Ti is visszasírjátok a nyolcvanas-kilencvenes évek családkompatibilis filmjeit, amikhez hasonló azóta sem készült, és már valószínűleg nem is nagyon fog? Fáj a fogatok egy kis agykikapcsoló, pihentető matinéra? Akkor ideje elővennetek Joe Dante Matinéját!

A rendező ezúttal is megcsillogtatja a műfajok összemosására irányuló egyedülálló tehetségét, Dante ugyanis mestere (volt) annak, hogy a könnyed családi komédiát vegyítse horrorral és sci-fi-vel. Ez az elsőre talán furcsának ható, de amúgy szinte mindenki által ismert telitalálat koktél egyébként is népszerű volt a fent említett két évtizedben, vidám celluloid-lenyomatát adva ennek a kornak. Szellemirtók, Szörnyecskék, hogy csak a két legismertebbet említsem a mezőnyből, utóbbi mesterműért szintén Joe Danténak tartozunk hálával.

A film szórakoztatóan blőd felszíne összetett belsőt takar, tele van ügyes utalásokkal más filmekre, személyekre, illetve tiszteleg egy egész korszak előtt, egyfajta posztmodern emlékművet állítva annak, hasonlóan ahhoz, ahogy Quentin Tarantino teszi ezt filmről filmre. A sztori rövid ismertetésével együtt vegyük is sorra ezeket!
1962-be repülünk vissza, egy álmos floridai kisvárosba, ahol az emberek épp tövig rágják mind a tíz körmüket a kubai rakétaválság miatt, a fiatalokat viszont legalább ennyire izgatja a filmszínházukban hamarosan bemutatásra kerülő Mant (magyar fordításban Hangyember) című horrorfilm. Ráadásul nem akármilyen premier van kilátásban, a filmet maga a rendező Lawrence Woolsey fogja prezentálni, méghozzá különleges, általa kifejlesztett vetítéstechnikával, melynek neve a hangzatos ATOMOVÍZIÓ! A rendezőt a mindig jó, akkoriban pedig fénykorában járó John Goodman alakítja, akit ezúttal is öröm nézni. Nehéz időkben jól jön a kikapcsolódás, így a különleges matiné telt házzal veszi kezdetét, ám az előadás aztán nem egészen úgy sül el, ahogy azt a b-filmes mozimogul eltervezte. Vagy mégis?

Joe Dante Roger Corman New World Pictures nevű vállalatánál kezdte meg filmes pályafutását, ahol kezdetben b-mozik előzeteseit vágta, mígnem aztán eljuthatott első, egész estés filmjéig, ami nem más, mint a két remake-et is megért Piranha. Corman igazi trashfilm király, aki rendezőként 56, producerként pedig – most kapaszkodj meg – 410 filmet jegyez. Ebből könnyen leszűrhető, hogy a jóember a mennyiséget helyezi a minőség elé, de azért kerültek ki a keze közül kultikus darabok, illetve a munkássága úgy összességében annak nevezhető, nem utolsó sorban pedig rengeteg később befutott híresség került ki kezei alól, mint például Jack Nicholson. John Goodman filmbéli karakterének minden bizonnyal ő az egyik ihletője, a másik pedig a hasonló pályát maga mögött tudható William Castle, aki a való életben is bevetette a Matinéban látható filmszínházi sokkeffekteket. Áramot a székbe... Ez ám az igazi jump scare! Castle sem volt rest, a maga 65 rendezésével.

Woolsey a manírjait ugyanakkor Alfred Hitchcocktól nyúlja, egy igen mókás jelentben össze is keverik vele. A további főszereplők gyerekek, akik hozzák az elvárható színvonalat, kedvesek, aranyosak, a legkevésbé sem idegesítőek, és többnyire fanatikus filmrajongók, jelenlétük pedig kibővíti a befogadóképes generációk skáláját. Az Állj mellém! vagy a Kincsvadászok gyerekcsapatainak színvonalára azért nem kell számítani.Szóval ifjúsági film ez, de amúgy mégsem, vagyis nem csak az, mert ugye van benne csomó olyan dolog, amiket például én sem nagyon fogtam még fel, amikor először láttam még valamikor nagyon régen. Az leesett, hogy szó van benne atombombáról, és egy álomjelenetben fel is robban egy, de felnőtt fejjel már azt is tudom, hogy mi az a hidegháború és a rakétaválság. Így, kontextusba helyezve pedig jóval többet ad a film.

