Kifejezetten nem szeretem a musicalt, mint filmes műfajt. Valahogy a sok zene és táncbetét, szerintem inkább lelassítja a cselekményt, és elég kevés filmhez írnak olyan fülbemászó és kellemes zenét, amely az egész filmet mozgásban tartja. Ám szerencsétlenségemre, az '50-es évekbeli hollywoodi vígjátékok jelentős része ebbe a műfajba tartozik, én pedig vidám hangulatomban (és a felfedezés kedvéért) sokszor belefutok, egy mára elfelejtett vígjátéknak álcázott musicalbe.
Szuperhős-filmek évtizedek óta léteznek, és bizonyára mindenki látott már közülük egyet, ha máshogy nem is, akkor egy vasárnap esti tévékapcsolgatás eredményeképp. Ezek a képregényekből a vászonra adaptált filmek legnagyobb arányban talán mindig is a fiúkat, férfiakat mozgatták meg. Ami teljesen érthető, hiszen ezek a szuperhősök tökéletes pozitív példaképek lehettek a világban helyüket kereső srácoknak, és ez mindmáig feladata ezeknek a filmeknek. Elleshető tőlük például a világlátásuk, vagy azon tulajdonságuk, ahogyan önzetlenül igyekeznek kihúzni az emberiséget a csávából, egy adott gonosz karakter, vagyis maga a jót akadályozó tényező legyőzésével, saját életüket is a lehető legjobb útra terelve ezzel. A nőket legfeljebb azért köthette le, mert a főhős macsó kinézete és stílusa, vagy a cselekmény szerelmi szála felkeltette az érdeklődésüket.
2004-ben Brad Bird elkészítette azt a szuperhős-filmet, ami nemcsak a férfiakat és a nőket, hanem a gyermekeket is nemtől függetlenül a székhez szegezi. A hihetetlen család egy olyan animációs film, amely egy szuperhős család életét dolgozza fel. A film elején láthatjuk, ahogy a Mr. Irdatlan- ként ismert elképesztő fizikai erősséggel rendelkező fiatalember és a Nyúlányka álnevű szuper flexibilis lány gondtalanul tölti mindennapjait itt-ott megmentve emberek életét, vagy adott esetben házikedvencét. Ez az idill viszont megbomlik, amikor is Mr. Irdatlan megment egy öngyilkos merénylőt, aki bíróságra viszi, és a médiától sem sajnálja az ügyet. Ezek után a vezetőség megtiltja a további szuperhősködést, így a most már eredeti nevén Bob és Helen kénytelen visszavonulni, és vidéken élni tovább házas életüket. Az idő elteltével életükbe csöppen 3 gyermek, akik közül kettőnél, a tinédzserkorral küzdő, vagy abba éppen belépni készülő problémák mellett fékezniük kell szuperképességeiket is. Miközben az egyáltalán nem hétköznapi szülők próbálnak hétköznapi életet élni, és erre sarkallni szintén nem hétköznapi utódaikat is, Bob egy ismeretlen üzenetet kap, miszerint egyedül ő képes végezni a gonosszal. Unalmas hivatali munkáját, és családját ideiglenesen hátrahagyva elindul hogy utánajárjon az ügynek.
Ez a film nagyszerű családi, vagy egyéni program, hiszen mint említettem, mindenkinek jut karakter, akivel azonosulni tud. Üzeneteit is bárki ki tudja mazsolázni, aki akarja. Az egyik fontos tanulsága például, hogy az összetartó család bármilyen gonoszt le tud győzni, ha minden tagja odateszi magát, és dob egy kicsi áldozatot a közösbe. A hihetetlen család történetében a főgonosz, vagyis az emberiségre veszélyt jelentő elkeseredett fanatikusból lett pszichopata mellett meg kell küzdeniük a családon belül felmerülő problémákkal is, vagyis a múlt elfogadásával és az azzal való együttéléssel, valamint a gyerekneveléssel is. Bob jelképezi az apai erőt, Helen pedig az anyai rugalmasságot, és családja iránti elkötelezettséget, ami az apában is megvan, csak más formában. Meg kell tanulniuk igazi csapatot alkotni, hogy így szembe tudjanak szállni a felmerülő problémákkal. Egy másik ilyen konklúzió, amit a gyerekek talán a legkönnyebben észrevesznek, az, hogy a belső értékek sokkal fontosabbak és erősebbek, mint a bosszú szülte fegyverek. De mindez nem ér semmit, ha nincs akivel megosszuk, aki segítsen nekünk, akiért felhasználhatjuk. Anélkül a saját belső értékeink is szinte értéktelenek. Egy harmadik üzenete a filmnek pedig az, amit többször is konkrétan kimondanak, vagyis ha mindenki különleges, akkor senki sem az. Ez a mondat sokáig tud az ember fejében motoszkálni. Feltesszük magunknak a kérdést, hogy akkor vajon miben és mennyire kell különlegesnek lennie valakinek ahhoz hogy kitűnjön a tömegből. És ha ennek receptje van, és azt a tömegben mindenki felhasználja, akkor mindenki kitűnik, vagyis a végén így vagy úgy, ismét egy szinten lesz mindenki. Erre valószínűleg nincs konkrét válasz, erre számtalan saját elméletet lehet gyártani , ahogy most én is leírtam egyet az enyémek közül.
