Egy biztos, a 444 rész, valamint a sok movie alatt sikerült Toriyamáéknak összehozniuk egy igencsak hosszú névsort a gonoszokról, ám nem mindenki kapta meg azt a játékidőt, amit megérdemelt volna. Ki több, ki kevesebb játékperc alatt mutathatta meg, hogy mennyire gonosz, de végeredményében a sok név közül is csak kevesen tudták elérni azt, hogy emlékezetessé váljanak. Természetesen ez a lista is szubjektív, azonban van egy érzésem, hogy az első hely az esetek többségében ugyanaz. Nézzük is hát, hogy kik a legjobb rosszfiúk a Dragon Ball franchise-ban.

Előző lista: TOP 10 pozitív Dragon Ball karakter

A szamurájfilmek kapcsán általában előbb vagy utóbb szóba kerül Kuroszava neve. Nincs ez másként most sem, hiszen Miike filmje annak az 1962-es Kudō alkotásnak a remake-je, amelyet éppen A hét szamuráj ihletett meg. Azonban hiába fekszik stabil alapokon a 2010-es film, ha már ezen alkotások számos elemén meglátszik az idő vasfoga. Így a készítők számára a legnagyobb kihívás az volt: sikerül-e megvalósítani a szamuráj-kultusz modernebb, filmes interpretációját?

Az alkotás elődjéhez hasonlóan már a nyitójelenettel megtöri a klasszikusok hagyományait, hiszen a lassabb, kimértebb építkezések utáni katarzis helyett, rögtön egy szeppuku tárul a nézők elé. Az elkövetője Mamiya, aki a sógun mostohatestvérének, Naritsugu (Inagaki Gorô) kegyetlenségeinek borzalmától menekülve oltotta ki életét. A szadista uralkodójelölt tevékenysége Shinzaemon (Yakusho Kōji) figyelmét is felkeltette, aki 12 társával igyekszik ellene merényletet elkövetni.  A sztori bosszúval fűszerezett drámai irányvonalát számos kisebb, de nem elhanyagolandó mellékszállal színesítették, kihangsúlyozva mind a korabeli tradícionális Japán jellegzetességeit, mind pedig az érintett szamurájok lelki és testi megpróbáltatásait.

A gyorsabb, lüktetőbb történetvezetés érezhetően energikusabbá teszi a művet a műfaján belüli társaitól, ugyanakkor ez a tempó némileg ellehetetleníti a régebbi alkotásokban remekül kivitetelezett moralizálást, a karakterek komplexebb felépítését. Eredményként a 13 harcosból nagyjából csak 4-5 lesz, akik látványosabb jellemfejlődésen végighaladva ismertetik meg magukat a nézőkkel. Ami valljuk be, arányaiban véve nem az igazi…

Azonban nevezzük ezt a kötelező rossznak, hiszen a szkript ezen hiányát bőven ellensúlyozza Miike rendezése. Túlkapásokat hanyagoló, ám így is grandiózus látványt varázsolt a vászonra, amelynek hangulatát finoman mélyíti el a korabeli élet viszonylag sokrétű kitekintéseivel. Ugyanakkor nem feledkezik meg a közelgő vészről sem, mivel egyre erőteljesebb és durvább összecsapások mentén vezeti fel a nagyjából háromnegyed órás, brutális végjátékot.

Azt a végjátékot, amely egy-két túlzó elem ellenére is sokkal hihetőbb képet fest a korabeli csatákról, mint a hollywoodi alkotások többsége. Itt ugyanis nincsenek pátoszos beszédek, heroizáló lassítások, dicsőítő dallamok. Helyettük hallhatjuk az életükért küzdő harcosok fájdalmát, érezhetjük a más életének kiontásához szükséges bestialitást, majd pedig végigvizsgálhatjuk a pusztítás maradványait. Mert ilyen egy háború: nem az eszmék dicső összecsapása, hanem kegyetlen vérengzés…

Miike chanbara-ja ("kardozós szamurájfilmje") aligha lesz egy lapon említve a műfaj legjobbjaival, hiszen célját azok alapjaival helyenként talán túlzottan is szembemenve vezette végig. Viszont energikus történetvezetésével, szolidan stilizált korképével és kőkemény csatájával így is korunk egyik legjobb szamurájfilmjét testesíti meg. 8,5/10

Imádom a rajzfilmeket, sok nemzet alkotását láttam már, ezért azt hittem, hogy már semmi újat nem tudnak mutatni. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.