Na meg ott van ugye a filmbéli film, a Hangyember, ami a Légy és a Them! kacagtató fúziója. Ezek a szörnymozik pedig pont a feszült hidegháborús hangulat és az atompánik miatt jöhettek létre. Mindezek mellett pedig ezt az egész könnyed kis darabot átitatja a filmművészet iránti szeretet, amit Lawrence Woolsey gyönyörűen össze is foglal a mozi szentélyéről előadott monológjában. 7/10

Az olasz producer, Dino De Laurentiis gyakorlatilag mindent megtett, hogy Cecile B. DeMille nyomdokaiba lépve a legmagasztaltabb filmesek közé kerülhessen. Több mint 500 film fűzhető a nevéhez, amik közül 38 kapott Oscar jelölést. Közülük talán a most kivesézésre kerülő Flash Gordon lett a legmaradandóbb, már ha a popkulturális hatásukat vesszük figyelembe. Az 1934-es - tehát még bőven a Földtől (mindkét értelemben) elrugaszkodó űroperák korában készült - képregény filmes adaptációja noha annak idején sem a kritikusoknál, sem pedig a kasszáknál nem lett egyértelmű siker, az évtizedek alatt mégis kultfilmmé nőtte ki magát.

Az egyébként akkoriban igencsak komolynak számító (20-30 millió dolláros) büdzsét felemésztő film kultuszának épülése talán már a forgatás előkészületei során megkezdődött, hiszen az olasz producer először honfitársát, Federico Fellinit szerette volna a direktori székben látni. Az akkorra már komoly névnek számító rendező nagy rajongója volt a Mussolini diktatúra során betiltott képregénynek, nevéhez még fan fiction is fűzhető. Sajnos azonban a terv meghiúsult. Ezt követően szóba került George Lucas neve is, aki a korábbi Flash Gordon mini-sorozatok remakején dolgozott a 70’-es években, de Laurentiis beelőzte a jogok felvásárlásával és az olasz nem bízta rá a projektet, mondván tapasztalatlan, ezáltal alkalmatlan egy blockbusterhez. A sors iróniája, hogy részint pont a Star Wars sikeréhez köthető a Flash Gordon gazdasági “bukása". Végül az Öld meg Cartert! c. filmjével hírnevet szerző Mike Hodges lett a direktor.

Hasonlóan fordulatos folyamat zajlott le a címszereplő castingja során, ugyanis a kiszemelt Kurt Russell nem vállalta a szerepet a karakter egyoldalúsága miatt, a “B-opció” Schwarzenegger pedig az erőteljes német akcentusa miatt esett ki. A befutó Sam J. Jones sem előtte, sem utána nem tudott különösebben maradandót alkotni, de Flash Gordon szerepében vitathatatlanul emlékezetes volt. Mint ahogyan a producer számára addig ismeretlen rockegyüttes, a Queen, amelynek filmzenéje mára már kultikussá vált.

A történet szerint Hans Zarkov (Topol), a NASA-tól elbocsátott tudós szerint a megmagyarázhatatlannak tűnő természeti katasztrófák mögött idegen hatalmak állnak. Ennek megfelelően felkészül a válaszcsapásra, s házi barkácsolású űrsiklójával szállna szembe az ismeretlennel. Egy balul sült repülős utat követően a sztárfocista, Flash Gordon (Sam J. Jones) és újdonsült élete szerelme, Dale Arden (Melody Anderson) is az expedició részese lesz, s ők hárman együttesen igyekeznek megmenteni a világot, hovatovább az egész univerzumot Ming uralkodó (Max von Sydow) pusztításától. Útjuk során a Mongo nevű bolygóra kerülnek, ahol számos birodalom pattanásig feszült helyzetének közepén találják magukat.

