Nem tudom mennyire kell bemutatnom a Doors nevű együttest, és énekesét Jim Morrisont, aki a ’60-as évek egyik emblematikus alakja volt. A „Gyíkkirály” Morrison egyszerre volt tomboló, sokakat megbotránkoztató, fellépéseiről hírhedt alkoholista és drogfüggő, de ezen kívül mélyen érzékeny lelkületű hippi, és egyfajta avantgárd költő. Ez a kettősség adta meg azt az egyediséget, ami körüllengte az egész zenekart, és amiben Morrison korai halála (27 éves korában, ami a kor más idoljaival is megtörtént) is nagyot dobott. Ezt a legendáriumot és a korszellemet akarta, az akkor már többszörös Oscar díjas Oliver Stone megragadni, ami sajnos csak félig sikerült neki.

Három gazdag budapesti, kik jólétükre nagy eséllyel nem becsületes munkával tettek szert, illegális vadászatra indul a Kárpátok erdejeibe, egy kis hegyi falucska mellé. A romlott ribanc ügyvédnő, akinek a játékidő ötödik perce után minden jóérzésű néző lekavarna egy emberes sallert, az elnyomott, frusztrációval torkig töltött férj, aki szintén ügyvéd, valamint legjobb ügyfelük, egy ficsúr, tenyérbemászó építész. Az már ebből a remek felállásból nyilvánvaló, hogy ha ezek hárman beteszik lábukat a fák közé, abból jó nem sülhet ki. Ezt az érzést pedig a nem túl bizalomgerjesztő, túrát szervező vadász csak mind jobban megerősíti bennünk. Az erdő meg amúgy is veszélyes hely, még akkor is, ha nem vagyunk olyan romlottak és oda nem illők, mint a szóban forgó karakterek.

Helló-belló! Hamarosan folytatódik a South Park, méghozzá a 19. évaddal, így gondoltam, talán érdemes lenne az első tizennyolc szezonból összegyűjteni a legjobb részeket. Természetesen, mint minden más ilyen jellegű lista, ez is teljesen objektív, amit alátámaszt, hogy a zsírfeka, a robotbarát, hét mormon, Cartman anyja és a dél-Srí Lanka-i mexikóma béka társaságában készült, s nem mellesleg Randy örökítette volna meg kamerájával, ha nem talált volna egy kis brazil fingóspornót. A rangsor összeállításánál pedig pénzfeldobással akartam dönteni, de nem tudtam kiszámolni, hányszor is kellene feldobnom, meg egyébként sem volt nálam apró, mivel azt odaadtam az ajtóm előtt jóízűen borozgató hobónak. Majd átugrottam egy “kicsi rigót” ábrázoló gördeszkával, mert a vándorzsidó szerint jó ötlet volt. Na mindegy, jöjjön a lista:

Eli Roth a XXI. század egyik legnagyobb gore-művésze, illetve a horror zsáner egyik olyan alakja, akitől talán még sok horror rajongó is tart valamilyen szinten. No, nem alkotott zsánert újraformáló alkotásokat, nem tett le olyat az asztalra, amire a kritikusok is elismerően csettintettek, egyszerűen csak képes megbotránkoztatóan jól előadni a gyilkolást. Nincsenek nála határok, csak vér és végtagok. Idén pedig, ha minden jól megy, akkor végre nézhetjük a The Green Inferno című filmjét is, valamint a Keanu Reeves főszereplésével készült Knock, Knock-ot!

A film főhőse sok mindenben hasonlít egy átlagos medvére, kivéve, hogy angolul beszél, narancslekvár-függő és hogy Londonba szeretne eljutni. Az ő kalandjait követhetjük nyomon ebben a nagyon aranyos mesében.