Néhány apró elem azonban akad, ami egy kicsit meginogtatja a véleményemet, ha ezt egy animációs gyerekfilmként értelmezzük, azonban ezeken lehet hogy csak én akadtam fent. Ilyen például, hogy a gyerekekre fegyverekkel lőnek! Két gyerek egyedül az erdőben, miközben mindenhol halálos ellenség leselkedik rájuk, majd menekülni kényszerülnek, miközben épphogy ki tudnak térni egy-egy lövés elől. Bár ha ezt elvonatkoztatjuk attól a ténytől, hogy ez egy animációs film, és a családot, azon belül is a gyerekeket érő akadályokként értelmezzük, akkor viszont remekül mutatja be azt, ahogyan saját és a valahol mélyen meglapuló testvéri szeretet erejét használva hogyan győzik le mindazt, ami őket éri a világ és a család által. Hiszen tudjuk, az animációs filmek nem feltétlenül gyerekeknek készülnek.
Ez a film tehát tökéletes program az egész családnak, remek példaképekkel felszerelve, hiszen utána egy kicsit mindenki elgondolkodik saját hősi énjén, ami a családon belüli szerepét szimbolizálja. De kitűnő választás akkor is, ha egy családtagot be szeretnénk vezetni a szuperhősök világába. Ez az alkotás a szuperhős-filmek között is egyedi darab. 8/10
Hogy is kezdjem? Senkit nem akarok untatni a posztmodern fogalmával…ja nem, ez a szöveg négy napja lejárt. Akkor legyen az, hogy: kötelező jelleggel megérkezett, viszont tizenegy évet kellett várni a folytatásra. Így se jó, ez is ósdi! Akkor kezdem úgy, hogy: miután a Sikoly első része felmondta a kötelező leckét a horrorfilmekről, a második a folytatások szabályaival ironizált, a harmadikban a trilógiák vizsgálatai maradtak hátra, a legújabb rész az időközben felcsapott remake hullámot lovagolja meg úgy, hogy közben végig megmarad az ironikus felhang. Bár ez se túl eredeti, de tudom, hogy nem eredeti, ezért így hagyom. Ez a szabály.
