Ismét egy csokornyi villámkritikával szolgálok nektek, tudjátok, ez az eredménye annak, amikor a lusta blogger csak nézi-nézi a filmeket, de... lusta. Alább röviden értekezünk mesterséges intelligenciáról meg intelligens mesterségről, kicsit mindig be-beszólva az álomgyárnak, mert megtehetjük. Ahogy korábban is, a címekre kattintva olvashatjátok a blogon korábban megjelenő írásokat a filmről.

Ex Machina

Egy szó, mint száz: nálam eddig az év filmje! Ilyen okosan felépített, gördülékeny, beszélgetős sci-fit régóta nem láthatott a nagyérdemű. Alex Garland első rendezése igencsak kényelmetlen, mégis zseniális jövőképet fest a minden képzeletet meghaladó mesterséges intelligencia születéséről. A főszereplő hármas borzongató interakciói, a hideg képi világ és a film elejétől érzékelhető, háttérben megbújó, de közelgő katasztrófa végig sakkban tartják a nézőt, akiben a játékidő letelte után csak erősödik az érzés, hogy Hollywood-ot talán először földig kéne rombolni, hogy aztán az újjászülető amerikai mozgókép-iparban jobb eséllyel forduljanak az ilyen és hasonló filmötletek irányába.

8,5/10

Chappie

Pláne, ha ellenpontként itt van a hasonló témát kapirgáló, de látványfilmként eladott és amúgy bűnrossz Chappie. A film, amiben a konzervdoboz kinézetű főszereplő karaktere szimpátiánk helyett legfeljebb szánalmunkat nyeri el, mely (nem is olyan nagyon) titokban sokkal inkább az egykor sci-fi forradalmárnak kikiáltott rendező, Neill Blomkamp-nak szól, akit a District 9 óta menthetetlenül beszippantott az álomgyár és már a második NAGYON OKOS, NAGYON FONTOS TÁRSADALMI KÉRDÉSEKET boncolgatni látszó, egyébként történetileg és megvalósításában is ötlettelen és jellegtelen blockbustert teszi le az asztalra.

5,5/10

Mad Max: A harag útja

Szégyen fejemre, de csak a napokban jutottam el odáig, hogy megtekintsem George Miller idei tombolását, melynek kedvéért megszületett a bekezdésben látott szóvicc. Persze az "intelligens mesterség" még nagyon visszafogott leírás az idős rendező munkásságáról, aki olyan szinten árazta be a hollywood-i blockbuster-készítési tendenciákat, hogy a nagy stúdiók vezetői valószínűleg azóta is törésdinamikából vesznek különórákat a fizika-korrepetáláson. Új dolgokat nem is nagyon tudok kiemelni a mű kapcsán, a filmben soha nem látott erősséggel (és minőséggel) ábrázolt feminizmus, a szenzációs kameramozgások és a mindent elsöprő látvány mellett mégis maradt némi elhanyagolható rossz íz a számban, ugyanis az üldözéseken kívül eső, három percnél hosszabb dialógusok alatt általában azon kaptam magam, hogy unom a látott képsorokat és inkább kicsit előreugornék a hajsza folytatásáig. Bocsánatos bűn...

8,5/10

Az óra indul: “százezer utca van ebben a városban. Nem kell tudnia az útvonalat. Mondjon egy időt és egy helyet, cserébe kap tőlem öt percet. Ha ez idő alatt bármi történik, állok a rendelkezésére. Akármi történik utána, onnantól magára van utalva. Érthető? Rendben. Ezen a számon nem ér el többet” - egyszerű, de minden kétséget kizáró szabályok mentén dolgozik a bűnözők taxisa, azaz a névtelen sofőr (Ryan Gosling), de ahogyan az lenni szokott a filmekben, az ő élete is száznyolcvan fokos fordulatot vesz.