Jól gondoljátok, ha úgy tűnik, hogy a sztorit talán egy Asylum film Asylum változatának készítője is szégyellné. Utólag a forgatókönyvet jegyző Lorenzo Semple Jr. is elismerte, nem ez lett a legjobb munkája. Már csak azért sem, mert Laurentiisék humorosra akarták venni a figurát, márpedig az amúgy is bugyuta ötlet (egy focista menti meg az univerzumot, jaj mamám…) így végképp önmaga paródiájáva vált. Ha még csak paródia lenne…

A Flash Gordon ugyanis sztereotip, sablonos, ebből kifolyólag kiszámítható és nem mellesleg nagyon durván szexista. Noha ezen jelzőket aligha lehetne pozitívumként felfogni, számomra érthetetlen módon pont ez a szélsőséges felfogás teszi olyan különlegessé, könnyen szerethetővé az egész alkotást. Ugyanis ennek a megközelítésnek köszönhetően nem várjuk a váratlant, nem is a karaktereken lesz a fő hangsúly, sem pedig a történéseken, ezáltal könnyedén mélyülhetünk el a mérhetetlenül agyonstilizált világban. Abban a világban, amit talán Jodorowsky Dűnéjével tudnék a legjobban leírni. A chilei rendező az el nem készült filmjéről szóló dokumentumfilmben úgy nyilatkozott, hogy olyan látványt tervezett, ami az LSD hatásának képzetét adja át a nézői számára. Na, ez a Flash Gordon. Színes, látványos, szürrealista, hovatovább pszichedelikus. Egy igazi camp stílusú, régimódi fun ride.

Nagyon nehéz helyzetben vagyok, hiszen a film gyakorlatilag valamennyi elkövethető hibába beleesett. A legkevésbé sem meggyőző sztoriját sablonokra és színészi túlkapásokra építve próbálja átadni, miközben helyenként elképesztően gagyi trükköket felvonultató színorgiával igyekszik megfelelni blockbusteri kötelezettségeinek. Viszont mindezek ellenére remek szórakozás a maga módján, s ha már Semple sem félt a sablonok használatától, akkor mi mással jellemezhetném a filmet, mint egy ilyen elcsépelt gondolattal: annyira rossz, hogy az már jó. 5,5/10

Az elkaszált tévésorozatok legújabb vigaszdíjasának ismét mozivászon a nyereménye: azonban mindezidáig kérdéses volt, hogy a Törtetők képes-e eddigi formátumánál többszörös hatótávolságán is feelgood maradni, hogy a régi fanoknak blaszfémiaként fog-e hatni e próbálkozás, vagy hogy miképp lesz képes megszólítani egy újabb réteget, amely még nem a '90-'00-ás éra HBO-sorozatain nőtt fel.

Először is, amíg Doug Ellin nem nyúl bele saját formulájába, ahogy azt igazából - mint az írás tárgyának rendezője - most sem tette, addig ő moshatja is kezeit. Mondhatni mindent megtett annak érdekében, hogy Vince Chase (Adrian Grenier) siker- és pinaéhes armadájának filozófiáját ne sértse semmi a világon, és úgy is érzem, hogy pont egy Törtetők-mozi az, mely nem szorul rövid történetismertetésre: Vince sármos vigyorán kívül amúgy sem vet be semmit sem szegényes aktori fegyverarzenáljából, Eric igazából csak végigdugja a történéseket, Teknőc immáron az a régi kövér osztálytársad, aki felnőttkorára lefogyott és még egy véletlen folytán kőgazdaggá is vált, Johnny Drama meg továbbra is az a másik régi osztálytársad, akinek 20 éve az az egyetlen érdeme, hogy lefektette azt a csajt a banketten, de azóta is csak intenzíven bénázik. E rezümére pedig csak simán felhúzták Vince újabb törtetését, mely ebben a felépítésében inkább a cannes-i évadra emlékeztet (megjegyzem, az egyetlen, amit az elejétől a végéig láttam), persze annál lényegesen gyengébb hatásmechanizmusokkal.