Nos, valami ilyesmi lett a negyedik rész is. Elsakkozgat a lehetőségekkel. A metát viszont alaposan megkavarja. Az első rész fiktív eseményeiből készült ugye a Döfés című film, melyet a Sikoly 2-ben láthattunk. A negyedik részből kiderül, hogy a Döfés is egy franchise-zá nőtte ki magát és a hetedik résznél jár. Sőt, gyakorlatilag a Sikolynak feleltethető meg, hiszen a filmben is ugyanannak a maszkos gyilkosnak van kultusza, egyszerűen csak a címe más. Ráadásul, míg a Sikoly eleve önironikusan kezdte pályafutását, a hetedik részt taposó Döfés sem kerülhette el azt, hogy zsánerfilmből önreflexívvé váljon. A különbség ebből a szempontból a Sikoly első és negyedik része között az, hogy míg az első részben valódi (a mi világunkban is létező) horrorfilmekre reflektáltak, addig a negyedik részben is megteszik ugyanezt, kiegészítve a Döfés kultuszával, mely a való világban a Sikoly kultuszának feleltethető meg. Olyasmi ez, mint egy buborék, melybe még egy buborékot fújsz. Ugyanakkor a film kezdete nemcsak ezt a megkavart metaszintet mutatja be, hanem akár azt is, hogyan kezdődhetett volna a Sikoly negyedik része. Mert a hosszú tizenegy év eltelte miatt rebootként is lehetett volna kezelni, megismételve az első film nyitójelenetét, de mindenki tudja, hogy az kiszámítható lett volna (még azok is, akik nem látták az első részt). Erre már a Döfés is reflektált és húzott egy kiszámíthatatlant, míg végül a közönség (a valódi) sem tudja, melyik filmet is látta igazából. A visszatérő forgatókönyvíró, Kevin Williamson azonban nem próbál meg változtatni a saját szabályain. A negyedik rész az első három egyenesági folytatása lett. Woodsboróba tér vissza tíz év után Sidney, aki ismét a művészetet használja fel terápiás célra: a vele történteket feldolgozó könyvének bemutatójára érkezik. Mi az, ami változott? Nagyjából semmi, azonban a folytatásokra való kikacsintásokat, javarészt az első jelenetek ellövik és nem sok szufla marad a későbbiekre. Felmondják a kötelezőt az internetfüggő generációról és megint kapunk egy túlbuzgó riporternőt, aki pénzt szimatol a halálhírekre, de ezeket mind láttuk már. Az egyetlen, újdonság az, hogy rendkívül véres lett ez az epizód és ezzel együtt, mintha jobban éreznénk a gyilkosságok súlyát. Mintha a széria állandó rendezője Wes Craven, szánakozva tekintene az Y-generációra. Úgy tűnik, az öreg nincs túl jó véleménnyel rólunk, a film szerint még az X-eknél is elkorcsosultabbak vagyunk. Ezt a gyilkos kiléte és motivációja is jól mutatja, mely egyébként a film leggyengébb pontja és legyen annyi elég, hogy Fonzie nem ugrott akkora cápát, mint mikor a film tettese kiderül.
Nem gondoltam volna, hogy a film végén ezt mondom, de a Sikoly 4. abszolút felesleges folytatás lett. A kötelező köröket már rég letudták, a szabályok folyamatos ismételgetései pedig egy idő után inkább fárasztóak lettek. Lehet, hogy előbb rohannék el a Döfés valamelyik részére, ott legalább mertek újítani. Vagy a gyilkos kiléte újítás volt? A harmadik részt tekintve nem hiszem. Egyáltalán mik is pontosan azok a szabályok? Egyet viszont biztosan betartott: a gyilkos sose hal meg először. 4/10
Miután a Sikoly első része felmondta a kötelező leckét a horrorfilmekről, a második a folytatások szabályaival ironizált, az újabb rész már nem hagyott túl sok választási lehetőséget. Csak a trilógiák vizsgálatai maradtak hátra, ha már a film is és a belőle készült Döfés is a harmadik részét tapossa. Közben a gyilkos is halad a korral (hangtorzítóval nyomul), valamint a tétek is nőttek. A folytatás úgy állította a középpontba Sidney tragédiáját, hogy tulajdonképpen nem ő lett a főszereplő.