A hónapban ünnepelte a filmes világ a 116. születési évfordulóját az egyik legzseniálisabb rendezőnek, Alfred Hitchcocknak. Bár Oscar-díjat hivatalosan egyszer sem kapott (bár kijárt volna neki), az Akadémia később mégis megajándékozta őt egy életmű-díjjal, amit ő a gála történetének legrövidebb köszönőbeszédével hálált meg („Thank you!”). Életműve mindmáig népszerű a filmművészet kedvelői között.

Ha valaki látott már Hitchcock-filmet,az  pontosan tudja mire gondolok, amikor azt mondom, a feszültségkeltés magasiskolája. Mert igaz ugyan, hogy a Mester az 1930-as évek derekán robbant a köztudatba (bár alkotásait előtte is sokan szerették), és az emberek igénye a filmek és a feszültség terén azóta mérföldeket nőtt, filmjei még a mai nézők számára is járhat olyan izgalommal, amit utána napokig nem tud kiverni a fejéből.

Alfred Hitchcock eredetileg brit származású volt, filmes karrierjét is ott kezdte némafilmesként. Már akkor lételeme volt a kísérletezés és az újítás a vásznon. Tipikus európai filmesként sosem félt egy kicsit mindig többet hozzáadni műveihez, de közben remekül adagolta saját személyiségét is. Ez volt az, ami őt naggyá tette a film és a thriller világában, amit tulajdonképpen ő teremtett meg, majd formált élete végéig. Ez a finoman kísérletezgető attitűdje akkor sem szűnt meg, amikor Amerika felfedezte őt, majd ott folytatta pályáját. Hollywoodban teljesíthette ki önmagát és karrierjét. Az ő nevéhez kapcsolhatók a suspense, vagyis amikor a szerző megmutat valamit a nézőnek, de a szereplő nem tud róla,
 és a vörös hering –amikor a történet fő cselekményszálát hirtelen elvágja, és egy új kevésbé lényeges, de az első szálhoz valamilyen formában köthető történetet visz tovább– nevű profi feszültségkeltő elemek.
A másodikra a legnépszerűbb példa az 1960-as Psycho, ami minden Hitchcock- és thrillerkedvelőnek kötelező darab. A híres zuhanyzós jelenetről túlzás nélkül állíthatjuk, hogy korszakalkotó elem a filmvilágban, másrészről pedig ez alatt az 55 év alatt olyan népszerűségre tett szert, hogy számtalan filmben tesznek rá utalásokat, ha mással nem is, a jellegzetes vérfagyasztó hangeffektjével. Ráadásul ez az a jelenet, amely más irányba tereli a cselekményt, így kapcsolható a vörös heringhez.

De tisztázni kell, hogy a thriller nem egyenlő a horrorral. Igaz, hogy mindkettőnek a fő célja a borzongás, és a félelemkeltés a nézőben, csak épp másképp tálalva. Míg a horrorban inkább a látvány nyújtja a kellő feszültséget, addig a thrillerben a történések, a film tartalmi adottságai.

Filmjeiben amellett, hogy mindig hozott valami újat, mellette saját stílusát is ízlésesen sikerült belekomponálnia. Alkotásait kellő mennyiségű humor jellemzi, amely tökéletesen egyensúlyozik a rengeteg feszültség mellett, csak annyira oldja azt, amennyire szükséges. Például legutóbb Az ember, aki túl sokat tudott című filmjét láttam, és kimondottan tetszett az a jelenet, amikor a McKenna házaspár  utazásuk során próbálnak megküzdeni az eltérő kultúrákkal és szokásokkal, miközben épp egy különös viselkedésű férfi kilétét próbálják kinyomozni.
Ugyanehhez a műhöz szorosan kapcsolható az a feszültségkeltő elem, ami jelen esetben egy csaknem 10 perces zenemű amely a történet tetőpontjánál hangzik el, és ez alatt nem hallunk sem beszédet, sem egyéb zajokat, csak a szereplők eszeveszett futkosását látjuk, ahogy próbálják menteni a menthetőt. Az egész konfliktus egy cintányér zendülésre éleződik ki maximálisan, amely a darabnak szinte a végén hallatszik, és egészen addig halmozódik a feszültség úgy a nézőkben mint a szereplőkben.

