Hiba, amikor a készítők nem tudják felmérni, hogy az adott franchise mire képes. Az Underworld 4 rendezőpárosa megpróbált nagyot markolni, azonban belebuktak a próbálkozásba, ugyanis minden kifolyt a kezeik közül. Kate Beckinsale hiába tért vissza, a korábbi amazon csak árnyéka volt önmagának, és ezzel sajnos mindent elmondtam…

Selena a vámpír harcosnő és Michael kapcsolatából egy kislány született. A boldogságukat azonban nem tudják élvezni, mert az emberek elfogják, a szeretteinek pedig nyoma vész. Selenának csak tizenkét évvel később sikerül megszöknie a fogságból. Rájön, hogy az emberek tudomást szereztek a vámpírok és a farkasemberek létéről, és most mind a két fajt ki akarják pusztítani…

Önmagával a történettel nem is lenne különösebb probléma, mert végre nem a múltba tekinthettünk vissza, hanem egy képet kaptunk a jövőről, arról az időről, amikor már nincsenek a hadszíntéren a vének. Azonban Måns Mårlind - Björn Stein olyan szinten végeztek pocsék munkát, hogy még a gyenge harmadik részt is sikerült negatív irányban felülmúlniuk, méghozzá nem is kicsivel.

Egyrészt ott rontották el az újabb epizódot, hogy a jól megszokott hangulatot egyáltalán nem tudták megteremteni. A film műanyag és gagyi összhatást mutatott, ami egész egyszerűen rányomta az egész alkotásra a bélyeget. A legnagyobb probléma viszont talán az volt, hogy Beckinsale karaktere teljesen megváltozott. A lánya miatt egy aggódó anya lett, ami alapjáraton nem is lenne gond, de ebben a szériában, a múltat ismerve, egyáltalán nem illett bele. Így viszont hiába próbáltak váltani a készítők, a kockáztatás rosszul sült el, a film pedig teljes mértékben összeomlott.

Egy gagyi, unalmas, látványtalan, a sajátos stílust teljesen mellőző produkció kerekedett ki az egészből, amiben gyenge és vállalhatatlan karakterek jelentek meg, és ami végleg hazavágta az Underworld franchise-t. 3,5/10

Az eddigi Assassin’s Creed játékokban csak és kizárólag férfi főhősök kaptak főszerepet, ami talán azért is volt egy kicsit fura, hiszen miért ne lehetne egy nő is asszaszin vagy templomos? A harmadik rész egyik mellékszála, a Liberation hozta el azt a fajta újítást, amit eddig nem kaptunk meg a korábbi játékoktól. A félig francia és félig afrikai Aveline de Grandpré kalandja visszarepített minket New Orleans városába, és a mocsárvidékre.

A kezdetben még törékeny kislány a normál életét áldozta fel azért, hogy rabszolgatartás ellenes háborút indítson a nagytekintélyű és befolyásos emberek ellen. Néhány gyermekkori trauma, illetve a „jókor voltam jó helyen” szlogen segített Aveline-nek, hogy ne rabszolga, hanem precíz gyilkológép, egy igazi asszaszin legyen. Az egyenruha természetesen felkerült rá, a háború elkezdődött, a fejek pedig elkezdtek hullani…

A játék alapjaiban véve ugyanaz, mint az összes többi Assassin’s Creed játék, azonban a női főhős kiléte miatt volt néhány olyan újítás a játékmenetben, amit eddig nem láthattunk. Álcákat, különböző kinézeteket kaptunk, amik az úrinő, a rabszolga és az asszaszin hármast takarták. Utóbbi kettő még nem is jelentett hatalmas változást, hiszen mindent megtehettünk, amit korábban bármikor, ám az Úrinő kinézet blokkolta az olyan lehetőségeket, mint például a háztetőkön való rohangálás, a fegyverekkel való hadonászás, valamint a kíméletlen gyilkolás. Azonban lehetőségünk nyílt elcsábítani az őröket, illetve ellenfeleinket, aminek hatására majdhogynem szabadon bóklászhattunk a tiltott zónákban is. Természetesen így is figyelnünk kellett a lebukás veszélye miatt, de az elvegyülést igencsak megkönnyítette ezen praktika.

Miután a harmadik rész egyik rokonáról van szó, a készítők nem hagyhatták ki, hogy nem kötik össze a két játékot valamilyen úton-módon. No, nem kell nagy dolgokra gondolni, de mindenképpen pozitívum volt, hogy ezt nem felejtették el. Ugyanakkor a Liberation, ha nem is messze, de jócskán elmarad a többi Colonial era játéktól, hiszen nem csak történetileg kevesebb, de játékidőben is észrevehető a különbség. A lehetőségek között akadnak ismertek, de a legszembetűnőbb, hogy szinte nincs mellékszála/mellékküldetése a játéknak, ami igencsak egysíkúvá varázsolta a játékmenetet. Épp ezért a keserű szájíz mindenképpen ott lesz a stáblista végénél, hiszen hiába szerethető Aveline, hiába hangulatos a játék a képi világnak, illetve a zenének hála, a végeredmény mégiscsak egy árkádosabb Assassin’s Creed játék, ami a Black Flag és társai mellett sajnos nem pozitív irányban tűnik ki.