Mert ugyan TV-ről mozira adaptálni nem éppen az a folyamat, mely erősen kiszűrné az előbbi cenzúrázatlan sajátosságait, de ezúttal a probléma az, hogy a film csak a végletekben volt képes e téren gondolkodni. Masszív spoiler-áradatok: Dramat betámadja a TMZ egy recskázós home-videóval, aztán Vince úgy a 70. perc magasságában elmeséli, hogy tegnap este Emily Ratajkowskinál (Holtodiglan, valamint minden újságcímlap valaha) hált. E. 24 óra alatt két hátsónézetes cowgirl-gyakorlatot is prezentál, aztán Teknőc elmegy randizni, ahol felsül, mert inkább üzleti korporációt ajánl ketrecharcos kiszemeltjének. Ez csak a történet egyik kiragadott dimenziója ugyan, és megeshet, hogy mégis a cenzúra ütött be (végül is első nekifutásra a legmagasabb korhatár-besorolású NC-17-es plecsnivel kellet megbirkóznia a vágóknak), de többször is úgy hat, mintha Ellin inkább csak az elmúlt néhány év kidobott vázlataiból ollózta volna össze utolsó kívánságát, a mozifilmet.

Mindezen kívül viszont nem kell megijedni, hisz’ mely más nyári produkció is lehetett volna ennyire magabiztos, ha nem ez? Mindent felvállal, amit az elmúlt évtizedben eddig is, és ugyan sokszor inkább egy gimis srác fantáziájaként tetszeleg, mintsem egy dollármilliomos vágyaiként, de továbbra is a hollywoodi álomgépezet egyik legjobb (ha nem is a legpontosabb) insidere, se több, se kevesebb. Széles közönséget megszólító cameoi kissé fárasztóak (habár a megtekintés többek között emiatt sem igényel masszívabb előismeretet, eleget utalnak vissza), a belső berkekből kiragadottak viszont inkább megmosolyogtatóak, mellékszerepei meg talán ennek a vígjátékszezonnak a legjobbjai: a Hatodik érzék Cole-ja (kép alant) kitűnő casting a texasi finanszírozó (Billy Bob Thornton) főnökösködő fiaként a maga tenyérbemászó, jóllakott csimpánzarcával, aki csak azért sem bólint rá Vince rendezői debütálására, és…

…nem véletlenül az utolsó bekezdésig, azaz a bírálat pillanatáig váratott magára Jeremy Piven neve: Ari Gold figurája még mindig e közeg legszórakoztatóbbja, a pár- és dühterápiák meg nem értett igazi törtetője, mely játékban minden egyes komikus túlzásnak ott a helye, mind a feszített tempójú rohanásnak, mind pedig a mellkasverős, büszke zsidó-öniróniának. Amennyit ő pörög, szinte fel sem tűnik, hogy ez a sztori kábé 2 napot, ha felölel, és még ha legtöbbször ez a pörgés csupán egy helyben történik, Drama flaskamarkoló ars poeticája talán e száz percnyi jutalomjátéknak is bűnbocsánatot nyer: „engem csak önbizalommal áldott meg az Isten, tehetséggel nem”. 7/10

A filmkészítők körében mindig meg volt az igény, hogy a II. világháború egyik legszörnyűbb tragédiáját, a holokausztot valamilyen módon körbejárják. A máig legismertebb valószínűleg a Steven Spielberg rendezte Schindler listája, de érdemes megemlítenünk a Robin Williams főszereplésével készült Hazudós Jakabot, a Roberto Benigni fémjelezte Az élet szépet, A zongoristát, A csíkos pizsamás fiút, A felolvasót, a magyar vonatkozású Jób lázadását és a Sorstalanságot, illetve a Becstelen brigantykat.

Az Intercom jóvoltából szemügyre vehettünk 26 percnyi exkluzív anyagot a brit direktor hidegháborús kémfilmjéből, a látottak pedig elég bizalomgerjesztőek voltak. A szövevényesnek ígérkező, és egyébként egy '60-as évekbeli amerikai tv-sorozaton alapuló kémfilm teljes mértékben magán viseli Guy Ritchie jellegzetes stílusjegyeit, kezdve a barnás, kopottas színvilágtól, a dögös zenéken át a dinamikus, klipszerű vágásig, és persze menő karakterekben sem lesz hiány. Az elénk tárt részletek közül három már így, a kontextusából kiragadva is elég figyelemre méltó volt. Az elsőben az Armie Hammer alakította orosz kém és a bájos német lányt alakító Alicia Vikander sétálnak a római Kolosszeumnál, amikor is rablás áldozatai lesznek. Az inkognitó miatt az orosz nem zúzhatja le a rablókat, ahogy azt normál esetben tenné, hanem csak feszült szempárbajt vív velük, a tekintetekről készült szuperközelikkel és spagettiwesternes aláfestőzenével. És érted, mindezt Rómában! Mi ez ha nem egy gyönyörűen kitalált tisztelgés Leone, és úgy általában az olasz western előtt?