Hitchcock amellett, hogy minden művében jól adagolja a történetet és a feszültséget, stílusához szorosan hozzátartozik, hogy legtöbb filmjében két szálon fut a cselekmény: a történetben felmerülő konfliktus megoldása közben mindig ott lapul egy szerelmi szál is, és a kettő tökéletesen kiegészíti egymást. Szereplőit sosem mutatja be a kelleténél jobban, csak amennyi a történet szempontjából fontos.
Érdekesség róla, hogy szerette saját magát is megmutatni a vásznon, így több filmjében is felbukkan, de mindig csak néhány pillanatig láthatjuk, szinte csak befut, meg kifut.

A Mester tehát rengeteg szempontból írta be magát a filmtörténelembe, és neve mind a mai napig hatalommal jár, sőt már fogalommá vált az idők során.

I'm a motherfuckin' beast

A fenti mondatot nem a filmből, hanem a főcímlista alatt elhangzó Beast c. számból idéztem, mert meglepően jól pozícionálja magát az alkotást, mivel Antoine Fuqua (Kiképzés, A védelmező) új filmje nyersebb, durvább és keményebb műfaji társainál. Ugyanakkor a nyitójelenetben is felkonferált fékezhetetlen fenevadra egészen a mű utolsó harmadáig várnia kell a nézőknek. Addig be kell érniük egy bokszoló középszerű családi drámájával.

Talán az idősebbek közül többen emlékeznek a Chevy Chase főszereplésével készült vakáció filmekre a ’80-as évekből. A Családi-, Európai-, Karácsonyi -, valamint a ’97-ben elkészült utolsó rész, a Vegasi vakációnak hazánkban valószínűleg nincs akkora kultusza, mint Amerikában. Idén került a mozikba a folytatás, mely valljuk be, nem fogja visszaszerezni a széria régi dicsőségét.

Az eredeti részek kisfiúja, Rusty Griswald (Ed Helms-Másnaposok) már felnőtt. Mindene megvan, amit egy férfi csak akarhat: szép feleség (Christina Applegate-Egy rém rendes család) és két fiú (Skyler Gisondo, Steele Stebbins). Mégsem elégedett teljesen, hiszen a két kölyök folyton egymást hecceli, a házassága pedig kihűlt. Tehát nem is jöhetne jobbkor az isteni szikra, az idei nyaraláson a család elautózik Walley Worldbe, egy hatalmas vidámparkba. Azért ide, mert kisfiú korából csak szép emlékei vannak erről a helyről.

Főszereplőink, a Griswald család csupa szerethető karakterből áll. Igazából ők viszik el a hátukon a filmet, és nem a humor. Ed Helms a családjáért élő apát alakít, aki csak azt szeretné, ha ők is jól működő társaságot alkotnának. A lehető legtöbb időt igyekszik velük tölteni, és csak a jó szándék vezérli, amikor kitalálja a nagy utazást. Kicsit lúzer figura, akinek tetteit hiába vezérli a jószándék, a legtöbb esetben sajnos nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan eltervezi. Chistina Applegate (sajnos ma már kevés az ilyen szépen és méltósággal öregedő sztár Hollywoodban) anyuka figurája kicsit belefásult a szürke hétköznapokba, a gyereknevelésbe, és úgy érzi, a házasságából is eltűnt a tűz. Leghőbb vágya eljutni Párizsba, mégis belemegy a nagy családi vakációba. A két fiú kapcsolata nem túl jó, a kicsi folyamatosan piszkálja a bátyját. Ő a család megmondó embere, amit persze sűrű káromkodások közepette tesz. A nagyobbik gyermek kicsit érzelgős, több naplója van, mint egy lánynak, viszont remek gitáros.

