- Spoilermentes - 

Mit lehet tenni abban az esetben, ha létrehozol egy majdhogynem tökéletes sorozatot, majd elvárják tőled, hogy az első évad lezárta után, ne nyaralni menjél, hanem hozzad tető alá a folytatást, amit új színészekkel, új helyszínnel és egy teljesen új történettel kell felruháznod? Nem sokat, maximum vért izzadsz azért, hogy a súly a válladon ne teljesen, csak egy kicsit nyomjon össze. Az HBO azonban nem bízta a véletlenre a dolgokat és tudván azt, hogy a léc iszonyú magasan van a rajongóknál, a sajtó rendelkezésére bocsájtotta az évad első három epizódját, hogy még véletlenül se egy rész alapján ítéljék meg az új produkciót. Milyen jól is tették…

Az első komoly különbség az új évadban, hogy a tavalyi év sikerkovácsai, Nic Pizzolatto és Cary Fukunaga közül csak előbbi maradt a True Detective fedélzetén. A második, és egyben legjobban észrevehető változás, hogy az agyon istenített két színész, Woody Harrelson és Matthew McConaughey már nem erősítik a sorozatot a jelenlétükkel. Épp ezért, nem csak a készítők, de a színészek nyakában is óriási teher volt. Az első három rész alapján pedig azt lehetett észrevenni, hogy néhány fellángoláson kívül egyáltalán nem tudnak megküzdeni ezzel a feladattal. Bár Colin Farrell már az első részben is jó, de Rachel McAdams és Taylor Kitsch a későbbiek során sem tudtak megfelelően kibontakozni. Ez persze még változhat, hiszen sok van még vissza az évadból, de egyelőre kevés az, amit leraknak az asztalra. Az egyedüli meglepetés, aki a bejelentést követően a legnagyobb kérdőjel volt a rajongók szemében, az nem más, mint a másodvonalas vígjátékok lusta és unott képű „hőse”, Vince Vaughn, aki bár az első 60 perc alapján csak kereste önmagát, a második felvonásban már megtalálta a helyes utat, de igazából a harmadik epizódra fejlődött fel arra a szintre, amivel az egész show-t ellopta a többiek elől.

Az egyetlen esélye az új évadnak, ha nem a színészekre támaszkodik, hanem egy olyan történetet tár elénk, ami kevésbé függ az alakításoktól. (Bár, sajnos az alkoholfüggőség, a bizalomhiány és szerencsejáték, valamint az öngyilkos hajlam sem azt mutatja, hogy itt ne akarnának hatással lenni ránk az egyéb problémákkal.) Persze, nem azt mondom, hogy itt Uwe Boll-film szinten mozognak a színészek, mert azzal hazudnék, de McConaughey alakítása olyan elemi erővel bírt, amit képtelenek lesznek itt felülmúlni, így pedig váltani kell, ha nem akarják azt, hogy az összehasonlítások áldozatává váljon az új évad. Vagy megkockáztatják azt, hogy Farrellék nyakába varrják az egészet, vagy bíznak a történet nagyságában, (Itt is egy gyilkosság okozza a problémát) és abban, hogy itt majd a megvalósítást és a forgatókönyvet fogják kiemelni az évad befejezése után. Pizzolatto nincs egyszerű helyzetben, és látva az első három részt, a szakadék nem kicsi…

Mindezek ellenére a hangulat továbbra is eszméletlenül erős (Az intro megkoronázza az egészet), a fényképezés remek, a zene kellően depresszív, a tempó pedig egy ici-picit nagyobb, mint az első évadban. Ergo továbbra is van potenciál a sorozatban és a több szálon futó, immáron négy főszereplőt felvonultató széria, akár még nagyobbat is üthet, mint elődje (kicsi rá az esély), de ahhoz változnia kell a jövőben. Csalódottság tehát nincs, csak kissé fájó, hogy beigazolódott a félelem, miszerint iszonyú nehéz megugrani az első évad által felállított magasságot.

