Annyi már biztos, hogy Alexandra Daddario nem jó sikolykirálynőnek, bár ehhez az is kellett, hogy Stevan Mena egy durván középszerű filmet készítsen a főhősnőnkkel a főszerepben. A Bereavement, magyar nevén a Gyász, nagyot akart markolni, ám végeredményben alig tudta beverekedni magát a nézhető kategóriába, ugyanis annyi felesleges játékperccel van tarkítva, hogy a néző nagyon hamar rá tud unni.

A fiatal Martint elrabolja egy szélhámos és arra neveli, hogy nőket kínozzon. Az évek telnek, Martin pedig továbbra sem tud kitörni a gonosz Graham Sutter karmaiból. Eközben egy új lány költözik a környékre, Allison. A Miller család legújabb tagja nem is sejti, hogy a környéken egy emberrabló garázdálkodik…

Maga az alapötlet egész élvezhető, ráadásul Daddario sem egy olyan színész, akit az ember nem néz szívesen a vásznon. ( :D ) Szóval kis túlzással adott volt minden ahhoz, hogy egy élvezhető, de nem túl minőségi filmet kapjunk, ám Stevan Mena gondoskodott arról, hogy a film végeztével ne elismerően csettintsünk, hanem előkészítsük az ágyunkat, ahol aztán egy jót aludhatunk, ugyanis a Gyász rendkívül jó altatónak. És az a legszomorúbb az egészben, hogy konkrétan csak arra jó, mert hiába operál hatásos képi világgal, maga a hangulat nincs jól megteremtve és ezáltal teljesen üressé válik az egész film. Ezek után pedig már teljes hidegen hagyja az embert a film végi fordulat, ami hiába próbál meg kissé egyedi lenni,  miután majd másfél órán keresztül húzták az néző agyát a nagy semmivel, már nem üt akkorát, amekkorát kellett volna. A Gyász tehát nem hiába tűnt el a süllyesztőbe, és nem hiába nem lehet hallani róla, még akkor sem, ha szóba kerül Alexandra Daddario. 4/10

Ismét egy jó régi filmet kukáztam elő az archívum mélyéről, hasonló kvalitásokkal bír, mint egy régebbi kritikám tárgya, a Háború és béke. Mind a készítésük éve, és játékidejük roppant hasonlóvá teszik a két filmet, ám kritikám mostani tárgya, nemhogy túlszárnyalja, hanem kétszer le is körözi hasonló korban készült összes kosztümös társát, kivéve talán csak a Ben Hur-t.

 A bibliai exodus történetét nem egyszer vitték vászonra, tavaly Ridley Scott is megpróbálkozott vele több-kevesebb sikerrel, és egy igen jó rajzfilm is beugorhat a történet kapcsán. Szóval a történet szerint a zsidó származású csecsemőt, Mózest (Charlton Heston) pont Egyiptom uralkodói családjának palotájához veti a szeszélyes Nílus folyó, egy apró fonott kosárban. Nagy szerencséje van, hiszen Egyiptomban, a zsidók rabszolgasorban tengődnek és hatalmas paloták építésére kényszerítik őket, miközben a Messiásukat várják. Mózes felnövekedve tehetségének és rátermettségének köszönhetően sikert sikerre halmoz, ám ellenségeket szerez a trónörökös Ramszesz (Yul Brynner) személyében, és elnyeri a szép Nefertir (Anne Baxter) szerelmét.

Ám nem sokáig örülhet, hiszen kiderül rabszolga származása, és száműzik hazájából, a sivatagba. Ám Mózest nem abból a fából faragták, hogy feladja a küzdelmet, és isteni sugallatra visszatér Egyiptomba, hogy szenvedő népét kivezesse a Kánaánba. És közben még arra is van ideje, hogy megírja a Biblia első pár könyvét, meg a Tízparancsolat nevű szabályrendszert. Szóval nem kisstílű emberke volt, az biztos.