A lány elvonultan él a társadalomtól, otthon végezhető munkával foglalja el magát, de furcsa mód a telefonok nem rettentették el a segélyszolgálatos meló elvállalásától. Közben a szellemálarcos gyilkos újra szedi áldozatait, Sidney anyjáról hagyva képeket a tett helyszínén, így a lánynak ismét szembe kell néznie múltjával. Kifújt, nagyjából ennyi. Amit lehetett elmondtak a korábbi részekben, ez a film már nem lett olyan rétegelt, mint elődeik. Míg az első részben (de még a másodikban is) a média megkapta a magáét, addig a társadalom erőszakosságának másik okát a horrorfilmekben rejlő bűnbakszerepet nem sikerült maradéktalanul kiaknázni. Annak ellenére sem, hogy a film nagyrészt a Döfés 3 díszletei között játszódik. Bár az első jelenetekből kiderül, hogy Cotton Weary talkshow házigazda lett, mely kiszólás a szórakoztatóipar azon elemére, hogy gyakorlatilag bárkiből (jelen esetben egy ártatlanul megvádolt emberből) sztárt lehet faragni, ez azonban kevés. Ami leginkább hangsúlyos a filmben, az a trilógiák szabályainak górcső alá vétele, hiszen mindig kell valami az első részből. Megkapjuk Woodsborowt díszleteiben, kapunk rájátszást a film a filmben koncepcióra (a gyilkos az egyik jelenetben forgatókönyv-szerűen írja meg a következő gyilkosságot), kiszólást a harminchoz közeli színészek tinédzserszerepeire, valamint egy utalást, melynek miértjén azok fognak mosolyogni, akik tudják, hogy a Sikoly 2. részének forgatókönyve idő előtt kikerült az internetre és meg kellett változtatni azt. A film reflektál arra is, hogy egy utolsó résszel van dolga (közben tudjuk, hogy készült negyedik rész), így maga is a nagy fináléra készül, mely egyébként remekre sikerült és szinte az első epizódéval vetekszik. Már ami a kiszámíthatatlanságot és a hosszúságát illeti. Sidney a film második felétől aktív szereplője igazán az eseményeknek. A központban javarészt a két nagy túlélő Dewey és Gale, valamint a köztük lévő kapcsolat áll. A kérdés már csak az, hogy túlélik-e ezt a részt. Merthogy a befejező részekben már senki sincs biztonságban, ahogy ezt egy visszatérő szereplő elmondja.
Bármekkora is volt az önirónia, a Sikoly harmadik része egy jól felmondott folytatás lett. Volt benne rendesen potenciál, de lehet, hogy a forgatókönyvíró cseréjének is betudható, hogy a felvázolt szituációk (melyeket fent említettem) csak ígéretek maradtak, a zsenialitás küszöbét azonban nem lépték át. A gyilkos kilétének foglalkozása, az előzőéhez hasonlóan kaphatott volna egy plusz csavart a személyes szál helyett. De a sorozat mindenképpen említésre méltó, hiszen így is mérföldekkel túlmutat önmagán. Tisztában van saját korlátaival, és mikor már épp komolyra fordulna, utána derül ki, hogy saját magát figurázta ki. Pedig a komolykodás sem állt neki rosszul (ld. Sidney jelenetét a régi szobájának másában). Érdekesség, hogy az első rész címe eredetileg Scary Movie lett volna, ami frappánsan illik a film szellemiségéhez. A tényleges Scary Movie (Horrorra akadva) így egy eleve komolytalan filmet parodizál, ami egész egyszerűen felesleges. A Sikoly 3 nem ér fel az elődjéhez, ugyanakkor nem sokkal rosszabb nála, de hogy kerek legyen, így egy erős 6/10.
Nemcsak kötelező jelleggel, de villámsebességgel, szinte napra pontosan egy évvel az első rész után érkezett meg az amerikai mozikba a nagysikerű Sikoly folytatása. A rendezői székben újra Wes Craven ült, a forgatókönyvet pedig ugyanaz a Kevin Williamson jegyezte, akinek a zseniális első részt is köszönhettük. Minden adott volt egy újabb remek szórakozáshoz és a film, bár az első rész eredetiségéhez nem ért fel, csalódást sem okozott.