Végéhez ért a Trónok Harca ötödik évada és nem panaszkodhatunk a végkifejletet illetően. Az évad első, főképp az erős párbeszédekre, élesedő konfliktusokra és a fejlődő alaphelyzetek kibontására épülő fele/kétharmada kellőképp felkorbácsolta a várakozásokat és a kedélyeket (kinek negatív, kinek pozitív irányba), hogy aztán az utolsó három rész olyan mennyiségű mindfuck-ban részesítse a nagyérdeműt, ami ismét remek táptalajt biztosít a meghökkent rajongók reakcióit rögzítő könyvolvasó jútub-júzereknek. Lássuk az utolsó részben az alkotók mivel igyekeztek túllicitálni a lányát elevenen elégető Stannist és a sárkányháton lovagló Daeneryst.
Figyelem: extra sűrűségű epizódhoz extra hosszúságú írás dukál!

Ha valakinek a karrierje olyan ívet ír le, mint Chris Pratté, az sikeres. Ha valaki olyan sikeres, mint Chris Pratt, az nekünk nézőknek, csak jó lehet. A Jurassic World megjelenése után új királyt avattak Hollywoodban, mégpedig egy olyan királyt, aki nem csak szimpla sikert hoz el a filmjeivel, hanem pénzt, csillogást, jókedvet és egy rakás humort. Chris Pratt a csúcs!

Június második felében két olyan norvég mozgókép is bepróbálkozik a magyar mozikban, melyek mindketten hathatósabb érdemeket is képesek felsorolni annál, mint amit filmként adnak ki magukból.

Jön Harold!

Az év legnagyobb poénja is kicsírázhatott volna a szinopszisból: Harold büszkesége, norvég kisvárosát 40 évig ellátó klasszikus bútorboltja hirtelen az IKEA legújabb üzletének árnyékába került, szó szerint: a mellette nyílt áruház pillanatok alatt tönkretette Harold-ot, emiatt ráadásul Alzheimeres feleségét is elvesztette, ismét csak szó szerint, hisz’ ahogy ő is mondta, öregotthon helyett „inkább a halál”. A tömérdek düh csakis egyetlen logikus utat tud kijelölni a becsődölt bútoriparosnak: túszul kell ejteni a szomszéd skandinávok körberajongott, de náci érdekeltségei miatt egyben hírhedt IKEA-alapítót, Ingvar Kamprad-ot.

A norvég és svéd tájak végtelenségig hófedte ridegsége és kellemetlen atmoszférája ugyan közel sem hű a valósághoz, ráadásul skandináv vígjáték létére is csak ez az egyetlen működő abszurduma, de legalább van valami, ami képes mindvégig észben tartatni velünk Harold tragédiáját - ami néha túlontúl szomorú, máskor totál közömbös, de csak nagyon ritka az, hogy feledhetetlen nevetésekért lenne felelős. Pedig egy-két frappáns helyzetkomikumon kívül többet is kifacsarhatna ebből az eszeveszett koncepcióból: jobban bevonhatná Harold környezetét, melyben ugyan mozog néhány figura – egy lány, vagy éppen frissen kirúgott, de legalább fegyvermániás fia – de ők csak csendben hagyják végigjátszani a két bútortitán meccsét. Ráadásul a mű egy legkevésbé sem burkolt rendszerkritikaként is működhetne, ha ennél sokkalta tisztább erőviszonyokat tűntetne fel a családi manufaktúra és az IKEA-féle gyáriszalag között. Emiatt marad örökké „tudod, amiben elrabolták az IKEA-alapítót!”-film a Jön Harold!, de semmi több. Kissé úgy tűnhet most elkalandozok, de ütős márkafilozófiáért és önkritikáért tessék visszkanyarodni a Lego Movie-hoz, de tényleg! 5/10