Tehát adott egy diszfunkcionális család, mely élete eddigi legnagyobb kalandjára indul. Aki volt már nyaralni, az tudja, hogy mennyi minden történhet. Nekünk pl. veszett már el lakóautó kulcsunk, bankkártyánk, romlott el autónk, én ültem már bele medúzába. Szóval a nem túl eredeti alapötlet egész jól működik, hiszen a legtöbb család őrizget jobb-rosszabb emlékeket nyaralásról, akár fényképeken megörökítve is. A film elején és a stáblista alatt nagyon ötletesen és humorosan használják fel a különböző családi nyaralásokon készült fotókat.

A mellékszereplők között találjuk az igazi húzóneveket, hiszen két nagyon jól menő franchiseból is sikerült színészeket megnyerni. Thor, alias Chris Hemsworth macsósága jól láthatóan a női nézőknek szól, akik egy-két jelenetnek valóban örülni fognak. A The Walking Dead Darylje, Norman Reedus a sorozatbeli szerepéhez hasonló figurát alakít. Rajtuk kívül Charlie Day (Felhőtlen Philadelphia; Förtelmes főnökök) is beugrott egy rövidebb, de annál emlékezetes szerepre. Az ő karaktere tényleg viccesre sikerült.

Vígjátéki mivoltában azonban nem igazán izmos. A poénok nem viccesek, inkább csak kényszeredetten nevetünk rajtuk. Lehet, hogy velem van a baj, de nem szeretem a testi poénokat és az alpáriasságot. Azt meg pláne nem, amikor előre ki lehet találni, hogy mi lesz a poén. Sokkal jobban élvezem a fanyar angol -, vagy csak a franciákra jellemző meghatározhatatlan humort. Nemhiába, európai vagyok. Sajnos úgy tűnik, hogy az amerikaiak az utóbbi években elfelejtettek jó vígjátékokat készíteni. Ez persze nem azt jelenti, hogy csak ilyen fajta humor jelenik meg a filmben, de sajnos ezek vannak többségben.

A 2015-ös Vakáció mégis nézhető film, végig izgulhatunk hőseinkért. Akiknek szükségük is lesz rá, hiszen megállás nélkül történik velük valami. Már az elindulás sem döccenőmentes, ugyanis nem a hosszú útra legalkalmasabb autót sikerül kikölcsönözniük, hanem egy albán gyártmányt nagyon érdekes funkciókkal ellátott távirányítóval. A készítőknek a járműben levő potenciált meglepő módon egész poénosan sikerül kiaknázniuk..

Az eredeti filmek Griswald házaspárja is kameózik egy rövidet. Legsajnálatosabb szegmense a filmnek Chevy Chase. A szebb napokat megélt színész hozzá méltatlan karakter (az ügyefogyott nagypapa) bőrében tér vissza a mozivászonra, akinek a viccesnek szánt pár perces jelenlétén nevetnünk kéne. Kedves készítők, tényleg csak ennyire futotta? Chase nevéhez olyan filmek társíthatóak, mint az Óvakodj a törpétől; a Pénz áll a házhoz vagy a Kémek, mint mi, most viszont inkább csak kínos a szereplése. Beverly D’ Angelo (a Hair Sheila-ja) nagymamája még jelentéktelenebb, szinte nem is látjuk az arcát, ha mégis, akkor is csak messziről.

Ha nincsen semmilyen elvárásunk, és bírjuk az ilyen fajta humort, akkor jó szórakozás lehet a Vakációt. AzGriswaldok újabb generációja szerethető, a kalandjaik és megpróbáltatásaik egy része bárkivel megtörténhet, aki nyaralásra adja a fejét és kilép az ajtón. Ráadásul minden generáció megtalálhatja azt, akivel azonosulhat. A tini fiúk a randizás világába újonnan belépő idősebb gyerekkel. A felnőttek is magukra ismerhetnek, hiszen nem lángol minden házasság mindig a legmagasabb hőfokon, és néha még a családtagok is széthúznak. Akiknek van testvérük, azok meg könnyen beleélhetik magukat a rosszcsont bőrébe. 5/10

