David Twohy és Vin Diesel évekkel ezelőtt elkezdték kigondolni, hogy miképpen lehetne folytatni a Riddick filmeket. A második film bukása után az Universal stúdió kétszer is meg gondolta, hogy ad-e pénzt az új film elkészítéséhez, ám végül beadta a derekát és Twohy és Diesel újra nekivágtak az univerzumnak.

Riddicket egy látszólag kihalt bolygóra száműzik, ám a felfedező útja közben rájön, hogy itt bizony nincs egyedül, mert vérszomjas lények vadásznak rá. A túlélési ösztön azonban elég magas Riddickben, így a legnehezebb napokat is átvészeli, majd eljut egy telepre, ahonnan vészjelzést ad le. A jel hatására fejvadászok érkeznek a bolygóra, hogy a Riddickre kitűzött vérdíjat bezsebeljék a hullájával, ám azt ők még nem tudják, hogy a hajójukkal csak szívességet tesznek neki…

A második rész hibájából tanulva Twohyék visszafogták a költségvetést, és a rohanás helyett a megfontolt sétálást választották. Jól tették! A legjobb rész lehetett volna a trilógiában az idei, ha belecsempészik azt a bizonyos pluszt, ami kiemeli a tömegből a jobb filmeket. Itt ezt sajnos nem kaptuk meg, és ennek hatására sok helyen unalmas, és erőltetett lett a film. Kicsit olyan érzésünk támadhat a film nézése közben, mintha a megpihent hőst még egy utolsó menetre hívnánk, de ő ezt a háta közepére sem kívánja. Ugyanakkor a hibái ellenére sem tudom utálni ezt a filmet, mert a potenciál benne lakozott, és csak egy lökés kellett volna neki, ami beindítja.

Kaptunk egy sebzett vadat, akire a film elképesztően ráfókuszált az első bő fél órában, és végre csak Riddickről szól a film, és nem arról, hogy kinek kell segítenie, kitől kell menekülnie (emberek). Lassú, de annál erősebb felvezetése volt ez a filmnek, mely egy ilyen kezdéssel akár a mennybe is juthatott volna. Ráadásul a környezete sem volt elhanyagolva, és a bolygó, amin élt, valamint a szörnyek, akik körülvették egytől egyik érdekesek voltak, és egy erős horror/sci-fi érzetet adott.

Az első fél óra után viszont begyorsult a film, hiszen megérkeztek a fejvadászok, és ennek hatására emlékek kezdtek bevillanni, amik a Pitch Black filmből valók. Déjà vu érzésem támadt, ami nem feltétlenül baj, mert az első rész nekem nagyon tetszett, de ami ott újdonságként hatott az itt már nem feltétlenül lett szórakoztató. A jó momentumok megvoltak, de többször akadozott a gépezet, és a hosszú játékidőt nemigen tudták megfelelően kitölteni. Néhányszor csak pofáztak egymással a keménylegények, ami szintén nem lett volna baj, ha frappáns, szórakoztató mondatok hagyták volna el a szájukat, de a Riddick esetében oda nem illő, felesleges dialógusokról van szó.

Kicsit sajnálom, hogy a film mellé ment, és nem lett az év egyik meglepetése, mert bírom a karaktert, de sajnos ez a harmadik rész messze van a tökéletestől, de még a nagyon jótól is. Azt viszont nem mondom, hogy rossz, mert akkor hazudnék, de sok minden hiányzik belőle, és a fotelből nem hiszem, hogy elégedett mosollyal állnánk fel. Az első résztől messze elmarad, de a másodikat veri, így a kettő közé helyezem a filmet, és adok rá egy 6,5/10-est. 

Megérkezett az első poszter a 4. Transformers filmhez, mely az alcímet is felfedte. 