Tulajdonképpen semmi nem változott, már ami a koncepciót és a megvalósítást illeti. Sidney főiskolai hallgató lett, miközben újra felbukkan egy rejtélyes gyilkos. Az egész cselekmény egy buszjegyre felfér, mégsem ez, vagy a kreatív halálesetek (ld. Végső állomás sorozat) emelik ki a slasherek sorából Wes Craven filmjét. Már az első rész is tudtában volt saját utólagosságának, ott a korábbi horrorok és azok szabályai kerültek elő. Most, mivel folytatásról van szó, a sequelekben felmerülő lehetőségekkel sakkoztak a készítők. Az első rész túlélői közül kerül ki a gyilkos, vagy a Sidney által ártatlanul megvádolt fickó az elkövető, akinek így megvan a kellő motivációja is? Ismét csak műfaji filmként működik kevésbé az alkotás, de ha úgy tekintünk rá, mint egy tanulmány a horrorról, remekül fogunk szórakozni. Például a film elején a fekete pár az afroamerikaiak horrorfilmes alulreprezentációjáról társalog, majd politikailag (in)korrekt módon ők lesznek az első áldozatok. Az alkotók ráadásul csavartak egyet a meta szinten: az első rész történéseiből Gale Weathers könyve alapján film is készült Döfés címmel (erre látogat el az afroamerikai pár), a gyilkos maszkját pedig a moziban ajándékként osztogatják. Az álarc a való életben is hatalmas népszerűségnek örvendett, még emlékszem rá az ezredvégi szilveszterekről. A filmből tehát ismét sugárzik az irónia. Zseniális húzás volt továbbá, hogy míg az 1996-os filmben Sidney azt mondja Deweynak, hogy amilyen az ő formája, még Tori Spelling játszaná őt a belőle készülő filmben, a Döfésben valóban ő alakítja Sidney karakterét. Azért néha az események komolysága is megvillan (akárcsak az első részben, ahol az igazgató számon kéri a maszkban randalírozó srácokat), Sidneynek szembe kell néznie a vele történtekkel, melyet színdarab formájában tehet meg. A Sikoly második része nemcsak egy fiktív film, melyben bemutatásra kerül az első részben lévő fiktív történések alapján fiktív könyvből készült film (eddig tudtok követni?), hanem a színház a filmben is megjelenik. Valamint azon is elfilozofálnak a főiskolások, hogy az élet utánozza-e a művészetet, vagy éppen fordítva.
Ismét csak egy nem szokványos filmet kaptunk a folytatásban, melyben minden elhangzó mondatnak jelentősége lehet és amelyekre érdemesebb odafigyelni, mint esetlegesen arra, hogy a gyilkos kilétét találgassuk. Utóbbira a magyar szinkron egyébként sem ad túl sok variációt, a telefonhívások ugyanis nincsenek kellően eltorzítva, így sikerült kettőre redukálnom a tettest. De még így is meg tudott lepni. Külön dicséretet érdemel és magas fokú iróniára vall az a húzás, hogy az elkövető kinek/minek álcázza magát. Nekem ez a franchise egyelőre tetszik, legalábbis jobban, mint a ló túloldalára átesett, de hasonló elemekkel bíró 2012-es Ház az erdő mélyén című film. 6,5/10
Senkit nem akarok untatni a posztmodern fogalmával, főleg hogy nem is tisztázott a pontos jelentése a teoretikusok körében. Mostanában eléggé szabadon dobálóznak vele, rásütve egy-egy filmre, irodalmi műre. Annyi bizonyos, hogy többféle jellemzője létezik, melyből az egyik bizonyosan ráillik az 1996-os Sikoly című filmre, ez pedig az, hogy a szerző tudtában van saját utólagosságának.
A szakma által lenézett és a pornó szintjére süllyesztett zsánernek én sem vagyok nagy rajongója. Kissé érthetetlenül állok azok előtt, akik rettegni akarnak filmeken, de ez legyen az én gondom. Valamikor a 2000-es évek elején egy videotéka falán találkoztam a Sikoly harmadik részének poszterével és talán pont abból a tékából vettük ki végül a sorozat korábbi részeit kiparodizáló Horrorra akadva filmeket (a paródia egyébként szintén posztmodern jegy). Most, hogy végül sort kerítettem a Sikoly első részére, rájöttem, hogy engem félretájékoztattak: ez a film nem horror. Vagy legalábbis kevésbé működik akként, de nem is igazán paródia. Inkább valahol a kettő mezsgyéjén mozog. Az első jelenetben vannak arra utaló jelek, hogy nem tipikus horrorfilmmel lesz dolgunk, de még valamennyire komolyan vehető. A következőkben viszont ki lehetne tenni egy hatalmas irónia feliratot a képernyő sarkába. Az alapsztori nem is lehetne klisésebb: maszkos gyilkos tartja rettegésben a kisvárost. Az extra viszont a tálalásban rejlik. A film több szinten működik. Egyfelől, mint már említettem, tudva van utólagosságának. A 70-es év 80-as évekbeli horrorpanelek klisévé silányultak, melyre folyamatosan reflektál a film, méghozzá zseniálisan oly módon, hogy az állandóan horrort néző tinédzserek szájába adja ezeket a gondolatokat. Paródiaként azért működik kevésbé, mert nem konkrét jeleneteket alkot újra, a bevett műfaji jegyeknek ad hangod. Ezek néhol finom utalásokban merülnek ki, míg máskor (például az utolsó félórában) már inkább szájbarágósnak hatnak. A Sikoly fiktív világában ugyanazok a filmek vannak jelen, mint a való világban, ezért hangozhat el az mondat, hogy ez kezd olyan lenni, mint egy Carpenter film csattanója. De ironikus az is, hogy a tiniket nemhogy nem hatja meg társaik halála, hanem egyenesen üdvrivalgásban törnek ki és bulit rendeznek, miután a sajnálatos események miatt bezár az iskola. Az egyik lány pedig a gyilkostól sem riad vissza, sőt, azt hiszi, valamelyik társa szórakozik vele beöltözve. Görbetükör ez az éppen felnövő X generáció számára, mely nem csoda, hogy a média hatására összemosta a valóságot a fikcióval. A törtető riporternő Gale (Courtney Cox) képében az a 90-es években csúcsra járatott szenzációhajhász média köszön vissza, aki a bulvár szintjére süllyesztette és a kamerák előtt vezette le például a sorozatgyilkos Jeffrey Dahmer tárgyalását is. A filmben a Sidney (Neve Campbell) nevű lány anyja is erőszak és gyilkosság áldozatává vált, melyből Gale írt botránykönyvet, a nő férfiügyeire kihegyezve azt.
