17 évet kellett várnunk arra, hogy ismét a filmvásznon láthassuk Son Gokuékat, hiszen az 1996-os Dragon Ball - The Path of Power óta nem volt erre alkalmunk. A Dragon ball – Battle of Gods a 14. Z mozifilm lett, és a felhőtlen szórakozás érdekében visszatért Akira Toriyama is, hogy ellássa a forgatókönyvírói feladatokat. A film bejelentése után már csak az a kérdés maradt, hogy vajon hozza-e majd azt a varázst ennyi idő elteltével is, amit anno a 80-as, 90-es években kaptunk a sorozattól. Nézzük hát…

Whis felébreszti Bills-t a hosszú álmából, majd elújságolja neki, hogy Dermesztőt legyőzte egy Csillagharcos. Whis, Goku múltjából jeleneteket mutat a Pusztítás istenének, hogy bemutassa, mégis kivel van dolguk. Bills hamar félbeszakítja a beszámolót, mert úgy gondolja, hogy eleget látott, majd bevillan neki egy 39 évvel ezelőtti jóslat, miszerint lesz egy hatalmas ellenfele, akit csak úgy neveznek, hogy a Szuper csillagharcos isten. Bills és Whis rögvest útnak indulnak, hogy felkeressék Gokut, hogy megbizonyosodjanak, tényleg ő az a bizonyos istenség…

Több hónapja már annak, hogy bejelentették az új Dragon ball filmet, és kijelentették, hogy rengeteg újítást fog tartalmazni. Toriyamáék nem is okoztak csalódást, mert több ponton is változtattak a régiekhez képest, hiszen szerették volna ismét feléleszteni a sorozatot, és ehhez úgy gondolták, hogy részben el kell felejteniük a régieket, és új köntösbe bújtatni a DB univerzumot. Be kell vallanom féltem ettől, mert rajongok az eredeti DB filmekért és sorozatért, és nem vagyok híve az újításoknak, de tény, hogy itt jól működtek. No, persze nem mind, mert például a zenei aláfestés gyengére sikeredett, holott pont az adta meg az alaphangot a régieknél, és emiatt egy kicsit csalódott is voltam, de ezt annak a számlájára írom, hogy próbálkoztak valami újjal, így még elnézhető, de a következő (már ha lesz) filmeknél már óriási hibának fogom elkönyvelni. (hozzáteszem voltak szépen csengő dallamok is)

A másik szembetűnő újítás a számítógépes effekteknél keresendő, mivel a robbanások, a pusztítás nem a megszokott módon volt ábrázolva, hanem modernizálták. Ez többé-kevésbé sikeres is volt, mert volt benne fantázia, amit a későbbiek során tökélyre is fejleszthetnek majd.

No, de rátérve a történetre, (időben a Z és a GT között helyezkedik el, illetve a sorozat képregényének 517. és 518. száma között) mely jóval hosszabb volt, mint a megszokott, így ez is újdonságként hatott. 50-60 perc helyett most közel másfél órán keresztül élvezhettük Son Gokuék storyját, mely ötletesen, és remek tempóban volt felvezetve. A játékidőt jól töltötték fel, és a mindig jelentkező hibát, miszerint „csapjuk össze a harcot a gonosszal, mert az jó…” szerencsére elhagyták, és engedték kibontakozni a két gigászt. Emellett belecsempészték a jól bevált humort, a mindig előtérbe kerülő kajálást, és az erőfitogtatást is.

Bills az idétlen kinézete ellenére szimpatikus ellenfélként mutatkozott be nekünk, úgyhogy akinek kételyei voltak vele kapcsolatban, azok mind elfelejthetik, mert Bills jópofa. Bár néhol túlzásba estek vele kapcsolatban, de ez már a Dragon Ball egyik elengedhetetlen kelléke, hogy mindig érkezik az erősebb, aki pofátlanul könnyedén verekedi át magát az ellenfeleken.

Az Istenek harca a jól megszokott sémát követi, és a felépítése az utolsó harcig nem hordoz magában újdonságot, ám a lezárása tartalmaz egy bizonyos csavart, ami miatt azt lehet feltételezni, hogy lesz folytatása a műnek.