1998-ban Brian Helgeland, Oscar díjat nyert a Legjobb adaptált forgatókönyv kategóriájában Curtis Hansonnal, a Szigorúan bizalmas című nagysikerű film forgatókönyvéért. 2003-ban (Titokzatos folyó) szintén ott volt a neve a jelöltek között, és bár nem kapta meg a díjat, de Helgeland neve elég szépen csengett az írók között. Azonban nem csak az írói pályája között lehet szép munkákat találni, hanem a rendezői karrierjében is. Olyan filmek kötődnek a nevéhez, mint a Visszavágó, Mel Gibsonnal a főszerepben, illetve a Lovagregény, valamint a Bűn rendje, bár utóbbi nem aratott nagy sikerült, sőt… De összekapta magát és 10 évvel az utolsó rendezése után újra minőségi árut szállított a piacra, melyre ismét büszke lehet.

Jackie Robinson az egyik legismertebb baseball játékos a világon. Ő volt az első színes bőrű játékos az MLB-ben, amikor debütált a Brooklyn Dodgers színeiben az 1947-es évben. Ezzel megtört egy bő 60 éves időszakot, mely alatt egyetlen színes bőrű játékos sem lehetett tagja a profi ligának. Robinson szerződtetése óriási változást hozott a ligában, és a példája hatással volt az amerikai kultúrára, valamint a polgárjogi mozgalom egyik ikonja lett.

Brian Helgeland az ő történetét vitte a filmvászonra, és mutatta meg, hogy azért mert valakinek színes a bőre, még egyenlőként kell bánni vele. És igen, mindezt úgy tette, hogy telepakolta hatásvadász elemekkel, amik segítségével vagy nagy eredményt ér el valaki, vagy oltári nagyot zakózik. Jelen esetben az előbbi jelenséget tapasztalhatjuk, így bátran ülhetünk neki a 42-esnek.

A sportfilmek nálam mindig fokozott figyelmet kapnak, mivel én is versenyszerűen sportoltam anno, így sokszor jó emlékeket idézek fel egy adott filmmel. Ám a 42-esnél nem a megszokott belső harcot kell megvívnia a főhősnek, hanem sokkal tágabb réteggel kell megküzdenie a talpon maradásért. A saját vívódásai mellett a csapattársakat is maga mellé kell állítania, illetve a nézősereget is, akik ellenzik a tevékenységét. Robinson emberfeletti tettet hajtott végre, és hála neki, az őt érő társadalmi problémák az idő múlásával enyhültek, és a későbbi korosztálynak már jóval kisebb teherrel kellett megküzdenie. A rasszizmus sajnos a mai napig teríték van, és bár a sportban dupla erővel küzdenek ellene, az 1940-es években ez nem volt lehetséges, és a csúcson járt a bőrszín megkülönböztetése. Ezt a film nagyon egyszerűen, de annál hatásosabban mutatja be, és nem kell félni attól, hogy giccses, egyoldalú, túlzó jelenetekkel állítja majd maga mellé a nézőt a rendező, hiszen ezt megteszi a történet.

A story a megszokott módon itt is, ott is foltozva volt, hogy eladhatóbb, és kerekebb legyen, de soha nem esett át a ló túloldalára, és ez az, ami miatt ez a film kiemelkedik az átlagos sport drámákból. No persze színészek is kellettek a jó eredmény eléréséhez, és Chadwick Boseman, Harrison Ford, Christopher Meloni is jól helytálltak, de melléjük lehetne még sorolni néhány nevet, úgyhogy a casting jól sikerült.

A 42-es egy meglepően jó film lett, és a segítségével egy újabb nagyszerű ember életét ismerhetjük meg. Bátran üljünk le elé, mert megbánni nem fogjuk. 8,5/10

Köszönöm mindenkinek, aki látogatja az oldalt, és remélem a jövőben is találtok majd olyan cikkeket itt, amiket érdekesnek tartotok. Továbbra is megpróbálom szállítani a legújabb filmek értékeléseit, illetve azokat, amiket érdekesnek, vagy éppen elrettentőnek találok. 

1981-ben elég sokszor lehetett telihold, mert a rendezők nagyon ráálltak a farkasember témára. Előbb Joe Dante rendezte meg az Üvöltés című filmet, majd John Landis bújtatta farkasbőrbe a főszereplőt. Landis bár horrorfilmet rendezett, a műre mégis úgy lehet tekinteni, mint egy mesére. Könnyed, és szerethető a brutális jelenetek ellenére is.