Hogy az igazat megmondjam nekem se volt sok kedvem megnézni ezt, a mára már sok tekintetben elavult filmet, és csak egy tartós másnaposság vett rá, hogy időt szakítsak rá. A megtekintés előtt az egész filmet igazából Cecil B. DeMille egotripjének tartottam (igazából ő a 20. század első felét végigforgatta hasonló epikus filmekkel, bár manapság a neve nem mond sokat az embereknek), amit halála előtt talán a bűnbocsánat fejében készített, főleg hogy a forgatáson legalább három szívroham érte a szerencsétlen direktor urat, szóval a film olyan „A halálom előtt bebizonyítom, hogy milyen jó fej ember vagyok.”-szagot árasztott.

 Olyan messze az igazságtól szerintem nem is vagyok, hiszen a film mélyen spirituális, de ez egyáltalán nem válik hátrányává az alkotásnak, sőt még jól is áll neki. Az a megfoghatatlan monumentalitás, ami az Isten és Charlton Heston jeleneteiben egyszerűen átégeti a vásznat, párját ritkítja. Talán a Harmadik típusú találkozások (amiben egy pár pillanatig ezt a filmet nézik), és a Csillagok közöttnél éreztem ezt „milyen senkik vagyunk, mi emberek a világmindenséghez képest”-érzést, ami egy több, mint 50 éves filmnél azért nagy szó ám. A kontraszt a hatalmas egyiptomi díszletek, és Isten nagysága között azért nagyon szembeötlő, főleg úgy, hogy Istent legtöbbször rajzolt formában jelenítik meg (például az égő csipkebokor, vagy lángoszlop képében).

 A karakterek nagyobb része viszont nincs annyira jól kidolgozva, a játékidőhöz képest. Mózes jellemét, azonkívül, hogy ő a film első felében a tökéletes hadvezér, építész meg minden, kicsit hiteltelenné teszi az, hogy egy kis beszélgetés után csak úgy szó nélkül átáll a rabszolgákhoz. Utána is amikor már a Megváltó szerepet megkapja Istentől, akkor se vívódik annyira, csak néhány elejtett szóból kell kikövetkeztetni, hogy azért ő sem annyira kétdimenziós karakter. Heston amúgy mindig is a szilárd elhatározott jellemeket jobban tudta alakítani, így a film második fele, amikor isteni erőtől hatva visszatér Egyiptomba, sokkal jobb lett, mint az eleje.

 Mondjuk az egész zsidó népre igaz, hogy határozatlanok, nem nagyon erőlködnek a rabszolgaság ellen, sőt van aki még profitál is belőle, itt Edward G. Robinsonra gondolok, aki a film legjobb szerepét megkapta. Ő játssza el azt a tipikus rosszindulatú személyt, aki mintha egy fasiszta propaganda filmből ugrott volna elő, folyton keveri a szart, elszereti a másik barátnőjét, és nyalja az egyiptomiak talpát. Amint rosszra fordul a helyzet, rögtön Mózest okolja, ha meg ő nincs ott, akkor meg ráveszi az egész zsidóságot, hogy egy aranybikát imádjanak. És az a legdurvább, hogy mindenki simán hallgat rá.

 Az egyiptomi uralkodóház se komplett teljesen, Mózes kedvese Nefretiri annyira bele van bolondulva Mózesbe, hogy az már nem normális, még öreg szolgálóját is megöli, csak hogy ne derüljön ki Mózes származása. A legnormálisabb szerepet Yul Brynner kapta, aki Ramszeszt, a trónörököst alakítja. Szegény pára egész végig Mózes árnyékában él, aki mindenben jobb nála. Csak egyszer bírta féltesóját megalázni, amikor kiderül Mózes származása, de később megint ő szív. Amikor meg végre király lesz, pechjére Mózes visszajön és nem csak a teljes haderejét, hanem még a fiát és a vallását is legyőzi. Remek jelenet, amikor a film végén az óriási, de üres palotában, halott fia mellett megjegyzi, hogy: „His God, is God.”(ami a szinkronban sajnos nem annyira jön át). Az Oscart meg azért nem kapta meg ezért a szerepért, mert az Anna és a sziámi királyért már jelölt volt, és végül azzal jutott fel a csúcsra.