A tenger dala alapja egy ír mitológiai történet, mely főszereplői a selkiek, azaz a fókatündérek. Ők olyan lények, akik a vízben élnek, de a parton le tudják vetni bundájukat, és képesek emberként élni. Mint kiderül, Ben családjának is köze van hozzájuk, és a kisfiúnak fel kell nőnie a hős szerepéhez, mert életek függnek tőle.

Tomm More munkája láttán egyszerűen nem tudunk szóhoz jutni. Az alkotók teljes egészében elvetették a CGI technológiát, mindent hagyományos módon készítettek el. Ettől pedig olyan fantasztikus akvarellszerű élményben és látványvilágban lesz részünk, amit nehéz megfogalmazni. Az egész olyan, mintha egy hatalmas kihajtós mesekönyv lapjai elevenednének meg a szemünk láttára, egy kis magyar népmesei beütéssel fűszerezve.

A szereplők elnagyoltak, mintha felületesen faragták volna ki őket. Valójában nem is az a fontos, hogy néznek ki, hanem hogy mit képviselnek. Van itt egy apa, aki nem tudja túl tenni magát felesége elvesztésén, és észre sem veszi, mi történik körülötte. A gyerekek szemében gonosz nagymama, aki csak el akarja szakítani a gyerekeket az apjuktól. Egy bagoly istennő, aki a fókatündért akarja megszerezni. Egy kislány, aki szinte csak nyűg a családja számára: a bátyja utálja, az apja pedig kimondatlanul, de őt okolja a felesége elvesztéséért. Végül Ben, aki hiába ígérte meg édesanyjának, hogy jó testvére lesz a húgának, nem tartotta be a szavát. Rajtuk kívül vannak itt még az ír mitológiából különféle teremtmények, akik nagyobb része akár máshonnan is jöhetett volna, bár mindenhol más formában élnek, például a tündérek.

Mégis mik teszik ezt a rajzfilmet olyan különlegessé? A már említett nagyon kivételes és nehezen meghatározható képi világon kívül az örök érvényű tanulság, melyet a világ bármely pontján könnyen megértenek a nézők. Egy külső eseményre van szükség ahhoz, hogy a főszereplőink meg tudjanak birkózni az évek óta magukkal hordott, és mindeddig feldolgozatlan veszteségükkel, melyet az anya elvesztése okozott. Sokszor csak akkor eszmélünk rá, hogy milyen fontos valami a számunkra, amikor veszélybe kerül. És bármit megtennénk azért, hogy megmentsük, még a saját korlátainkat is átlépjük, ha ezzel segíthetünk. Ezen kívül a film a testvéri szeretet szoros kötelékét állítja a középpontba.

A filmzenét is külön meg kell említeni, mely Bruno Coulais (Kóristák, Coraline és a titkos ajtó) és Kila kéznyomát viseli magán. Egyaránt felfedezhetőek benne mind a popkultúrális ír zenei világ jellemzői, mind a klasszikusabb, nagy ívű dalbetétek. Jól illeszkednek a történetbe, szinte egybeolvadnak vele.

Mindezek mellett hihetetlen, hogy a 2015-ös Oscar-díj átadáson nem díjazták. Ennél mesésebb mese, ami minden generáció számára örömet tud okozni, nagyszerűen vegyíti a népi és a mai világot, és kicsinek-nagynak egyaránt fontos mondanivalóval tud szolgálni, nem sok van sajnos... csak szurkolni tudok, hogy egyre többen felfedezik maguknak. És csak reménykedni tudok, hogy még sok hasonló fogja követni.  10/10

Zár a Marvel második fázisa: ki hitte volna, hogy erre a jeles alkalomra valaha is elkészül Scott Lang, azaz a Hangya (Paul Rudd) közel hányatott sorsú mozgóképes debütálása, amely legalább annyi előnyt kamatoztat örökségéből, mint amennyit végül elvesztett abból.