David Kessler és barátja, Jack egy három hónapos túrán vesznek részt, melynek az egyik állomása Anglia. Egy nap egy kicsiny falu ivójába térnek be, ahol a helybéliek rémisztő tanácsokkal látják el őket; maradjatok az úton, és kerüljétek a mocsarat! Figyeljétek a Holdat! A fiúk fittyet hánynak az ottaniakra és továbbállnak, ám a sötétben egy vérszomjas fenevad vár rájuk…

Landis azzal emelte ki az átlagból az Egy amerikai farkasember Londonba című filmet, hogy a történetelmesélés nem a megszokott módon zajlik. Egy meseszerű légkört teremtett, melyben keverte a véres és humoros jeleneteket. Utóbbit pont annyira erőltette, hogy ne lépjen át a film a paródia kategóriájába. Ezzel a lépéssel egy az átlagnál jóval nagyobb réteget is meg tudott célozni, mert nem egy tucathorrort (slasher, lélektani) lökött a nézők elé, hanem egy hátborzongató, de mégis szerethető filmet, ami azoknak is bejöhet, akik alapjáraton nem kedvelik a műfajt.

Ugyanakkor a horror kellékek nincsenek elhanyagolva, sőt! Rick Baker olyannyira jó munkát végzett a hullák, sebek, és maga a farkasember megalkotásában, hogy a smink és maszk kategóriájában még Oscar-díjat is nyert (mára már 7 díjat tudhat magáénak). Utóbbi megalkotása (farkasember átalakulása) még újszerű is volt, ezáltal a nézők akkoriban tátott szájjal nézhették, amikor David Naughton kínkeserves átalakulása zajlott a filmvásznon.

Az Egy amerikai… játékideje nem mondható hosszúnak, épp ezért a jeleneteket nem nyújtották el, nem engedték, hogy leüljön a film, hanem úgy töltötték fel a 90 percet, hogy az elejétől a végéig élvezhető legyen, és egy percig se fulladjon unalomba.

Landis alkotása a lehető legjobb korban készült el, hiszen a 80-as évek horrorjai között rengeteg minőségi alkotás található, melyek mára már kötelező darabbá váltak a műfaj kedvelőinek. A film a farkasember témában is előkelő helyet foglal el, és a tálalásának köszönhetően tényleg felejthetetlen szórakozást nyújt, így bátran lehet ajánlani minden horror kedvelőnek. Ilyen egy igazi klasszikus 7,5/10

Alexandre Aja, akit sokan egy új horror mágusnak tartanak, a 2003-as évben megalkotta a Magasfeszültség című filmet, mely könnyen az utóbbi évtized egyik legjobb slasher horrorjává léphetett volna elő, ha nem rontják el a „többet, még többet” gondolkodásmóddal.

Marie és barátnője, Alex együtt töltik a szünidőt, ami alatt vidékre utaznak, hogy meglátogassák Alex szüleit. Későn érkeznek meg a házhoz, így gyorsan nyugovóra térnek, ám a pihenés nem tart sokáig, hiszen egy sorozatgyilkos betör a házba, hogy kiélje szenvedélyét. A gyilkos, Alexet elrabolja, majd macska-egér párharc veszi kezdetét a férfi és Marie között…

Aja munkásságából a Tükrök, a Sziklák szeme, és a Piranha 3D is megvolt, ám a leghíresebb alkotása, mely több horror top listán is szerepel, eddig még kimaradt. A megtekintése után vegyes érzések kavarognak bennem, mert egyrészt nagyszerű, míg részben egy túlgondolt buta horror. A kezdő képsorok között van egy jelent, ami megadja a film alaphangulatát, majd ezt tovább fokozzák a különféle zenei aláfestések (különösen a Muse – New Born című szám). Szépen építkezik fel a film, és azt sugallja, hogy minőségi munka van itt jelen, ami többnyire igaz is, ám néhol tényleg buta dolgokat tudtak belecsempészni a történésekbe, amik egy kicsit lehúzhatják az összképet. No, de spongyát rá, mert megesik, és ettől függetlenül még mindig egy jó slasher filmről beszélünk.

