„The World is Yours”

A 70-es években Hollywood újra rákattant a gengszterfilmes zsánerre, aminek hatására az olyan rendezők, mint például Coppola vagy Scorsese, a halhatatlanok útjára léptek. Rengeteg film, és több klasszikus jelent meg ezekben az években, ám az i-re a pontot mégsem a korábban említett két nagyágyú tette fel (persze ízlés kérdése), hanem az a Brian De Palma, aki egy évtizeddel később, egy egész évtizednyi tömény, szirupos produkcióval jelent meg a nagyközönség előtt, hogy a hullámokat meglovagolva, megalkossa minden idők egyik, ha nem a legjobb gengszterfilmjét, a Sebhelyesarcút! Tony Montana átírt minden létező szabályt, és olyan elemi erővel sújtott le ebben a korszakban, amivel Al Pacino-t, egy még magasabb szintre juttatta.

Eredetileg a Scarface, az azonos címet viselő Howard Hawks produkciót szerette volna remakelni, ám a forgatás előtt felvetődött egy olyan ötlet, miszerint el kéne hagyni a 30-as éveket, valamint a sötét és szürke Chicagót, és az egész történetet át kéne helyezni napjainkba (az akkori 80-as évekbe), a kokainnal és hawaii ingekkel dúsított Miamiba. Az újítást a rendező, valamint Oliver Stone forgatókönyvíró is örömmel fogadta, így az előkészületeket már ezek alapján kezdték meg. Ez a korszak egy teljesen más megvilágításba tette az egész gengszterfilmes zsánert. De Palma nem a jól megszokott utat járta be, hanem az amerikai álmot meglovagolva, a kokaint és a „Tiéd a világ” felfogást felhasználva, egy sokkal lazább, véresebb és nyersebb filmet készített, amiben Tony Montana a világ egyik, ha nem a leggyorsabb gengszterkarrierjét futotta be. Az egyik pillanatban ugyanis még egy Kubából érkező hajón láthattuk, a másikban pedig már a villájában szívta fel a kokainhegyeket az asztaláról.

„Megölök én egy komcsit ingyen is, örömmel, de egy zöldkártyáért még ki is belezem.”

Mindez persze furcsa volt az olyan alkotások után, mint például a Keresztapa, ahol lassan, kimérten folydogált a cselekmény. De Palma és Stone itt viszont mindent máshogy csináltak… elfelejtették a szabályokat, csak és kizárólag arra koncentráltak, hogy elhárítsanak minden létező akadályt az Al Pacinoból elszabadult fenevad elől. Az egyedüli, aki szabályokat hozott létre, az maga Tony Montana volt. Egy olyan rendszert épített fel, amiben nem tűrte meg a gyerekgyilkosokat, nem nézte jó szemmel, ha nőket öltek, ha ellene fordultak, vagy a családját terrorizálták. A világ, amelyben Tony élt, egyetlen egy vezetőt volt képes fenntartani, mégpedig saját magát. Olyannyira akarta a hatalmat, hogy szinte bárkit feláldozott érte. Meredt tekintettel nézte azt, ahogy egy láncfűrésszel szétdarabolták a haverját, képes volt kinyírni bárkit azért, hogy zöldkártyához jusson, valamint szófogadóan beállt a sorba, amikor azt látta, hogy van előrelépési lehetősége az életben.

„Én Tony Montana vagyok! Aki velem baszakszik, a legjobbal baszakszik!”

Montana mindvégig hű maradt magához, és a karrierjének a legvégén is ugyanaz az utolsó, nyers alja-ember volt, mint az elején. Nem lett tisztelettudóbb, nem lett megfontoltabb, ugyanúgy a „Fuck” szócska volt a leggyakrabban használt kifejezés a szótárában, mint amikor még csak alig néhány dollárja volt.

A Sebhelyesarcú egy olyan film, ami magán viseli a 80-as évek minden előnyét és hátrányát, nem kíméli a nézőket, képes a legnyersebb megoldásokra, és örömmel folyat el több liter vért is el a kamerák előtt. De Palma és Stone egészen mélyre, a csatorna legmocskosabb és legjobban bűzlő szegletébe helyezték az alkotást, ami minden korábbinál mélyebb szintre taszította a műfajt, no nem minőségben, hanem stílusban tért el a többi felejthetetlen társától. Megunhatatlan klasszikussá vált az idők során, ami nem csak a tökéletes színészi játéknak, nem csak a kiváló rendezésnek és forgatókönyvnek köszönhető, hanem annak a zseniális és laza stílusnak, amivel felvértezték a készítők eme alkotást. Talán kijelenthető, hogy a Scarface remake a lehető legjobb korban (Paul Engemann, Push It To The Limit című száma mindent elárul) és a lehető legjobb színészekkel készült el, ami miatt megismételhetetlen sikert könyvelhetett el magának, Giorgio Moroder bődületesen erős dallamai pedig csak tovább fokozták a Scarface-feelinget.

