Vannak olyan filmek, amik szinte már hozzá tartoznak a Karácsonyhoz vagy éppen a Mikuláshoz. John Pasquin filmje, a Télapu kiállta az idők próbáját, és az elmúlt 19 év alatt akkora sikert ért el a nézők körében, hogy elengedhetetlen kelléke lett az ünnepeknek, hála a varázslatos hangulatának.

Kezdjük azzal, hogy a Télapó meghal. (Úristen, ez lenne az ünnepi hangulat?) Tehát a Mikulás leesik a háztetőről, miután Scott Calvin megijesztette merő véletlenségből. Calvin nem tudja, hogy mitévő legyen, ráadásul még a Rénszarvasokat is megpillantja a háztetőn. Calvin fia Charlie addig nyüstöli apját, míg fel nem húzza a Mikulás ruháját és bele nem ülnek a szánba. Miután ez mind megtörtént, Calvin élete gyökeresen megváltozik, és napról napra kövérebb és őszebb lesz…

Karácsonyi filmekből akad néhány az elmúlt bő 110 évből, de nem mindegyik tudta átadni az igazi ünnepi hangulatot. A Télapu viszont az egyike azon filmeknek, amiknek sikerült ez, és ezért tudott a mai napig fennmaradni. Ehhez természetesen társult egy ötletes – bár az elején egy kissé morbid – alaptörténet is, amit végül sablonos elemekkel töltöttek fel. Ez utóbbi, ebben az esetben szerintem elnézhető volt, mert egy efféle családi/ünnepi filmnél nem az a fő szempont, hogy minden porcikájában eredeti legyen a film, hanem hogy sikerüljön átadnia a kellő varázst.

Mint már említettem a Télapu sablonokból dolgozik, hiszen olyan karaktereket láthatunk, amik szinte minden második filmben – kis túlzással persze - benne vannak. Adott az egyedülálló apuka, aki szeretne a gyerekével minél több időt eltölteni, de amikor együtt vannak, akkor nem találja meg a közös hangot a fiával, ám egy bizonyos fordulat után sikerül neki, és mindenki boldog lesz. Nyilván ez a lényege, hogy boldogságot, és örömöt árasszon a film a nézők felé, hiszen a szeretet ünnepéről van szó. Tim Allen és Eric Lloyd nagyszerűen mozognak a vásznon.

John Pasquin egy rendkívül szerethető mesét hozott létre, és neki köszönhetően soha nem fogunk unatkozni a decemberi hónapban, mert ezt a filmet a 12. hónap bármely napján elő lehet venni, ha meg szeretnénk teremteni az ünnepi hangulatot. 8/10

Bill Murray a showman. De még mielőtt rátérnék a szereplőkre és egyéb más fontos dologra, szeretném leszögezni, hogy a Szellemirtók még mindig király! Nem tagadom, nagy rajongója vagyok a 80-as éveknek és úgy gondolom, hogy azaz évtized egy bizonyos aranykorszakot jelentett a filmtörténelemben, és ebből adódóan rengeteg remekmű látta meg a napvilágot, és ezek között szerepel az Ivan Reitman által rendezett Szellemirtók is.

Dr. Venkmant, Dr. Stantzot és Dr. Spenglert kirúgják az egyetemről, mert a kutatásaik eredménytelenek és nevetségesek. A három, mindenre elhivatott barát azonban saját vállalkozást alapít, aminek a Szellemirtók nevet adják. Bár a munkájuk fura, de szerencséjükre az első megbízatásra nem kell sokáig várniuk, hiszen a szomszédból már meg is keresik őket, és ezek után indulhat a szellemvadászat…

Ki ne ismerné a Szellemirtók filmzenéjét, ki ne ismerné a bugyuta zöld szellemet, aki mindig csak a bajt csinálja? Hát igen… most is egy olyan műről esik szó, ami a saját korának egyik meghatározó filmje volt, és az idő vasfoga nem tudott kárt tenni rajta. Mindemellett a kiváló színészi gárdának hála megtudtuk, hogy ha szellemekkel találkozunk, akkor nincs baj, hiszen van négy hősünk, akik könnyedén leszámolnak velük. Ivan Reitman rendezését nem a történet tette naggyá, hanem Bill Murray, Dan Aykroyd, Rick Moranis és Harold Ramis. (plusz azért illik megemlíteni Sigourney Weivert is, aki most nem Alienekkel harcolt, hanem szellemekkel). A csapat tökéletesen működik, de Bill Murray még így is kilóg közülük. Ő csinálja a show-t, ő a legnagyobb humorforrás, ő legjobb.