A mozifilmeknél mindig lesz egyfajta hiányérzet, mert egy-másfél órában lehetetlen úgy kibontani a szálakat, mint a sorozatban, ahol 20-30 részeket is rászántak egy-egy küzdelemre. Ez lehetetlen, így nem is kell elvárni. A film megtekintése alatt érezni fogjuk, hogy ez valami új, ez fura, de könnyedén meg lehet vele barátkozni, és az összképet tekintve jól muzsikál, és boldogan állhatunk fel a képernyő elől. 8,5/10

Az 1976-os évben 27. alkalommal is felbőgtek a motorok a száguldó cirkuszban, és a pilóták ismét az életüket kockáztatták, hogy elérjék a hőn áhított világbajnoki címet. A rajtrácson olyan nevek is feltűntek, mint Jody Scheckter, Mario Andretti, Emerson Fittipaldi, és a két filmbéli sztár, James Hunt és Niki Lauda. Sokan a 70-es éveket a Forma-1 aranykorán is tartják, mert hihetetlenül izgalmas, és látványos volt akkoriban a sorozat, de azt sem szabad elfelejteni, hogy élet-halál harcot kellett vívniuk a pilótáknak minden egyes versenyen, mert a száguldás könnyedén tragédiába is torkollhatott.

A Hajsza a győzelemért a két akkori szupersztár, a brit James Hunt, és az osztrák Niki Lauda párharcát vitte filmvászonra. A győzelem presztízskérdés volt, és bármire képesek voltak, hogy megszerezzék a 10 pontot. A verseny mellett a spottörténelem egyik legemlékezetesebb pillanata is ekkor történt, hiszen Lauda a nürburgringi balesete után fénysebességgel tért vissza a pályára, hogy megpróbálja megvédeni a VB címét…

Ron Howard már többször is bizonyította tehetségét, és az idei évben végre egy olyan filmet hozott el nekünk, ami már régóta kijárt volna az F-1 szerelmeseinek. A rendező a film elkészítése során három fontos kérdésre is helyes választ adott: Hogyan rendezzünk életrajzi filmet? Hogyan rendezzünk autóversenyes filmet? És a harmadik, hogy miként ötvözzük a kettőt?

Howard és a forgatókönyvíró, Peter Morgan pofátlanul jól oldották meg a két pilóta történetének filmrevitelét. Egyrészt a különböző személyiségük bemutatását nem csapkodták össze, hanem hagyták, hogy kiteljesedjenek, és kialakítsanak a nézőben egyfajta vonzódást az adott versenyző iránt, ami vagy szimpátia, vagy unszimpátia volt. Hunt volt ugyebár a közönség kedvenc, a vicces, a jóképű, míg Lauda a precíz, bunkó, és az aki a rossz gazdagember képet mutatta. A film első fele épp ezért néhol talán lassúnak, néhol talán felesleges jelenetekkel tarkított, túlzásnak tűnt, de az összképet, a végkifejletet nézve már másként fogunk majd állni a dolgokhoz. Egy kicsit talán úgy hatott, mint amikor a kocsik a rajtrácson felsorakoznak, és a TV előtt kiabáljuk, hogy „kezdődjön már!”

Mondanom sem kell a film a nürburgringi nagydíjjal el is kezdődik, mi több egyenesen száguldozik. A film érezhetően eléri a csúcspontját, melyből a későbbiek folyamán nem veszít, egyszerűen csak halad a cél felé. Mondhatni zseniális, amit itt Ron Howardék műveltek, mert a baleset körülötti időszak olyan szintű feszültséget hordoz magában, és mi nézők annyira belemélyülünk a film nézésébe, hogy ha kapnánk egy pofont, akkor sem éreznénk meg. És, ami a legfontosabb, hogy egyáltalán nem giccses, mert ha megnézzük a történelmet, akkor láthatjuk, hogy egész egyszerűen egy hihetetlen story, és ezt csak így lehetett átadni. (Az meg hab a tortán, hogy az öreg Lauda is beleborzongott a film ezen részébe!)

Emellett persze szükség volt Hans Zimmer zenéire is, (aki itt sem okozott csalódást), valamint kellett két színész is, akik bele tudják élni magukat a szerepbe, és felveszik az overált, és a bukósisakot. Chris Hemsworth és Daniel Brühl, ha nem is Oscar díjas szinten, de parádéznak a filmvásznon.