A hatalmas díszletek és impozáns statiszta tömeg még manapság is elégedett csettintést kaphatna. Ám a tízcsapást sajnos nem nagyon csinálták meg. Konkrétan 3 csapást lehetett látni, a Nílus vérré válását, majd a jégesőt és végül az első gyerekek halálát. Elvileg megcsinálták a békaesőt is, de az inkább komikushatást keltett, így a kukában landolt. Az érdekesség az benne, hogy amikor Mózes beállít Ramszeszhez, hogy engedje el a népét, még maga a Fáraó kételkedik a csodák isteni mivoltában. Megemlíti, hogy a folyó azért lett vörös mert beleömlött egy csomó vörös homok, szóval nagyjából a mai tudományos kutatások eredményét mondja vissza Mózesnek,  ami egy ilyen régi filmnél azért egy elég jó pont.

 A film, korának egyik legdrágább filmje volt, és sok apróságot egészen a DVD megjelenéséig nem árultak el a készítők. Ilyen például a Vörös-tenger ketté választása, vagy az, hogy DeMille vagy Heston volt-e Isten hangja (a válasz az utóbbi, mivel DeMille a narrátor, és a film felkonferálásán kívül nem vállalta be az Úr hangját is). A legtöbb vicces sztorit a már említett zsidók aranybikás jelenetéhez fűződik. 3 hétig vették a nagyszabású orgiajeleneteket, amikor Heston meglátta viccesen megkérdezte, hogy kit kell megdugnia a filmben? Illetve a mikor DeMille nagy monológot tartott a jelenetről, és egy fiatal statiszta lány végig dumálta a rendező egész előadását, a rendező ráripakodott (megafonon ahogy azt kell), hogy mi a francról dumálnak a az ő beszéde alatt? A lány hűvös eleganciával csak annyit felelt : „Csak arról dumáltunk, hogy ez az öreg buzi mikor fogja már meghirdetni az ebédidőt.” DeMille elvörösödött fejjel erre csak annyit mondott bele a megafonba: „Ebédidő!”

 Érdekességként még annyit, hogy DeMillenek ez volt a második Tízparancsolat filmje, mivel 1923-ban már elkövette egyszer a történet filmre vitelét, majd jó poénként a felhúzott díszleteket ott hagyta a sivatagban, amit a homok jól beterített. A magyar bemutató 2000-ben volt, amikor VHS-n kiadták a filmet, bár a szinkronja szerintem később készült, mivel Mózest szinkronizáló Szakácsi Sándor hangja már sokkal öregesebb, mint ami Charlton Hestonhoz igazán illet volna. Ám szerintem még így is egy minőségi szinkronról beszélhetünk.

A film bár kissé poros, és hosszúra nyújtott, de mégis teljesen korrekt szórakozást nyújthat, egy hosszú délután folyamán. Műfajában tényleg csak a Ben Hur versenyezhet vele. 8/10

Amikor egy állatos horrorfilmmel találkozok, akkor mindig eszembe jut Steven Spielberg Cápája, és az, hogy vajon képes lesz-e valaki hozni azt a szintet, amit anno az öreg felállított, esetleg képes lesz-e valaki megugrani azt a szintet, amit anno megtapasztalhattunk. Idén érkezett egy brutálisan jó poszter a Grizzly filmhez. Gondoltam magamban, ez biztos jó lesz. Az előzetes is azt sugallta, hogy ebből akár még valami jó is kisülhet. A film végeztével viszont rá kellett jönnöm, hogy hiába a 10/10-es plakát, maga a film nem sokat ér.