Ezután a fenti két karakter egy hotelszobában birkózott, de szó szerint, semmi szex, viszont a komolytalan harcjelenet egy majdnem csókkal zárult, és bár ez talán annyira nem is érdekes, a kivitelezése miatt engem nagyon megfogott. Egy ilyen jelentéktelennek, sőt sokszor tök feleslegesnek érzett dolgot, mint egy csókjelenet is fel lehet venni stílusosan.

A trailerben is látható motorcsónakos üldözésből is levetítettek valamennyit, a jelenet egy szendvics elfogyasztásában teljesedik ki, felhangosított, disszonáns zenével, lehalkított hangeffektekkel, a háttérben robbanással. Ez így lehet, hogy furán hangzik, de hidd el, tök jól néz ki.

A filmet augusztus 20-ától vetítik a mozik.

Az ezredév végéhez közeledve volt valami a levegőben. Az Y2K miatt az emberek között felütötte a fejét egyfajta pánik: sokan valós problémának hitték, hogy a 2-es dátumválasztótól a számítógépek leállása világvégéhez fog vezetni. De még ha el is tekintünk ettől a félelemtől, annyi bizonyos, hogy a 2000-es évbe való átlépésnek megvolt a maga misztikussága. Egy új kezdete valami végét is jelenti. Ilyenkor érdemes megállni és megkérdezni magunktól, kik is vagyunk és merre tartunk. Ahogy az lenni szokott, a művészet erre a közhangulatra is reflektált és az, amit elénk tárt, nem túl pozitív. A dolog pikantériája, hogy ebben az időszakban születtek talán a legjobb, de mindenesetre a legemlékezetesebb filmek. Ebben a cikksorozatban azt fogom bemutatni, hogy az 1990-es évek végi amerikai filmekben hogyan jelenik meg ez a szorongással teljes hangulat. Ehhez az első alany a ’97-es A kocka című film lesz. Az összes rész itt lesz elérhető.

Az olasz felmenőkkel is rendelkező amerikai-kanadai Vincenzo Natali első nagyjátékfilmje egy óriási építményben játszódik. Egy meglehetősen brutális nyitójelenet után, a néző rögvest tanúja lehet, ahogy a baljóslatú szobákba való belépés felér egy orosz rulettel, ugyanis halálos csapdák várják az erre tévedőt. A szoba ablakai mind a négy irányból nyithatók, így a lépések száma igencsak megsokszorozódik. A film kezdetén öt ember találkozik egyazon helyiségben. Mindegyikük különböző szerepet tölt be a társadalomban: van köztük rendőr, orvos és eminens diáklány is. Ebben az izolált környezetben azonban mindez semmit sem ér: itt mindenki egyenlő, melyet a rabruhához hasonlatos öltözékük is kifejez. Egyedül a ruhába varrt név jelzi a különféle identitást, valamint azt, hogy bizonyára okkal kerültek ide. Erre azonban nem tér ki a film, a ’ki hogyan került ide’ viszont felmerül, melyet idővel felvált a menekülésösztön. Ehhez már csak egy eszközre van szükség, hiszen a csapdákat valahogy ellenőrizni kell. Okos írói húzásra vall, hogy a szerepek folyamatosan cserélődnek. A csoportdinamika alapján valakinek át kell vennie az irányítást, mely először egy szökött rab kezébe kerül. A rendőrnek tehát át kell adnia a stafétát egy olyan embertársának, melyet a külvilágban foglalkozása szerint üldöznie kell. A kezdetben működő terv összeomlani látszik: már nem lesz elég egy bakancs bedobásával működésre bírni az érzékelőket. Egy újabb és bonyolultabb kapaszkodó kell, melyet szereplőink a matematikában találnak meg. Így lesz a saját bevallása szerint teljesen átlagos életet élő szürke kisegér diáklányból a megoldás kulcsa. Csakhogy, mint mondtam, a helyzet folyton változik, s a minimalista történetvezetéssel operáló film egész a végéig meg tudja őrizni kiszámíthatatlanságát. A társadalom kivetettjei itt előtérbe kerülnek és fordítva. De hogy kapcsolódik a film a bevezetőmben említettekhez? A karakterekről lehull a lepel: a doktornő valójában paranoiás, a rendőr pedig sokkal agresszívabb, mint amilyennek mutatja magát. Őszinteséget csak néhányuk mutat, köztük egy cinikus szereplő, akiben a film talán leghúsbavágóbb gondolata fogalmazódik meg: van-e értelme egyáltalán kijutni, mikor odakint csak a végeláthatatlan ostobaság vár?