Magam ura

Ole Giæver olyannyira szerzői filmet szállított, hogy - egészestései során első alkalommal - még a főszerepet is maga uralma alá vetette. A magyar cím mégsem eme vonatkozásában reflektál legjobban a lényegre, miszerint az itthoni közösségi filmforgalmazás egyik első fontos produkciója ez: a Magyarhangya által megversenyeztetett 10 európai darab, a környéki fesztiválok kisebb kaliberű durranásai közül került ki győztesként a norvég túradráma, ami 50 kiválasztott jelentkező zártkörű mozizásainak végleges konszenzusaként vált forgalmazott produkcióvá. Ez volt a Scope50, és a filmválasztáson túl megannyi más közönségtevékenységet is magába foglalt a projekt: megszavazták a címet, a tagline-t, lektorálták a feliratot, és valószínűleg bevonták őket a Magyarhangyát abszolút jellemző többi promófogás brainstormingjába is – például egy normafai pszichotúrát is rendeztek eköré.

Valószínűleg a Magam ura emléke inkább különös forgalmazási metódusában fog továbbélni, mintsem önmaga valójában: kétségtelen, hogy a színész-rendező játszotta Martin hétvégi kiruccanása, az ijesztő szürkeségből való utolsó kirohanás a szabadba már csak hossza miatt is (mindössze 80 perc) képes maradandó emlékképeket tűzni albumunkba, de ez csakis annak tudható be, hogy a Scope50 tagjai ráismertek a film egyetlen letaglózó erejére. Éspedig arra, hogy passzol hozzá a nagyvászon. Sajnos nem arról van szó, hogy illene is rá, mert idén Reese Witherspoon egy képileg és hangulatilag sokkal karfát szorítóbb küzdelmet élt át. De Martin, aki még mindig képtelen elégedett csettintéssel reagálni saját családi és individuális életére egyaránt, aki már-már túl reményvesztett apaként próbál ebből a szerepkörből kitörni, és neki aztán mindegy melyik irányba, na, ez az ember, és az ő nyomasztó káosza a fejében pont úgy néz ki, mint mi abban a sötét moziteremben. Akik azonban nemigen akarnak azonosulni néhol már kissé túlontúl explicit, maszturbációs önterápiájával (én előre szóltam), és nem azért, mert tőlük ez már túl idegen lenne.  6/10

Az HBO nyári szezonjának fő színtere a vasárnap esték lesznek, amikor is egyik legfőbb nagyágyúja, a True Detective második etapja mellett – melynek recenziójáért remélhetőleg nem kell a hétfő hajnali (június 22., 3:00), a tengerentúlival percre pontosan egyszerre rajtoló hazai premierjéig várni, legalábbis ami minket illet - az insider comedy-k két regrutáját is beveti, levezetvén Pizzolatto instant klasszikusának következő felvonását az azt követő idősávban. Ismét A-lista (közeli) aktorok bűvkörében kerülnek kibontakozásra, ezúttal az amerikai külpolitika (Krízisben) és beltenyészet (Nagypályások) kulisszatitkai, ráadásul első sorozatos szerepek tömkelegével, hol szatirikusan, hol pedig igazi douchebag-hatásvadászattal, de végső soron közel akkurátus tolmácsolásban – ahogy azt a tegnapi sajtóesemény* meghívott szakemberei sem restelltek velünk tudatni. Ezt voltak hivatottak bizonyítani az ugyanekkor levetített pilotok is, melyek nem vészjósolnak ugyan nézhetetlen félórákat, de egyelőre szuperlatívuszokat sem - csak könnyedén bevállalható felvezetéseket.