Két elidegenedett testvér újra találkozik az alaszkai vadonban, ahol egy gyilkos Grizzly ólálkodik. Céljuk, hogy felderítsék hol lakozik a nagytestű állat, akinek a számlájára már több emberi élet is felírható. Beckett és Rowan életük legnehezebb kalandjára készülnek, amikor belépnek a rengetegbe…

Igazság szerint nem lennénk ennyire csalódott, ha nem csigáztak volna fel a készítők az előzetesen kidobott anyagokkal. Ráadásul a végeredményt látva azt sem tudom felfogni, hogy egy Billy Bob Thornton hogy adhatta a nevét egy efféle alkotáshoz. David Hackl filmje próbált nagyot markolni, de sajnos semmi nem jött össze neki. Hiába a viszonylag neves színészi gárda; Thornton mellett James Mardsen és Thomas Jane is szerepet kapott. Hiába a nagyszerű kanadai képi világ, illetve CGI-mentes medve, amikor képtelenek voltak mindezeket egy egésszé összegyúrni. A forgatókönyv gyengeségének hála a film elképesztően vontatottá vált, ami egy vadászós/erdős filmnél még nem is lett volna akkora baj, ha a jelenetek a vontatottság ellenére élvezhetővé tudtak volna válni.

A Grizzlynek voltak jó pillanatai, de összességében nagyon kevésnek bizonyult. Emellett rátett még egy lapáttal a végeredményre az, hogy a végjátékot egyszerűen komédiává változtatták. Az utolsó 15 percig még elviselhető volt itt-ott a medve általi gagyi ijesztgetés, de a film legvégén már a készítők teljesen átestek a ló túloldalára. Élvezhetetlen, nagyon gyengén kivitelezett összecsapást láthattunk, ami kegyetlenül rányomta a bélyeget az egész alkotásra. 3,5/10

Ha végignézem a filmtörténelmet, akkor arra a következtetésre jutok, hogy nem könnyű játékból filmet készíteni. Anno olyan alkotásokkal próbálkoztak, mint a Super Marió, Mortal Kombat, Street Fighter, stb. A 2000-es évek elején ráadásul Uwe Boll szintig jutott az egész adaptációs hercehurca. Majd jött néhány nagyobb költségvetésű társ is, mint például a Tomb Raider, Max Payne, vagy a Prince of Persia, de egyik se volt képes beváltani a hozzá fűzött reményeket. Szóval a játék, illetve filmszerető jogosan teszi fel azt a kérdést, hogy; Hol vannak a szórakoztató játékadaptációk?

A következő néhány évben viszont lehet, hogy fordul a kocka. Duncan Jones kezei között készül a Warcraft, Tom Hardyval a fedélzeten jön a Splinter Cell, valamint egy laza Michael Fassbender, Robert Downey Jr, Marion Cotillard névsorral érkezik majd az Assassin’s Creed mozifilm. A pénz és a stáb adott, de vajon a minőség is garantálva lesz ilyen nevekkel? Ki tudja, de a fény már látható az alagút végén. A sikeres múltkori „aminek már rég el kellett volna készülnie” cikket folytatnám egy játékadaptációs írással. Nézzük is hát…

A múltkori cikkem után adta magát az ötlet, hogy egy olyan filmről írjak legközelebb, amelyben a történet egy videokazetta körül forog. A linkelt dokumentumfilm éltette a kazettákat, míg jelen vígjátékban megmutatkozik az árnyoldala is. De miről is van szó?

Josh (Breckin Meyer) és Tiffany (Rachel Blanchard) gyerekkori barátokból lettek szerelmesek. Miután más egyetemre kerülnek távkapcsolatban folytatódik a kapcsolat. A romantikus lelkű Josh kazetták segítségével küld videoüzeneteket Ithacából (New York állam) Austinba Tiffanynak. Mígnem egy átbulizott éjszaka után Beth karjaiban találja magát, aki észreveszi a kamerát és azonmód rögzíti is az együttlétet. Másnap ez a kazetta Josh túlbuzgó, de jóhiszemű szobatársának köszönhetően már repül is Tiffany felé Texasba. Kérdem én: hol vannak manapság az ennyire ütős vígjáték koncepciók? Olyanok, amikre azonnal felkapjuk a fejünket, mondván, hogy ezt azonnal látni kell? Persze önmagában nem elég a történet, de ez pont olyan, ami elvisz a hátán egy egész filmet.