Néhány hónapja a világ legkiterjedtebb moziverzumát birtokló stúdiótitánja, a Disney érdekeltségű Marvel Studios merésznek tűnő, de mégsem kellőképp kockáztató politikára váltott, mely a szuperhős-széria egyik legfőbb elemét, a koherens univerzumépítést igyekszik emelni egy magasabb szintre. Anélkül, hogy túlbonyolítanám eme álláspontomat – mely legutóbb is egy egészen univerzális egyet nem értésre lelt -, és hogy ne kelljen magamat ismételgetnem, leírom lassan, érthetően: Kevin Feige képregényfilmjei azáltal, hogy egy többév(tized)es, szinte napra pontosan végigdokumentált stratégia részei, ütemről ütemre lépkedve egyre inkább kevésbé tűnnek önállóként is stabil talpakon álló produkcióknak. Inkább saját folytatásaik óvatos előzményeiként funkcionálnak, mely miatt az idei részek, a májusi Ultron kora, vagy éppen az aktuális Ant-Man közel sem annyira szuverének, mint bármely más szériája – a Vasember, az Amerika Kapitány (kiváltképp a második rész, a Tél katonája), vagy épp a legkitűnőbb iskolapélda, a Galaxis őrzői –, inkább mintha bemelegítő köröket kocognánk a Civil Warhoz.

Sokadik mikrofranchiseként az Ant-Mannek megvolt a lehetősége, hogy ezen aspektus mellett egy érdekes felütéssel rajtoljon a legújabb karakter és története a világot megváltoztató hangyaszérum  megkaparintásáról, ebben pedig mindaddig hitt a rajongóközönség, mígnem a film egy évvel a premier előtt máris elszenvedte legnagyobb sérülését. Sose fogjuk megtudni mennyire lett kiherélve Edgar Wright (Cornetto-trilógia, Scott Pilgrim a világ ellen) értelmezése, de ahogy a stafétabot Peyton Reed (izé, Szakíts, ha bírsz?) kezébe került, a szkript pedig vélhetően alapos átmunkálásra került, úgy alakult a végeredmény is kifejezetten visszafogottá, de legalábbis szerfelett vegyessé.

Pedig heist-movieként sokkal megnyerőbb ez, mint amilyen a Galaxis őrzői volt, a szerepválasztás pedig kifejezetten jól sikerült: Paul Rudd mint e világ újabb alsóbb ligás megmentője, az első hangya, Dr. Pym (Michael Douglas) pedig az eddigi legjobb mentoralakításban a Marvel birodalmán, ők ketten markáns megteremtői egy újabb szuperhős-pólusnak, kik szokatlan mód saját sorsuk kovácsai, önálló stratégák, akiknek valamilyen felsőbb isteni szupererő, esetleg egy előreláthatatlan tragikum vagy baleset híján finoman, de határozottan koreografált taktikákat kell követniük. Az ezekért felelős filmforgatói unitok olyannyira hatásos munkát tettek le az asztalra, hogy képregényfilm rég győzött már meg ennyire: jó néhány mozdulatsor szinte a figyelmünkért könyörög, függetlenül attól hol járunk időben, ugyanannyira szellemes és ötletes a lézernyalábos Thomas, a gőzmozdony végjátéka, mint ahogy Scott Lang első zsugorodása is egy kádnyi víz és egy random underground buli közepette.

Azonban csak eddig pezsegnek azok a bizonyos hangyák a gatyában, mert sem saját történetileg, de végső soron még univerzumában elfoglalt szerepköre szempontjából sem kiemelkedő Marvel-produkció ez, melyért talán valóban a stúdió és a megbízott főkreatívok közti érdekellentét felel. Ugyan néhol megvillan az Adam McKay (Anchorman) és a címszereplő jóvoltából áthangszerelt forgatókönyvi miliő, hisz’ ők ketten régi jó munkatársak, de ugyanott a Marvel meg is köti azokat a kezeket, hogy se improvizálgatás (mely főleg Michael Pena és tolvajbagázsa jeleneteinél hiányzott), se semmi más, mi kívül áll a stúdió komfortzónáján, ne zavarjon be a már-már stílusjegyként tetszelgő szürke, egyéjszakás főgonosz (Yellowjacket), és a kezdetkor még üdítő, később már unalomba torkolló eredetsztori együttműködésébe.

Az Ant-Mant szinte lehetetlen csalódásként megélni, merthogy megannyit hoz abból, ami egy klepto-vígjátéktól elvárható lehetne, és attól függetlenül, hogy néhol óvatosságra inti önmagát szokatlan alkotógárdájával szemben, azért nem egyszer gyorsul pörgős tolvajtempóra. Azonban kénytelen leszek szinte ugyanúgy zárni e sorokat, mint legutóbb az Ultron kora kapcsán: már-már indiszkréten ott figyel ebben e temérdek, hol vészjósló, hol pedig gigászi feszültséget prófétáló dialógusban valami, melyhez képest Scott Lang kalandja is már csak egy hangyalépésnyire van a közönytől. 6/10

P.S.: nem elég, hogy már-már egészségtelenül sok utalás tömörül a filmbe (még egy bizonyos falon mászkáló arcot is felhoz), nem is beszélve arról mennyire mélyen belefonja magát a főszériába is, de dupla stáblistás jelenetsorától, kiváltképp az utolsótól talán mégiscsak kezd távolinak tűnni az a jövő május.

