Ritka, amikor egy remake jól sül el, mert az esetek 99%-ban csúfos végeredmény születik, és a nézők, valamint a kritikusok is porig alázzák az adott alkotást. Nincs ez máshogy a Rémálom az Elm utcában című horrornál sem, ami annyira rossz lett, hogy ha megnézetnék Freddy Kruegerrel, akkor a sorozatgyilkos énjét levetkőzné és elmenni virágárusnak.

Freddy Krueger élete a gyilkolásról, és a kegyetlenségről szólt, ám amikor a város fellázadt ellene, akkor sikerült őt eltenni láb alól, legalábbis egy ideig. Freddy visszatért a halálból és az álmokon keresztül áll bosszút az Elm utca lakóin, ráadásul gonoszabb, mint valaha…

Wes Craven klasszikusa se kerülhette el azt a szégyent, hogy a megalkotott műremekét újraforgassák. Az új rendező Samuel Bayer kapta azt a megtiszteltetést, hogy hozzányúlhat a klasszikushoz, ám azt elfelejtették neki mondani, hogy „Vigyázz, mert a szint nagyon magas”. Nem is sikerült neki jó munkát végeznie, mert a végeredmény minden tekintetben alulmúlta a legminimálisabb várakozásokat is. De még mindig nem a rendezés, operatőri munka, vagy a forgatókönyv a legnagyobb hibája a filmnek, mert alapjába véve azzal nem lett volna akkora gond, HA a főgonosz személye legalább megközelíti Robert Englundét. Ez ugyebár nem sikerült, sőt annyira gyenge lett az új Freddy, hogy a rajongók szinte csak röhögni tudnak rajta.

Az első rész 1984-ben készült, és akkor a sminkesek zseniális munkát végeztek Englundon, és elképesztő mennyire rémisztő képet varázsoltak a karakternek. Persze mellé kellett a színész bravúros játéka is, mely egészen odáig vezetett, hogy Englund teljes mértékben összeforrott a karakterrel. No ezt Jackie Earle Haley nem mondhatja el magáról. Az új színész nem elég, hogy rosszul játszott, még az elmaszkírozása is katasztrófa volt. Freddy nem rémisztő volt, hanem idióta. Minden olyan személyiségjegyet kiöltek a karakteréből, ami miatt az évek során a horrorfilmek egyik leghíresebb főgonoszá válhatott. Hiányzott belőle a pszichopata jellem, hiányzott tőle az a fekete humor, ami miatt igazi gonosszá válhatott. Ebben a 2010-es filmben Freddy nem csinált mást, mint megjelent, ölt, majd eltűnt. Semmi kisugárzása nem volt, nem lehetett félni tőle, és ez óriási hiba, amikor egy klasszikus horrorikonról beszélünk.

A Rémálom az Elm utcában remake nem több, mint egy selejtes áru, ami ha a kezünk közé kerül, akkor az első szemetesbe belevágjuk. Bayer egyszerűen megölte a klasszikus szériát ezzel az alkotással, és így bátran sorolhatjuk azon filmek közé az új Rémálmot, amik sokkal jobban tették volna, ha el sem készülnek, de még csak ötletnek sem merülnek fel. A film nálam 1/10-es, de ha nem ismerném az eredeti sorozatot, akkor belőném egy erős 3/10-re. Ha valaki horrort keres, akkor ne erre essen a választása. 

Matthew McConaughey 60 kilósra fogyott Ron Woodruff szerepéért.

Todd McFarlane képregényhősének új filmet készítenének, mely feledtetné az 1997-ben készült alkotást (a kritikámat itt olvashatjátok róla). Anno nem járt sikerrel az Ivadék a filmvásznon, így megpróbálnák újra életre kelteni. A forgatást jövőre kezdhetik el, és McFarlane bevallása szerint nem egy nagy költségvetésű alkotást terveznek, hanem megpróbálnak jóval kevesebb pénzből gazdálkodni, és abból kihozni egy brutális horror/thriller filmet. (pl. Dredd)

A főszerepre egy Oscar-díjas színészt szeretnének leszerződtetni, aki nem más, mint Jamies Foxx lehet. 

Todd McFarlane 1992-ben alkotta, illetve rajzolta meg a szuperhőst, aki az Imagine Comics egyik legnagyobb figurájává vált. Többek között olyan képességek voltak a birtokában, mint a halhatatlanság, gyorsaság, emberfeletti erő, vagy az alakváltás.