Natali filmje tehát beleillik az egzisztencialista filmek közé. Egyrészt felteszi a kérdést, hogy a folyamatosan változó paradigmák által uralt világban létezik-e egyetemes igazság (például a matematikában); másrészt, megéri-e előre vinni az emberiséget ebben a mérhetetlen butaságban? Válasz nincs, csak a hatalmas üresség. A néző tehát magára marad. A kérdések, amelyet felvet kiválóak vitaindítónak, mely a bravúros forgatókönyvnek köszönhető. A film ritmusa remek, a figyelmünk egy perce sem lankad. A rendezés egy elsőfilmeshez képest több, mint korrekt, csak az a borzasztó színészi játék ne lenne! De biztos vagyok benne, hogy tudatos döntés volt ismeretleneket mozgatni, hiszen kevésbé tudunk azonosulni velük. Egy népszerű színész már a korábbi szerepe alapján is beazonosítható, itt viszont nem fekete-fehérek a karakterek. A teljesen átlagos karakterektől magvas filozófiai gondolatokat sem célszerű várni, és ez pontosan így reális. 7/10

A ’60-as években kábé olyan menő volt a gótikus horror, mint manapság a found footage rémisztgetés. A műfaj egyik királya pedig az olasz Mario Bava volt (fiáról már volt szó a blogon). Aki a műfaj születésétől kezdve , egészen a késő ’70-es évekig próbálta a legjobb filmeket kihozni a rendelkezésére álló- nem mindig elégséges- anyagi keretek közül. Persze a maga korában nem érhette meg, hogy a kritikusok az egekig magasztalják, ám a hálás utókor megadta neki ezt a végtisztességet, és filmográfiájából a Félelem hadművelet elég magas kritikai értékelésig vitte (például a Time out idei listája szerint jobb horror, mint a Bárányok hallgatnak vagy az eredeti Poltergeist). Vajon a film tényleg ennyire hatásos, vagy csak a kritikusok nézték múltba révedő párás szemmel a filmet?

Szerintem az utóbbi megállapítás az igaz, a Félelem hadművelet megnézése visszaröpíti az egyszeri nézőt egy régi amerikai autósmoziba. (Már csak a frissen pattogtatott kukorica illata hiányzott,  és egy kocsi amiben nézem.) A színésznők erőteljes sminkje, a jellegzetes műtermi felvételek, és az oldschool szintetizátor zene, ad a filmnek egy olyan hangulatot, mintha valaki direkt a korszak összes horrorfilm zamatát egybe akarta volna gyúrni. Annyira csöpög a filmből a ’60-as évek, hogy múzeumban lehetne kiállítani a korszak bemutatása céljából.

 A történet egy lány meggyilkolásával kezdődik, ami után a rendőrség érkezik az elmaradott faluba. Nemsokára kiderül, hogy a gyilkos nem más, mint Melissa Graps szelleme, aki már több évvel ezelőtt meghalt (és a filmben rendszeresen ablakokban feltünedező fejét, és egyéb részeit egy szőkeparókás kisfiú alakítja, ami ad a filmnek egy érdekes utóízt). A rejtély felgöngyölítésére Dr. Eswai nyomozó, és bájos segítőtársa tűnik a legalkalmasabbnak, tekintve, hogy a filmben csak ők nem hisznek a szellemek létezésében.

A színészek rendes olasz horrorfilmes szokás szerint csapnivalóak. Eswait alakító Giacomo Rossi Stuartnak csak egy elszánt arckifejezése létezik, és ezt elég sokszor mutogatja a filmben. Az aktuális rémüldöző-hölgy szerepét Erica Blanc alakítja, sokszor rettentően túljátszva. A legjobb alakítást a vajákosboszit alakító Fabienne Dali nyújtva, mivel ő legalább nem tolta túl a szerepkörét.

