Rettentően el lettünk kényeztetve a szuperhősmozikkal az elmúlt bő egy évtizedben, és már olyan filmeket is lehúzunk a mélybe, amik a felét nem érdemelnék meg annak a sárdobálásnak, amit kapnak. Ugyanis éltünk olyan időket is, mikor még a középszerűség alsó határát sem súrolták a filmvászonra álmodott hősök. Gondoljunk csak Joel Schumacher Batmanjeire (1, 2), a 90-es évek Amerika kapitányára, a Marvel által is letagadott Fantasztikus négyesre, vagy éppen a most említett Macskanőre. Ez utóbbiról valószínűleg mindent elmond, hogy az egy szem Michelle Pfeiffer-es fénykép feltűnése többet ért a filmben, mint a 100 millióból elkészült alkotás teljes egésze. Hogy túlzok-e? Kicsit sem.

Hogy ma Kolumbiáról csak másodsorban a szépségkirálynői, vagy a régióra jellemző testes, aromadús kávéja jutnak eszünkbe, az egyetlen embernek köszönhető. Ezt az embert idősebb George Bush amerikai elnök az állam első számú ellenségének nevezte, odahaza Medellínben viszont a mai napig hősként, a szegények messiásaként tisztelik. Nem véletlen, hogy a világ leghírhedtebb drogbárójának finoman szólva ellentmondásos személyisége rengeteg könyvet, filmet és sorozatot megihletett. Pablo Emilio Escobar Gaviria, alias El Patrón, Don Pablo vagy egyszerűen csak El Diablo legendáját ezúttal Virginia Vallejo, Escobar egykori szeretőjének önéletrajzi könyvén alapuló filmadaptációja szövi tovább.

Ol Parker rendezésében tálalt második rész ugyanazokból a panelekből építkezik, mint az elképzelhetetlen sikerű, immár 10 éves(!) első film, azonban az elődtől igen csak eltérő színvonalú lett. Mégsem mondható egyértelműen, hogy rossz.

A Marvel mozik közül talán a három évvel ezelőtti A Hangyának van a legszűkebb rajongótábora. Nem feltétlenül volt a leggyengébb játékos a szuperhős-univerzumban, emlékezetes jelenetek és karakterek nélkül a debütálása mégis inkább a kihagyott lehetőségek filmje volt. Most A Hangya és a Darázsban sincs több ambíció, ezzel pedig meg is marad töltelékfilmnek az univerzum legjelentősebb csettintése, és legerősebb szuperhősének színre lépése között.

Ha a megállíthatatlan a 80-as évek retro összetalálkozik a miből nem csináltunk még sorozatot trenddel, annak az lesz a vége, hogy olyan kultfilmeket is feldolgoznak, mint a Christian Slater és Winona Ryder (később mindketten a sorozatoknál kötöttek ki) főszereplésével készült Gyilkos játékok. Kérdés volt hogyan adaptálják, hiszen egy olyan korszak gyermeke, amikor még nem volt szükség annyi kompromisszumra, mint most.

Just another day at the office

A sicario szó eredete a jeruzsálemi zelótákhoz köthető. Ez a vérszomjas csoport a hazájukat megszálló rómaiakra vadászott. Mexikóban a sicario azt jelenti bérgyilkos. Ezekkel a sorokkal indított Denis Villeneuve 2015-ben bemutatott Sicario - A Bérgyilkos című alkotása. És ezek voltak azok a sorok, amik hatására jó pár ember teljesen másra számított, mint amit valójában a film adott neki. Megannyi kritikában olvastam, hogy „az ember amikor egy drogkartell leszámolással kapcsolatos filmet néz, akkor nem egy ilyen unalmas tálalást vár.” Nos, maradjunk annyiban, hogy akinek a Sicario egy drog kartell leszámolásról szólt, az valamint nagyon, de nagyon csúnyán benézett. Emiatt pedig csak és kizárólag saját magát okolhatja, mert így lemaradt egy olyan bosszútörténetről, aminél hatásosabbat nem sokat csináltak Hollywoodban. Persze meg lehet érteni, ha valakinek nem tetszik Denis Villeneuve lassú tempója, de ez még nem indok arra, hogy ne fogjuk fel, mit is látunk. A folytatással azonban jobban járnak ezek az emberek, ugyan is nem árul zsákbamacskát, és a trailerek se lettek félreérthetőek. Ettől a filmtől sokkal inkább azt fogjuk kapni, amit előzetesen várunk. Hogy jót tett-e ez az összképnek? Nos…is-is.

Nem kell ezt túlbonyolítani

Úgy néz ki a vígjáték készítők kezdenek rájönni arra, hogy felesleges túlbonyolítani a sztorit vagy a karaktereket és azok motivációit. Egyszerű, de még is nagyszerű alapötlet kell, ügyesen végigvezetve és remek színészekkel párosítva. Ezt a receptet vitte vászonra tökéletesen nem is olyan régen az Éjszakai Játék, ahol a társasjátékok, valamint haverokkal lefolytatott, activitys vetélkedők voltak a középpontban. Ez a pofon egyszerű recept pedig egy jó ritmusú, remek humorú, szerethető karakterekkel megáldott vígjátékot rittyentett elénk, amin őszintén lehetett röhögni, miközben egy olyan poént se tartalmazott, amin kínunkban csóváltuk volna a fejünket. És csak remélni merem, hogy nem esnek bele vele kapcsolatban a folytatások betegségébe, mert szerintem ez a film így volt kerek egész, nem kellene túlzásba vinni egy 2. majd egy esetleges 3. résszel. Ugyan ebbe az elvbe kapaszkodva készült el a Haverok Harca, ami egy szintén népszerű, és mindenki által ismert játékot, a fogócskát tette meg mozgatórugójának.

Steven Soderbergh valószínűleg unta már a nagyvászonra szánt filmek forgatása körüli hercehurcát és a bazi nagy kamerákat, így fogott egy iPhone-t és nemes egyszerűséggel, pár ujjmozdulattal lerakott az asztalra egy remek kis thrillert. Noha, pont emiatt a minimalista stílus miatt lett mégis nagy felhajtás a projekt körül.