„Say hello to my little friend!’

Igazság szerint órákig lehetne beszélgetni a film minden egyes percéről, hiszen megannyi érdekesség (pláne, ha szeretted a GTA Vice City című játékot!) és klasszikus elem tarkította a játékidőt, ami felett egyszerűen nem lehet szemet hunyni. Egy dühtől és mérhetetlen energiától duzzadó explicit gengszter-mozi lett a Sebhelyesarcú, ami nem csak egyszerűen szórakoztat, hanem megbotránkoztat, pofán ver és megrugdos. 10/10

Ridley Scott filmjeinek soha nem a feszes tempó és a sodró lendület volt a fő jellemvonása, sokkal inkább a lassú, megfontolt építkezés, mely ha nem is elemi erővel ragadja magával a nézőt, mégis a székbe szögezi és nem ereszti a Scott-féle minimum kétórányi játékidőre. Ilyen egyik személyes kedvencem, az Amerikai gengszter is: mint egy hosszan elnyúló, nem túl meredek domb, melyen sétálva észre sem veszed és máris a tetőponton vagy, majd ugyanilyen komótos tempóval leérsz az aljához. És a végén jóleső érzéssel kifújod magad, mert egy hosszú, kellemes, tartalmas sétának ilyennek kell lennie.

Vannak filmek, melyeket a díjszezonok idejére felkapnak, jobb esetben bezsebelnek pár szobrot is, aztán szép csendesen kikopnak a köztudatból. Valami ilyesmi történt A kárhozat útjával is, melyet legjobb film Oscarral nem jutalmaztak, néhány jelölésig azonban eljutott, melyek közül végül az operatőr vihette el a szobrot a 2003-as gáláról. Nem mai darabról van szó, de nem az idő vasfoga az, ami meglátszik rajta. Sam Mendes filmje a maga idejében is inkább egy valamivel több, mint korrekt film volt.

A rendező később más zsánerben is kipróbálta magát, de ahogy a Bőrnyakúak is inkább egy háborús filmbe ágyazott dráma lett, A kárhozat útja se a műfajspecifikus jegyekre koncentrál. Mendes a személyes tragédiák és emberi kapcsolatok ábrázolásában remekel, így ebben a filmben is az apa-fiú viszonya van előtérben, mely végül egy felnövéstörténetben csúcsosodik ki. Az, hogy egy fiú szemszögéből lehetünk tanúi a gengszterélet velejáróinak, jelzi, hogy nem tipikus maffiafilmmel van dolgunk. Itt viszont egyáltalán nem babonázza meg a srácot a bűn világa, mint a Nagymenőkben. A tizenkét éves Michael fülébe öccse ülteti el a bogarat, mikor rákérdez, hogy apjuk mivel keresi meg a betevőjüket. A kíváncsiságtól hajtva egyik este elbújik a kocsiban és tanúja lesz, amint apja társaságában Connor (Daniel Craig), aki nem mellesleg a főnök fia elkövet egy gyilkosságot. Természetesen lebukik és az erősen szociopátiás tüneteket mutató Connor csapdát állít az idősebb Michaelnek (Tom Hanks) és lemészárolja annak családját. A két Michaelnek viszont sikerül megmenekülni. A főnök dönt és nem a fiát öleti meg, hanem az ekkorra már bosszúhadjáratba fogott Michel nyomába küld egy bérgyilkost (Jude Law). Megkezdődik hát a macska-egér harc a túlélésért és a bosszúért.

Johnny Clay (Sterling Hayden) frissen szabadult bűnöző, aki rögtön bele is fog egy újabb nagy dobás előkészületeibe, hogy aztán bájos barátnőjével vígan, gondtalanul szórhassa a pénzt. A terv egyszerű, ki kell rabolni a helyi lóversenyirodát. A teljesség igénye nélkül, a gyorsan összeverbuvált csapatban van beteg feleségén segíteni próbáló öregember, adósságtól sújtott korrupt rendőr, egy kétes előéletű farmer, illetve a lóversenypálya beépített embere, George Peatty (Elisha Cook Jr.). Johnny figurája mellett rá irányul a legtöbb figyelem a játékidő szűk másfél órája alatt. Ő az, aki az igazi szürke, az élet minden területén vesztes kisembert személyesíti meg, aki így végre kiutat lát a mókuskerékből, illetve zsarnokoskodó feleségének is megmutathatja, hogy igenis a sarkára tud állni. A nő amolyan noirokban kötelező femme fatale-ként van jelen, így már rögtön az elején nyilvánvalóvá válik, hogy ha bármi rosszul fog elsülni, ahhoz neki köze lesz. Az amúgy jól megtervezett akció során aztán több dolog is rosszul sül el.