Krízisben

Pakisztán felkelői egy, a drónok iránti végtelenül abszurd reveláció eredményeként olyan közel hozzák a harmadik világháború kitörését, mint még soha: kerekperec egy teljes napja sem marad a talpraesett nőcsábász külügyminiszterének (Tim Robbins) és ezen kompetenciák reménytelen diplomata üldözőjének (Jack Black) arra, hogy meggyőzzék az Egyesült Államok elnökét a világkatasztrófa elkerülésének helyességéről. Avagy világot menteni kurva nehéz, ha eközben ennyi jó nő tereli el a figyelmedet, ha nem kerül mielőbb valami ital a narancslevedbe, ha az elnöki tárgyalóasztal körül mindenkinek üres a gyomra, vagy ha, ne adj isten, összekevered a Xanaxot valami bulisabb pirulával?

Most jövök csak rá, hogy ezeket leírva máris mennyire totálisan zakkant feketekomédiáról beszélünk, amely ugyan még nem kapcsolt totális elborultságba, de már mutatja annak krónikus jeleit. Története tisztán egy fő vonal köré kíván elhelyezkedni, melynek kiváltképp jót tett a három, egymástól szerepkörileg teljesen eltérő oldal: Tim Robbins a Fehér házban az őrült zseni, Jack Black - már csaknem lemoshatatlan jelleme miatt is – a pakisztán színtér szerencsés idiótája, a sikeres, de kényszerfüggő, lepukkant vadászpilóta pedig talán a már tényleg túlzó, és nem pedig abszurd eszköze ennek a történetnek. Állítólag a külpolitikai környezet elég részletes kidolgozásnak örvendhez, ez viszont csak kisebb-nagyobb szerepben statisztál legfőbb komikumának, a nyelvünk hegyének kimondatlan gondolatain: a külpolitikával „tényleg csak a felesleges macera van”, a légi háborút „drog nélkül ugyan ki nem bírom”, és még megannyi jópofa, de közel sem szemtelen megjegyzés vagy kiszólás a valóvilág felé. Megtehette volna az HBO, hogy valami igazán bizarrt éget az agyunkba eme pilot alatt, de inkább úgy dönt, hogy ha még csak egy későbbi dara erejére is, de kissé szolidabban ránt be a dolgok sűrűjébe. Mert nem hinném, hogy már most teljesen elmentek volna otthonról: még ha volt is min egyre jobban szakadni a nyitány vége felé tartva, egy egész évados sztoriban még biztos több agymenés leledzik.

*

Nagypályások

Marky Mark ugyan egy utolsó lehelettel még vászonra küldette ikonikus hírnévhajhász komédiáját, de lássuk be, az Entourage-nak már lassan 4 éve vége: Vincenték hírnévmámoros kergetőzése az amerikai álom nyomában magára hagyta azt az egyébként igen szűk réteget, akik még mindig teljes beleéléssel képesek körmöt rágva izgulni a csilivili sztáripar nem éppen mély nyomorú, de ellenben roppantmód őszinte harcosaiért. Az öreg Wahlberg nem sokáig mellőzte efelé irányuló affinitását: ismét produceri fémjelét adja egy HBO-sorozathoz, mely azzal vizionálgat, mi lett volna, ha az öreg Dwayne „The Rock” Johnson korai, de félsikerű amerikai futball-pályafutása (true story) igenis teljes karriert írt volna le. Nos, visszavonult „goldboyként” igyekezne megállni helyét a műfaj üzleti értelmében is, mint a jelenkor sportcsillagainak pénzügyi tanácsadója.

