John Turturro-n át egészen Jon Voight-ig, mind-mind mosolyt tudtak csalni az arcunkra. És ekkor még meg sem említettem Josh Duhamel-t és Tyrese Gibson-t.

A történet pofonegyszerű, amiben semmiféle említésre méltó csavart nem tudunk felidézni, de ez baj lenne? Úgy gondolom, hogy jelen esetben ez nem probléma (legalábbis nem akkora), ugyanis a színészek szolgáltattak annyi pozitívumot, hogy rájuk, valamint Bay robotjaira koncentráljunk a sztori helyett. És ez az a dolog, amit a későbbi részekben nem tudtak megismételni. Nem tudtak úgy szórakoztatni bennünket, hogy a viszonylag hosszú játékidő alatt ne csak a látványt tudjuk kiemelni. No, de erről majd a napokban…

A 2007-es Transformers film tehát lefektette a franchise alapjait, amire Bay felépített egy aranybányát, ami kívülről ugyan szép, de belülről eléggé ócska. Az első alkotás a popcorn filmek egyik legjobb darabja lett, amit bátran lehet többször is újrázni. Bay itt jó munkát végzett, ha tetszik, ha nem! 8/10

Létezik Transformers-mozi Michael Bay nélkül is! Igen, egy 1986-os japán-amerikai koprodukcióról van szó, mely az azonos című rajzfilmsorozaton alapszik. A Transfomersek története egészen 1984-ig nyúlik vissza, amikor is az amerikai Hasbro és a japán Takara játékgyártó cégek piacra dobták a járművekké, fegyverekké és egyéb technikai eszközökké alakítható robot-játékokat. Ezeket követték a képregények és a rajzfilmek, valamint a most is ismert Michael Bay által rendezett  mozifilmek, melyek együttesen alkotják a Transformers franchise-t.

Egy gonosz erő jelent meg az univerzumban, az Unicron. Egy szörny bolygóról van szó, aki mindent elpusztít, ami az útjába kerül. Cybertron felé veszi az irányt, ahol az Autobtok és az Álcák harcban állnak egymással. Optimus Fővezérnek tehát nem elég Megatronék ellen kitalálni a tökéletes stratégiát, még a gigantikus méretű bolygót is le kell győznie…

Igazság szerint nem lehet hibáztatni Bay-t, hogy a filmjei fél mondatos történettel rendelkeznek, mert ez a rajzfilm még annyival sem, holott az évek során az 1986-os alkotás kultfilmmé nőtte ki magát. Nos, akkor hogy is van ez? A Transformers – The Movie teljes mértékben bemutatja azt, hogy miről is szól az Alakváltók története. Végeláthatatlan harc, rengeteg robot, és még több akció. Ezeket mind megkapjuk, sőt… akcióból többet is kapunk, mint az egész Michael Bay széria alatt összesen. Sokszor emiatt kicsit unalmassá is válik a rajzfilm, de még mielőtt végleg ráunnánk a vasemberek bunyójára, felcsendül egy-egy 80-as évekbeli dallam, amik újfent érdekessé teszik az alkotást. Olyan előadók zenéi szólalnak meg, mint Stan Bush (Kickboxer, Véres játék) Kick Axe, vagy a főcímzenéért felelős Lion.

A film másik pikantériája, hogy a legendás Orson Welles egyik utolsó filmes munkája volt a Transformers, ugyanis Ő adta a hangját Unicronnak. Mellette még olyan nevek szerepeltek, mint Leonard Nimoy vagy Peter Cullen. Sokan érdeklődve figyelték az új Bay mozi kapcsán, hogy a Dinobotok milyenek lesznek. Az 1986-os  rajzfilmben ezt is megtapasztalhattuk. Grimlock a király!

