Az ezredév végéhez közeledve volt valami a levegőben. Az Y2K miatt az emberek között felütötte a fejét egyfajta pánik: sokan valós problémának hitték, hogy a 2-es dátumválasztótól a számítógépek leállása világvégéhez fog vezetni. De még ha el is tekintünk ettől a félelemtől, annyi bizonyos, hogy a 2000-es évbe való átlépésnek megvolt a maga misztikussága. Egy új kezdete valami végét is jelenti. Ilyenkor érdemes megállni és megkérdezni magunktól, kik is vagyunk és merre tartunk. Ahogy az lenni szokott, a művészet erre a közhangulatra is reflektált és az, amit elénk tárt, nem túl pozitív. A dolog pikantériája, hogy ebben az időszakban születtek talán a legjobb, de mindenesetre a legemlékezetesebb filmek. Ebben a cikksorozatban azt fogom bemutatni, hogy az 1990-es évek végi amerikai filmekben hogyan jelenik meg ez a szorongással teljes hangulat. Az összes rész itt lesz elérhető.

„Time to change has come and gone/Watched your fears become your God/It’s your decision.” Elsőre talán nem is gondolná az ember, hogy ez az Alice in Chains dal a Harcosok klubja gondolatiságának is megfeleltethető. Az alábbi írásból az is ki fog derülni, hogy miért.

Furcsa szerzet ez az Egyesült Államok. Miután a hidegháborút megnyerték, rögvest új ellenségképet kerestek maguknak, melyet a szovjetek helyett egy darabig a földönkívüliekben találtak meg. Noha a science-fictionök addigra már jelentős műveket halmoztak fel ebből az alműfajból, a kilencvenes években az idegenfélelem a popkultúra fősodrában is megjelent. A teljesség igénye nélkül olyan filmek készültek ekkoriban, mint a Kapcsolat, A függetlenség napja, a Támad a Mars!, a Men in Black, vagy az évtized egyik legmeghatározóbb sorozata az X-akták is, mely1993-ban indult útnak. Miután alaposan körüljárták a témát, még mindig nem tűnt fel a színen a szovjetekhez hasonló méretű ellenség, legalábbis a terrorizmust ekkor még nem gondolták reális fenyegetésnek. Az évtized végére javult a közbiztonság és talpra állt a gazdaság is. Nem túlzás azt állítani, hogy nagy volt a jólét. Talán túlságosan is. Kezdett felnőni egy generáció, amely a háborút csak hírből ismerte. „A történelem zabigyerekei vagyunk, nincs se célunk, se helyünk. Nincs világháborúnk, se válságunk. A mi háborúnk szellemi háború. A mi válságunk az életünk. A tévé elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rocksztárok leszünk. Pedig nem leszünk. Erre lassan rádöbbenünk. És nagyon, nagyon berágunk.” – szólnak Tyler Durden szavai a harcosok klubjává avanzsálódott dohos kocsmaalagsorban. Egy generáció szavai ezek, mely az új ellenséget immár a saját (fogyasztói) társadalmában találta meg. Mi tehát a megoldás? „Az önfejlesztés önkielégítés, de az önpusztítás…” Tyler nem tudja befejezni a mondatot. Hogy miért? Mert meglökik a buszon. Az igazi indok az, hogy nincs rá megfelelő jelző. Az önpusztítás egyszerűen csak…pusztítás. A szónak nincs pozitív kicsengése. Mondhatnánk azt is, hogy orbitális ostobaság. A terv azonban kész. A bombák ketyegnek. Helyszín a pusztítás színháza, első sor.

Ezer éve arra vártunk mi rajongók, hogy valamilyen formában folytassa Akira Toriyama a Dragon Ball Z történetét, hiszen a 291. rész után olyan űr keletkezett a franchiseban, amit a Dragon Ball GT sem tudott betölteni. Idén viszont érkezett a hír, hogy új sorozat van készülőben, méghozzá egy olyan széria, ami eltörli a GT történetét, és a Buu utáni időszakra koncentrál, azaz, közvetlen folytatása lesz a Dragon Ball Z-nek. Július 5-e piros betűs ünnep a Dragon Ball rajongóknak, hiszen Gokuék visszatértek, méghozzá nem is rosszul!

