“Gondolja csak fel: ha például kínzó halálról van szó. Ennél a szenvedés és a sebek csak testiek, tehát ezek elvonják az embert a lelki szenvedéstől, úgy hogy az ember csak a testi kínokkal van elfoglalva egész halála pillanatáig. Pedig úgy lehet, hogy a legnagyobb, legfőbb szenvedés nem a sebektől van, hanem attól, hogy az ember azt képzeli: no most egy óra múlva, aztán tíz percz múlva, aztán fél percz múlva, aztán, ime most, ime most mindjárt kiröpül a testedből a lélek, azután már nem vagy többé ember s ez egészen bizonyos; a fő az, hogy ez egészen bizonyos.” [Dosztojevszkij, 1869]

Lehetséges-e, hogy szinte egy időben készüljön el egy sorozat és egy film, melyek ennyire sokban hasonlítanak egymásra? A válasz: igen, bár ennek kicsi az esélye.

Alberto Rodríguez krimijét a tavalyi év egyik legjobb sorozatának (True Detective-A törvény nevében) testvérének tartják. Itt is két férfi rendőr van, egy sorozatgyilkos, és az egysíkú csodaszép táj alapozza meg a misztikus hangulatot. Viszont nincs filozofálás és egyetlen idősíkon játszódik a történet.  A sorozattól eltérően komoly társadalomkritikát és olyan lélegzetelállító beállításokat kapunk, melyek túltesznek Adam Arkapaw, a sorozat operatőrének munkáján. Ha az Alex Catalán által teremtett látvány lenne az egyetlen pozitívuma, akkor is kötelező film lenne. De ennél nagyobb szerencsénk van.

A Franco diktatúra bukása után, 1980-ban járunk egy mocsarakkal körülvett, Isten háta mögötti andalúz falucskában. Amikor egy lány testvérpár eltűnik, a nyomozást két madridi rendőr (Javier Gutiérrez és Raúl Arévalo) kapja meg, amolyan büntetésképpen: az egyikük a régi rendszer híve és szolgája volt, a másik pedig még az átalakuló helyzetet is radikálisnak tarja. Bár eleinte a két eltűnt lány megtalálása a feladatuk, az ügy hamar gyilkossági nyomozásba vált át, amikor kiderül, hogy korábban másoknak is nyoma veszet márt hasonló módon.

Nem tudni, hogy direkt vagy tudatosan választotta a rendező a mostani hiper-szuper rendőri kütyük előtti időszakot, de jól tette. Itt minden nyomért meg kell küzdenie a főszereplőinknek, szinte puzzle szerűen rakosgatják össze őket, lépésről-lépésre  derítik fel az ügyet. Igazi régi vágású zsaruk, olyanok, mint a klasszikus zsaru filmek kemény öklű, ritkán megszólaló hősei.

Itt minden megszólalásnak, vagy hallgatásnak fontos szerepe van. Az elején már említettem, hogy nincsen filozofálás, de nem is ez az igazán fontos, hanem hogy a gyilkos nyomára bukkanjanak. A rendőrökről csak éppen annyit árul el a történet, amelyből felépíthetőek a karaktereik, a háttértörténetük egy-egy fontosabb állomása, amiknek köszönhetően kicsit megismerjük őket, és akár meg is kedveljük.

Azonban azzal tisztában kell lennie a majdani nézőnek, hogy nincsenek hatalmas robbanások, üldözések, lövöldözések, a történet viszonylag lassan csordogál, a rendező okosan építi a történetet és a feszültséget, az akciók pedig patikamérleggel vannak kimérve, de ezek csak a film előnyére válnak.

A helyszín remekül hozzáad a történet atmoszférájához és nagyon jó hátteret biztosít a modern társadalommal szemben megfogalmazott kritikáknak. Az emberek elkeseredettek és szegények, alig van munka; akinek van, azt nem fizetik meg jól, ezért sok fiatal gondol arra, hogy csak akkor van esélye, ha elszökik. Szörnyű látni, és belegondolni abba, hogy a mélyszegénységben élő fiatalokat mennyire könnyű megvezetni; hogy bármit megtennének, hogy jobb életük legyen, és kijussanak ebből az elszigetelt „nyomornegyedből”. A babona és a család becsületén esett csorba elkerülése fontosabb, mint hogy megtalálják az elkövetőt.