Összességében a Tranformers – The Movie teljes mértékben élvezhető alkotás lett, bár közel sem hibátlan. A forgatókönyv hiánya, valamint a kegyetlenül gyenge dialógusoknak hála van némi keserű szájíz, de a végső harc, valamint a zenék, illetve Grimlockék beszólásai némiképp befoltozták a hiányosságokat. A végeredmény egy erős 7/10, tehát, akik egy kicsit is kíváncsiak a Transformersekre, azok mindenképpen adjanak ennek a rajzfilmnek egy esélyt!

A technológia és az emóció forradalma.

A Majmok bolygója: Lázadás anno egy pozitív iskolapélda volt arra a tendenciára, amitől ma már idegzsábát kapunk: hétről hétre kapjuk a füleseket a bennfentesektől szeretett franchise-aink tervezgetett újraindításairól, ez pedig nyilvánvalóan elfajulhat odáig is, hogy átugorja a legmagasabbra tornyosult ingerküszöböt is. Amíg minőségi az anyag, addig viszont panaszkodni nincs okunk, a rebootolt széria első része pedig nem csak pörgős és izgalmas volt, de Andy Serkis személyében színészet és technológia olyan egyveleget alkothatott, mint még soha.

A Forradalom 10 évet ugrik tovább az idővonalon: Jason Clarke, (a méltatlanul alulszerepeltetett) Gary Oldman és a további életben maradt, „majominfluenzára” immúnis emberi társadalom, valamint a Föld egyenrangú uraivá előlépett emberszabású emlősök útjának kereszteződésében létrejött egy filmtrilógia második része, ami ugyan közel sem hibátlan, azonban jelentőségében már-már sötét lovagi szintekre emelkedett. Így hát hagyományos kritika helyett inkább vesézzünk ki két nagyon fontos aspektust, amelyek végül jogossá teszik az előbbi kijelentést (lévén ezúttal a hazai premier előtt egy héttel ámulhattam végig a darabot, lelkesedésem abszolút nem volt hétköznapi, a tagadhatatlan hátrányok - színészi játék, csimpánzszintre süllyedt emberi logika - így hát most nem törtek dominánsan a felszínre).

A technológia forradalma

Túlteszi magát a cinikus átlagnéző azon, hogy a majmok közötti jelbeszédes dialógok gyáva, mégis elkerülhetetlen úton feliratozva lettek, és utána még ő is az állát keresi valahol a disztópikus dzsungeltalaj mélyén. Cézár és digitális majomkolóniájának megvalósításának szintlépését nem az előnyösebb technikai paraméterekben kell keresni: amellett, hogy ismét színészeket mo-cappeltek, az új helyzet, azaz a feltörekvő civilizáció szabadsága, megannyi interakcióra ad lehetőséget a virtuális szereplők között. Azért nem kis teljesítmény lélekkel megtölteni két digitális csimpánz huhogó-párbaját, az pedig pláne durva, hogy mindezzel csaknem simán überelték a film hús-vér alakításait. Lehet az eljátszandó szerep kiszolgáltatottsággal átitatott jelleme felelős ezért, mindenesetre a majomkolónia technológiai megvalósításának zsenialitása nem csak abban rejlik, ahogy egyénenként lélegeznek és fújtatnak a nagy tömegben, de maga a forradalom érzelmi indíttatásainak prezentálásához is nagy CGI-bravúr kellett, nem csak a pusztításhoz. Pedig utóbbiról minimum még egy bekezdést tudnék írni, csak felesleges: az előző rész erre kitűnő referencia. Amivel ez még annál is több, az a lovagló, gépfegyveres majomhorda oltári és egyben dermesztő látványa a lángoszlopok között. Vagy ugyanez, csak éppen lángolva.