Mindazonáltal mindenképpen fontos megemlíteni, hogy a Liberation egy kézikonzolon - PS Vita - indított, majd a készítők, azt az alapanyagot próbálták meg felturbózni egy PC-s verzióra, ami ennek tudatában azért egy kicsit más megvilágításba helyezi az egész játékot. Bár tény, hogy az élvezhetőség ettől függetlenül nem változik, így 7/10-nél nem is ér többet a játék.

Számtalan feldolgozást kapott már a Rómeó és Júlia, hiszen a könyven kívül láthattuk már filmben és színházi darabként is, de 2009-ig a darkos, horror kiadás még hiányzott Shakespeare klasszikusából (legalábbis én nem tudok róla, hogy lenne). Noha, nem kell szó szerint érteni a hasonlatot, de lényegében mégis egy klasszikus szerelmi történetről van szó, amit megfűszereztek a már jól ismert Underworld világgal. Len Wiseman lelépett, a helyét pedig Patrick Tatopoulos vette át, aki csalódást keltő produkciót tett le az asztalra.

Úgy tűnik, mintha a sötét világ arisztokratái, a vámpírok és pórjai, a farkasemberek, örökké gyűlölték és irtották volna egymást. Pedig ez nem volt mindig így: évszázadokkal ezelőtt még béke volt a vérszívók magasabb és alacsonyabb rendű fajai között. Vagy legalább is nem volt háború. A Lycanok - a vérfarkasok - akkor még a vámpírok rabszolgái voltak. Ám eljött egy harcos, öntudatos szörny, Lucian, aki a vámpírok királya ellen vezette borzasztó népét…

Az a legnagyobb probléma ezzel az alkotással, hogy a korábbi két Underworld epizódban szinte minden tizedik percben felelevenítették már a Vérfarkasok lázadásának történetét. Lucian a hős szerelmes, elveszíti asszonyát, mert a rideg és kíméletlen Viktor kivégzi a saját lányát az árulása miatt. A vérvonalak nem kereszteződhetnek, a vámpírok továbbra is felsőbbrendűek… legalábbis szerintük.

A harmadik rész története épp ezért, már a film megjelenése előtt tiszta volt mindenki számára, egyedül a hosszabb és bővebb tálalás hiányzott. De vajon tényleg hiányzott ez az Underworld szériából? Egyáltalán nem, mégpedig azért, mert tényleg ismert volt a történet, semmi újat nem adott a franchisehoz, de még csak jobb sem lett, mint elődei. Épp ezért egy teljesen felesleges, csak és kizárólag pénzlehúzás céljából levezényelt alkotás a Vérfarkasok lázadása, ami bár vizuálisan egész pofásra sikeredett, de önmagában egy erőtlen, érdektelen, gyenge film lett, ami miatt messze elmaradt az előző két felvonástól.

Azonban azt nem állítom, hogy nézhetetlen lenne, mert a vérfarkasok színt tudnak vinni a játékidőbe, de Kate Beckinsale hiányában nem ugyanaz az Underworld, mint korábban. Így viszont nem igen lehet dicsérni az alkotást. 5/10

Több hónapos várakozás után végre PC-re is megjelent az Assassin’s Creed – Rogue, mely nem hozott el forradalmi újításokat, nem tette magasabbra az AC franchise-t, de a történet adta kalandozás, illetve a játékmenet remek – ám már ismert - kivitelezése mégis olyan végeredményt produkált, amire nem panaszkodhattunk. Shay Patrick Cormack kibontotta a vitorlákat, a Morrigan pedig megállás nélkül szelte a hullámokat a fagyos, jégsapkákkal teli tengeren. Méltó Black Flag utód lett a játékból.

Bár a játék csak történetileg mutat újat, hiszen játékmenetben és grafikailag is majdhogynem egy copypaste az egész játék, de mégis fontos láncszemévé tudott válni a Colonial era-nak, hiszen több epizódot is összekapcsolt a megjelenő karakterek által. Többek között találkozhattunk a kalandozásunk során a már jól ismert Haytham Kenway, Adéwalé és Achilles Davenport hármassal, illetve utalásokat kaptunk az Assassin’s Creed – Unity-re is. Így tehát a Rogue önmagában kevésbé, de összekötő kapocsként remekül megállta a helyét az AC szériában.