A mocsár környéke szimbolikus, hiszen nem csak fizikailag süllyedhetünk bele, hanem a tetteink következtében is, illetve a rajtunk kívülálló dolgoknak köszönhetően ránthat magával. Meg kell jegyeznünk és meg kell tanulnunk, hogy mindennek következménye van, ami nem csak arra hat, aki megtett valamit, hanem a szeretteink életére is hatással lehet.

A táj életre keltésénél újra vissza kell térnünk a nagyszerű operatőri munkára. Ritkán látunk ennyire sokat mondó, a néma környezetet bemutató képeket. Sokszor felülről mutatja a kamera a mocsár környékét, amely eleinte szokatlan, de ettől válik igazán egyedivé a film látványvilága. Érdemes megfigyelni, hogy némelyik kép mennyire hasonlít egy-egy emberi szervre, például a film elején egy agyra.

A 105 perc alatt alig hallunk zenét, amely ugyancsak szokatlan. Azt tartják, hogy egy-egy dal vagy komponálás sok mindent hozzátehet a történethez, az abba való beolvadásba. Itt azonban a hallgatás, a némaság sokkal többet mond, mind a szereplők, mind a környezet ábrázolásában.

Bátran ajánlom mindenkinek a Mocsárvidék megtekintését. Azoknak is, akik hozzám hasonlóan látták a True Detective-et, hiszen ők is élvezni fogják a filmet. Alberto Rodríguez alkotásának egyszerre áldás és átok, hogy a sorozathoz hasonlítják. Felkelti a figyelmet a párosítás, viszont azt az érzetet kelti, mintha csak egy szimpla másolat lenne, pedig annál sokkal több. 9/10

„A Sharknado 3 lesz a legrosszabb film, amit valaha láttál” - így promotálta a kultikus széria harmadik felvonását David Hasselhoff. Mocskos hazugság! Nem mintha egy filmművészeti csodával lett volna dolgom, de a hányingert keltő fekáliák csoportjában “csak” egy mezei lócitromnak titulálnám az alkotást.

Pedig előzetes várakozásaimhoz képest egészen bizalom gerjesztően indult a film, reményt adva arra, hogy esetleg egy minőségi trash-re pazarlok el másfél órát. Shepard (Ian Ziering) ugyanis éppen a korábbi hőstettei okán kiérdemelt díját készül átvenni a Fehér Házban, amikor váratlanul beüt egy újabb cápavihar, immáron harmadjára. Így hát nincs más választása, felfegyverkezik és az elnökkel karöltve lát neki a semmiből előbukkanó cápák módszeres kiirtásának. A teljesen logikátlanul felépített küzdelmekben Lincoln portrén való szörfözéstől kezdve cápák zászlóba húzásán keresztül mindenféle nyalánkságban lehet részünk. A maga bizarr módján szórakoztató és határtalan unortodoxia azonban megtörik az érthetetlenül erőltetett drámai szállal, amihez már a lelkes félamatőröknél komolyabb színészekre lenne szükség.

Abban pedig elég nagy hiány van a filmben, mivel Ziering repertoárja továbbra is egy viaszbábúéval vetekszik, Scerbo láthatóan nem tud kiemelkedni az eye-candy szerepből, míg Tara Reid alakításánál már csak a melle nagyobb plasztik. Az alkotók mentségére szóljon, hogy ezúttal megpróbálták felkavarni az állóvizet, hiszen Bo Dereket az egyik botox klinikáról, Frankie Munizt a hollywoodi süllyesztőből, David Hasselhoffot pedig a Kung Fury forgatásáról kaparták elő rövidebb szerepek erejéig. Különösebben értékelhetőt ugyan ők sem nyújtottak, de egy kis nosztalgia faktor gyanánt jelenlétük üde színfolt volt. Illetőleg meg kell említeni Mr. X-et, aki egy rövid, de annál csattanósabb cameo erejéig ugrott be.