Siker, pénz, csillogás, nők, balhék, drogok, autók, izmok – és a sport? A kezdő felütés látván sanda gyanúm támadt, hogy a gazdag ember drámája (elvertem a pénzem, meg persze a suttyó fehér képét) az önmaga futballos szubkultúrájának tudatában sem a sportágban fog kiteljesedni, nade mióta is hangoztatja már mindenki, hogy ez több, mint sport? Rock-ék is erre a hitvallásra FOCUS!-álnak leginkább, elvégre sportszakembereket sem jelenítettek meg benne önmaguk teljhatalmában, csakis eme üzletemberek eszközeként. A hitelességre - a kreativitás mértékével szemben - szerintem mégsem lehet panasz, már ha arról van szó, hogy ezt az elsőre kemény (de meglepően azért mégsem túlzó) világot miképp teszik számunkra közelivé – például valós futballsztárokkal („DeSean Jackson az isten!” – by Silver Linings Playbook). Továbbá Dwayne Johnson vadászata potenciális ügyfeleiért főleg pitiáner problémák mentén látszik megvalósulni, miközben meg nagyjából hasonló hangulat és narratíva fogja meg a nézőt, mint anno az Entourage nézése közben. Rendben, közel sem olyan erős csoportdinamikával (hisz’ ilyen most nincs is), meg jóval dörzsöltebb tételmondatokkal ugyan, de közel azonos szellemben fog tovább fontoskodni a Nagypályások – kérdés, mekkora jelentőséggel. Rock ingrepesztő star power-én nem fog múlni.

 ...

*amely, csak hogy tudjátok, az ajándék HBO GO-pendrive-val, valamint az Aréna VIP nyújtotta kimeríthetetlen cateringgel, kávéval, nachos-szal, és hát a terem bőrfoteleinek állítható háttámlájával és lábtartójával egy pofátlanul hatásos lefizetési kísérlete volt a mindezidáig független bloggernek, aki – csakis az egészségtelen társadalomkritika jegyében – mindezen méltatlan terhet azonmód fel is vállalta.

„Mindenki azt kérdezi tőlem, ismerem-e Tyler Durdent.” Már lassan 16 éve került a mozikba a Harcosok klubja, így talán jobb kérdés lenne a következő: van, aki nem ismeri? Éppen emiatt nem is szeretném ötmillió-ötszázötvenezer-százharmincnegyedjére ugyanazokat a frázisokat ismételni, hiszen teljesen egyértelmű, hogy Fincher leginkább félreértett, ugyanakkor legjobb alkotásáról van szó. A magnum opusáról, aminek szinte a legelhanyagolhatóbbnak tűnő momentuma is egy hatalmas kirakós kihagyhatatlan darabja. Helyette a végeláthatalan filozófiai labirintusának néhány fontosabb szegmensére térnék ki, a három főszereplő által képviselt archetípusokra, hiszen nem a film társadalomnak címzett költői bemutatásai, hanem a mögöttük rejlő okok adták az alapját annak, hogy olyan sokan (köztük jómagam is) imádják a Harcosok klubját.

“Minden a másolat másolatának a másolata...”

Minden évben várjuk azt a horrorfilmet, ami feléleszti hamvaiból a zsánert, és végre valahára elhozza azt a várt minőséget, amit mi rajongók elvárunk egy tökös horrortól. A kritikák és egyéb híresztelések után az It Follows című (Magyarországon 2015. június 25-én debütál Valami követ címmel) retro tini-horrortól várhattuk a megváltást, ám ahogy az lenni szokott, mindez nem következett be. David Robert Mitchell filmje azonban tényleg minőségi, tényleg dicséretre méltó, de továbbra sem az a film, amit keresünk.

Képzeld el, hogy követ valaki. Bárhol is vagy, és egyszer csak feléd sétál. Bármilyen alakot felvehet. Lehet egy régi ismerős, kedves, szeretett arc, vagy egy ijesztő alak, egy vadidegen. Nem fut feléd, nem is különösebben siet. Csak határozottan megy feléd, és ha utolér, meghalsz. Ha pedig rád ragad, a követés átkától egyféleképpen szabadulhatsz: ha szexuális együttlét során átadod valaki másnak…