Az idei év a Dragon ball rajongóké, hiszen nem csak egy új sorozatot kapott a nézősereg, hanem egy önálló egész estés epizódot is, ami a 2013-as Battle of Gods közvetlen folytatásaként jelent meg. Japánban már ugyan hónapokkal ezelőtt leadták az F, mint feltámadást, de a világ többi részére csak a nyár folyamán jut majd el Gokuék legújabb kalandja, méghozzá a legnagyszerűbb főgonosszal, Dermesztővel a fedélzeten!

Dermesztő hűséges katonái azon fáradoznak, hogy mesterüket visszahozzák az élők sorába. Sorbet vezérletével a megmaradt „hadsereg” összegyűjti a kristálygömböket, hogy azzal hozzák vissza Dermesztőt a hadszíntérre. A feltámadt főgonosz nem felejtette el, hogy melyik nép pusztította el korábban, így megfogadta, hogy újult erővel fog visszavágni a Csillagharcosoknak…

Sok-sok éves várakozás után tértek vissza Gokuék a képernyőre, amikor elkezdődött az Istenek harcának az intrója. Mi rajongók végre megkönnyebbülhettünk, hogy visszatértek szeretett hőseink, és ismét szólhatott a Kamehameha. Az Battle of Gods sok újítást hozott, a grafika feljavult, a számítógépes effektek pedig beköszöntek a Dragon Ball világába. No, a végeredmény egész pofásra sikeredett, de a klasszikus zenék hiánya, valamint az isteni szint ötlettelen megjelenése sajnos mégis rontott valamilyen szinten az összképen. Viszont, mivel Dragon ballról van szó, így a hibák ellenére sem tudtam haragudni az alkotásra, és az F, mint feltámadás bejelentése után ujjongva vártam azt a pillanatot, amikor Dermesztő ismét összecsap Gokuékkal.

A legújabb movie történetileg talán az egyik legerősebb, a kivitelezés és Dermesztő visszahozatala pedig nem csak, hogy jóra, de egész nosztalgikusra is sikeredett. Emellett a játékidő kellően hosszúra, a cselekmény pörgősre, a poénok pedig szórakoztatóan lettek kivitelezve, ami azt eredményezte, hogy egy kellemes és élvezhető DB filmet kaptunk. Bár a kék haj az első néhány percben még gagyinak tűnt, de ahogy telt-múlt az idő, úgy vált egész értékelhetővé a legújabb fejlődési szint. No, nem úgy, mint Dermesztő aranyra festett bőre (Bár Gohan is megérne egy misét...), ami bár nem lett kirívóan rossz, de olyan elképesztően ütőssé sem vált, mint amilyennek a készítők akarták volna. Toriyamáék franchise újító hozzáállásuk viszont dicséretre méltó, mivel hiába tökéletes a Dragon Ball Z sorozat, a Buu-s éra beköszönte következtében mégis tapasztalható volt valamilyen szinten egyfajta minőségbeli romlás. Újítás és kockáztatás nélkül viszont nincs siker, és ezt szerencsére ők is felfogták, így a Super és a két új movie megjelenésével egy új korszak veszi/vette kezdetét a Dragon Ball univerzumban.

Hogy ez jó vagy rossz lesz, arról majd néhány év múlva tudunk érdemben nyilatkozni, amikor már a Super sorozat is a végét járja majd és az Istenek és Gokuék is rendezték soraikat. Addig viszont nincs más hátra, mint élvezni Dermesztő legújabb feltűnését és örülni annak, hogy hőseink nem álltak le az edzésekkel, mert bizony az erőnek nincs határa, és mindig jön valami nagyobb és gonoszabb ellenfél.