A legnagyobb kérdés talán az volt az új sorozattal kapcsolatban, hogy vajon a készítőknek mennyire sikerül majd visszaadniuk a DBZ hangulatát, vagyis mennyire lesz igazi Dragon Ball a Super. Nos, az első 20 perc után kijelenthető, hogy ha ezt az utat követik a jövőben, akkor nem lesz igazán nagy probléma az új sorozattal, hiszen megvolt a kellő könnyedség és poénkodás, ami eddig is jellemezte a szériát.

Bár messzemenő következtetések még nem szabad levonni, de úgy tűnik, hogy az irány helyes, és a Super első epizódja után még az is kiderült, hogy nem igazán akartak nagyot markolni Toriyamáék, ami akár még jól is elsülhet a későbbiekben. Persze, ezer meg egy kérdés van még a sorozattal kapcsolatban, de az első rész végeztével már talán az a legfontosabb, hogy milyen lesz az első főellenség, és mennyire fog illeni a Dermesztő, Cell és Buu hármas mellé.

Azonban ez még a jövő zenéje, ám végre ismét átélhettük azt, hogy milyen az, amikor úgy kelünk fel reggel, hogy ÚJ Dragon Ball rész érkezik! Azok a régi szép idők ismét valósággá váltak!!!

Alig néhány óra van vissza az új Dragon Ball sorozat, a Dragon Ball Super első epizódjáig, így úgy gondoltam, hogy érdemes lenne feleleveníteni azokat a karaktereket, amelyek meghatározták az eddig eltelt 444 részt + moviekat (GT-t kivéve) és sokunk kedvencévé váltak ez idő alatt. Nyilván egy ilyen lista szubjektív, hiszen mindenkinek más az ízlése, de annyi biztos, hogy vannak, és lesznek is közös pontok, amiket nem lehet kikerülni, ugyanis léteznek a Dragon Ball univerzumban olyan nagyszerű karakterek, akiket egész egyszerűen nem lehet utálni. Miután Toriyamáék egy szempillantás alatt kitörölték a GT-t a történetből, így az ott feltűnt karaktereket nem vesszük most górcső alá, így végül maradnak a sima sorozatot, az egészestés kiadásokat, valamint a Z-t meghatározó figurák.

Akármennyire is szerettem a 80-as és 90-es évek akcióhőseit, az öreg Steven Seagal sosem volt a szívem csücske, így egy film kivételével, mindig elkerültem az alkotásait. Most azonban elérkezettnek láttam az időt, hogy egy kis nosztalgiázás gyanánt belevessem magam az amerikai harcművész filmográfiájába, és pótoljam néhány híresebb filmjét. Az Úszó erőd volt az első, de egyáltalán nem az utolsó!

Casey Rybackről, a USS Missouri csatahajó jámbor szakácsáról csak kevesen tudják, hogy valamikor mindenre elszánt harcosként szolgált Vietnamban és a Közel-Keleten. A sors újra közbeszól, mert amikor a Missouri terroristák célpontjává válik, akik meg akarják szerezni a hajó nukleáris fegyvereit, Rybacknek a maroknyi legénység élére kell állnia, hogy megvédje a hajót, miközben a szárazföldön milliók rettegnek lélegzetvisszafojtva a fenyegető nukleáris háborútól…

Ó, azok a 80-as évek… emelgetjük sokszor, amikor elkalandozunk az időben. Azonban valami hasonló kijelenthető a 90-es évek esetében is, hiszen ha nem is olyan stílusosan, de többnyire elképesztően bájosan tudták megalkotni az akciófilmeket a készítők. Nem kell nagy dolgokra gondolni, hiszen rengeteg b-kategóriás alkotás született ebben a két évtizedben, ám az odaadásnak és a könnyedségnek hála a legtöbbször ki tudták maxolni a szórakozás fogalmát. Steven Seagal meg jókor volt jó helyen, mert a többi akcióhős társához mérten, talán az egyik legrosszabb színész volt, mégis fel tudott mutatni néhány értékelhető produkciót.

Az Úszó erőd semmi csodát nem vitt véghez, csak felvonultatott néhány neves színészt, akikkel az egyszerű ex-ügynök vs terrorista akciózást könnyedén le lehetett bonyolítani. Steven Seagal alap, Gary Busey, Colm Meaney és Erika Eleniak pedig hozták az elfogadhatót. Azonban a film közel sem lett volna ennyire jó, ha a főgonosz szerepet nem Tommy Lee Jones játssza, aki méltó ellenfele volt a csúcson pörgő Seagalnak.