Az emóció forradalma

Nem hiába emlegettem már eddig is az érzelmeket: a Forradalom egy kéttételes film, aminek második tétele természetesen maga a harc, de így csak egy átlagos, mozgalmas nyári akciófilmről beszélhetnénk. A Majmok bolygójának koncepciója viszont megengedi, hogy továbbgondolkozzunk egyszerű fizikai ellentéteknél, hogy az emberek mellett a majmokra ne úgy tekintsünk, mint valami démoni faj, hiszen, mint ahogy az érvek felsorakoztatásából következik, a két faj között senki sem tekinthető igazi ellenségnek vagy protagonistának. A vírus kifejlesztése után már mindegy is, történt, ami történt, a majom nem tud mást tenni, csakis ismerkedni egy értelmiségi társadalom progressziójának folyamatával és alapvető dilemmákról tanácskozni („ape not kill ape”), az ember meg próbál túlélni, pláne miután ember embernek lett farkasa, és csaknem magukat irtották ki a Földről. A két faj ezért nem is képes magát okolni, csakis más ludast keresni, erre meg természetesen a másik élő értelmes faj lesz ideális bűnbak. És ilyenkor lép képbe Cézár és Jason Clarke, akik között hasonlóan jó kémia született, mint legutóbb James Franco esetében, még ha most egy kicsit gyengébb színészi játékkal is van dolgunk.

Ez az alapszituáció nagyon érdekes helyzeteket teremt, két faj között és fajokon belül egyaránt, és ezért is válhat többé a sztori, mint ami. Ennyi érzelemdús majmot egy helyen pedig elég régen láttam már, a nekik szolgáló OST pedig az idei blockbuster-szezon abszolút csúcsa: audiális hatásvadászat felsőfokon!

Egy kérdés maradt: tényleg ez az idei nyár Sötét lovagja, vagy éppen a 21. század Birodalom visszavágja? Ezt majd az idő eldönti szépen, potenciál viszont van itt dögivel, annyi pluszt meg tartalmaz második részként a Forradalom, hogy megpályázza a neves titulust. Komolyan, miután még azt is végig fogod nézni, ahogy több ezer majom lóháton (!) robbantja ki a végig katarzisként ható lázongást (megrendítő záró képsorral), a filmet még akkor sem csak a látványa miatt fogod méltatni, sőt inkább az érzelem diadalának fogod tartani. Mit diadalának, forradalmának!

Deadly Life

Nyomozós játékokból sok van. Amikor egy sorozatgyilkos után kell kutatni, aki valamiféle rituális módon szedi az áldozatait, és nekünk a helyszíneken „elhagyott” nyomokból kell összeraknunk a képet. De mi a helyzet akkor, ha a nyomozó akit irányítunk, a nyitó képsorokban meghal? Megakadályoz e minket abban, hogy leleplezzük a gyilkost? Nos, az Airtigh Games szerint nem éppen. Miután nyomozó karakterünk földet ér egy ablakon való kihajítás után, valamint a gyilkos még párszor mellbe is lövi, a szó legszorosabb értelmében is megváltozik az élete…illetve a halála. Azaz a kettő egyszerre. Ronan, Salem városának egy különc, bűnözőből lett nyomozója, a „Harangos Gyilkos” egyik lehetséges áldozatának lakására siet éppen, és gyanúját beigazolván, szembe is találja magát az említett gyilkossal. Ám semmi esélye ellene, így „fel a kezekkel” mondatot hamarosan a járdán való koppanás, és a túlvilágra való megérkezés…jelentené, ha tudná a miértet a halálára. Ronan már éppen felkészülne arra, hogy új „életet” kezdjen a már három éve halott feleségével, de az közli vele, hogy amíg nem rendezi le a földi dolgait, azaz nem deríti ki, hogy ki ez a Harangos Gyilkos, és miért ölte meg, addig bizony a lelke csapdában ragad a föld és a szellemvilág között. A játék tehát rögtön egy akkora pofán köpéssel nyit, hogy az alaphangulat már az első percekben magába szippant, és nem hagyja, hogy egykönnyen szabadulj tőle.