 A gyenge színészi játék mellett nagy hiányossága a filmnek, hogy mára már rohadtul nem félelmetes. Mario Bava operatőrként kezdte pályáját és a védjegyének számító színpompás megvilágítás és a gyönyörű beállításokon kívül, hosszútávon inkább már unalmassá vált a filmje, érdeklődés hiányában pedig a konzerv ’60-as évek hangulata is megy a levesbe. A filmet a gyönyörű középkori Calcata városában forgatták, ám mivel az egész film éjszaka játszódik, nem sokat láthattunk a szép helyszínből. Ez azért is volt, mert a forgatás utolsó két hetében elfogyott a pénz, és az olasz stáb fizetés nélkül próbálta összehozni a legjobb tudásuk szerint a filmet, javarészt éjszaka.

Amúgy a magyar cím teljesen félrevezető, mivel a Félelem hadművelet alatt úgy gondolom, hogy sokan valami „hadműveletet” is várnának, ami ugye egyáltalán nincs a filmben. Ennél sokkal kifejezőbb az angol „Kill, baby kill!” cím ami egyszerre utal a szellemlány, Melissára, és a film végi csavarra is.

 Összességében inkább egy jó kordokumentáció, mint jó film. De aki kíváncsi mire mentek az amerikai tinik, jó fél évszázaddal ezelőtt, az bátran megnézheti, de az olasz horrorfilm szerelmeseinek is bőven ajánlott. 6/10

A legnagyobb ötleteket érlelni kell: egy alsó hangon is 4 éves ötletet sem az arra szánt idő tesz feltétlen emlékezetessé, és hát ki más is bírna emlékezetességről tanúbizonyságot tenni, ha nem az a Pixar, aki már megannyi film óta igyekszik visszakanyarodni a valódi értéket teremtők ligájába? Sőt, ez már az a Pixar, aki szinte biztosan tanult közelmúltjának mellélőtt filozófiájából, hiszen az Agymanók se más, mint egy esszenciális élettanulság kifejtése, amely lehetetlen, hogy ne hagyna bennünk örök nyomot.

Mi is történt azóta, amióta a Pixar kétéves szünetre vonult, csakhogy idén megduplázhassa felhozatalát? Nem tagadom, rendkívül élvezetes történetek kerültek meganimálásra, csakhogy az eredeti, elmeséletlen ötletek is fogyatkozni látszanak. Pedig már úgy tűnt, kiváltképp remek perceknek örvendhettünk a Spongyabob és a Shaun, a bárány képkockáinak össze-vissza nyálazása közben. Csak mégis elszomorító a tény, hogy az egészestés animációk műfaja, Hollywood egyik utolsó nagypénzű mentsvára, ahol határtalan egek fedték azt a megannyi kreativitást, ennek energiáit manapság már máshova, főleg magas költségvetésű képregény-blockbusterek büdzsélistájára tartalékolják. Látnivaló még ugyan van bőven, de a múlt évtized Pixar-Dreamworks háborúja, a japánok és más nemzetek műveinek tér- és közönségnyerése, ezek már mind jelentőségüket vesztik a stúdiók kapaszkodókeresésében, ahol a számozott-számozatlan folytatás és a szülinapi plüssök ugyanúgy járnak a filmélményhez, mint a popcorn.  

Pedig a Pixar felé sem ezekért fordultak a leghűbbek, hanem azokért a – máshol nem tapasztalható – emóciókért, és azokért a tanulságokért, melyek korra való tekintet nélkül szíven érik az embert. A közbeszéd az utolsó ilyen autentikus élményt a Toy Story legutóbbi kalandjában vélte felfedezni, nekem azonban már ott is bűzlött valami. Az ott sugallt vég, amely körbelengte Woody és Buzz kalandját, ugyan elég masszív és leplezetlen mód vágta fejbe azokat (beleértve engem is), akik nemigen tudtak ilyen kemény poklot elképzelni a régmúlt emlékeinek, de számomra közel sem képes felérni az Agymanók játékos, de iszonyatosan emberközeli léttanához.