Így mindent összegyúrva tehát kaptunk egy tökös, egyszerű, de végtelenül élvezhető akcióhős filmet Seagaltól, aki megmutatta, hogy a szakácsokkal sem érdemes szórakozni! Az Úszó erőd méltán vált a 90-es évek egyik klasszikusává, mert mindent megtalálhatunk benne, ami kell egy férfias akciófilmhez. Kellően hosszú, de egyáltalán nem unalmas játékidővel megáldott filmet rakott össze Andrew Davis. Az eredménye pedig kettő darab Oscar-jelölés, és egy remek film. 7,5/10

Az ezredév végéhez közeledve volt valami a levegőben. Az Y2K miatt az emberek között felütötte a fejét egyfajta pánik: sokan valós problémának hitték, hogy a 2-es dátumválasztótól a számítógépek leállása világvégéhez fog vezetni. De még ha el is tekintünk ettől a félelemtől, annyi bizonyos, hogy a 2000-es évbe való átlépésnek megvolt a maga misztikussága. Egy új kezdete valami végét is jelenti. Ilyenkor érdemes megállni és megkérdezni magunktól, kik is vagyunk és merre tartunk. Ahogy az lenni szokott, a művészet erre a közhangulatra is reflektált és az, amit elénk tárt, nem túl pozitív. A dolog pikantériája, hogy ebben az időszakban születtek talán a legjobb, de mindenesetre a legemlékezetesebb filmek. Ebben a cikksorozatban azt fogom bemutatni, hogy az 1990-es évek végi amerikai filmekben hogyan jelenik meg ez a szorongással teljes hangulat. Az összes rész itt lesz elérhető.

Mélyfilozófiai kérdésekbe nem fogok bocsátkozni, de ha ezt a cikksorozatot az egzisztencializmus köré építem, illendő megmagyarázni azt. Nehezíti a helyzetet, hogy kétféle egzisztencialista iskola létezik: keresztény és ateista, így a fogalom sem egzakt. Ebben az írásomban most csak azokra a kérdésekre fogok kitérni, melyek a Truman Show-val közvetlenül összefüggésbe hozhatók, ezek pedig a szabadság és az Isten-kép. Az egzisztencializmus emberszemléletének kiindulópontja az egyéni szabadság körül forog. Úgy véli, hogy az ember kezdetben semmi, később pedig azzá válik, amivé önmagát alakítja. A morál is szubjektivizálódik. Sartre szerint szabadságra ítéltetett lények vagyunk: a világba kitaszítva minden tettünkért saját magunk vagyunk felelősek, hiszen az ateista iskola szerint nincs Isten, így nincsenek erkölcsi kapaszkodók sem. Nem véletlen, hogy az ezredvégi filmek foglalkoznak ezzel a témakörrel és az sem, hogy ebben az irányzatban találták meg a megfelelő kifejezésmódot. Az efféle reményvesztett közhangulatnak az egzisztencializmus előtt is létezett egy hagyománya. A 19. század végén hasonló lett úrrá az embereken, melyet a francia fin de siècle (századvég) szóval írtak le. Friedrich Nietzsche filozófus az egzisztencializmus előfutáraként már Isten haláláról számolt be (Vidám tudomány, 1882); a Truman Show végén pedig a főhősnek (Jim Carrey) kell választania arról, hogy elhagyja-e a saját istenét.

Peter Weir (Holt költők társasága) filmjének istene Ed Harris alakításában sajátos formát ölt: egy valóságshow-rendező képében tetszeleg. Az általa kiválasztott Truman életét a születése pillanatától nézők milliói követik a nap huszonnégy órájában a képernyők előtt. Truman körül mindenki statiszta. A világ, amelyben él, csak egy jól megkomponált látszat. Nem is sejti, hogy életének egy-egy pillanatait a tévénézők már a megfelelő zenei aláfestéssel láthatják viszont (így lesznek a nézők is a csalás áldozatai). A rendező szabadon bánik az általa felépített világgal: ha úgy adódik előrébb hozza a Napfelkeltét, vihart generál, de alapos terve van arra is, hogy Truman ne hagyja el a kisvárost. Ezzel érzelmileg is manipulálja a főhőst, ugyanakkor fizikai szabadságát is korlátozza. „A világ, amelyben élünk, egy beteg világ” – indokolja tettét a rendező, Christof. Ő a kinti világtól szeretné megvédeni Trumant. A benti teremtett környezet és a kinti világ közti különbség kísértetiesen egybevág A kockában elhangzott gondolattal, mely a kinti mérhetetlen emberi butaságra utal. Sartre szerint az egzisztencializmus nem Isten nemlétét bizonyítja, inkább azt mondja, hogy az sem változtatna semmit, ha lenne Isten, hiszen az embert saját magától nem menti meg semmi. Ebben az értelemben Truman a film végén sem egy jobb vagy egy rosszabb világ között dönt (hiszen a Christof által létrehozott környezet sem kevésbé betegebb, mint az általa leírt külső világ), hanem pusztán a választás szabadsága az, ami Truman kezébe kerül.

