Hihetetlen, mennyit kellett várni erre a folytatásra. Vagyis erre.

Margot Robbie legújabb filmjét Budapesten forgatta, amihez sikerült az önkéntes száműzetésbe vonult Mike Myerst is visszacsábítania.

Mi lenne, ha egy szabadulószobás kalandod során a jutalmad nem csak annyiból állna a játék végén, hogy kapsz egy sikerélményt, majd hazamész, hanem emellé még az életedet is megtarthatnád? Will Wernick úgy döntött, hogy egy kicsit nagyobb nyomást helyez a játékosaira, így a Szabadulószobából igazi horrort varázsolt... khm.. próbált.

A western műfaj reneszánszát éli, egyik legautentikusabb tolmácsa, Taylor Sheridan pedig ezúttal a tévé képernyőin keresztül idézi meg egy jobb sorsra érdemes világrend utolsó mohikánját.

Felvennél egy stoppost egy ismeretlen vidéken, mikor egyedül vagy a kocsidban? Ki tudja, hogy ki Ő, mit akarhat, rossz vagy jó szándék vezérli, megköszöni-e egyáltalán vagy szimplán csak kihasznál téged. Egyértelmű választ talán nem is lehet rá adni, de annyi biztos, hogy tartogathat veszélyt egy efféle segítségnyújtás.

A 2000-es évek horrorfilmjeinek egyik nem kívánt hozadéka volt a vámpír-kultusz teljes meggyalázása, tiniknek szóló romantikus történetekbe való átültetése. A sötétség kárhozott vérszopóiból gyémántosan ragyogó szépfiúk lettek, akik a rémálmok helyett legfeljebb a nedves álmok számát gyarapíthatták. A mitológiai eredetük, illetőleg filmtörténeti szerepük ilyetén újraértékelése akkora pusztítással járt nívójukra nézve, amit a szentelt víz, a kereszt és a fokhagyma hármasa együttesen sem tudott volna elérni. Ezért is írok most  a Spierig-fivérek (Időhurok) 2009-es, Daybreakers - A vámpírok kora című filmjéről, a két Alkonyat-rész közötti éjsötét vízióról, amely akkor némi reménnyel tölthette meg a vámpírfilmek örök szerelmeseit.

Barry (Bill Hader) a szürke mindennapok fogságában ragadt. Ami mégis különlegessé teszi: leszerelt tengerészgyalogos, profi bérgyilkos, és, mint kiderül – őt is meglepte, de – minden álma, hogy színésszé válhasson.

Este tíz is megvolt már, mikor jött a telefon. Valami ezerszer ismételt James Belushi film villódzott a TV-ben, amikor pedig felvettem a kagylót, a főszerkesztőm izgatott hangja hadarva közölte, hogy azonnal csomagoljak, reggel értem küldenek egy taxit, és irány a reptér, onnan pedig a napfényes Kalifornia. Nem mondom, hogy nem piszkálta meg a fantáziámat egy újabb külföldi semmittevés a blog kontóján, de pont most? Nincs senki, aki ráér – közölte. Én meg nem értek a videojátékokhoz – közöltem. Amit viszont ezután közölt, az egyáltalán nem árulkodott semmiféle megértésről. Így esett, hogy másnap hajnalban útnak indultam a huszonnegyedik Electronic Entertainment Expo-ra, majd pár pohár gin, és két kifogásolható minőségű, repülőn felszolgált hidegtál után a LAX parkolójában találtam magam.