Thanks for the screams! Wes Craven emlékére 

„Az a hír járja, hogy slasher filmekből nem lehet sorozatot készíteni, hiszen olyan elemekkel van teletűzdelve az adott mozifilm, ami miatt a sorozatos kiadás kudarcba fulladna.” – Kezdte így a sorozatot az MTV, majd be is teljesítette az említett állítást, miszerint tényleg nem lehet sorozatot készíteni egy slasher filmből. Bár a sorozat minősége hol jobb, hol rosszabb szintet képviselt, az első sorozatgyilkosos, kultklasszikus mozifilm, sorozatos adaptációja végeredményében tényleg nem lett több egy limonádé-szerű televíziós sorozatnál.

Tény, talán nem is volt több benne, vagy szimplán csak nem a megfelelő stáb készítette el, de annyi biztos, hogy nagyon nehéz egy kiváló szintű slasher sorozatot készíteni, pláne, ha az alapanyag is minőségi. Ugyanis nem elég megfelelni a magas elvárásoknak, még fent is kell tartani az érdeklődést majd’ 10 órán keresztül. A Sikoly készítői is beleestek minden olyan hibába, amibe csak bele lehetett esni egy ilyen projektnél. Túlnyújtott történet, unalmassá váló drámai szálak, felesleges üresjáratok. Mindezek ellenére persze, ha valaki nem akart világmegváltó dolgokat kapni a sorozattól, valamilyen szinten élvezni tudta az alkotást.

A Sikoly legnagyobb erénye, hogy könnyen csúszik. Nem fekszi meg az emberek gyomrát, nem válik elviselhetetlenül idegesítővé, és még a karakterek sem olyan rosszak, hogy ne tudjuk valamennyire megkedvelni őket. Persze sokan a béka segge alól indultak, hiszen elég csak Jake-re vagy Will-re gondolni, de említhetném a sorozat szőke Barbi babáját, Brooke-ot is. Értékelhető karakterfejlődésen mentek át az események hatására, ami mindenképpen jól sült el nézői szempontból. Azonban hiába nagy erénye a könnyedség a sorozatnak, a legnagyobb hibája is ebből ered, hiszen, ha valaki egy kicsit is figyelmesebb az átlagnál, az sajnos alig néhány rész után sejtheti, hogy ki vagy kik lesznek a gyilkosok.

Így tehát remélhetőleg a készítők tanulnak majd az első évad hibáiból, hiszen láthatóan kell a Sikoly a nézőknek – nem hiába rendelték be a 2. évadot – de még egyszer nem hiszem, hogy sikerül ilyen jól eladni ugyanezt a közönségnek. Pörgősebbé kell válnia a sorozatnak, véresebbnek kell lennie, és kevésbé kell szabadjára engedi a gyenge drámai szálakat. Mindezek mellett pedig több kell a gyilkosból, hiszen nem volt elég félelmetes a széria. 5,5/10

Idén új szintre emelkedett a found footage horror zsáner, miután Levan Gabriadze egy olyan újítást eszelt ki, amivel igencsak felfrissítette a műfaj kelléktárát. Bár a végeredmény minősége korántsem lett elfogadható, az alapötletet mindenképpen dicséret illeti, ami miatt talán nem tűnik el örökre a feledés homályába az első tényleges skype-os alkotás.

Skype-oló barátok egy titokzatos, természetfeletti erővel találják szemben magukat, ami halott társuk regisztrációján keresztül terrorizálja őket. Kezdetben még csak fura az eset, aztán egyre jobban átalakul rémálommá…

Igazság szerint nem meglepő az efféle újítás, hiszen a MTV csatorna Sikoly szériája is az új generációs slasher-filmek mintájára épül, azaz minden aktuális tini kelléket belepasszíroz a játékidőbe, hogy aztán a gyilkos, a karakterek saját, káros szenvedélyét – facebook, skype, twitter, okostelefon, stb - felhasználva írja ki őket a forgatókönyvből.