A látszatvilágok tekintetében párhuzamba hozható a Mátrix című filmmel is (mellyel egy későbbi részben foglalkozok). A világ valódiságának megkérdőjelezése az ókori görög filozófusokig is visszanyúlik, gondoljunk csak Platón barlanghasonlatára. A szimulákrum azonban nemcsak Truman életében jelenik meg. Az ezredvégi filmekben egy erőteljes média- és társadalomkritikai felhang is jelen van. Truman életét a közönség zombi módjára nézi. Van, aki a fürdőkádból is alig akar kiszállni miatta és vannak, akik előtte alszanak el. A filmben megjelenő lakosság kétféle rétegből áll: vagy beépített színészekből, vagy fogyasztókból, akiknek egy számukra idegen ember a mindennapi életük részévé vált. A valóságshowk az amerikai közönségnek akkorra már rég nem voltak ismeretlenek, a fogyasztók magatartása viszont, ha lehet még negatívabb irányba változott. Manapság Dunát lehetne rekeszteni a különféle tematikus realitykkel, melyeket az emberek a világ több pontján, így hazánkban is szorgosan figyelemmel követnek a kábelcsatornákon. A Truman Showban megjelenő kertvárosi élet a valóságban nem a stúdió volta miatt steril. A film ennek a képmutató életmódnak is görbetükröt állít.

Sokféle rétege fellelhető tehát a filmnek, melyben végre Jim Carrey úgy tudott Jim Carrey maradni, hogy nem a tőle akkoriban elvártat hozta. Az alkotásra leginkább a furcsa jelző illik. De az egyedi hangulat is arra szolgál, hogy nézése közben ne érezzük kellemesen magunkat. A lassan kibontakozó cselekmény még gondolkodási időt is hagy számunkra. Ahogy fentebb írtam, az ébresztésünk nem sikerült túl jól. Sőt, többet tévézünk, mióta a film megjelent. 8/10

Irodalom:

J. P. Sartre – Exisztencializmus

Reke Balázs – Egzisztencialista szorongás, valóságélmény, test és apokaliptikus próféciák az ezredvégi hollywoodi filmekben

Az ősfranchise-ok nyara közepette szinte hétről-hétre felmerül a kérdés: hogy épp felesleges a heti aktuális premier, vagy sem? Kreff már megpedzette a kérdést a Jurassic World kapcsán, amikor is arra jutott, hogy az talán 2015 legmihasznább nyári mozija, mert se bűze, se hamva, és már rég nem akképp terjeszti ki a filmszéria határait, mint ahogy annak alapművéből kiindulva elvárható lett volna.

Mondjuk úgy, hogy történetesen nem született még tömegkatasztrófa ebből a retrospektív filmipari tendenciából, mert sem direktori ikonjaik (George Miller – Mad Max, J.J. Abrams – (a remélhetőleg telitalálatos) Force Awakens, de még valamilyen szinten Colin Trevorrow, az új blockbuster-császár is a Jurassic World kapcsán), de esetleg még karakán finanszírozóik és producereik sem ma jöttek le a falvédőről: megannyi filmszínháznyi balesetből tanulhattak már, és eltekintve attól, hogy akadnak kivételek - Wachowskiék például akárhány bevételi ballépés után (Cloud Atlas) igényt mutathatnak további százmilliókra, ha valami sci-fi-maszlagról van szó (Jupiter Ascending) – blockbuster szempontból igenis progresszív a mai amerikai mozi, az elmúlt időkben már látványosan több minőségi ügy születik a műfaj sztereotípiáihoz képest.

Erre itt a Terminator: Genisys. És Alan Taylor (Thor: Sötét világ), a 21. század egyik újdonsült franchise-kurvája.