Stanley Kubrick harmadik nagyjátékfilmje nem más, mint egy film noir, heist film egyveleg, a lehető legprofibban kivitelezve. A cselekmény nagy része az akció előkészületeiről szól, de mivel a film elég rövid, illetve folyamatosan ugrálunk térben és időben, így egy percre sem válik unalmassá. Az ekkor mindössze 28 esztendős, de előző két filmje révén már a közönség és a kritikusok által egyaránt elismert direktor első adaptált munkája ez. Lionel White Clean Break című regénye szolgált alapul, melyet a rendező jó szokásához híven alaposan megváltoztatott (lásd még: Ragyogás). A könyv cselekménye lineárisabb, illetve a befejezés is más lett, igazán nihilista, fekete humortól sem mentes, melynek láttán minden bűnfilm rajongó elégedetten csettinthet. A változások mindenképpen a film előnyére váltak. A non-lineáris cselekményszövésnek hála a Gyilkosság a mai nézőt is képes a képernyő elé szegezni, megjelenésének évében pedig igazán újszerűnek hathatott, nem mellesleg nyilvánvalóan nagy hatással volt egy Quentin Tarantino nevű videotékás srácra, aki aztán ezen a narratív megoldáson felbuzdulva elkészített két viszonylag ismert gengszterfilmet a 90-es évek elején.

A színészek remekül hozzák karaktereiket, egytől egyig érdekes figurákat látunk és a köztük lévő kapcsolatok, konfliktusok is remekül vannak ábrázolva. Említést érdemel az operatőri munka is, láthatunk olyan beállításokat, illetve kameramozgásokat, amik a fentiekben felsorolt pozitívumokkal együtt teljesen elfeledtetik velünk, hogy egy 60 éves filmet nézünk. Kubrick ezzel már jelezte, hogy később egy kompromisszumokat nem ismerő, innovatív filmes atyaúristenné fog válni.

Ezen a ponton pedig meg kell említenem egy apró érdekességet, ami már a film első megtekintésének alkalmával is szemet szúrt, és mivel nagyon megörültem neki, így muszáj megosztanom veletek. Van egy kétszer is előforduló snitt, amiben a kamera oldalról leköveti egy-egy szereplő útját a bárpultig, majd ott megpihen egy rövid időre, mindezt vágás nélkül. Ugyanez a beállítás, illetve kamerakezelés pedig a Ragyogásban is - amit immár másodszor hozok összefüggésbe a tárgyalt alkotással -  tetten érhető, aki látta, annak garantáltan be is ugrott, hogy miről beszélek.

Összegezve tehát, a Gyilkosság Kubrick, a film noir, illetve a heist filmek rajongóinak kötelező darab. De ma is frissnek ható megoldásai miatt azok is nyugodtan tehetnek vele egy próbát, akik netán ódzkodnak a régi, mi több fekete-fehér filmektől, gondolván, hogy eljárt felettük az idő, unalmasak, bla, bla, bla... De igazából nem is akarok győzködni erről senkit, mert aki így gondolja, az úgyis menthetetlen, mint Red Lightning.

8/10

Maffiahét a blogon! 7 nap, 7 kritika, 7 szerző és 7 klasszikus.

Sergio Leone és Ennio Morricone. Nevük leírása után szinte érzem a vadnyugat tikkasztó hőségét, hallom a távolban felcsendülő szájharmonika hangját, s látom, ahogyan egy borostás idegen közeledik a város felé. A kép kissé csalóka, hiszen 1984-es munkájuk más helyszínre és más korba kalauzol el minket, de mindezt egyáltalán nem a minőség rovására teszi.

Tom Cruise jól döntött, mikor inkább ötödszörre is Ethan Hunt bőrébe bújt, pedig eljátszhatta volna Guy Ritchie új filmjében Az U.N.C.L.E emberében Napoleon Solo figuráját is.

Az HBO múlt évben bemutatott saját gyártású sorozatát a kritikusok és a nézők is egyaránt szerették. Nic Pizzolatto a louisiana-i vidék country dalok által felvázolt idilli képét komor hangulattal, nihilista filozófiával és okkultista csoportok rémtetteivel rombolta le. Noha az új évad teljesen más helyszínen játszódik és a történetszálat tekintve sem kapcsolódik tavalyi társához, megkerülhetetlen, hogy a régi etap ne kerüljön szóba. Mindenesetre antológia lévén új nézők is bekapcsolódhatnak.

Guy Ritchie karrierje álomszerűen indult. Első filmjével rögtön sikerült beverekednie magát a kortárs angol filmművészet kiemelendő alakjai közé, ráadásul második alkotásával már a nemzetközi porondon is ismertté vált. Ezt követően a fokozatosan emelkedő elvárásoknak sajnos nem tudott megfelelni, hovatovább a 2000-es évek közepén két igencsak gyenge produkciót követően könnyedén a süllyesztőbe kerülhetett volna. Nehezen, de kikecmergett a gödörből és mostanra már újra komoly névnek számít a szakmában, akitől joggal várhatunk emlékezetes filmeket. A helyzet ismerős, a különbség csak annyi, hogy ezúttal, ha nem is maradéktalanul, de sikerrel járt.