Kifejezetten stílusos megjelenéssel ruházták fel annak idején az IO Interactive fejlesztői első játékuk főszereplőjét, s a folytatásokra a Codename 47 könnyedebb és felszabadultabb játékmenetét is sikeresen fejlesztették tovább, ezáltal a remek koncepcióból egy komplex, sokoldalú szórakozást nyújtó szériává nőhette ki magát a Hitman. Értelemszerű, hogy a filmstúdiók lelkesen próbálják fejős tehénné alakítani a bérgyilkos nagy sikerű kalandjait, de arra már nem tudok racionális magyarázatot adni, miért nem tanultak a 2007-es bukásból...

Tematikus hetünk végéhez közeledvén jöjjön a gengszter-biográfiák egyik legfontosabbnak tartott alapműve, a megboldogult Henry Hill tételmondatából faragott csaknem két és fél órás dicshimnusz, mely csak így, félévszázados portfóliójú rendezőjének legutóbbi instant klasszikusa után esik le igazán mennyire egy stabil, de még bőven fejlődőképes gengszterformula volt a 90-es évek hajnalán.

Hollywood egyik legszerethetőbb mosolyú, ráadásul folyton a földkerekség legkegyesebb maffiatagjaként pózoló direktora, Martin Scorsese még eme dicsőítő barokkos körmondat ellenére sem az egyik legkedveltebb alkotóművészem, viszonyunk mégsem haragos, csupán csak úgy alakult életutunk, hogy amikor azok keresztezték egymást, én magam kevésbé voltam az a közvetlen fajta. Nem úgy, mint Scorsese talán legbeváltabb zsánere, mely úgy definiálja őt, ahogy azt nem tudom már kellő túlzással szemléltetni. Hosszas, de nem vonagló, évtizedeket átívelő gazember-históriái közül úgy éltettem anno a Wall Street farkasát, mintha példa nélküli csúcsokat ért volna el, pedig már akkor újra kellett volna néznem a Nagymenőket, hogy rájöjjek: közel azonos hozzávalókból készült e két remek film, és noha a recept 2013-as újragondolását ugyan nagyobb teljesítményként könyveltem el, jelenlegi alanyunk hozzáállása a korának gengsztermiliőjéhez roppantmód kivételesnek bizonyul.

Egymondatos szinopszis: „Henry Hill (Ray Liotta) amióta csak az eszét tudja, gengszter akart lenni”. Tökéletes tételmondata egy műnek, mellyel tisztázza a játékszabályokat – azaz hogy ő diktálja azokat. Egy durva, történetileg is jelentős képi sokkal indul az első jelenet, teljesen kontrasztos narrációval, amivel a filmet átható üzenet erkölcsi töltetét sem kívánja ennél szélesebbé tenni, elvégre egy gengszterfilm célja sehol sem a népokítást foglalja magába.

Nem tartalékolja hosszasan Scorsese a legnagyobb aduászát, mégpedig az ikonikus szereposztást, mely anélkül teremt pompás dinamikákat, hogy sokat teketóriázna az erőviszonyokon: semmi mesterkélt disztingválás a jellemek között, ránézel az önmagukat „goodfellas”-nak becéző császárokra, és már mindhármuk arcvonása is elég ahhoz, hogy tudd: Ray Liotta a könnyen elcsábuló, mégis eltökélt, perfekcionista karrierista, Robert DeNiro már azelőtt az a félrecsavart szájjal bólogató, a felszínen babusgató, legbelül mégis ördögi vadállat, akit egy Reviczky örökre csak félreszabni tudna, Joe Pesci pedig a szicíliai temperamentum két lábon járó, mégis egyfrázisos meghatározása. Nem tisztán róluk szól a történet, nem is úgy tűnik, mintha őrájuk összpontosulna minden energia, de pont ez a szép ebben a scorsesei tudatos forgatagban, ahogy az elején még ugyanolyan természetességgel mozgó figurák csupán csak hirtelen mozzanatok útján válnak meghatározó cselekményformálókká.