Steven Segal rezzenéstelen arccal csontokat tör, és pisztollyal keménykedik, majd eléri a célját. A kissé meghízott akciósztár a DVD filmek legaljához adja már csak a nevét, és ezért sokszor kikerül az emberek látóköréből, de talán ez már nem is baj.

Ruslan Drachev, a volt alvilági nagyágyú néhány éve leszámolt az addigi életével, hogy beilleszkedjen az átlagemberek közé. Minden rendben is ment egészen addig, amíg a lányát brutális támadás nem érte. Ruslan elhatározta, hogy még utoljára visszatér az alvilágba, hogy a bosszúja utolérje a támadókat…

Volt idő mikor Segal neve garancia volt a sikeres akciómozira, de ennek már réges-rég vége. Jelen pillanatban azon ügyködik, hogy minél mélyebbre süllyedjen és igazi ZS kategóriás filmekhez adja a nevét. A gyilkosságba hajszolva tipikus példája annak a filmnek, amit az ember nem néz meg önszántából, mert tudja, hogy az esélye annak, hogy jól szórakozzon egyenlő a nullával. No, de akkor mégis miért lesné meg bárki is ezt a filmet?

Nyaralás közepette, az éjjeli órákban, amikor nem tud aludni az ember a forróságtól úgy dönt, hogy bekapcsolja a TV-t és megnézi az első filmet, amit kidob egy adott csatorna. Így történt ez velem, és így jutottam el a Gyilkosságba hajszolva című „műremekhez”.

A film annyira gyenge, hogy nincs egy jelenete se, ami feszültséget vagy bármiféle izgalmat váltana ki a nézőből. Egyszerűen csak telnek a percek, és előre látjuk a következő lépéseket, és nézzük, ahogy Segal nevetségessé teszi magát a filmvásznon.

Szerencsére a játékidő rövid, így hamar átvészeljük az ökörködést. Ezenfelül ha másra nem is, de elálmosítónak jó volt a film, de tényleg semmi többre nem alkalmas. Nem ajánlott megtekinteni. 2/10

Ennyi kiváló színésszel ez a film egyszerűen nem sülhet fel!

Rengeteg olyan horrorfilm van manapság, aminek csak a remake verzióját ismerik (látták) az emberek, mert vagy nem tudják beszerezni vagy nem is tudják, hogy az adott film egy feldolgozás. Wes Craven karrierje kezdetén két olyan filmet is létrehozott, ami mára már a feledés homályába merült és csak a legnagyobb horror rajongók tartják számon. Az a két film nem más, mint az Utolsó ház balra és a Sziklák szeme.

Egy átlagos amerikai család Kaliforniába tart, de útközbe még meg szerettek volna nézni egy aranybányát. A kis kitérő viszont katasztrófába torkollik, mert a kocsi lerobban és a sivatag kellős közepén ragadnak. Az „út” melletti sziklás dombok között tartózkodik néhány szörnyszülött, akik várják a megfelelő pillanatot, hogy lecsaphassanak az ártatlan turistákra…

Wes Craven tehetsége nyilvánvaló volt az első perctől kezdve, de itt még nem volt képes arra, hogy tökéletesen kibontsa azt, amit eltervezett. A Sziklák szeme alapjáraton egy jó horrornak felel meg, de az összképet nézve nem tud olyan hatással lenni a nézőre, mint a rendező későbbi alkotásai, a Rémálom az Elm utcában vagy éppen a Sikoly. Itt még csak azt mutatta meg, hogy a horror műfajban érzi otthon magát és figyelemmel kell követni a pályafutását, mert nagy dolgokat vihet véghez. (Sajnos visszanézve a filmjeit a mesterműtől egészen a zs kategóriáig alkotott)

A film forgatókönyve több sebből is vérzik, de ez valamilyen szinten jellemző volt az akkori időkre, mert szerették félbevágni a jeleneteket, illetve a lezárást úgy megoldani, hogy hipp-hopp vége legyen a filmnek. Az igények mások voltak, és ezért ezt nem mondanám akkora hibának, mintha most csinálná ezt egy író vagy rendező. Ettől függetlenül viszont az kijelenthető, hogy a Sziklák szeme mára már nem képes olyan szórakozást nyújtani a legtöbb embernek, mint mondjuk 30 évvel ezelőtt.

Viszont, ha képesek vagyunk valamilyen szinten elvonatkoztatni a mai filmektől, akkor van rá esély, hogy élvezzük a művet. A történet jó, illetve hozzá társul egy olyan gonosz is, aki a puszta jelenlétével megrémiszti a nézőket. Michael Berryman egy igazi jelenség volt a filmben a kinézete miatt. Sajnálatos módon egy súlyos genetikai betegséggel jött a világra, de ő ahelyett, hogy visszahúzódott volna az emberek elől, a színészetet választotta, és odaállt a kamerák elé és befutott a filmiparban. A későbbi években több horrorban is szerepet kapott.