Az új lépcsőfokot nem csak a színészeknél próbálták meglépni a mélyen tisztelt “művészek”, hanem a bonyodalom terén is. A korábbiaknál ugyanis nagyobb és durvább viharokkal kell szembeszállniuk a hősöknek, sőt, egészen az űrig jutnak a bugyuta küzdelem során. Nagy kár, hogy mindezek közepette csak elvétve vették kellően komolytalanra a figurát. Mindenesetre a rajongók talán újra megtalálhatják az alkotás gagyiságában rejlő “szépséget”, a többieknek pedig az érdemes-e megnézni kérdésre a válaszom: oh hell no! 3/10

Christian Slater karrierje nem sok ember számára lehet példaértékű, hiszen a Tiszta románctól, az Interjú a vámpíron át egészen egy Uwe Boll klasszikusig, az IMDB-n a Bottom 100-as listán a 69. helyet elfoglaló filmig, az Egyedül a sötétben című alkotásig süllyedt le a 2000-es években, ami valljuk meg őszintén, eléggé a mélypontot jelenti egy pályafutásban. No, de erről inkább Uwe Boll tehet, aki még a szokásosnál is gyengébb filmet készített egy játék alapján.

Edward Carnby megmagyarázhatatlan természetfeletti jelenségekre szakosodott magándetektív. Esetei a világ sötét zugaiba vezetik, ősi civilizációk okkult maradványaiban kutatja az igazságot. Azt azonban ő sem gondolta volna, hogy karriere legveszélyesebb ügye épp múltjának legnagyobb rejtélyéhez kapcsolódik majd…

Mindig van lejjebb! Uwe Boll olyan szintre emelte a filmkészítést, hogy leforgatott egy másfél órás valamit, amit „eladott” kész filmként. Az Egyedül a sötétben az iskolapéldája azon alkotásoknak, amik nem szólnak semmiről, de mégis úgy akarnak tűnni, mintha valami hatalmas történetet próbálnának átadni a nézőknek. Boll egymásra rakosgatta a jeleneteket, a karaktereket össze-vissza dobálta a játékidőben, majd a végén volt pofája felmutatni a stáblistát.

Ha létezik film, ami időpocséklás, akkor az Egyedül a sötétben az! De tényleg, egész egyszerűen erről a filmről nem lehet jót mondani, még akkor se, ha feltűnt néha egy-egy ismerősebb arc is, mint például az Amerikai piték sztárja, Tara Reid, vagy Penge első ellenfele, Stephen Dorff. Lézengtek, nulla akarással és ízig-vérig Uwe Boll minőséggel a játékidő minden pillanatában. Totális csőd. 1/10

A History Channel 2013-ban indított sorozata a viking kultúra és hagyományok szórakoztató, csavaros történetekben való bemutatását tűzte ki célul, méghozzá mind közül a leghíresebb és -hírhedtebb harcos, a IX. században élt Ragnar Lothbrok kalandos életén keresztül. Bár a sorozat megvalósítása eleinte minőségileg igen hullámzó volt, a koncepció engem a kezdetektől fogva levett a lábamról: a sok modern vagy fantasy világba helyezett, de modern nyelvezettel, modern motivációkkal és szereplőkkel bíró szériák között üdítő kivételként tündököl a Vikingek. Hiszen ki hitte volna, hogy valós, majd' 1200 évvel ezelőtt történt eseményeket, a kor szellemét, hangulatát, az emberek gondolkodásmódját abszolút hihető módon bemutató sorozat sikeres lehet a Breaking Bad, Homeland, Game of Thrones, Sons of Anarchy és a tv-s szuperhősök fémjelezte időben? De Michael Hirst és a History Channel mertek nagyot álmodni, aminek köszönhetően idén már a harmadik etapban követhettük végig Ragnar töretlen emelkedését, mely várhatóan el is érte a csúcspontját és innen már csak lefelé vezet az út számára. Felkészül Vasbordájú Björn...!

HAJTÁS UTÁN EXTRÉM SPOILERVESZÉLY!!!

Uwe Boll egy jelenség, egy olyan ember, aki tehetségesen űzi a szar filmek gyártását és méltó utódja Ed Woodnak. Boll nem azért vált minden idők egyik legrosszabb rendezőjévé, mert rossz filmeket készít, hiszen rengeteg rendező készít/készített rossz filmeket az elmúlt bő 100 évben, de csak kevésnek adatott meg az a lehetőség, hogy a gyenge és szánalmas alkotását megfűszerezze egy jó adag stílustalansággal is, ami által mindösszesen csak annyiból áll a filmje, hogy össze-vissza mászkálnak benne a karakterek. Semmi odaadás, semmi tűz, csak a töménytelen mennyiségű szarkupac.