No, de visszatérve a forgatókönyvre, és az egyéb minőségi munkára, azt kell mondanom, hogy a film úgy is elképesztően érdekfeszítő, hogy tudjuk a film elejét, közepét, és végét is. Épp ezért dicséretes Peter Morgan munkája, mert a történetet úgy írta meg, hogy az a két órás játékidejében hatásos, és élvezhető legyen. A már említett két sztár külön storyját is eggyé formálta, és az ellenségeskedésből, bajtársiasság lett. Karakterdrámának mondhatni tökéletes.

Végül pedig annyit fűznék még hozzá, hogy technikailag, látványilag lehengerlő, valamint az egész összképet figyelembe véve azt tudom mondani, hogy azok, akik nem rajonganak a Forma-1-ért, azok is felhőtlenül tudnak szórakozni rajta, a rajongók meg pláne. A Hajsza a győzelemért az év egyik legjobb filmje lett, és akár az Oscar díjra is odaérhet. Nagyon össze lett rakva. Zseniális! 10/10

Az új évezred legjobb slasher filmje a 2003-as esztendőben látta meg a napvilágot, ugyanis Ronny Yu olyan produkciót hozott össze, amiben a horrorfilmek két legnagyobb alakja, Freddy Krueger és Jason Voorhees csapnak össze. Önmagukban is halálosak, de crossoverként annyi vért folyatnak el, amennyi az egész bolygón nincs.

Freddy Kruegert kezdik elfelejteni az emberek Springwoodban, így a gonosznak ki kell találnia valamit, hogy újra rettegjenek tőle a város lakói. Az ördögi ötlet nem más, mint a hokimaszkos gyilkos, Jason feltámasztása és Springwoodba küldése volt, ám Jason olyannyira belejön a gyilkolásba, hogy Freddy hírnevét kezdte elcsorbítani. A rémálmok mestere ezért kénytelen felvenni a kesztyűt a machetés gyilkossal…

Maga a story nem áll másból, mint a hentelésből, és a két kultfigura versengéséből. De talán ez nem is baj, hiszen mind a ketten ehhez értenek. Velük nem lehet drámázni, nem lehet vígjátékot csinálni, velük csak aprítani lehet. Bár a film néhol átesik a paródiába, de összességében nem veszi át az uralmat a film felett. Maga a történet lendületesen halad, és egy percig nem próbál lassítani, sőt egyre többet akar zúdítani a nyakunkba, ami odáig vezet, hogy a film vége felé a fröcskölő, bugyogó vérfolyam csak úgy ömlik a képernyőre, sok esetben a trash-horrorokat is megszégyenítő módon.

A Freddy vs Jason nem akar több lenni, mint egy egyszerű, nem túlbonyolított slasher horror, amiben tényleg ömlik a vér, és hullnak az emberek. Freddy és Jason jelenléte olyan szintű zsenialitást nyújt, amire tényleg csak kultikus alakok képesek. No, persze nem árt, ha jól is keltik életre őket, gondolok itt Robert Englundra, mint Kruegerre. Nélküle a karakter nem lenne az, aki, így célszerű volt visszahívni az öreget, hogy játssza el ismét az égett képű, kalapos sorozatgyilkost. Jason meg… ő mindig is silent-killerként működött, és az arca előtt ott volt a hokimaszk, úgyhogy Ken Kirzinger sem okozott csalódást.

Yuéknak csak rájuk kellett koncentrálni, mert az emberi karaktereket felesleges lett volna tökélyre fejleszteni, hiszen úgyis elesnek, kibelezik őket, stb. Itt a lényeg a két óriás volt, és hogy minél többet szerepeljenek a képernyőn.

Úgy érzem, hogy a Freddy vs Jason a rengeteg sablon, és hibája ellenére és egy rettentően szórakoztató mű, és élményszámba megy a két ikon epikus csatája. Egyszerű, de nagyszerű, és pont emiatt lesz időálló film. 9/10

Loki sem maradhat poszter nélkül.