Mellesleg árnyoldala ez a kazettáknak? Hiszen manapság elég rossz helyen Entert ütni és megvan a baj. Annak idején meg elég volt a postát beelőzni és kész a remek road movie recept. Szóval Josh fogja a barátait: a kanos srácot (Sean William Scott, aki 90%-ban Stiflert játszik), a füvest, meg a kocsi miatt a lúzert és nekivágnak a majd’ 3000 km-es útnak.

Ami pozitívum, hogy ezek a karakterek első olvasásra igen sablonosnak tűnnek, de azért szerencsére kellően árnyaltak. A film ráadásul több szálon fut, melynek köszönhetően egy pillanatra se ül le. Na jó, az van, hogy az egész sztorit Josh haverja Barry meséli a leendő egyetemistáknak és néha mikor „visszakapcsolunk” hozzá egy picit kizökkent a ritmusból, de nem vészes. A poénok kellően jók és elborultak, elvégre a filmet a szintén remek alapszituációval indító Másnaposok rendezője Todd Phillips jegyzi.

Mai szemmel azért feltűnt pár dolog. Ez azért egy pasifilm. Mondanám, hogy szexista, de valahogy kiegyenlítődnek a viszonyok. Pár meztelen nő azért akad benne, ráadásul ironikusan pont a női mosdó kellős közepén kerülnek terítékre a női álláspontok a pasikkal kapcsolatban, miközben a kamera a lányok másodlagos nemi jellegeire fókuszál. A film mintha Josh-sal szimpatizálna, aki nemhogy nem érez bűntudatot amiatt, mert megcsalta a szerelmét, de még fel is van dobódva tőle. Vagyis a film szerint meg se csalta, mert vannak kiskapuk (de nem lövöm le a poént). Csak azt nem értem, hogy akkor mire ez az egész hercehurca, ha már kiszeretett Tiffanyiból? Ez egyedül Barrynek esik le, de ő amúgy sem tart velük az úton, a többiek közül meg egy se szól Joshnak. Túrájuk így feleslegesnek tűnik. Cserébe Beth is ugyanolyan „hasznos” utat jár be. Összességében spoilermentesen leszögezhető (hiszen ez az alapsztoriból is kiderül), hogy a film gyakorlatilag egy tanmese a távkapcsolatok ellen.

Ja igen a szinkron: én alapvetően szinkron-párti vagyok. Régebben láttam eredeti hanggal is és azt kell mondjam olyan, mintha teljesen más filmet néztem volna. Például az eredetiben az „Én rasszista? De hát minden nap nézem Eddie Murphyt” poén az Oprah showval hangzik el. Ami persze nem túl ismert hazánkban, de már Peggy Bundy is minden nap ott ült előtte (mellesleg ütősebb is, hiszen Oprah műsorát tényleg minden nap lehetett nézni). Meg úgy összességében pár poén jobban kijön. De sebaj, cserébe a szinkronos változatban kapunk kiszólásokat a magyar nézők felé: „úgy pattogsz, mint egy zárlatos Bíró Ica.” Szóval kinek hogy tetszik. Vígjátékot mindenesetre sokkal érdekesebb eredeti hanggal megtekinteni. Mindezek ellenére (vagy éppen ezért) a Cool túra igazi többször nézhető film. Remek kikapcsolódás haverokkal és egyedül is. 7/10