Wes Craven tehát senkit és semmit nem kímélt: felrúgta a horrorfilmek szabályait és bemutatott a társadalomnak is. Furcsa mód épp ez a komolynak nem mondható film indított útnak egy rakás tinihorrort, melyek meg sem álltak az évtized végéig. Ráadásul a Sikoly is megkapta a kötelező folytatást és immár az MTV-n lehet vele találkozni sorozat formájában. Az első részt az utánozhatatlan 90-es évek miliő és a gördülékeny rendezés még elvitte a hátán, azonban úgy vélem, jobban járt volna, ha valamelyik zsáner közül választ, mert a megmosolyogtatónak készült jelenetek még nem emelik a vígjátékok közé és a gyilkosságok ellenére horrornak is kevés. Igaz, a posztmodern úgyis kikerüli a műfajspecifikációt. 7/10
Kevés filmnél fordul elő, hogy a stáblista alatt zaklatottan próbálom rendezni a gondolataimat, érzéseimet a látottak után. Amy- Az Amy Winehouse sztori dokumentumfilm azonban ilyen.
Asif Kapadia korábban már maradandót alkotott Ayton Senna-ról, a szintén tragikusan fiatalon elhunyt F1-es autóversenyzőről készült dokumentumfilmjével. A mostani alkotása 2001-től 2011. július 23-ig, 27 éves korában bekövetkezett haláláig mutatja be az énekesnő életét.
A film egyik igazi bravúrja, hogy szakít a dokumentumfilmekre jellemző fizikailag megjelenő interjúalanyok szerepeltetésével, csupán a hangjukat használja fel, hogy testközelből ismerhessük meg Amy Winehouse-t. Ezen kívül házi videókat, archív felvételeket, fotókat, a világ számos pontján készült interjút, koncertfelvételt felhasználtak az alkotók.
És ha már egy dalszövegíró- énekesnőről beszélünk, akkor kézenfekvő dolog, hogy legjobban a dalszövegein keresztül lehet bemutatni életének főbb állomásait, és ezt meg is lépik Kapadia-ék. A kézíráshoz hasonlító dalszöveg részletek számos alkalommal libegnek be a képbe, néhányszor a saját kézzel teleírt lapok helyettesítik ezeket. Mindegyik megszületésének történetét elmondják, helyenként a barátok, producerek, zenésztársak, néha pedig maga Amy. Többször ott vagyunk a dalok felvételénél is, mely még személyesebbé, bensőségesebbé teszi az egészet.
Számos zenész, illetve producer megszólal, és elmondják, mekkora őstehetségnek tartották a fiatal énekesnőt, Ella Fitzgeraldhoz és Billie Holidayhez hasonlítják. Nem csak a jazzben, de más műfajokban is kivételes volt, hogy a dalszövegeiben a megszokott, ma divatos zenei elvárásokkal szembemenve sokkal mélyebbre ásott magában és igazi mondanivalóval töltötte meg a dalait.