2010-ben, Steven R. Monroe a Köpök a sírodra című horror remake-el a torontói, After Dark Filmfesztiválon 3. helyet szerzett, és az átlagnézők is odavoltak a filmjéért. A B kategóriás horrorok között tényleg szépen mutatott, és a rendező az idei évben úgy érezte, hogy el kell készíteni a folytatást is. De vajon tényleg szükség volt erre? Nézzük…

Egy New York-i lány, Katie fotósorozatot szeretne készíteni, ám nem tudja, hogy kihez forduljon. Nem valami gazdag, így szeretné olcsón megúszni a dolgot. Az egyik nap belebotlik egy hirdetésbe, mely szerint ingyen fotósorozatot kínálnak. Katie ezt ki is használja, ám a fényképésznél furán viselkednek az ott dolgozók, így gyorsan lelép a helyszínről. Azt viszont még nem sejti, hogy nem sokára újra találkozni fog az ottaniakkal, és annak bizony nem lesz jó vége…

Véleményem szerint ezt a bosszúállós témát elég lett volna csak egyszer ellőni, mert másodjára eléggé unalmassá vált. Az elsőnek még volt egy sajátos varázsa, ami jó volt a maga módján, de ez itt már nem mondható el. Az első részben a storyt jól vezették fel, majd jól vezényelték le. Megvolt az egyszerű story keretes szerkezete, amiben ráfókuszáltak a brutalitásra, az erőszakra, és nem utolsó sorban a bosszúra. A bosszúra, mely kegyetlenebb volt, mint az előtte lévő ok, mely végül elindította a hadjáratot.

A második résznél érződik, hogy Monroe nem tudott mit kezdeni a sok szabadidejével és úgy gondolta, hogy ha már úgysem tud mit csinálni, akkor vegyünk elő egy régebbi alkotást és csináljuk meg hozzá a folytatást. Hát meg is csinálta, de minden téren megbukott az elődjéhez képest. Bár azt hozzátenném, hogy az öröm az ürömben, hogy a helyszín kiválasztása elég hangulatosnak bizonyult.

Viszont, amint beindul a film, rájövünk, hogy felesleges is tovább nézni, hiszen tudom a következő lépéseket. Annyira egyértelmű, hogy szinte fáj. Én nem adtam fel és folytattam, és szemtanúja voltam, hogy miként esik át Monroe a ló túloldalára a bosszúval. Túlzóak, (bár az első részben sem fogták vissza magukat, de ott legalább elsőként láthattuk), feszültségmentesek, unalmasak, és összecsapottak. Nem engedték kibontakozni a bosszút, nem hagyták, hogy Katie megmutassa a rosszaknak, hogy mit tettek vele. Egyszerűen csak ment, ölt, ment, ölt, és vége. Bár illik azért megemlítenem Jemma Dallender nevét, mert voltak időszakok, amikor egész hitelesen is játszott, de sajnos nem voltak "játszótársai", se a kamerák előtt, se a kamerák mögött, így egyedül nem tudott csodát tenni.

A Köpök a sírodra 2 egy teljesen felesleges film, amiben már nincs meg az a beteges, ám szép bosszú. A film a fű alatt jött, és a fű alatt is fog távozni. Kevés ember fogja észrevenni, hogy egyáltalán létezik ez a folytatás. 3/10

Manapság már félve ülök neki az olyan alkotásoknak, amikben vámpírok szerepelnek, hiszen a Twilight széria feltűnése óta sorozatosan jönnek ki a bugyutábnál, bugyutább rémfilmek a hegyesfogú szörnyekről. Pontosabban azokban már nem is szörnyek… Ám nem rég rátaláltam a Vámpírok földje című filmre, mely végre visszahozta az igazi gonoszt. Az egyetlen gond vele már csak az volt, hogy ha nem karóval vadásztak volna rájuk, akkor azt hittem volna a legtöbb esetben, hogy zombikkal harcolnak az emberek.

Amerikában az emberek bujdosni kényszerültek, mert a szabadban várakozott a vámpírsereg. Miután megölték Marvin szüleit a szörnyek, egy vámpírvadász sietett a segítségére, és vette a védelme alá. Ketten közös erővel próbálták ezek után felvenni a harcot a vérengző bestiákkal. A céljuk az volt, hogy eljussanak a biztonságos zónába, ahol végre nem kell tartani a támadásoktól…

Jim Mickle majdnem jó filmet hozott létre, amikor megrendezte a Vámpírok földjét. A direktor ambíciói dicséretesek, mert nem akart beállni a tucatfilmesek közé, akik a poszt-apokaliptikus világot arra használják fel, hogy buta tömegfilmeket készítsenek. Mickle komolyabb volt annál, és ez látszott is a filmen. A játékidő rövidsége ellenére nem vette pörgősre az dolgot, hanem belassította a cselekményt. A képi világot szürkésre, a hangulatot drámaivá varázsolta, hogy átadja azt a keserűséget, azt a szenvedést, amit az élőknek nap-mint nap át kell élniük az életben maradásért.