Very good question

Neill Blomkamp neve minden filmszerető ember számára ismerősen cseng. A District 9-nal valami újat, valami egyedit alkotott a Sci-Fi műfajon belül és ezzel egyidejűleg kicsit fel is rázta azt. Okkal lehetett hinni, hogy végre jött egy rendező, aki bátran mer majd később is a Sci-Fi műfajhoz nyúlni, és nem is okoz majd nekünk csalódást. Pár évvel később érkezett is az Elysium. Nagyobb költségvetés, ismertebb színészek, remek alapsztori. Minden megvolt ahhoz, hogy megkapjuk az utóbbi évek egyik legjobb filmjét műfajon belül. De sajnos nem így lett. A látvány és a díszletek elsőosztályúak voltak, de sajnos a történet teljességgel kiaknázatlan maradt, és csak a felszínt kapargatta. Egy középkategóriás akciófilmet kaptunk, amit az imént említett látványon kívül egyedül Sharlto Copley játéka mentett meg a hatalmas csalódástól, akin látszott, hogy kisgyerekként élvezte a gonosz karakterét, szinte lubickolt benne. Ráadásként nagyon District 9 szaga volt az egésznek, mintha Blomkamp újra el akarta volna mesélni ugyanazt, csak most más tálalásban. Ám ami a "kisebbet markoljunk" felfogásban működött, az a "nagyobb, hosszabb, vágatlan" elképzelésben már nem.

Jogos tehát a kérdés, hogy kell-e nekünk harmadjára is ugyanaz, ugyanis az már az előzeteseken is egyértelműen látszott, hogy a Chappie az bizony egy újabb District 9 féle mese lesz...csak egy harmadik fajtájú tálalásban.

I'am your father

Johannesburgban tarthatatlanná válik a bűnözés és az erőszak. A rendőrség tehetetlen, ezért robotokat, úgynevezett "cserkészeket" állítanak hadrendbe, amit egy fiatal tudós, Deon (Dev Patel) állít össze nekik. A robotok olyannyira beválnak, hogy rohamos tempóban és %-ban csökken a bűnözés, a  cserkészeket gyártó cég pedig soha nem látott sikereket és bevételeket tudhat magáénak. Ennek a sikernek azonban nem örül annyira egy másik tudós, a katonai múlttal rendelkező Vincent (Hugh Jackman), aki a cserkészeknek hála, keresztet vethet az ember irányította, "szarvas" névre keresztelt lépegető roham robotjára. Ugyan folyamatosan próbálja meggyőzni a cég vezetőjét Michelle Bradley-t (Sigourney Weaver), hogy adjon neki esélyt, mert az ő robotja is legalább annyira hatásos, mint a cserkészek, de se ő, se a rendőrség nem akar hallani a lépegető monstrum hadrendbe állításáról. Le kell nyelnie a békát, és bele kell törődnie, hogy minden szép, minden olajozottan működik. Ám egy napon minden megváltozik. Deon, bár elégedett az általa megteremtett cserkészekkel, de tovább akar menni. Olyan forradalmi újításon dolgozik, ami mindent megváltoztathat, amiben eddig hitt. Kitartásának és elszántságának gyümölcseként létrehozott egy olyan mesterséges intelligenciát, ami képes önálló gondolatokra...tud érezni...eltudja dönteni, hogy mi a jó, mi a rossz, mit akar és mit nem akar megtenni. Úgy is fogalmazhatunk, hogy megteremtett egy mesterséges tudatot, amivel a robotok emberekké válhatnak. Annyira megörül ennek a találmányának, hogy gyorsan be is számol főnökének az áttörésről, aki viszont hallani sem akar róla, mert hát a pénz nagy úr. A cserkészeket százával rendelik meg a cégtől, és minek megbolygatni azt, ami eddig is tökéletesen működött. Ám tudósunk nem elégszik meg a nemleges válasszal, önálló akcióba lép, és magához veszi az egyik leselejtezett cserkészt, hogy feltöltse rá ezt mesterséges tudatot. Ez a terv azonban nem megy flottul, ugyanis egy Die Antwoord névre keresztelt gengszter banda (akik a való életben egy ugyanilyen néven futó zenekar) elrabolják a tudóst és a vele lévő cserkészt, és arra kényszerítik, hogy állítsa az ő oldalukra, hogy segítsen nekik a rablásban és a rendőrök elleni harcban. Deon, mivel stukkert nyomnak a fejéhez, nem tud mit tenni, belemegy a dologba, cserébe annyit kér, hogy minden nap eljöhessen a robothoz és taníthassa. Ugyanis hiába van szó egy ember által létrehozott mesterséges tudatról, az aktiválás után ugyan úgy viselkedik, ahogy a pici gyerekek. Lépésről-lépésre kell haladni vele, és meg kell tanítani mindenre, amire egy embert is, kezdve a beszédtől, a tárgyak és különféle dolgok megismertetésével, valamint ha már "nagyobb lesz", akkor az élet erkölcsi, helyes és helytelen dolgairól. Bár a gengszter banda egy profi rabló terminatort akar faragni belőle, Deon mindent megpróbál tenni annak érdekében, hogy a Chappie névre keresztelt cserkész rendes életet éljen. Ezt a tervét azonban nem csak a gengszterek, de a csalódott és dühös Vincent is megnehezíti, aki minden erejével azon van, hogy használatba helyezhesse az ő szarvas lépegetőjét.

