Sokaknak az a nyűgje az eddigi John Wick filmekkel kapcsolatban, hogy bárgyú a történetük. Erre kapásból az szokott lenni a válasz, hogy ebben az esetben nincs is többre szükség, de ha belgondolunk, ez egy kicsit túlságosan is megengedő hozzáállás. Annak fényében pláne, hogy a harmadik résznek gyakorlatilag nincs is története, karaktereinek nincs több motivációja puszta ösztönöknél, és semmit sem változtat a már jól bevált, és egyébként most is működő képleten. Ez a következő: valakit csúnyán eltettek láb alól az első részben (rip Morzsi), ez pedig indukált egy reakciót, ami addig tartott, amíg a számla ki nem egyenlítődött. Csakhogy erre is érkezett egy reakció, majd arra még egy, majd még egy. Ezen következmények a harmadik részben állnak össze halálos örvénnyé, és húzzák sötét, bíborszínű mélységbe John Wicket, arra kényszerítve őt, hogy megint csak azt csinálja, amihez a legjobban ért: pengék, skulók, balták és harci kutyák által fessen vörösre mozivásznakat, balzsamos neonfényben.

Az utolsó évad második nagy összecsapása elérkezett. Daenerys Targaryen megmaradt seregével Királyvár ostromára és Cersei Lannister elveszejtésére készül, azonban útjában áll egy hatalmas hajóhad és egy irdatlan, eddig még veretlen zsoldos sereg.

Néhány hónapja blaszfémiára hivatkozva páran egy kisebb botrányt robbantottak ki az egyik DC-képregény kapcsán, mondván Jézust nem szabadna tiszteletlenül ábrázolni, hovatovább kihumorizálni. Az illetők aligha hallhattak a kiadó egyik leányvállalatának képregényéről, a Prédikátorról, mert gyanítom, ha csak hallásból ismerték volna, akkor a világ összes pszichológusa sem lett volna elég ahhoz, hogy az alkotás által okozott traumájukat helyrehozza. Garth Ennis példátlanul cenzúrázatlan szériája ugyan közvetlenül nem parodizálja az Úr egyetlen fiát, helyette inkább magába a Teremtőbe köt bele, illetve egyházi intézményébe, miközben abszurdabbnál abszurdabb alakokkal ismerteti meg olvasóját.

Az, hogy Jean Claude Van Damme és a svéd óriás, Dolph Lundgren együtt nyomatják a filmvásznon, nem egy új keletű dolog. Többször dolgoztak már együtt a Tökéletes Katona szérián belül, láthattuk őket egymás ellen a Feláldozhatók 2-ben, illetve most, szintén együtt szerepelnek a Sötét tengeren című filmben is. Ilyen koprodukciók esetében soha nem az a legnagyobb kérdés, hogy vajon a film jó lesz-e, hanem, hogy a két gigász képes-e szórakoztató perceket nyújtani az olyan nosztalgiamámorban lévő rajongónak, mint amilyen én is vagyok.

Mintegy 35 éve, 1984-ben egy szamurájkardot forgató nyúl robbant be a köztudatba. Mijamoto Usagi a XVII. századi feudális Japán antropomorfizált világának hőse, aki urának elhalálozását követően róninként rója az országot és lépten-nyomon bizonyítja rátermettségét. Akárcsak a legendás szamuráj, Mijamoto Muszasi után kapott neve, kalandjainak számos más aspektusa is gondos kezekkel játszadozik a japán történelmi- és popkulturális ikonokkal. Megalkotója, Stan Sakai nemrég Budapestre látogatott és ittléte során legfőbb művének hazai forgalmazója, a Vad Virágok Könyvműhely szervezésében megadatott a lehetőség a magyar rajongók előtt, hogy személyesen is találkozhassanak a legendás képregényszerzővel. A május 3-ai beszélgetés, valamint azt követő dedikálás helyszínéül az ország egyetlen képregénykönyvtára adott otthont. Jelen írás az esemény összegzése mellett egyben ajánló is az Usagi Yojimbo-képregényekhez.

A sci-fi műfajában az a szép, hogy legyen bármennyire is elrugaszkodott jelen nézeteinktől, valahogy mégis meg lehet benne találni a korunk tudományából merítő viszonyítási alapot. A különböző diszciplínákból részben vagy teljes egészében építkező szabályrendszere mellé rendszerint párosul olyan releváns kérdés, ami a műfajjal egyébiránt nem különösebben szimpatizálók fantáziáját is megmozgathatja. Az idő gyermekei e tekintetben egy igazán kivételes könyv, lévén egyszerre szól a lakhatatlanná váló Földünkről terraformálásba menekülő túlélőkről, az új otthon megteremtésének nehézségeiről, a transzcendenciáról és egy alternatív evolúciós folyamatról, annak valamennyi csodájával és hátulütőjével.

Az 1984-ben alakult Mayhem a norvég black metal színtér egyik legmeghatározóbb zenekara, melyet számos olyan botrány övezett, amik egyre csak mélyítették a banda és úgy általában a műfaj köré felépült kultuszt. A formáció tagjai szó szerint vérrel írták bele nevüket az underground kultúra meghatározó tagjai közé, a Mayhem '84-től '93-ig tartó első periódusát ugyanis olyan megdöbbentő és hátborzongató események övezték, amire senki sem számított. Öngyilkosság, gyilkosságok és a hírhedt templomgyújtogatások is a nevükhöz fűződtek. Ami kezdetben csak bulinak indult, végül rászabadította a káoszt a békés és jómódú Norvégiára. A Mayhem története szinte ordított egy filmadaptációért, ami most végre itt van.

A várva várt epizód sok szempontból zseniális, de néhány okból azonban végtelenül szomorú és csalódott vagyok. A nagy probléma, hogy kizárólag az igazán fontos szempontokban bukott meg a sorozat. A körítés szép és jó, a látvány általában fenomenális, de a setting mit sem ér, ha a történet nem működik. Ha pedig valamiben mindig is erős volt a Trónok harca, azok pontosan a végletekig kidolgozott, átgondolt, alaposan felépített történetek, karakterek és események voltak. Na, ez a Trónok harca nincs többé. SPOILERES ÍRÁS!