A ’80-as évek közepére azért mindenki érezhette, hogy az olasz filmipar lassan válságba kerül. Az televízió növekvő hatalma és a friss ötletek hiánya leginkább az amúgy is gyengélkedő horror zsánert viselte meg a leginkább. A siker előcsalogatására a producer/író Dario Argento (Mélyvörös, Sóhajok) igazi talján horror allstars gálát rittyentett össze. (Rendező: Lamberto Bava, az olasz horror elindítójának Mario Bava-nak a fia, Dardano Sacchetti, aki kb. minden második olasz rémmese írója, és az igen tehetséges rendező Michele Soavi, aki most csak színészkedik.) A közös feladatuk pedig nem más, mint a Föld megtisztítása a bűnözéstől a most tárgyalt filmünk létrehozása, ami nemcsak, hogy remek horror, de egy hamisíthatatlan ’80-as évekbeli hangulatot árasztó B-mozi is. Mellesleg a hangalámondásos videó korszaknak egyik agyonmásolt darabja.

Berlinben vagyunk (a Nyugati felén, ezt a néző, rögtön kitalálhatja, hiszen Kelet-Berlinben nem sok punkkal találkozhatott az ember) ahol egy fura maszkos fickó, mozielőadást hirdet, ahova több ember is elzarándokol (ingyen van, persze, hogy mennek). Köztük van két fiatal lány és két férfiú, egy vak(!) ember és neje, és egy fekete férfi két barátnőjével, az egyik megszúrja magát a kiállított démonmaszkkal. A film, amit vetítenek egy horror, amit a nézők kíváncsisággal, vegyes félelemmel néznek (kivéve a feketék, azok jól röhögnek az egészen), míg az egyik lány rosszul nem lesz, és a WC-ben át nem változik egy vérengző szörnyeteggé, aki mint a nátha, megfertőzi a nézőket a végzetes démon kórral. Ezután, a túlélők szomorúan konstatálják, hogy az ajtókat befalazták, és ők egyedül maradtak a démonokkal.

A történet, amely egy faék és egy százas-szög keresztezésének egyszerűségében rejlik. Vagyis ha láttál már zombi filmet, el tudod képzelni az eseményeket, csak itt valamilyen oknál fogva a zombikat démonoknak hívják, és zöld trutyi folyik a szájukból. A mai élőhalottakhoz hasonlóan, ők is teljes sebességgel robognak áldozatuk után, és nemcsak a harapásuk, de a karmolásuk is fájdalmas átváltozást von maga után. Itt nem egyszerűen meghal a delikvens, és utána zombivá lesz, hanem egy igen undorító karom és agyarnövekedést él át, már ha egyáltalán felfogja, hogy mi is történik vele.

Ja amúgy mondtam már, hogy kétes hírnevét a film azáltal nyerte, hogy a korszak mércéjével mérve is igen elborzasztó. Tépik és szaggatják az embereket, és a vége felé szó szerint kibújik a kisördög (!) az egyik lányból, mely a film egyik legemlékezetesebb jelenete. Szóval ezt a filmet nagyjából az olasz Dolognak (1982.) is felfoghatjuk, persze csak a trükkök terén, történetben semmiképp sem (érdekes, hogy a folyton kasszasikerek történetét másoló olaszok azt soha nem piszkálták). A rendező Lamberto Bava elmondása szerint, forgatáson készítették el a maszkokat és a bábokat, és nem volt second unit stáb, CGI-ről meg még nem is mertek álmodni. De a végeredmény igazán ütősre sikeredett, a filmet pedig Olaszországban a legtöbb speciális trükköt tartalmazó hazai filmként reklámozták, és nem is ok nélkül, az audiokommentárból kiderül, hogy nagyjából 100 speciális effektus volt a filmben (lehet, hogy túlzás, én nem számoltam meg).