Az emberi érzelmek horizontja végtelen látószöggel bír, és szinte nem győzi felfogható mértékben elénk tálalni Riley, eme tudat birtokosának kibogozhatatlan emléktárát, melyek gömbök formájában tárolódnak. Öt színben fénylik a golyórengeteg, ezek mind a kislány érzéseire mutatnak: Derű az, aki alapjaiban definiálja Riley fő kedélyállapotát, azonban négy, első látszatra csak bajt okozó társa, Bánat, Harag, Félelem és Undor mind fontosak a kislány tetteit megelőző érzelmi döntések meghozatalában, valamint emlékképeinek besorolásában. Egy váratlan költözés nem csupán az életben, de fejben is hatalmas kihívást jelent: meddig fékezhetőek Riley indulatai? Hol van a határ a végtelennek tűnő boldogságban? Vajon kezelhető marad ez az állapot, vagy már nem biztos, hogy egy jó napot lezárván hajtja majd fejét álomra?

Az Agymanók körülbelül másfél órás játékideje nem enged lassan bámészkodni: játékszabályait mielőbb ismerteti, és úgy éreznéd, talán kissé túl kötöttre fogja majd kereteit, de emiatt aztán nem kell aggódni, mert mindennek a struktúrája később voltaképp csak egyfajta útmutatóként fog szolgálni. Elvégre így fog majd szabadon szárnyalni a képzelet, és ezáltal válik az érzelmek számára külvilágként ismert valóvilág a korlátlan tudat játszóterévé.

Az érzelmek világa először elég behatároltnak tűnt, és csak az érzelmi kontrollpanelen, a fő irányítópulton túl villannak csak fel Riley személyiségszigetei és a körülöttük szlalomozó Gondolatvasút is, ahhoz pedig már csak egy végleges katasztrófa vezethetett, hogy Derű és fő komplementere, Bánat mindezeket és még a tudat megannyi váratlan rejtekét testközelből is megtapasztalhatja. Az elme világa egyben önmaga diadalma is, hiszen minden, ami a gyerekkori fantázia, de egyben a gondolkodó tudat része is, megkapja a saját színterét, továbbgondolását, mígnem együtt fognak lélegezni egy komplett vidámpark részeként, ahol meglepő, mégis mindenki által átélt életképek díszítenek. Talán néhol felmerül, hogy a film szerkezetét alkotó elmevilág néhol nem random szabályrendszerrel apellál-e – ahogy minket, úgy néha-néha Derűéket is meglep egy-két kifürkészhetetlen agytekervény (vagy éppen a hosszú távú memóriát reprezentáló beláthatatlan emlékgömb-raktár), de bőven elnézhető e néhány elszabadult, történetben meglepően nagyot szökkenő pillanat, melyek egyébként is inkább egy korlátlan, mintsem mohó fantáziára utalnak.

Mindez egy, a saját lehetőségeihez képest önmegtartóztató, a túlzásoktól inkább mentes, mintsem bővelkedő látványvilággal kerül porondra, amely inkább szerkezeti aspektusában válik kiemelkedő teljesítménnyé. Rétegelt világához most nagyon passzol a 3D: ugyan csak a szinteket – az agy világát a valóélet jeleneteitől – kell egymástól elkülöníteni, semmi mást, de így szinte tényleg olyan hatást kelt bennünk a 3D, mintha csak belesnénk egy emlékgömbben futó jelenetsorba, melyek előtt pedig csak úgy tündökölve pattannak ki a vászonról az elegánsan stilizált agymanóink.

Végül azért válik az Agymanók az évtized egyik legfontosabb meséjévé, mert nem csak történetét, de technológiáját is egy rég tapasztalt haladás szolgálatába állítja: azt hinnéd kissé evidens üzenet fog várni a fejben végigfutó boldogságkeresés célvonalában, pedig nem, mert a régkori kedvenc stúdiónk végre ismét egy igazi többgenerációs kalandot tár elénk. Már az út, amit megteszünk is nagyon érett pszichológiai felfogást bizonyít, gyerekkorom hamisítatlan pixari humorával ízesítve, de megoldása aztán végképp az, ami elsőre vidám, másodszor végiggondolva már-már keserédes, összességében azonban annyira életközeli élmény, hogy érthető miért is kellett ajkainkat harapva küzdeni egyetlen visszafogott, de emiatt is őszinte könnycseppünkkel. 10/10