A film persze nem tökéletes, de az igyekezetet mindenképpen dicsérni kell, és ha valamelyik rendező legalább megpróbálja, akkor a bukás sem olyan rossz. A forgatókönyvet én nem piszkálnám, az a jól megszokott világvége sablont követi, miszerint „irány a menedék”. Ez rendben is van, ebben a helyzetben ez kell. De nem találta meg az egyensúlyt a cselekmény vezetésében. Vannak üresjáratai, amik unalmasak, és ez egy bő másfél órás filmnél nem jó. Emellett a vámpírok ábrázolása is hagy némi kívánni valót maga után. Addig rendben van, hogy szörnyként ábrázolták őket, de ezek szinte már zombik voltak. Kicsit letisztultabb vérszopók kellett volna, olyan Pengés vámpír kinézettel. No persze lehet ez csak nálam lesz gond, de én ezt hibának vélem. Valamint a filmben megejtettek egy csavart, ami rendkívül idegen volt az addigi történetben. Felesleges, oda nem illő pár perc volt az, amit ha elhagytak volna, akkor az összkép a hibák ellenére is szebben festene.

A Vámpírok földje egy nagy potenciállal bíró film, melyet ha Mickle pár év elteltével, újabb rendezői tapasztalatok után újrarendezne, akkor szerintem sokkal jobban készítené el. De 2010-ben ő megpróbálta, a végeredmény felemás, de mindenképpen dicséretes. Hangulatos, horrorisztikus és nem utolsó sorban véres. 6/10

Jean Claude Van Damme a felfelé ívelő karrierjét úgy szerette volna még eredményesebbé tenni, hogy megduplázza saját magát és egyszerre két oldalról adja a pofonokat a rosszfiúknak. A Dupla dinamit a 90-es évek egyik legjobb akciófilmjévé vált, és JCVD karrierjében is elég szép helyet foglal ez az alkotás.

Egy befolyásos üzletember halálát szeretné néhány hongkongi maffiózó, aki egy éjjel meg is támadja a Wagner családot. Csodával határos módon a kocsiban lévő ikerfiúk megmenekülnek, ám elválasztják egymástól őket. A világ két távoli pontján nőnek fel, de felnőttként egymásra találnak, hogy bosszút álljanak a szüleik gyilkosain…

A rendezőnek, Sheldon Lettich-nek ez volt a harmadik alkalom, hogy a belga sztárral dolgozhatott együtt, hiszen először a Véres játék, majd az Oroszlánszív című filmben voltak egy fedél alatt. A legelső alkotással egyből robbantottak is, de a Dupla dinamit sem vallott szégyent. A story egyszerűsége a film előnyére vált. Egyrészt nem volt több mint egy átlagos bosszú film, másrészt arra fókuszáltak, ami a legnagyobb eredmény szülheti, azaz JCVD-re.

A legnagyobb erénye a 90-es éveket jellemző atmoszféra volt, mely által a film hiába buta sok helyen, hiába nem eredeti, mégis szórakoztató és végtelenül élvezhető. Emellett a színészek is hozzátették a magukét, és Geoffrey Lewis mellett a már jól ismert ázsiai pusztító, Bolo Yeung is pozitívum volt. No persze a lényeg Van Damme volt, és az ő játéka, mely bár nem volt Oscar-díjas alakítás, de kifejezetten többet nyújtott a kettős szerepben, mint általában. Alex és Chad, a két fivér nagyok sok mindenben különböztek egymástól és ez jól is mutatták be nekünk. Az efféle akciómozikban nem nagyon erőltetik a karakterfejlődéseket, mert a legtöbb esetben a főhős terminatorként működik, és érzelmeket is nagyon ritkán visz fel a filmvászonra, de itt megkapjuk a fejlődést mind a két részről (persze, azért túlzásba nem estek).

Emellett Van Damme az erejét is megmutatja természetesen, és a bunyója Yeung és közte kifejezetten jóra sikeredett. Egy szó, mint száz, a Dupla dinamitban megvan minden ahhoz, hogy élvezhető akciófilmet láthassunk, ráadásul a tesztoszteron szint is az egekbe szökik. Férfias, kemény, egyszerű filmről van szó, ami bő 20 év után is fogyasztható. 8,5/10