Ami igen érdekes, de cseppet sem zavaró tény, hogy a karakterekről semmit nem tudunk meg! Persze értem én, hogy a viselkedésükből kéne kitalálni, ki milyen ember, de kérem, itt mindenki ugyanúgy reagál a történésekre, vagy ha kicsit is másképp (rád gondolok néger macsó), azt rögtön bedarálják. Nagyjából az öltözködéseikből tudjuk megállapítani, hogy a társadalom, mely képviselői ültek be a moziba. Példának okáért a film elején a barna hajú lánynak (kinek a nevére nem emlékszem, ennyire nem marad meg) egy Bartók Béla kottás könyv van a kezében. (Ezek szerint Zeneakadémiára jár?) Nem tudni. Sem a két szépfiúról, vagy a vak emberről és feleségéről, a fekete férfiről és két barátnőjéről nem tudunk meg semmit. Talán még a kokainozó punk banda a legkidolgozottabb szereplői a filmnek (vagy maguk a démonok). De ez akár egy rendezői fogás is lehet, hiszen a moziban a főszereplők maguk is nézővé válnak. Majd a vetített filmben újra megtörténik a démonmaszk felvétele, majd a démon vírus elterjedése is. Ott is megvágja magát az egyik színész (Michele Soavi aki a szórólapos fickó is egy személyben), mint ahogy a valóságban is a néger lány. Szóval lehet, hogy a vetített film valóság, és az egyik szereplője, aki démonná átváltozik a vetített filmben, majd talán ő szervezi a vetítést is, hogy elterjedjen a démon vírus? Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy az első démon által megtámadott áldozat, a gyöngyvászont átszakítva, majd mindenki előtt átváltozva, kvázi a moziból áradó fenyegetést szimbolizálja. Talán a legszembetűnőbb különbség a kor zombi alkotásai ( Zombi 2.  vagy az eredeti Holtak Hajna) és a Démonok között, hogy ott még valami társadalomkritikával is próbálnak élni (vagy belemagyarázni a Zombi 2. esetében) itt már csak a puszta szórakoztatás a cél. Ez főleg a végére igaz, hiszen ki nem robogna egy motoron egy szamuráj karddal a vérengző démonok közé, hogy onnan kaszabolja le az istentelen fajzatukat? (Én mondjuk nem,de ez egyéni vélemény.) Egyszóval durva vérengzés zajlik a ’80-as évek legjobb hardrock zenéire (Billy Idol, Mötley Crüe többek közt).

És mint a legtöbb zombi filmben, a világ itt is apokaliptikus mélységekbe dől, ám ezt már nem nagyon lehet átérezni, hiszen ez is a történet egyre szürreálisba áthajló bakugrásainak egyike, amely az egyszeri nézőt egy hangosan kimondott: ’Na, ne már!’ mondatra sarkalja.

De ez csak természetes egy régi olasz horrornál. 7/10

Óvakodj a masszától! Figyelmeztet a film vicces főcímdala, mely slágerré is vált abban az időben. Ha valamennyire otthon vagyunk az időszak sci-fi illetve horror vonulatát illetően, akkor már a vidám-mókás felütésnél nyilvánvalóvá válik, hogy ez a film ki fog lógni a szokásos hidegháborús paranoiát meglovagoló szörnyes, illetve idegeninváziós filmek sorából. Az alapszituáció persze a megszokott. Meteor zuhan egy csendes, átlagos, unalmas, fiatalokkal teli amerikai kisváros mellé, az erdő szélére, ahol valami különös öregember él. Jegyezzétek meg, a meteorok, illetve ufók, mindig unalmas amerikai kisvárosok külterületén érnek földet, és rendszerint a helyi bolond talál rájuk!