Nem épp halált megvető bátorsággal került Schwarzenegger neve egyedüliként a főcím elé: mégis mit vártál, akárhány éve zakatol már az öreg színészi comeback-je, nem épp Kyle Reese (Jai Courtney), vagy éppen Connorék (Emilia és Jason Clarke, na de itt már csak névrokonok) házi szappanoperájaként futott be James Cameron műfajdefiniáló kettőse, az első felvonás, valamint Az ítélet napja. Az egykori kormányzó úgy futott be anno ’84 egy baljós kor hírnökeként, mindkét részben úgy csillantotta meg saját erejét, hogy azzal inkább elborzasztott minket a jövővel való találkozástól, mintsem attól, hogy legalább jelenkori lehetőségeinkből kihozzuk a maximumot. Mindezt tette Cameron totál megalomán, mégsem rosszallandó tűzfüggönyeinek és gombafelhőinek vonzáskörzetében. Az első rész még úgy hinti el a megoldást, és aztán úgy inspirálja folytatását, mintha éppen gondosan betervezett prequelek lettek volna, valamint olyan természetesen moralizál egy halálosztó gyilkossági természetén, hogy annál már csak Linda Hamilton hősnőbálványának hétköznapi hamissága szokatlanabb, de nem épp jelentéktelenebb.

Miképp tud a Genisys, a mindent összekötő cloud-rendszerről elnevezett epizód mindezen túlmutatni? Nos, nincs egy perce sem, amikor ne robbanna fel semmi. Nincs egy száraz parkettadarabja sem, melyen ne futna végig valami magas lángú explózió. Aztán a Guardian (egy, a ’84-es történéseket megelőzvén érkező másik 101-es modell), mivelhogy élőszövetei emberi valóságukban öregednek, poénügyileg is kezd érlelődik, és emiatt Arnold minden egyes másodpercében olyan, mint a bölcs, mégsem atyáskodó felvigyázód, aki mindig feldobja a napodat. Aztán Daenerys, lévén, hogy egy új, párhuzamos sík Sarah Connor-ja, ahol már vigyáz rá egy ismeretlen feladójú halálosztó, nem is az a tudatlan, lakbérre gyűjtő egyetemista pincérnő, amiről John Connor, a legborzasztóbban promotált (mondhatni elspoilerezett) karakter regélt, hanem egy öntudatosan makacs csajszi, aki köbméteres kebleivel nem is azéééért ölelte át a meztelen jófiú Kyle Reese-t az időkimozdítóban, hanem meeeert…

…na, szóval értitek: a Genisys egy fényesre polírozott márkalogón, és a híres zenei taktusokon kívül (amit egyébként Hans Zimmer producerelt zeneileg) nem hozott át semmit a régi szériából, de nem is toldotta meg egyébmás érdemleges elemmel a mítoszt, sőt! Inkább super size-ba csomagolta azt a műanyag szart, amit 2 órán át rágat velünk, végül megpaskolja önmaga buksiját és tovaáll a dicső naplementében.

Alan Taylor akciói és történetvezetése már rég leszerepeltek a legutóbbi Thor-moziban, és itt sincs másképp, amit csak tud, félrekoreografál, fogyatékosságait meg kompenzációs sorozatrobbanásokkal takarja el. Párhuzamos idősíkjait, csak hogy összetettnek tűnjön, tökéletesen túlbonyolítja, filmes előismeretekre pedig még annyira sem alapoz, hogy kb. a 90. percnél is képes úgy bedobni az első rész egyik kulcsmomentumát, mintha azt elfeledettnek tartaná, valamint egy-két megmosolyogtató (de túltolt) utaláson kívül az expozíció is mintha a fiatalok felé mesélne, nem pedig a beavatottaknak – értsd, bárkinek, aki legalább egy Terminator-idézetet vág fejből. Egyébként van is rá alkalma dögivel, mert a PG-13-as korhatár (ami itthon 16-os barokkos túlzássá lett adaptálva) is kissé szétszedi a hangnemet: ez nem tudom, hogy Arnold bölcs (a film alatt körülbelül 30-40 évet öregedő modell annyi okossággal megszedi magát, hogy többet kamatoztat két lábon járó Wikipedia-ként, mintsem őrzőként), vagy pedig bárgyú (merevsége viszont majdnem őszinte humorforrás) önvalójában teljesedik-e ki igazán. Megjegyzem, ezt még mindig sokkalta szórakoztatóbb volt kisebb-nagyobb kuncogások közepette figyelemmel kísérni, mintsem szegény J.K. Simmons jellegtelen ügyetlenkedését, aki valószínűleg már egyébként is rég letudta maga mögött élete szerepét.