Chappie karaktere (akit Sharlto Copley kelt életre a motion capture technológia segítségével) működik és szerethető, és nem megy át az idegesítő kategóriába. A világ iránti érdeklődései aranyosak, és jól vannak felvezetve, még úgy is, hogy a különféle külső hatásoknak és tanításoknak köszönhetően végig a naivság lesz az, ami végigkíséri az életét a filmen. Ám ez nem esik át a hitetlenség túloldalára. Persze azt azért nem szabad elfelejteni, hogy végső soron egy beszélő, kisgyerekként viselkedő robotról van szó, így a komolyan vehetőség szintje már alapjáraton elég alacsonyan van a filmnek. Viszont mindezek ellenére ügyesen, hitelesen tanítja, építi és készíti fel Chappiet a világra, viszont előfordul néha hogy a  tanítások paradoxonná válnak. Deaon pl. az egyik jelenetben megtilt Chappienak pár dolgot, de 2 percre rá viszont már arra biztatja, hogy soha ne hagyja, hogy mások mondják meg neki mit csináljon vagy ne csináljon. Fejcsóválásra adhat okot, de végül még is ez a paradoxon vezet ahhoz, aminek köszönhetően Chappie a legvégén majd eltudja dönteni mi is az amit valójában akar, és megtudja hozni azt a döntést, ami az adott helyzetben a legmegfelelőbb. A saját feje után megy, de közben a tanításait sem felejti el, és ennek köszönhetően sokkal több lesz, mint amire számítani lehetett. Az, hogy ez kinek mennyire és milyen szinten működik majd, és a befejezést mennyire fogadja be a gyomra már más tészta, de ha kitudsz kapcsolni és áttudod adni magadat a filmnek, akkor nem fogsz csalódni. Ha végig görcsösen arra koncentrálsz, hogy ennek jobbnak kell lennie, mint az Elysium, és csak azért is komolyan akarod venni, és bele akarsz kötni minden apró logikai bakiba vagy ellentmondásba (paradoxonba), akkor tönkre is vágod az egészet.

Chappie: A bolygó neve... 

A recept tehát jól működik, de összességében sajnos mégsem tud annyi újdonsággal szolgálni, hogy egy igazán elégedett, hangos taps társaságában mondhassuk azt, hogy "igen Blomkamp, ezt most megcsináltad." Mert Chappie bármennyire is szerethető és Blomkamp ezúttal bármennyire is nem vállalta túl magát, ez még is csak ugyanaz a mese harmadszor. Ráadásként a korábbi munkáihoz való hasonlósága mellett még nagy hibája, hogy mind Jackman, mint Weaver karaktere annyira semmilyen, hogy konkrétan nem is lett volna szükség arra, hogy két ekkora név játssza el őket. Weaver jelen van, de valójában mégsem, Jackman pedig amikor a gyerekeivel játszik hétvégenként is többet ad ki magából, mint itt tette. Ám mindezek ellenére a szíjíz nem keserű, mert Blomkamp egy szerethető mesét tárt elénk, akinek az életében nem is jöhetett volna jobbkor az Alien film, mert negyedszerre már 100%, hogy nem tudná ugyanazt lenyomni a torkunkon. És ezt valószínűleg ő is tudja. 7/10