Megkapjuk tehát az egyik legnagyobb műfajbeli klisét, ami már '58-ban is annak számított, ám ami ezután jön, azon valószínűleg nagyot nézett az akkori közönség. Az első furcsaság maga az űrből jött látogató, aki/ami egy kis adag zselés trutyi, mely bekebelezi áldozatát, és mindig egyre nagyobbra nő. Táplálkozástani tekintetben tehát erős rokonságot mutat a mi kis gömböcünkkel, azzal a jelentős különbséggel, hogy az amerikai, pontosabban Amerikában landolt rémség logikus módon meg is emészti táplálékát. Így aztán őt hiába nyitotta volna fel Steve Mcqueen egy bicskával túlélők után kutatva. Mcqueennek egyébként a közhiedelemmel ellentétben nem ez volt az első filmje, de ezzel vált ismertté. Kapott persze maga mellé egy jónőt, akit megvédhet a gyilkos tortabevonó zselétől, Aneta Corsaut személyében, akiről tényleg annyit érdemes elmondani, hogy szép, ez viszont vitathatatlan. Talán még annyit, hogy szerepelt a The Toolbox Murders című grindhouse klasszikusban is, már ha ez érdekel valakit.
Látszik a filmen, hogy valami egyedit, vicceset, a kor trendjeit meglovagoló és egyben azoknak fityiszt mutató dolgot akartak prezentálni az alkotók, a baj csak az, hogy amit összehoztak az rohadt unalmas. A gyilkosságokból semmit sem látunk, és cserébe feszültséget, ijesztő jeleneteket sem kapunk. Viccesnek mondjuk néhol tényleg vicces a The Blob, a maga módján legalábbis, viszont bő egy órán keresztül csak annyit látunk, hogy Steve össze-vissza rohangál a nőjével, hogy elhitesse a hatóságokkal, hogy egy extraterresztriális puding tizedeli a városka lakosságát. (Lehet, hogy ez a film ihlette meg a Pythonokat, amikor kiagyalták a teniszező pudingos szkeccset?) Persze mire leesik nekik, hogy a srác nem bolondult meg, már késő, és a massza bekebelez egy egész mozit, hogy aztán jöhessen a finálé, ami azért kicsit feszült, bevallom, de azért a körmödet nem fogod lerágni.

1988-ban jött el az idő, hogy a gyilkos nyálka újra beborítsa a mozivásznakat és undorral vegyes rémületet váltson ki a nézőkből. A sokak által gyakran pokolba kívánt remake láz nem csak mostanában van jelen, ellenben az ember hajlamos abba az illúzióba kergetni magát, hogy „régen minden jobb volt”. Ez egyrészt nem igaz, másrészt a feldolgozásokkal sincs baj, csak legyenek jók, illetve nem mindegy, hogy mi az, amit újra leforgatnak. Van ugyanis amit érdemes, és van, amit nem. A nyolcvanas években többen is ráéreztek arra, hogy mi az, amit nagyon is az, és visszanyúltak az ötvenes évek kultikus scifi-horror terméséhez. Volt miből szemezgetni bőven és három kiemelkedő alkotás is napvilágot látott, melyek nem pusztán csak jól sikerült feldolgozásként tartatnak számon, hanem bizony túl is szárnyalják elődeiket, mindenféle téren. Konkrétan; A dolog, John Carpentertől, a David Cronenberg féle A légy, illetve jelen cikk tárgya.

Persze ha őszinték akarunk lenni, akkor ki kell mondanunk, hogy a fenti hármasból utóbbi a leggyengébb, de ez leginkább a camp jellegéből adódik, meg aztán nem állt mögötte nagy rendező zseni sem, csak egy tisztességes iparos, nevezetesen Chuck Russel, aki viszont megtett minden tőle telhetőt, és igazán egy szavunk se lehet a munkájára. A forgatókönyvön viszont Russel mellett Frank Darabont is dolgozott, bár ő is csak ezután lett felkapott és elismert író/rendező.

A massza egyébként a legjobbkor lett feldolgozva, nagyon jól áll neki a nyolcvanas évek horrorfilmes esztétikája. Bugyuta, de imádnivaló karakterek, kék fények mindenütt, még az erdő közepén is, és ami a legjobb, veszettül jó praktikus effektek, és ez az elsősorban, amitől a film nem merült a feledés homályába. Nincs semmi finomkodás, a rózsaszín trutyi teszi a dolgát, ahogy azt kell, és semmi sincs rejtve a szemek elől.  Ilyen szempontból is rokonítható a fent említett két művel. A film első fele olyan, mint egy akkoriban divatos slasher, a massza sorra gyilkolja le (illetve eszi meg) az embereket, és mindegyik takonytámadás igen látványos, illetve véres, és csúcsra van járatva az úgynevezett creative kill. A legjobb a lefolyóba szippantott férfi, pedig szerencsétlen csak a dugulást akarta elhárítani. Ja és a gonosz massza a gyerekeket sem kíméli, és ekkor sem fordul el szemérmesen a kamera. El tudnátok ilyet képzelni egy mostani stúdiófilmben? Régen minden jobb… na jó, nem.