Fájdalmas, és hihetetlen dolog, hogy a közelében levők közül senki sem próbálkozott azzal, hogy megmentse Winehouse-t a szakadéktól, mely már a 2007-ben gigaslágerré vált Rehab óta elkerülhetetlenül közeledett. Erőtlen próbálkozások voltak ugyan korábban az első menedzsere és néhány gyerekkori barátja részéről, ezek azonban hamar elhaltak Mitch Winehouse, az édesapa erős ellenállásának és pénzéhségének köszönhetően.
A film feltárja a sötét és sokszor szívbe markoló igazságot arról, hogy milyen élethelyzetek, személyek kellettek ahhoz, hogy Amy végül ne kerülhesse el a végzetét. Apjának már említett pénzsóvárgása; a fiatal lány küzdelme azért, hogy az apja szeresse őt; a későbbi férj kemény drogozása; a média és a sztárság pedig csak olaj volt a tűzre. Ezek közül leginkább az apjától függött, a szülei válása olyan lelki válságot és depressziót okozott az akkor 9 éves kislányban, amit sosem sikerült kihevernie.
Szomorú látni, hogy milyen sok ember volt mellette élete során, mégis úgy tűnik, hogy a legfontosabb periódusokban egyedül volt, nem volt egy olyan valaki (az utolsó időszakban a testőrét kivéve), aki tényleg jót akart volna neki. A gyerekkori barátai érthető okokból eltűntek mellőle; az anyja sosem tudott neki nemet mondani; a nagymamája, aki végső soron felnevelte, a lehető legrosszabbkor halt meg. A férje pedig nem igazán volt férjnek való, hiszen csak a saját érdekei vezérelték.
Az alkotók egyetlen hibája, hogy úgy tűnik, mindenki hibás azért, ami Amyvel történt, a lányt viszont szinte felmentik tettei alól Kapadia-ék. Sok intő jel mutatott arra, hogy nem lesz jó vége az egésznek, azonban egy fiatal azt gondolja, hogy ő mindenható, és csak a felnőttek túlozzák el a dolgokat. Itt azonban még ők sem.
A filmnek köszönhetően páholyban ülve nézhetjük végig, hogy az igazán tehetséges, a zenével szemben teljes mértékig alázatos fiatal lányból hogyan és milyen rövid idő alatt lesz többszörösen függő. Néha megjelenik a remény szikrája, amikor szinte már úgy tűnik, hogy na, majd most…de ismerjük a végkimenetet. Ahogyan az énekesnő, úgy vele együtt a néző is bejárja ezt a hihetetlen érzelmi hullámvasutat.
A film elején, amikor Amy még csak London környéki kisebb klubokban lép fel, elmondja, hogy neki nem fontos a sztárság, nem akar híres lenni, sokkal inkább kisebb közönségnek szeretne énekelni, és az a fontos számára, hogy előadhassa a dalait. Az ezekből az időkből származó archív felvételeken azt is megemlíti, hogy inkább öngyilkos lesz, ha híressé válik. Ennek fényében látva a 2007 utáni eseményeket, megbizonyosodhatunk róla, hogy végső soron valóra váltotta a szavait.
2011. július 23-án olyan híres zenészek közé került a 27-sek klubjában, mint Janis Joplin, Jimi Hendrix, Jim Morrison vagy Kurt Cobain. Ez a dokumentumfilm remek elrettentő, megelőző film lehet, hiszen realisztikusan mutatja be, hogy milyen könnyű elsüllyedni a drog és az alkohol posványában. Az érzelmi töltet miatt 9/10.
A minyonokat 2010-ben ismertük meg Gru sete-suta segítőiként. Majd a 2013-as folytatás után egyértelművé vált, hogy a stúdió rövid időn belül egészestés mozi filmet készít a kis sárga kedvencekről. Ahogyan közeledett a bemutató, úgy nőtt a rajongók száma, és a marketingesek ezt nagyon ügyesen kihasználják, a tic tactól kezdve, a kutyaruhákon át, a mozik büféjében megvehető minyonos menükig (volt olyan mozi, ahol 2 nap alatt elfogyott) mindenféle formában megvehetjük őket. De vajon tényleg megérdemlik ezt a giga hype-ot, vagy az egész el van túlozva a nagyon jól kitalált marketingnek köszönhetően?