A Szellemirtókat lehet majd remake-elni, lehet látványügyileg jobbá tenni, lehet javítani a forgatókönyvön, és sok más egyéb apróságon, DE nem hiszem, hogy valaha is összeáll egy ennél jobb szereplőgárda, mint az 1984-es évben. És bizony ez lesz az, ami miatt húzhatjuk majd a szánkat, mert tényleg nagyszerű az, ahogy szerepelnek.

A film ugyebár közel 30 éves, és sok esetben egy mai fiatal filmszerető húzhatja a száját a látvány miatt, de nem érdemes belekötni, akkor ez volt, ezt tudták, mégis nagyszerű filmeket készítettek. (Amúgy az operatőri munkát Kovács László végezte.) Az első rész kapott egy folytatást is néhány évvel később, ami bár nem lett ilyen jó, mint az első, de simán nézhető kategória. Viszont, ami szintén nagy sikert könyvelhetett el, az a rajzfilmsorozat!

A Szellemirtók egy nagybetűs klasszikus. Lehet szeretni, lehet utálni, de ami tény, az tény. Ma a Bosszúállók csapatán nőnek fel a gyerekek, anno a Szellemirtókén. Úgy gondolom, hogy ezt a filmet is látnia kell legalább egyszer mindenkinek, mert megéri és mert „kötelező”. 8,5/10

Electro, Rhino, és Zöld Manó is szerepel a Csodálatos Pókember 2 legújabb plakátján. Peter Parkernek nem lesz egyszerű dolga, annyi szent. 

illetve érkezett egy teaser trailer is a filmhez.

A legnagyobb paródiák akkor születnek meg, ha az alapanyag is minőséget képvisel. Gondoljunk csak a Horrorra akadva filmekre, a Csupasz pisztolyokra vagy éppen a most terítékre kerülő Űrgolyhókra. Mel Brooks rekeszizom megmozgató filmje olyan műveket vett alapul, mint a Star Wars, az Alien, illetve a Majmok bolygója. Miután ezeket összegyúrta, megszületett a 80-as évek egyik legjobb filmparódiája, az Űrgolyhók.

Lone Starr a belevaló űrcowboy a félig ember, félig kutya társával, Morzsával utazgat a világegyetemben, ám miután megtudják, hogy Vespa hercegnőt megpróbálja elrabolni a gonosz és hatalmas Lord Helmet, hogy általa elrabolhassák a Druida bolygó légkörét, akkor már célirányosan száguldoznak az űrben. Starr és Morzsa hatalmas bátorságról tesznek tanúbizonyságot, amikor szembeszállnak az Űrgolyhókkal, akiket csak a Svarc erejének segítségével tudnak megállítani…

Miután a vígjáték műfaj haldoklik, így nem tudok mást csinálni, minthogy előveszem a régi és időtálló alkotásokat, amiket huszadjára is érdemes megtekinteni. Anno tudtak vígjátékot készíteni, és a rendezők nem csak az akkori jelenre gondoltak. Akkoriban olyan alkotások is napvilágot láttak, amiket manapság is szeretettel vesz elő az ember, és nem csak egyszeri nézésre voltak alkalmasak. Az elmúlt évekből melyik film mondhatja el ezt magáról, hogy újra és újra ugyanazt az örömöt tudja nyújtani? Nyilván 1-2 filmet össze lehet szedni a 2000-es évekből is, de sajnos nagyon rossz irányba ment el a zsáner. Az ártatlan, de annál jóval ütősebb poénokat felváltotta a fingás, a trágár beszéd és Adam Sandler…

No, de visszatérve Mel Brooks filmjére, azt kell mondanom, hogy 26 év után is felüdülés volt megtekinteni, és bizony az elsőosztályú színészi gárdát – már, ami a paródiákat illeti – még mindig öröm volt nézni. A Lord Helmetet alakító Rick Moranis volt véleményem szerint a csúcs az Űrgolyhókban, és a játékának köszönhetően az egész Star Wars univerzum kapott egy jókora pofont. De, igazából senkire nem lehetett panasz. John Candy itt is hozta a tőle elvárható magas szintet, valamint Bill Pullman, George Wyner, és a többiek is helytálltak.