A Cybernatural, avagy Unfriended próbálkozásnak tökéletes, ám nem képes megállni a saját lábain. Egyrészt hiába remek az alapötlet, a zsáner határait nem átlépve, csak sablonos összkép rajzolódott ki az egészből, mikor megpillantottuk a stáblistát. Ez mindenképpen csalódást keltő volt, hiszen a potenciál sokkal nagyobb volt a projektben, mint amekkorát ki tudtak hozni belőle. Egyrészt Gabriadze nem tudta fenntartani az érdeklődést a bő másfél órás játékidő alatt, így a rengeteg írogatás, kamera recsegés, ordibálás hamar önismétlővé vált, aminek a hatására teljes mértékben unalomba fulladt a mozi. Egy horrornál pedig nem jó jel, ha unalmassá válik a történet… A film végére persze felgyorsultak az események, de a rettentően rossz casting és az erőltetett színészi játék már olyannyira idegesítővé váltak az unalmas cselekmény mellett, hogy szinte már érdektelen lett az egész projekt.

Így tehát az egyik szemünk sír, a másik pedig nevet, és bármennyire is szerettem volna szeretni ezt az alkotást, csak és kizárólag az alapötletet tudom értékelni. A végeredményt nézve viszont ez nagyon kevés. 3,5/10

Bár Jackie Chan is ott van a régi idők legnagyobb akciósztárjai között, a hongkongi harcművész/színész a legtöbb esetben a komolynak tűnő, véres és kegyetlen akciófilmek helyett inkább a családi akciómozik „zsánerét” célozta meg, hogy ne katonaként vagy gyilkosként emlékezzenek rá a jövőben, hanem egy humoros, kaszkadőrmutatványokat végrehajtó, szerethető akcióhősként. Stanley Tong filmje, a Balhé Bronxban pedig majdhogynem csúcsrajáratta azt, amit Jackie Chan képvisel.

Ha egy hongkongi turista New Yorkba érkezik a nagybátyja esküvőjére, az általában egy kis lazítást, városnézést és a család boltjában való besegítést jelent. Nem egészen ugyanez a helyzet, ha az illető Dél-Bronxba keveredett! Keung látszólag ártalmatlan turista, aki egy motoros banda és a maffia közt dúló háborúba cseppenve mutatja meg ellenfeleinek, milyen is az igazi "csihipuhi" hongkongi módra…

Minden egyes Jackie Chan film esetében azt vártam, hogy vége legyen az alkotásnak, hiszen a stáblista előtt mindig kaptunk egy kis ízelítőt abból, ami a forgatáson történt. No, nem amiatt vártam a forgatási jeleneteket, mert csak ezek voltak élvezhetőek, hanem mert ez a pár apró, rövid másodperc tette fel az i-re azt a bizonyos pontot. Chan abban az utolsó néhány másodpercben érte el azt, hogy történjék bármi, a fotelből bizony úgy kelünk fel, hogy mosolygunk. Noha a Balhé Bronxban minden egyes akciófilmes klisét felvonultatott, a végeredményt látva mégis az egyik legjobb Jackie Chan filmmé érett az idők folyamán. Tény, messze van a Részeges karatemestertől, de talán nem is érdemes egy mondatban említeni a két filmet, hiszen alapjaiban különböznek, más célt szolgáltak. Ez itt már nem csupán Ázsiáról szólt, hanem Hollywoodról is. 

Itt nem a harcművészeten volt a hangsúly, hanem azon, hogy Chan milyen kalandok és mutatványok után válik igazi hőssé a képernyőn. Adott volt egy sablonos „belecsöppenek a rossz buliba” eset, ami pörgősen és a legtöbb esetben viccesen lett tálalva. Bár a forgatókönyvet ízekre lehetne szedni, de vannak olyan filmek/esetek, amikor nem az számít, hogy mennyire gördülékenyen folyik a történet a képernyőn, hanem, hogy mennyire működik jól a főszereplő (lásd, Kommandó). Jackie Chanre pedig nem lehet panaszunk, hiszen odateszi magát, és az esetek 99%-ban tökéletesen és viccesen oldja meg az előtte tornyosuló feladatokat. Épp ezért, a Balhé Bronxban egy remek családi akciófilm, amit a família minden egyes tagja kitűnően élvezhet, legyen szó kisiskolásról vagy nagyszülőről. 8/10