Eme film esetében, amit még érdemes kiemelni az a sminkelés volt, mert Cravenék nem féltek megmutatni olyan dolgokat is, amik elrettenthetik a nézőket. Miért is tették volna, hiszen egy horrorfilmről beszélünk.

A Sziklák szeme a klasszikus horrorok táborát erősíti, de mégsem mondanám azt, hogy ezt mindenképpen látni kell. De ha az idő engedi, akkor miért ne? 5,5/10

Alfred Hitchcock nevét azok is ismerik, akik nem láttak tőle egyetlen egy filmet sem. Az angol rendező a horrorfilmek koronázatlan királya, és egyben a műfaj továbbgondolója is, hiszen rengeteg újítást köszönhet neki a filmvilág, a néző sereg. Hitchcock legtöbb filmjére alapműként tekintenek a filmszeretők, és akkor is kötelező legalább egyet megnézni, ha nem rajongunk a horrorért és a régi filmekért.

Mitch Brenner egy állatkereskedése megy, hogy kishúgának szerelemmadarakat vegyen, ám az ál-eladónő, Melanie Daniels szórakozni kezd az ügyvéddel, aki végül nem veszi meg a madarakat. Melanie ezután úgy dönt, hogy maga viszi el a férfi lakására a kívánt szárnyasokat, így kocsiba ül és irány Bodega Bay. Ott azonban egy sirály támadásával elindul egy folyamat, mely emberi életekbe kerül…

A Madarak a rendező egyik legismertebb alkotása, bár tény nem a legjobb, de mégis a Psycho mellett ez az, amit a legtöbben felidéznek, ha szóba kerül a munkássága. A Madarak egy rendkívül fura film, mert ha megnézzük az összképet, akkor egy ártatlan, nő-férfi közötti kapcsolat indítja el a történéseket, mely odáig vezet, hogy a story a végtelenségig tart. Mindeközben társadalmi problémákat is feszeget a film. A Madarakról órákig lehetne diskurálni, hogy melyik percben éppen mit szeretne közölni Hitchcock, de ahány ember annyi vélemény is szárnyra kaphat. Ami viszont biztos, hogy a társadalmi összetartásra mutat rá, amikor elszabadul a pokol Bodega Bayben, hiszen az emberek felett eluralkodik a félelem és ez egészen odáig fajul, hogy ahelyett, hogy összetartanának, egyszerűen belekötnek a másikba és bűnbakot keresnek. Ez a legtöbb esetben, a való világban is így lenne sajnálatos módon.

Emellett a gyilkos madarak egy úgynevezett felsőbb erőt is megformálhatnak, hiszen több képkocka is ezt próbálja bemutatni nekünk. A szárnyasok, gonosz démonként csapnak le az égből, és veszik ostrom alá a kicsiny várost. Hitchcock az operatőr segítségével úgy oldotta meg ezeknek a dolgoknak a bemutatását, hogy titokzatos, de mégis felismerhető.

Apropó operatőri munka… A direktor technikai újításai tökéletesen fellelhetőek ebben az alkotásában is, hiszen az úgynevezett Suspense effektet több esetben is felhasználja, hogy az adott jelenetben a feszültség a tetőfokára hágjon. A rendező legnagyobb fegyvere ebben a technikában volt, mert az ijesztő jelenetek helyett a képek, és hanghatások kerítették hatalma alá az embert, miközben nézte a filmet.

Azt a filmet, ami sajnos nem hibátlan, mégpedig a színészi játék miatt. Tudni lehet, hogy 50 évvel ezelőtt a színészi játék nem volt annyira kifinomult, mint manapság, de a minőséget akkor is észre lehetett venni, valamint az ellentétét is. Olyan képet mutatnak magukról a színészek, mintha szándékosan cselekednének logikátlanul. Persze lehet azt mondani, hogy olyan helyzetben, mint amilyenben ők voltak a filmben, sok esetben nem tudná az ember, hogy mit és miért tesz, de itt az összes lépésük rettenetesen rossz volt. Egyszerűen idegesítővé váltak.

A Madarak összességében egy jó film, de akárhogy is nézem az idő próbáját nem állta ki, és a mai néző számára már nem tud felejthetetlen élményt nyújtani, és itt nem a technikai / sminkes elemekre gondolok, mert az érthető, hogy gyengébb, mint manapság. Itt a gond az összképpel van. 7/10