Az Űrgolyhók, és igazából a 80-as évekbeli vígjátékok legnagyobb pozitívuma a jól megírt poénok voltak. (Hát mi más, hiszen vígjátékról beszélünk) Elképesztő természetességgel csinálták meg a legnagyobb ökörségeket is, és a legtöbb esetben a poénok után csak egy „Mi a f***-t tudtunk volna ellőni. Gondoljunk csak az átfésülős jelenetre, a radaros részre, vagy bármelyik jelenetre, ami a 90 perces játékidő alatt lezajlik. A természetesség volt a legnagyobb fegyvere ezeknek a filmeknek, és hiába voltak oltári nagy baromságok, hiába voltak lehetetlen helyzetek, soha nem estek át abba a kategóriába, amikor már kínos vagy éppen erőltetett lett volna az adott szituáció.

Az Űrgolyhókat minden Star Wars-ot szerető embernek látnia kell, de ez a film még azoknak is tökéletes lehet, akik a Star Wars ellen vannak. Mel Brooks filmje a legnagyobbak között van számon tartva és nem is érdemtelenül. Kötelező! 9/10

Filmeket nem csupán azért készítenek a stúdiók, hogy a nézőket szórakoztassák, hanem azért, hogy Hollywoodban a nagyágyúk jól megrakják a zsebüket. Ugyebár a legsikeresebb film az Avatar, a közel 3 milliárdos bevételével világszerte. No, de mi a helyzet az animációs filmekkel? Az elmúlt 20 évben rengeteg szórakoztató, és minőségi animációs film látta meg a napvilágot, és többen közülük bankot is robbantott a megjelenésével.

Szedjük hát össze, hogy melyik 10 rajzfilm (animációs film) a legsikeresebb.

A 90-es években mindenki Tini nindzsa szeretett volna lenni. Az óriás teknősöket szinte mindenki szerette, és hála az akkori rajzfilmsorozatnak, és a mozifilmeknek, nagyon sok gyerek az ő történetükön nőtt fel. Nem volt ez másképp velem sem, hiszen még az ovis farsangon is beöltöztem az egyik Teknősnek. Emellett volt figurám és TMNT-s alátétem is az asztalra. Egyszóval imádtam őket.

New Yorkot rettegésben tartja egy bűnszervezet, akik napról-napra, óráról-órára kifosztják az embereket. A rendőrök nem tudják, hogy mit lépjenek, mert semmire sincs bizonyíték, így a város megmentése arra a négy hősre marad, akik pizzát majszolnak és a csatornákban élnek. A Tini nindzsa teknőcök az egyetlen fény az alagút végén…

Lehet ezt a filmet szeretni, lehet ezt a filmet utálni, de annyi biztos, hogy a maga korában, a B színvonal ellenére is megállta a helyét. Azokban az időkben nem sok képregényhős film készült – legalábbis olyan, ami minőséget is képviselt – hiszen a Batman-en kívül nem is lehetne értékelhetőt felsorolni. De talán a másodrangú Tini nindzsa odafér a korszakot meghatározó képregényadaptációkhoz, legalábbis véleményem szerint.

A 90-es évek varázsa teljes mértékben átjárja ezt az alkotást, és pont annyira veszi komolyan magát, amennyire egy efféle filmet komolyan lehet venni. Steve Barron egy olyan filmet hozott létre, amiben a poénok, a lazaság, és az egysoros beszólások főszerepet játszanak. Elég csak az Elias Koteas-t által megformált Casey Jones-ra gondolni. A nagyszájú, de nagy szívvel rendelkező „harcos” tökéletesen jellemzi az egész filmet.