A rövid eredettörténetük bemutatása már megalapozza a nézők jó hangulatát. Ebből kiderül, hogy a minyonok létének mozgatórugója a mindig leggonoszabb élőlény szolgálata. Így az evolúció során többek között találkoznak a dinoszauruszok királyával, Drakulával, Napóleonnal. Azonban sosem hosszú életű a kapcsolatuk, hiszen valamilyen véletlennek köszönhetően hamar elválnak útjaik. Ezek után gazdátlanul, a világtól elvonultan élnek egészen 1968-ig, amikor a három főszereplőnk, Stuart, Kevin és Bob a legkisebb királyfihoz hasonlóan felkerekedik, hogy megtalálják új gazdájukat.
Hosszú útjuk végén eljutnak a Gonosztevők börzéjére (pacsi a Comic Conra hajazó kikacsintásért), ahol egy véletlennek köszönhetően Scarlett Túlölő (Sandra Bullock-Szávai Viktória), az akkori világ leggonoszabb bűnözőjének szolgálatába állnak. London lesz az új otthonuk, és a legelső feladatukra sem kell sokáig várniuk: el kell lopniuk Scarlettnek az angol királynő koronáját, hogy ő lehessen az uralkodó.
A Gru filmeknek az volt a nagy előnye, hogy ott a minyonokon kívül a többi szereplő jól kidolgozott volt. Most ezt sajnos nem mondhatjuk. Scarlett főgonoszhoz képest alig kap játékidőt, amikor pedig a színen van, akkor sem teljesen egyértelmű, hogy mi hajtja a tetteit. Pedig nem lenne rossz karakter, meg van benne a potenciál, hogy egy jó háttértörténettel igazi főgonosszá nőjje ki magát. Ez a ziccer azonban kimarad, az alkotók szemmel láthatóan a minyonokkal szembeni magas elvárásokat próbálták meg kiszolgálni. A Gonoszbörzén megismert rosszfiúk közül sokan Londonban is megjelennek, azonban a Manson családon kívül semelyikük nem elég emlékezetes. (Csak nekem tűnik úgy, hogy Manson apuka hasonlít a Hotel Transylvania Drakulájára?)
Sajnos meg kell állapítanunk, hogy hiába csetlenek-botlanak a kis sárga hőseink, az általuk okozott gegek sorozatától eltekintve nincs igazán jól kidolgozott történet. Úgy tűnik, hogy csak sodródnak az eseményekkel, és a véletleneknek köszönhetően jutnak el egyik pontból a másikba.
Az alkotók jól választották ki a hippi korszak legismertebb, legjellemzőbb évét. Számos erre az időszakra jellemző dolgot, eseményt, személyt bevontak a történetbe, mely igazán színessé teszi a filmet. A gyerekek, és a mai tinik nagy része nem fogja ezeket érteni, a felnőttek viszont jól figyeljenek, akár versenyezhetnek is, ki mennyit vesz észre közülük. Hiszen a kis minyonoknak köszönhetően szinte minden fontos eseménybe belecsöppenünk.
Az angolok kifigurázása is megjelenik, sok sztereotípiát elsüt az alkotógárda (naná, hogy a teázás és a keménykalap sem maradhatott ki), ami ugyancsak több vicces helyzet forrása lesz.
Kettősség jellemzi a filmet. A szereplők kidolgozatlansága, a történet helyenként gyerekes megvalósítása (tudom, hogy főként nekik szól…de azért Godzillánál eredetibbet is ki lehet találni!), viszont az aranyos sárga lényeknek köszönhetően azt kapjuk, amit várunk. Folyton vicces helyzetekbe kerülnek, még mindig nagyon szerethetőek, és velük, illetve rajtuk mosolyoghatunk/nevethetünk.
Nem ez lesz az év mesefilmje (eddig az Agymanók, ha pedig a magyarországi forgalmazást nézzük, akkor A tenger dala egyértelműen mindent visz), de megéri a rászánt időt. Nem kell gondolkodnunk, kikapcsolódhatunk, és vidám perceket szerez a nézőnek. Ja, és érdemes megvárni a stáblista végét is, hiszen ezután még visszatér a film összes szereplője, és vicces jeleneteket kapunk. Aki 3D-ben nézi, az itt nagyon fog örülni. 6,5/10
Ha tetszett az írás, akkor látogass el a: Mozi-filmek.hu weboldalra is.