Hogy mikre képes még a Nagymenők? Olyan játszi könnyedséggel tartós egésszé kovácsolni ezt az olykor nagyléptű kronológiát, hogy ehhez képest az ennél rövidebb idősíkokat felölelő műfajtársak sem képesek elég koherensek lenni. Mindezt bármiféle görcsösség nélkül: családalapítás, addikció, kurvák, bármi más akképp lép be a történetbe, hogy mindezek talán egy melodrámában nagyobb hangsúlyt kapnának, csak ezek éppen hogy a gengszterlét evidens velejárói, és millióan meséltek már róla, szóval te sem várhatod el Scorsesetől, hogy a szádba rágjon mindent, ami kívül esne a komfortzónádon.

Ha már a komfortzónánál tartunk: talán mert még csak a 90-es években jártunk, vagy mert Scorsese még csak éppen ismerkedett a magas költségvetés adta felelősségtudattal, esetleg mert a szűken vett műfajban ez volt az első szárnypróbálgatása, de talán mert nem is így akarta. Mégis, annak tudatában, hogy a fehérgalléros bűnözők diktálta fordulatszám és Jordan Belfort (kreált) adrenalinbombájának hatósugara mindent letarolt globális szinten, a Nagymenőkben még nem volt benne az a kraft, mint amit 23 év múlva DiCaprio mifelénk prezentált. Ennek ellenére iszonyatos autentikusság szorult a múlt évezredi gengszterfilmek egyik igazán definitív alkotásába. 8/10

„Máma nagyon hullámzanak az érzelmek.”

Amerika a szesztilalom idején. Angelo „Franco” Provolone apja halálos ágyánál azt a felelőtlen ígéretet teszi, hogy jó útra tér. Erre pedig nagyszerű alkalma nyílik, amikor lehetősége lesz betársulni tőkésként egy bankba. Azonban a nyugisnak induló nap teljesen kifordul magából pár nőszemélynek, a szerelmes könyvelőjének, a nem az eszükről híres alkalmazottjainak, egy beszédtanárnak, az öltöny készítőinek és egy-két fekete táskának köszönhetően. Ha mindez még nem lenne elég, akkor a rendőrség is felfigyelt arra, hogy milyen csend van körülötte, és úgy gondolják, hogy biztos készül valamire. A gengszterek világában pedig a túl nagy csend kelti fel a figyelmet.

Amikor kiderült, hogy gengszter hetet tartunk, és mindenki egy maga választotta filmről írhat a témában, rövid gondolkodás után Aki legyőzte Al Caponét helyett ezt az 1991-es alkotást választottam. Emlékszem, egy sárga Kodak VHS-en volt meg nekünk. A kollégiumi éveim alatt volt olyan időszak, amikor egy héten keresztül minden nap megnéztem, egyszerűen nem tudtam megunni. Még mindig tudok idézni belőle.

A színészek többségében általában él a vágy, hogy több műfajban is kipróbálják magukat. Stallone az Oscaron kívül még az Állj, vagy lő a mamám! 1992-es akcióvígjátékkal próbálkozott, de sajnos mindkettő elhasalt a mozi pénztárakban. Az utóbbi film annyira rossz fogadtatásban részesült, hogy 3 Arany Málna-díjat is kapott, Stallone pedig a legrosszabb filmjének tartja. Így végül visszatért a már jól bevált műfajhoz.

Az Oscarban Sly valósággal lubickol a változni akaró gengszterfőnök bőrében. A sok akciófilm után jól áll neki ez az igazán testhez álló szerep. Tekintélyparancsoló figura, akinek egy-egy kézmozdulatából elhisszük, mennyire veszélyes lehetett régen, amikor még fegyvere is volt. Mindig sikerül türtőztetnie magát, pedig sokszor egy hajszál választja el attól, hogy felrobbanjon vagy kárt tegyen valakiben. Az események előrehaladtával egyre többször szembesül a ténnyel, hogy minden próbálkozása ellenére is lehet, hogy meg kell szegnie az apjának adott szavát.