A Tini nindzsa teknőcök látványügyileg nem volt kiugró, de mégis egy olyan sajátos világot teremtett a CGI mentes, és gumiruhákkal (?) felruházott teknősökkel, amit nem lehetett elfelejteni. Emellett a zenék is rátettek egy lapáttal a hangulatra, valamint a főgonosz, Zúzó is belevitt egy kis színt a megjelenésével. Bár sajnálatos módon nem kaptunk sokat Zúzóból, de a Vaderes beütésével sokak kedvencévé vált, mint főgonosz.

Igazság szerint ezt a filmet csak akkor érdemes elővenni, ha valaki a 90-es években látta, mert kétlem, hogy most ez tetszene valakinek is. Rengeteg hibája van, sok esetben gagyi is, és szinte mindenbe bele lehetne kötni, de felesleges. Azok, akik ismerik ezt a filmet, és ezen nőttek fel, azok tudják, hogy miről beszélek. Az évek során sokat romlott a Teknőcök hírneve, ezért úgy gondolom, hogy kijárna már nekik ismét egy minőségi film. 2014-ben meglátjuk, hogy Jonathan Liebesman mire ment velük, de számomra a ’90-es örök kedvenc marad. 8/10

Rick Riordan gyermekregénye, a Percy Jackson sorozat a 2010-es évben megkapta első filmes adaptációját, ám sem a kritikusok körében, sem pedig a pénztáraknál nem alkotott maradandót. Ugyanakkor nem lehetett azt mondani rá, hogy rossz, HA azt vesszük figyelembe, hogy melyik korosztálynak készültek. 12-14 éves kor alatt nagyon is jó szórakozást nyújthatott a film, de az említett kor felett már nem nagyon, a folytatás meg pláne nem…

Percy Jacksonék táborában sosincs nyugalom. Egy nap azonban a vártnál nagyobb galiba üti fel a fejét, hiszen Hermész fia csatlósokat gyűjt, hogy megszerezzék az Aranygyapjút, aminek a segítségével leigázzák az Olümposzt…

Az első rész rendezője, Chris Columbus otthagyta a stábot, és sajnos magával vitte mindazon elemeket, amivel egy kicsit is mesebeli, és bájos lesz egy alkotás. Thor Freudenthal nagyon kevésnek bizonyult, mert bár nem ismerem a könyveket, és nem tudom, hogy abban, hogyan bővítik az univerzumot, és hogyan írják meg a karaktereket, de itt a filmben szinte semmi értékelhetőt nem kapunk a Percy Jackson világból. Nulla fantázia, nulla mélység, nulla varázs jellemzi az egész Szörnyek tengerét. És ezzel az a baj, hogy hiába készült gyerekeknek a film, véleményem szerint még nekik sem lesz felhőtlen szórakozás.

Erre ráadásul még egy lapáttal rátesz a kifejezetten gagyi látvány is, ami bizony 2013-ban nem elfogadott, főleg ha közel 100 milliós büdzséje van egy filmnek. Ám ez még mindig elnézhető lett volna (talán…), ha a végjátékot ütősre készítik. Ez sajnos nem történt meg, mert kaptunk egy erőltetett semmitérő harcot. Ugyebár Kronosz fedte fel a fejét, de szerencsétlennek nagyobb volt a füstje, mint a lángja, és igazából az egész karaktere egy oltári nagy poén. Beállították, mint valami nagy és erős főgonosz, aztán annyi ellenállást tanúsított, mint egy marék lepke.

A film tehát érthető módon bukott meg ismét a pénztáraknál, és bizony ez a folytatás nagyon, de nagyon gyenge lett. Mind karakter szinten, mind történetileg, mind a mondanivaló tekintetében. Olcsó poénokat és igénytelen fantasy világot kaptunk, és ennek tudatában bátran jelentem ki, hogy nem érdemes megtekinteni a Szörnyek tengerét, még a kicsiknek sem. 3,5/10

Drogcsempészek, erdőőrök és persze Jean-Claude Van Damme! A belga akcióhős neve már a csapból is folyik... Ugyebár nem rég jött ki a Volvo reklámja, majd a Welcome to the Jungle című vígjátéka kapott egy posztert és egy előzetest, most meg itt van az Enemies Closer nevezetű akciófilmje.