Cormack történetét azonban hiba lenne teljes egészében a Black Flaghez hasonlítani, mert bár tényleg rendkívül hasonló a játék (épp ezért, akinek a 4. rész tetszett, annak ez is fog), a helyszínek miatt mégis egy másfajta hangulatú játékot kaptunk az Ubisofttól. Itt ugyebár nem a színes Karib-tengeren hajózhattunk, hanem a fagyos Észak-atlanti óceánon, ahol nem csak a különféle méretű ellenséges hajókkal kellett megküzdenünk, - akik már képesek voltak megcsáklyázni is minket, - hanem a jéghegyekkel és az óriási viharokkal is. Emellett a pálmafás szigetvilágot felváltotta az Appalache-hegység völgye és New York városa, ahol a 3. részt idéző hangulattal találkozhattunk. A Rogue egy Colonial era egyveleg, amiben minden részből belekerült egy kevés, hogy végül egy ismert, de mégis újszerű végeredmény jöjjön ki.

A játékfejlesztők abban bíztak, ha a jól bevált receptet használják fel újra, akkor nagy baj nem érheti őket, illetve a céget. A reménykedés végül sikerhez vezetett, és a Rogue nem okozott csalódást. Bár ehhez kellettek a nem túl nagy, ámde fontosabb apró változtatások, amik ha nem is teljes egészében, de itt-ott feledtetni tudták a Black Flaget. Épp ezért a kraftolás, a légpuskák használata, a jéghegyekből szerezhető kellékek, a gázmaszk és gránátvető olyan utakat nyitottak meg a játékos számára, amik eddig nem igen voltak járhatóak. Ismerős környéken zajlott a kalandozás ugyan, de mégse lehetett rá azt mondani, hogy unalmas lenne.

Végső soron pedig hiába csapott nagyobb zajt a Unity, a háborút a Rogue nyerte, mégpedig azért, mert a felesleges kockáztatások helyett a már jól bevált receptet követte, így pedig egy bugoktól mentes, élvezhető játékmenetet kaptunk, még akkor is, ha grafikailag messze nem lehetetett összehasonlítani a két játékot. Ebből kifolyólag pedig fel lehet tenni a kérdést, hogy ki mit szeretne. Vizuális élményt vagy egy jó játszani… a döntés mindenkinek a saját kezében van. 8,5/10

Az első sikeres Underworld epizód után Len Wiseman ismét megkapta a lehetőséget, hogy Kate Beckinsale-lel forgasson, és elhozzák ketten az első rész folytatását, az Evolúciót. A széria továbbra is csak b-színvonalon pörgött, de a mostani kalandozás legalább tényleg felpörgött, és egy-két remekül végrehajtott foltozással sikerült felülmúlni az első részt. Selene ugyanis dögösebb volt, mint valaha!

Selene az üldözött vámpír fel akarja kutatni Marcust a vámpírok királyát, hogy alkut kössön vele az életéért cserébe. Michael a hibrid csatlakozni akar Selene-hez a keresésben, de képtelen az énje egyik felében dühöngő farkasemberben bízni és Selene visszautasítja az ajánlatot. Szerelmük azonban erősebbnek bizonyul a genetikánál, amikor Marcus rajtaüt Selene-en, hogy megsemmisítse a vámpír-lányt. Selene felfedezi, hogy a saját családja árulta el őt és elhatározza, hogy bosszút áll…

Wisemanék tanultak az első rész hibáiból, és bár a végeredmény így sem váltotta meg a világot, de legalább a forgatókönyv nem maradt olyan lyukas, mint az első felvonásnál. A játékidőből, bő 20 percet leszedtek, így a vámpír kontra vérfarkas háború sokkal pörgősebbé vált, aminek hatására kevésbé tudott leülni a Selenéék kalandja. Kiforrottabb, összetettebb, egyáltalán nem erőlködő képet festett magáról az alkotás, amiben már néhol a világosabb színek is megjelentek. A fény utat tört magának a sötétségben, így végül Wisemanék is sikerrel tudták venni az akadályokat.

A nagyobb büdzsé szebb képi világot is eredményezett, így a CGI sem volt olyan bántó, mint 3 évvel korábban. A vérfarkasok nagyobb teret kaptak, a sminkesek pedig újfent bizonyították, hogy értenek a szörnyek megalkotásához. Mindezeket egybevéve a szórakozás ismét garantálva volt azoknak, akik szeretik a darkos, vámpíros és vérfarkasos kalandokat, és képesek eltekinteni azon gyermeteg hibáktól, amik jellemzik az efféle b-kategóriás akciómozikat.