Legfőképpen azért, mert szépen kivitelezett öldöklést mutatnak be nekünk, ami néhol megrázó, néhol brutális, de mégis szép a maga módján. Ehhez társul a már említett zene is, mely remek légkört biztosít a cselekményhez. Itt nem a megszokott pörgős feszültségfokozó zenét használták a cél elérése érdekében, hanem egy lassú dallamot, mely pszichés hatást kelt. Szóval sok minden adott volt, hogy a székből úgy álljunk fel, hogy elégedettek legyünk, de kihagyták a végső ziccert, és egy olyan fordulattal tarkították, mely megpecsételte az egész filmet. Nem mondanám, hogy teljesen váratlan volt, (bár azt sem mondom, hogy könnyen észrevehető), hiszen több utalás is volt arra, hogy jön a csavar, de amikor meglépik, akkor eljön a pillanat, amikor eltűnik a mosoly az arcunkról, és megjelenik a döbbenet. (azért kétségbe sem kell esni, mert van rá esély, hogy pont a fordulat miatt lesz valakinél jó horror) Kicsit talán olyan, mikor építünk egy kártyavárat, majd az utolsó pár lapnál összedől.

Egy kicsit bánt, hogy így elrontották a végét, de még így sem tudom rá azt mondani, hogy nem érte meg megnézni. A Magasfeszültség egy jó horror, amin ha egy kicsit változtattak volna, akkor még jobb lehetett volna, de ez már csak történelem… 6,5/10

Kissé komikus, amikor azt látja az ember, hogy az X-menből ismert Jégember, Shawn Ashmore a hideg fogságába esik. No, de komolyra fordítva a szót, a Frozen egy meglehetősen ötletes kis low-budget film, ami bár telis-tele van hibákkal, de mégis nézhető darab.

A történetről nem sokat lehet elmondani, mert arról szól, hogy 3 fiatal felmegy a hegyekbe síelni. Ám a  nap végén úgy gondolják, hogy egy utolsó csúszás még belefér, így ezt megbeszélik a felvonót üzemeltető emberrel, aki fel is engedi őket. Azzal viszont nem számolnak a fiatalok, hogy az eszetlenség miatt a felvonót üzemeltető kikapcsolja a gépet, ami miatt mind a hárman fennragadnak a gépen…

Egy helyszín, kevés szereplő, rövid játékidő. Nagyjából így lehetne gyorsan körülírni a filmet, ám ha egy kicsit továbbnézzük a dolgokat, akkor ki lehet ezt szépen bontani, de nem biztos, hogy megéri. A story egyszerű, és jól van felvezetve, de az első fordulatnál már fogjuk is a fejünket, mert annyira buta jelenetet kapunk az arcunkba, hogy feltesszük magunknak a kérdést, hogy vajon megéri-e folytatni… No, persze mi kemények vagyunk, és nincs megállás.

Apropó megállás. A színészek ugyebár fogságba estek a levegőben, így rátérünk az unalmas párbeszédekre, amik a várva várt lépés kényszert előzik meg. Na, itt indul be a lavina, ami az összes logikus lépést, cselekményt eltiporja, és egy óriási katyvaszt hagy maga után. De a film mégis nézhető, mégis tudunk szórakozni rajta, ennek ellenére is. (de azért nagy dolgokat ne várjunk) Viszont a fő bűn a film legvégén érkezik, amikor annyira megalázza a főhős a többi karaktert, hogy egyszerűen arcon köpi az addig eltelt dolgokat. Felháborító, és hihetetlen.

A Frozen a rengeteg hiba ellenére se mondható nézhetetlennek, mert az alap ötlet nem vészes, sőt… és egy kis odafigyeléssel, egy kicsivel többet is ki lehetett volna hozni belőle. Nem sokkal ugyan, de többet. Akik szeretik a kevés helyszínen játszódó filmeket, azoknak ajánlani tudom, de ne várjanak sokat tőle. Egyszeri nézést viszont megér. 4/10