Az a hír járja, hogy slasher filmekből nem lehet sorozatot készíteni, hiszen olyan elemekkel van teletűzdelve az adott mozifilm, ami miatt a sorozatos kiadás kudarcba fulladna. Egyrészt túl nagy lenne a játékidő, másrészt pedig önismétlővé válna a sok gyilkolás. Az idei évben azonban az MTV megpróbálkozott a lehetetlennel és egy 10 részes Sikoly szériát tűzött műsorra, ami bár az első 40 perc alapján messze van a Wes Craven féle klasszikus slashertől, de mégse lehet azt mondani rá, hogy rossz lenne.

Mégpedig azért nem lehet rásütni azt, hogy gyenge, mivel egy pillanatra sem akarta komolyan venni magát, csak szimplán feleleveníteni a klasszikust, ami új hullámot indított el anno a tini horrorfilmes zsánerben. Ezt a kis nosztalgiázást pedig eddig remekül hozza, ráadásul a rengeteg sablon közepette maradt idő arra is, hogy bemutasson egy kicsit az MTV szerkesztősége a mai fiataloknak, illetve promózzák a különböző zeneszámokat. Kaptunk itt tipikus gyilkosságokat, egy kis rejtélyt, ezer meg egy idióta karaktert, akik csak arra várnak, hogy lemészárolják őket, illetve egy jókora adag társadalomkritikát, amiért a mai tinédzserek bele vannak bolondulva a facebookba, a tumblrbe, instagramba, youtube-ba, illetve a mobiltelefonokba, vagy bármely olyan kütyübe, amivel lehet menőzni az iskolában.

A széria ott folytatta, ahol a filmek abbahagyták. (no, nem szó szerint) A gyilkos kiléte itt is ismeretlen, és ha a készítők jól rakosgatják egymás mellé a puzzle darabokat, akkor remélhetőleg a 9. rész utolsó másodpercéig az is marad. 

A pilot alapján nagyon úgy tűnik, hogy újat nem akartak az alkotók készíteni, csak szimplán felrakni a televíziók képernyőjére a jól ismert slashert. Nagy kockázatot nem igen vállaltak, de talán arra nem is volt szükség. A Sikoly mellett szól az az érv is, hogy nagyon könnyen csúszik a klisék ellenére is, és így a nyári nagy hőségben üdítőként hathat a horrort kedvelőknek. Egy esélyt mindenképpen érdemes adni az új maszkban gyilkoló fekete ruhás gyilkosnak.

A Wes Anderson - kisokos fogadtatásán felbuzdulva gondoltam, érdemes lehet egy hasonló összeállítást készíteni a japán filmművészet egyik legkiemelkedőbb alakjáról, Mijazaki Hajaoról. Talán nem is kell különösebben bemutatni az animációs filmekkel foglalkozó Studio Ghibli társalapítóját, hiszen A vadon hercegnője és az Oscar-díjas Chihiro Szellemországban c. alkotásai révén nem csak hazájában, hanem világszerte elismerések és bevételi rekordok sorát tudhatja magáénak. A szakma szintén imádja, elég csak meghallgatni Lasseter beszédét, de a kritikák szempontjából sincs szégyellni valója. Ezúttal is 10 pontban, méghozzá utolsó 10 filmjének segítségével próbálom összefoglalni a rendező legfőbb stílusjegyeit.

Erős női karakterek

A züllött villámtesó házassága romokban, ezért gyerekvállalásra adja medvekobakját. Ez nem kevés felfordulást hoz az életébe: vagyontárgyként megkérdőjelezik mindenféle polgárjogát, ezért mihamarabb érvényesítenie kell önmaga igazát a jog színe előtt elnyomott kisebbségként, még mielőtt saját gandzsáját, vagy épp őt magát nyomja el a Hasbro egy újdonsült takarítója világmegváltó játékötletével. Vagy esetleg az előző rész árnyéka?

Ahogy a világ filmszínházai nagyjából totál kiürültek Amerika egyik legszélsőségesebb tévémogulja és az évtized korhatáros vígjátékainak hirtelen kiskirálya, Seth MacFarlane előadásai alatt, már csak azért sem meglepő, mert, ahogy akkoriban a Family Guy, úgy mozis produkciói sem voltak képesek az első lépéseket kellőképp határozottan és stabilan megtenni. Persze érthető, hogy MacFarlane masszív kihatása az animációs sorozatok birodalmán, valamint tökéletesen – de legalábbis kockázatmentesen – felépített, és ezért is brutálisan tejelő instant ikonja (Ted) ennek ellenkezőjéről árulkodnak, de ahogy anno a Family Guynak is a maga kezdetleges semmilyenségébe kellett belefulladnia, hogy onnan majd ismét kihorgászhassák egy páréves szünet után, úgy első két élőszereplős egészestése is maximum egyszer fogyasztható – vagy annyiszor sem (Hogyan rohanj a veszTEDTEDTEDTEDbe).