Hiába az idősíkokkal sakkozó cselekmény vagy a mozgalmasság, ez azért nem az a megfontolt játszma. Hiába van kéznél egy jó alapanyag és annak hozzávalói, mégis minden olyan szedett-vedetté válik, ahol már semmi tartalom nem rejlik meg két üldözés között, és ahol az üzenet sem egy dicső akciófilmhez méltó. Az új Terminator (hasonlóan az ez évezredi fejezeteihez) csak megmarkolja eddigi alakjait, és dobókockaként veti őket az asztalra, melyből majd kisül valami. A jogokkal való kapkodás és eme rutintalan (inkább kevésbé kiforrt) rendező csak rontottak a helyzeten: amikor a széria örökségére tekintenek vissza (vagy épp annak komplett jelenetsorait forgatják újra), az sehogy sem hiteles, inkább csak néhány franchise-kurva felesleges erőfeszítésének tűnik. Hogy mi, egy felesleges nyári mozi? Hát ki gondolta volna? 4/10

A filmkritikusok imádják Wes Anderson műveit, még Ivánnak sem volt különösebb baja vele. Eddigi munkásságában egyedül az Édes vízi élet c. alkotása nem került összességében a kritikák bálványozott darabjai közé, bár ezt sem cincálták szét a negatív jelzőkkel. Egyszerűen megosztó lett. Viszont jogosan merülhet fel az olvasóban a kérdés: miért szeretik ennyire? Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni, akkor a jellegzetes és rendhagyó stílusával válaszolnék a kérdésre. Természetesen ennél bővebben fejtem ki tézisemet, 10 pontba szedve mutatom meg, melyek a filmjeit átjáró legfőbb motívumok. Mindezt eddigi munkássága leggrandiózusabb és legátfogóbb alkotásának, a Grand Budapest Hotelnek a segítségével.

Keserédes, könyvbe illő nosztalgia

Az After Earth című „műremek” után fel lehetett tenni azt a kérdést, hogy vajon Will Smith miért tűnt el ennyire az igazi hollywoodi nagyágyúk közül, és hol van már azaz idő, amikor a lazaságával elvitt egy egész alkotást a hátán. A kérdés találó, de a választ még talán ő maga sem tudja. Az első előzetesek viszont azt sugallták, hogy a Wall Street farkasával berobbanó Margot Robbie segítségével fog majd visszatérni a helyes útra, ám a készítők gyenge munkájának hála a Focus egy unalmas, csak és kizárólag a színészek játékának köszönhetően nem lett végül teljesen felejthető alkotás.

A mesternek tanítvány kell. Nicky szélhámosok között nőtt fel, és a szélhámosok királya lett: de ő is utódra, vagy legalább egy tanítványra vágyik. A szárnyai alá vett ifjú csaló igazi tehetség, mégis bajt okoz: a mester beleszeret. Márpedig ebben a szakmában az ilyesmi tilos - lebukás lehet a vége…

Margot Robbie jó, Will Smith még jobb, de sajnos ez is kevés volt a sikerhez, legalábbis, ami a kritikai elismerést jelenti. A film mindösszesen csak 50 millió (csak…) dollárból készült, és világszinten átlépte a 150 milliós bevételt is, ám mégse lehetnek a színészek teljesen elégedettek. Ugyanis a Focus, az a film lesz a filmográfiájukban, amire csak úgy fognak az emberek emlékezni, hogy ez volt az a film, ami akár ütős is lehetett volna…

Glenn Ficarra és John Requa filmjéhez adott volt egy ötletes történet és két kiváló színész is. A forgatókönyvet viszont elfelejtették értelmesen megírni hozzá. Kár, hiszen Smithék hozták magukat, és a karaktereikben ott volt az extra, azonban annyira sótlan és felületes kalandokat kellett átvészelniük, hogy a film végeztével a nézőben megfogalmazódhatott az a kérdés, hogy a magyar cím, a Látszat csal vajon mire értendő. A film történetére, vagy az egész film megalkotására. Pedig átverés lehetett volna bőven, az alapok mind ott voltak eldugva a hézagos forgatókönyvben, de a készítők nem tudták, hogy hol keressék.

Így lett végül egy unalmas, céltalan, a végén már hiába próbálkozó alkotás a Focus, ami olyannyira nem találta meg a saját útját és stílusát, hogy ha nincs a két főszereplő, akkor az egész alkotás mehetett volna a kukába. Így viszont miattuk egyszer még nézhető is… de csak abban az esetben, ha tényleg nincs más. 4,5/10