Len Wiseman itt tudta kamatoztatni azt az elképzelését, miszerint ne markoljunk nagyot, de a kicsit legalább próbáljuk meg jó csomagolásban eladni. Az Evolúció egy remek köntösbe bújtatott sablonos mozi, amit a szörnyek és persze a feszülős szerkóban feszítő Kate Beckinsale járattak a csúcsra. A franchise legjobbja. 7,5/10

A Black Flag kipörgetése után azonnal belefogtam a Colonial era legelső, az Assassin’s Creed 3. epizódja címet viselő játékába, ami nagyobb élménnyel gazdagított, mint amit előzetesen vártam a játéktól. Papíron egy régebbi részről van szó, de a történet adta kalandozás miatt mégis egy Black Flag folytatást kaptunk, hiszen, ha valaki ebben a sorrendben pörgeti ki a két játékot (mint, ahogy én is tettem), akkor kronológiai sorrendben ismerheti meg a Kenway családot. Itt ugyanis rögtön a játék elején irányíthatjuk Edward Kenway leszármazottját, Haytham Kenway-t. Új földrész, új kaland(ok), és megannyi új lehetőséget kínált az AC3!

Sosem rajongtam az Assassin’s Creed játékokért, így az első pár rész kimaradt az életemből (de, ami késik, az nem múlik), azonban, amikor bejelentették, hogy jön a mozifilm, méghozzá egy igen neves színészi gárdával, akkor úgy döntöttem, hogy üsse kő, belevágunk a már-már legendássá váló játéksorozat azon részébe, ami talán a legkönnyebben fog csúszni. Nem vagyok az a grafikamániás ember, de jobb szerettem volna egy újabb epizóddal kezdeni, és így esett a választás a kalózos, kritikailag eléggé jónak tartott Black Flagre, ami egy csapásra a széria rajongójává változtatott. Ma már el nem tudom képzelni magam úgy, hogy ne figyeljek fel egy-egy AC hírre.

A Penge és a Mátrix népszerűsége egy egész divathullámot indított el az ezredforduló környékén, ugyanis rengeteg, főként horror témájú film készült bőrruhákkal, vámpírokkal, darkos stílusban, amiben az akció is főszerepet kapott. Mindezek egyvelege, a 2003-ban készült Underworld című, Len Wiseman produkció, ami akcióhőssé tette Kate Beckinsale-t!

Évszázadok hosszú során át két faj fejlődött ki, valahol az emberi kultúra mélységeiben rejtőzködve. Az egyik a vámpír, a másik pedig a vérfarkas nemzedék. Az emberek számára a létezésük csupán egy mítosz suttogása, ám kettejük között óriási háború dúl már több mint ezer éve. A folyamatosan zajló küzdelem közben egy vámpír harcos, Selene egy összeesküvés nyomára bukkan, a kutatásai pedig felerősítik a harcot a két faj között…

Ha nagyon szigorú lennék, akkor azt kéne mondanom, hogy az Underworld egy gyenge film, hiszen Bill Nighy-on kívül az összes színész gyenge, a forgatókönyv egész egyszerűen nevetséges, ám mindezek ellenére valamiért mégis szerethető az, ahogy Kate Beckinsale leaprítja a vérfarkasokat a feszülős rucijában. Az alapanyag - gondolok itt az alaptörténetre és a karakterekre, a ruhákra és a sminkre - korrekt, a darkos, veszettül sötét tónusú fényképezés pedig egy egyedi hangulatot is kölcsönzött a filmnek. Bár többnyire rá lehet sütni, hogy copyzta a Pengét, de a sötétsége még Wesley Snipes vámpírkalandjára is rá tesz egy lapáttal. A Mátrixos hasonlat pedig egyértelműen az akciójelenetekre értendő, amik itt is többnyire jól voltak koreografálva.

Az Underworld nem markol nagyot, de még a kicsit is csak nehezen tudja összeszedni, legalábbis, ami a film eleje és vége közötti időszakát illeti. A játékidő indokolatlanul hosszú, ezáltal a film közepén rengeteg az üres és lassú jelenet. A viszonylag alacsony, alig több mint 20 milliós költségvetés természetesen hatással volt a végeredményre, hiszen a sötét fényképezés valamelyest segítette eltüntetni a gyenge CGI-t. Ez részben előny volt, részben viszont hátrány, hiszen nem sokat láthattunk a történésekből a sötétkék és fekete képi világ miatt.

Összességében viszont hiába a sok blődség, a sablonos karakterek és elcsépelt történet is odaszegezi a nézőt a képernyő elé, ami éppen elég volt ahhoz, hogy a film sikeres, mi nézők pedig részesei legyünk egy pörgős, vámpíros, vérfarkasos b-akciófilmnek. Megvannak a maga hibái, de mégis nehéz utálni. 7/10