Ezért is örvendetes, hogy az átlag epizódhosszt meghaladó formátumok mezején még mindig relatíve inkompetens MacFarlane ráeszmélt arra, hogy ha már nem képes azt az egyszerű dramaturgiai elvárást sem teljesíteni, hogy valami épkézláb ívet vázoljon fel egy amúgy is kaotikus, de legalább megragadható cselekményszálára, akkor végtére miért is nem legerősebb készségére, a szkeccsfüzérekre hagyatkozik? Mondhatni talán, hogy a legjellegzetesebb stílusjegyéről van szó, amit felhasználván a Ted 2 sem annak a filmnek fog tűnni, melyben a legendás címszereplő felülkerekedik megalkotóján, csak hogy minden jelenet hangosabb és viccesebb legyen az azt megelőzőnél. Persze nem mindenki méltó e feladathoz, és a showt is egyértelműen MacFarlane és az általa megszólaltatott plüssmackó viszi a hátán, bármely jelenetről is legyen szó (kivéve, ha nem kapunk egy-két szégyentelenül térdcsapkodós, mégis az első fél órában eldurrogtatott cameo-t). Ezen kívül senki más nem rendelkezik oly egyedi hangnemmel, melyet ki lehetne ragadni iskolapéldaként: Amanda "Gollam" Seyfried és Morgan "régen láttuk már mindenben" Freeman benne voltak ebben a filmben, és ennyi, de még Marky Mark-ot is csak a helyzetkomikum hulláma viszi magával, melyhez ugyan kellemesen statisztál, de most már csak mint pamutjátékának udvari bolondjaként teszi mindezt, az első felvonással ellentétben – ahol azért voltak valós problémák két bong közt is – ezúttal zéró érettséggel.

Pedig még meglepően pontosan időzített popkulturális (az események pont a Comic-Con idején futnak) és aktuálpolitikai jelentékenysége (maga a sztori is az egyenjogúság kérdéskörére épít, emiatt még a szabad házasságkötés joga is hangosan kimondatik) is adhatott volna némi hátteret egy afféle mondandóhoz, amit MacFarlane olykor indiszkrét népokításként szokott képviselni sorozataiban. Elvégre óriási mázli volt egy ekkora nézőközönséget ilyen hatékonyan megszólítani 3 éve, emiatt pedig talán elvárható némileg több erőfeszítés is, lásd példának a tavalyi Jump Streetet, mely explicite is önmaga skatulyáját, az önismétlő folytatások esetét parodizálta brilliánsan. MacFarlane végül több potenciált látott abban, ha pisikaka vicceit egy ugyan végtelen fordulatszámon, de még épphogy az intellektualitás mezsgyéjén adagolja, bármennyire is nehéz ezt elképzelni mondjuk egy spermabank közepén (az idő előtti torrent release-t azért összevetném ezzel a kőbunkó szinkronnal, hogy mennyit fakult a szövegkönyv). Még talán nem is volt rá alkalom, hogy figyelmünket ily sokáig, már-már órás magasságokban birtokolja – igaz, komikus legyen a talpán, aki azt a bizonyos utolsóhúszpercet, a vígjátékok legkritikusabb idősávját is képes felpörgetni, ami humorilag ezúttal is egész ingerszegényre sikeredett.

Márpedig MacFarlane ezekben a húszpercekben gondolkodott egész élete során: tördeljünk bele minél több szkeccset, egyszer csak betalál valamelyik. Ha mégsem, jövő héten majd újra bizonyítunk, végtére nem kívánjuk túlszárnyalni magunkat. A Ted 2-nek sincsenek ennél magasztosabb céljai: néhol jól jár ezzel - három filmje közül a legtöbb utalás ebben leledzik -, és néhol nem, amikor a túlhalmozott poénáradat már nem is feltétlen a nagyvásznat kívánja, csak egy laza vasárnapi nappalimozit. Ez utóbbi úgysem fog feltűnni, mert minden szándék a felvállalhatatlan röhögésorkánokban kíván manifesztálódni. Erre pedig nehéz ám haragudni. Főleg, hogy mától képtelen vagyok kuncogás nélkül müzlit vásárolni. 6,5/10