A sztori egyébként ugyanaz, mint az elődnél a csavar annyi csak, hogy a főhős itt nem a randizó szépfiú, hanem a kisváros fekete báránya, a "Flagg gyerek", Kevin Dillon alakításában. Kapott persze ő is megvédeni való jónőt maga mellé, Shawnee Smith személyében, akiről annyit érdemes elmondani, hogy jól néz ki. Ja és talán még annyit, hogy szerepelt a Fűrész című torture porn klasszikusban. Micsoda egybeesés mi?

Végül álljon itt két érdekesség. Az eredeti filmnek készült egy folytatása is 1972-ben, Son of the Blob címmel. A Beware! The Blob-ként is ismert szörnyűséget Larry Hagman rendezte, igen az a Larry Hagman, aki Jockey Ewingot játszotta a Dallasban. Tervben volt aztán egy újabb feldolgozás is pár éve, aminek a rendezői székére Rob Zombie is esélyes volt, vagy legalábbis voltak ilyen pletykák. Na az ő verziójára kíváncsi lennék. Valószínűleg a főszereplő hosszú hajat és szakállat viselne benne, valamint sokszor mondaná, hogy "fuck". De az is lehet, hogy a címszereplő rózsaszín slejm viselne hosszú, saját magától összerasztásodott hajat, valamint szakállat, de talán ő azért nem szörcsögné azt, hogy "fuck". Hogy ez tényleg így lenne-e, valószínűleg sosem fogjuk megtudni, de nem is baj, inkább vegyük elő újra a 88-as verziót, mert azt érdemes.

Akik a nyolcvanas, esetleg a korai kilencvenes években élték gyermekkorukat, csodás időszakot tapasztalhattak meg. Élénken él az emlékeimben, amikor kisgyerekként ráleltem apám agyonnyűtt, befőttes címkével ellátott, ám előlem gondosan elrejtett (ha a cipős doboz a szekrény tetején ennek minősül) hangalámondásos VHS kazetta gyűjteményére, és megnéztem a Predatort. Két napig rémálmom volt attól a jelenettől, mikor a végén leveszi a maszkját az a dög, de legbelül éreztem, hogy nekem személy szerint elég volt a Gondos Bocsokból, meg a Pumukliból  és valami hasonlóra vágytam. Furcsa korszak volt ez, ahol nem volt meglepő, ha Schwarzenegger egy egész kanadai fenyvessel a vállán közlekedik a Kommandóban, ahol Stallone egy kisebb ország teljes lakosságát mészárolja le a Rambo harmadik epizódjában, ahol Michael Dudikoff nindzsa is lehetett (vagy éppen színész)! Akkoriban még nem kellett egy Parkinson-kórban szenvedő operatőr, hogy normális akciójelenetet forgassanak, és nem volt szükség számítógéppel meganimálni semmit, mert fogta magát a stáb, és kiutazott a helyszínre forgatni, ha pedig valaminek robbannia kellett, robbant is! Ha megnézzük, manapság már a CGI (meg a 3D) az egyetlen eszköz a moziba csábítani a plebejusok névtelen tömegét. Romantikával emlékszem vissza azokra az időkre, amikor nem csak mi, kis tökösök, hanem apáink is, mikor leültek egy Seagal film elé a pörköltszaftos atlétájuk, sört szisszentve elképzelték, hogy itt bizony Ölve vagy halva a szituáció! A végtelenségig lehetne ecsetelni a filmek, a zenék, a ruhák, vagy éppen a tévéműsorok akkori (ma már megmosolyogtató) varázsát, erről bizonyára mindenkinek van mit, de nem szaporítom tovább a szót, térjünk rá mai cikkünk tárgyára, ami már a címből kiderült, a Far Cry 3: Blood Dragon.