John Landis (Blues Brothers, Szerepcsere, Kémek, mint mi, A három amígó, Amerikába jöttem) rendezőnek a '90-es évek húzónevei közül többek között olyan színészeket sikerült megnyernie a mellékszerepekre, mint Ornella Mutti, Chazz Palminteri, Tim Curry, Linda Gray vagy Kirk Douglas. A film egy francia színdarab újragondolása. A franciák 1967-ben Luis de Funes főszereplésével elkészítették a saját verziójukat, amelynek egy üzletember a főhőse, a problémák viszont szinte ugyanazok.

„Hagyd már abba a válogatást, mert ő már a harmadik vőlegényed ma délelőtt, és még nincs fél 12.”

Az események fő mozgatórugója a szerelem. Emiatt nagyon sok szereplő keveredik bajba, illetve olyan is akad, aki nem is akart a részese lenni az egésznek, de Franco nagyon meggyőző tud lenni. Számos önkéntes Cupido alakítja a szerelmesek útját, ki-ki a saját érdekeinek megfelelően. Egyes szereplők számára a Provolone ház egyre inkább fullasztó légkörűvé válik, és leghőbb vágyuk lesz, hogy kijuthassanak. A film nagyon ügyesen használja a helyzetkomikumokat, jól építi be dr. Pool, a beszédtanár nyelvtani megjegyzéseit is, sokszor kabaréra emlékeztet, számos mondata pedig hamar szállóigévé vált.

„Hadd maradjak főnök, ha kimegyek, elveszítem a fonalat…”

Az eredeti történet színdarab volta miatt itt is egy helyszínen, a Provolone házban játszódnak az események. A film végig feszes marad, nincs benne üresjárat. Franco egy szusszanásnyi időt sem kap a gondolatai rendbetételére, végig figyelnie és résen kell lennie, hogy hamar kitalálja, mi legyen a következő lépés. Nagyon ügyesen oldja meg a legváratlanabb problémákat is, bár ez sokszor szinte lehetetlennek tűnik. Végig szurkolunk neki, hogy tartani tudja a szavát, bár a mi számunkra is sokszor úgy tűnik, hogy már nincs tovább.

Sok vicces helyzetből építkezik a történet, nagyon ötletes például az, hogy a gengszterek végzik a ház körüli munkákat: teljesen magától értetődőnek veszik, hogy ők dagasztják a kenyeret, pitét sütnek, dinnye gömböket készítenek, lazacot füstölnek vagy ezüstöt tisztítanak. A mellékszereplők egytől egyik emlékezetesek, viszont kiemelkednek közülük a Finucci testvérek, Aldo vagy Connie, a mozi történet legérzőbb szívűbb gengsztere. Mindegyikük nagyon szerethető karakter.

A rendező remekül használja a '30-as évekbeli filmek hangulatát. A ruhák, a díszlet mind hozzájárul ahhoz, hogy visszacsöppenjünk a korba. Még korabeli autókat is használnak, amik igen impozánsak és jó megcsodálni őket. A ’90-es években a gengszterfilmek virágkorukat élték, elsősorban a Casinonak, a Nagymenőknek vagy a Ponyvaregénynek köszönhetően.

Az Oscar sajnos a remek sztori, és a neves színészek ellenére megbukott, viszont később kultuszfilm lett, nem érdemtelenül. Nem említhető egy lapon a nagy gengszterfilmekkel, de a maga nemében ez is egy remek kis film. Ha szeretnénk egy jót szórakozni, nem állnak távol tőlünk a kicsit fárasztóbb angol humorra hajazó beszólások és párbeszédek, illetve szeretjük a kosztümös filmeket, akkor az Oscart mindenképpen érdemes megnéznünk. 10/10