Az idei Oscar-szezon két, kritikusok által is leginkább körülrajongott filmje a Birdman és a Whiplash volt. Két tagadhatatlanul remek műről van szó, melyek megérdemelten lettek díjakkal elhalmozva, ugyanakkor számomra mindkét film mutatott olyan negatív előjelű hasonlóságokat, melyek mellett nem mehetek el szó nélkül, pláne az elmúlt 2 hónap őrületében, mikor is szinte minden új mozgóképes alkotás kapcsán ez a két film vált a hivatkozási alappá. SPOILERVESZÉLY!

Tim Burton visszatért, hogy egy, a tőle megszokottakhoz képest visszafogott történetet álmodjon filmvászonra. A rendező eddigi munkásságában az Ed Wood-on kívül nemigen akadt példa a megtörtént esetek feldolgozására, ezúttal azonban Margaret és Walter Keane története úgy látszik megihlette annyira, hogy hátrahagyja a maga jellegzetes fantáziavilágát és az 50-es 60-as évekbe repítve minket elmesélje a modernkori képzőművészet legnagyobb átverését.

Margaret Ulbrich (Amy Adams) egy napon úgy dönt, hogy elhagyja férjét és lányával San Francisco-ba költözik, mindez az 50-es évek Amerikájában, amikor egy egyedülálló anya számára több, mint nehéz volt a megélhetés. Margaret tehetséges festő, akinek azonban sajátos, nagy szomorú szemekkel bíró gyerekeket ábrázoló képeiért nem kapkodnak az emberek. Hamarosan találkozik a megnyerő stílusú hobbifestővel, Walter Keane-nel (Christoph Waltz), akivel rövid időn belül ismét házasságot köt. Így lesz belőle Margaret Keane, akinek ezután egyszerűen csak "Keane"-ként szignózott képei a férje alkotásaiként feltüntetve hamarosan tömegével kezdik termelni a zöldhasút. Persze mind tudjuk, hogy addig jár a korsó a kútra...

Meg kell hagyni, hiába a Tim Burton-től oly messze álló valóság szolgáltatta történet, a rendező mindent megtett azért, hogy a néző egy újabb "burton-i" mesevilágban érezze magát. Azonban a rendező mintha elfelejtett volna hangulatot teremteni, a film képi világa harsány és giccses, ráadásul a századközepi retro-hangulatot sem sikerült elkapnia: az autóktól kezdve, a külső és belső terek színein és berendezésén át a szereplők ruházatáig minden műanyag és hiteltelen hatást kelt, ezzel rendesen aláaknázva a filmélményt. Ami egyébként abszolút működőképes, a történet és a dialógusok végig pörögnek, Amy Adams remekül hozza szerepét, és bár Christoph Waltz-tól már kissé unalmas a sokadik "variációk Hans Landa ezredesre"-típusú alakítás, a végére, mikor karaktere kapcsán kibújik a szög a zsákból, az ő játéka is feljavul. Rajtuk kívül nincs is igazán említésre méltó szereplője a filmnek, Krysten Ritter, Danny Huston, Jason Schwartzman és Terence Stamp sallangmentesen hozzák az elvárhatót azon kevés játékidőben, ami megadatott nekik.

Amennyiben túl tudjuk magunkat tenni (vagy épp képesek vagyunk befogadni) az elhibázott képi világot, egészen élvezhető film a Nagy szemek, melytől ugyan nem ragyog újra régi fényében Tim Burton csillaga, de legalább kissé feledteti a rendező közelmúltbéli botlásait. 6,5/10