A XVIII. században járunk Romániában, ahol Rayne, egy fiatal dhampir (félig ember, félig vámpír) - aki igyekszik bosszút állni az anyja elleni erőszakért és gyilkosságért, amelyet saját apja, a Vámpírkirály Kagan követett el. Két vámpírvadász, a Sárkány Társaságból jött Sebastian és Vladimir ráveszik BloodRayne-t, hogy csatlakozzon hozzájuk, és együtt kíséreljék meg elpusztítani a világ leggonoszabb és legerősebb vámpírját, Rayne apját, Kagan-t…

Uwe Boll, 2005-ben folytatta a játékadaptációk elkészítését, így az Alone in the Dark és a House of the Dead után ledirigálta a BloodRayne címet viselő horrorjáték megfilmesítését, amihez nagy meglepetésre egy egész jól csengő névsort tudott összeszedni. Kristanna Loken mellett feltűnt Michael Madsen, Billy Zane, Udo Kier, Michelle Rodriguez, valamint egy igazi nagyágyú, Ben Kingsley is! Azt gondolná az ember, hogy egy ilyen névsorral már össze lehet hozni egy értékelhető alkotást, de Boll volt olyan tehetséges, hogy csak az alig több mint a semmi szintet tudta elérni az összehányt munkájával.

A BloodRayne igazából még nem is tartozik a legrosszabb filmjei közé, hiszen a színészek valamilyen szinten kompenzálják (Pláne Loken) azt a sok hülyeséget, amik kipattantak Boll fejéből. Az egyetlen egy probléma – ami nem kis probléma - , hogy nem volt képes stílussal felöltöztetni a BloodRayne-t, és így csupán egy színtelen-szagtalan vámpíros, kaszabolós film lett végül az egészből. Mint említettem már, gyenge filmet lehet készíteni, de amikor érződik az egész alkotáson az unott, „leforgatom, mert…” felfogás, amikor nem látszik a fény az alagút végén, és nem lehet azt érezni a játékidő alatt, hogy van célja a filmnek, akkor bizony el lehet gondolkodni azon, hogy ezt vajon miért kellett leforgatni?

Se nem horror, se nem darkos thriller, de még csak egy gore-ral feltöltött alkotás sem lett a BloodRayne, ami méltán múlt el a feledés homályában, és méltán vált a legrosszabb játékadaptációk egyikévé. Bollnak, nincs stílusa! 2,5/10

Ez Tarzan utolsó előtti kalandja az MGM-es oroszlánlogó alatt, aminek kicsit félve ültem neki, hiszen az előző részben megjelent a Kölyök, vagyis Tarzan fia, és ezzel egyetemben megindult a széria az alacsony korhatáros filmek őserdeje felé. Így eléggé félve ültem neki ennek a felvonásnak, hiszen mi más is lehetne Tarzan „titkos kincse” ha nem a család, boldogság, szeretet vagy valami hasonló, kissé giccses tanulság, és a buta gonosz aki valóban valami kincsre számított, megkapja a megérdemelt büntetését. Hát ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna! (Mármint a titkos kincs valóban arany, a gonosz pedig szokásosan fűbe harap a film végén.)

Michael Bay nem egy egyszerű eset, mégpedig azért, mert képes olyan dolgokra is, amire csak nagyon kevesen a mai Hollywoodban. A legnagyobb szemetet is el tudja adni az emberek többségének. Imád robbantani, imádja a popcorn illatát, és végtelenül imádja, hogy nem kell megfeszülnie azért, hogy sikeres legyen. Épp ezért sokan szeretik, de közben rengetegen utálják is azért, amit csinál. De vajon tényleg olyan rossz ő, mint amilyennek beállítják? Tényleg ő lenne Hollywood egyik legnagyobb problémája? Nem hinném…

Bay ugyanis nem csinál más, mint megalkotja a látványorgiával teletűzdelt, giccses és cukormázas filmjeit, amik az átlagember szükségleteit kielégítik. Ennyi, nem több, és nem is szabad, hogy több legyen, ugyanis Bay ehhez ért, ezt tudja mindenkinél jobban kimaxolni! Épp ezért, ha kicsit visszatekintünk a múltba, akkor észrevehetjük, hogy van néhány olyan alapanyag, amik pont arra várnak, hogy Bay előássa őket a múltból és felvigye őket a vászonra egy látványos és szórakoztató film formájában. Íme 5+1 rajzfilm, amik Michael Bay rendezésére várnak.