Egyszerű, de mégis érdekes történettel állt elő a Valami követ, ami a 80-as éveket idéző könnyed és nem túl nagyot markoló felfogással járatta majdnem tökéletesre a játékidőt. Egy kis mondanivaló, egy kis horror, és egy határozottan erős atmoszféra jellemezte David Robert Mitchell filmjét. Tini vagy? Akkor csak óvatosan a sexxel! Mindezek ellenére, végre egy olyan horrorról beszélhetünk, ami a nagy elődöket idézte. Legyen itt szó Jasonről, vagy Myersről. A gonosz nem ijesztget megállás nélkül, nem rohan feléd, nem fog előugrani az ágyad alól, egyszerűen csak megy utánad, sétálva, egészen addig, amíg el nem fáradsz, vagy össze nem törsz idegileg. David Robert ráérzett arra, hogy nem attól lesz jó egy horror, ha minden rohamléptekben történik. A feszültséget sokkal tovább fennlehet tartani, ha lassan, és sokáig elnyújtva tálalják nekünk a gonoszt. Bár óriási trancsírra így nem kell számítani, de a Valami követ lélektanilag nagyon erőset tud ütni, főleg, hogy zeneileg is nagyon eltalálták az alkotást.

Az It Follows nem lett korszakalkotó, sőt, ha a 80-as évek kellős közepén jelenik meg, akkor valószínűleg nem lett volna több egy átlagos tucathorrortól, de manapság olyan időket élünk, amikor egy régi időket idéző, egyszerű horror is tud kiemelkedő lenni. Hangulatilag remek, a játékidő rövidsége miatt könnyen emészthető, a történetnek és a feszültségnek hála pedig az új évezred jobb horrorjai közé tartozik. Igazi retro darab, a rajongóknak kötelező! 7,5/10

Al Pacino, mint kiöregedett rocksztár, aki ráadásul még az életén is változtatni akar? Irány a mozi.

Dan Fogelmann elsőfilmes rendező, forgatókönyvíróként viszont már olyan filmek elkészítéséhez járult hozzá, mint a Verdák 1-2, a Last Vegas, az Őrült, dilis szerelem, az Aranyhaj és nagy gubanc. Rendezőként Christopher Plummert, Anette Beninget, Jennifer Garnert és Bobby Cannavalet (Gengszterkorzó) is sikerült megnyernie, ami azért valljuk be nem rossz kezdés.

Danny Collins közel 30 éve nem írt új számot, a rajongói az egyre idősebb generációból kerülnek ki, mindent rutinból csinál a színpadon, és tudja, hogy milyen számokat akar hallani a koncerteken a közönség. Azonban mindez nem zavarja, amíg nagyon jól megél belőle. Érzi ugyan, hogy változtatnia kéne, de az elhatározásához még hiányzik a motiváció.

Ez pedig nem várt helyről, a múltból érkezik, egy 1967-ben neki írt levél formájában, ami csak a mostani születésnapján kerül hozzá. A levél írója, John Lennon a siker személyiségtorzító hatásáról ír, és beszélgetésre hívja Dannyt, azonban ez a találkozó sosem jöhetett létre. Főhősünknek mégis elég ahhoz, hogy megpróbáljon változtatni alkohol-és kokain mámorban töltött életmódján és felvegye a kapcsolatot sosem látott fiával.

Ha esetleg a történet elolvasásakor felmerülne bennünk, hogy ilyen csak a filmkészítők fejéből pattanhat ki, akkor kellemesen fogunk csalódni. Ha megvárjuk a stáblistát, akkor egy rövid videóból kiderül, hogy Lennon tényleg írt egy ilyen levelet egy zenész társának, ami csak 34 évvel később jutott el a címzetthez.

A film a klasszikus újrakezdéses mozik eseményvonalát követi, így a történetben nem lesz semmi újdonság. Ezerszer láthattunk már kiégett emberekről/zenészekről szóló filmeket, próbálkozásokat egy élet rebootolására és családok összehozására. Akkor még is mi az a plusz, amitől ez egy jó film lett? A párbeszédek és a szereplők, értve ezen a karaktereket és a színészeket is. Utóbbiak érezhetően élvezettel dolgoztak a filmen, ehhez pedig jól megírt figurákat és párbeszédeket kaptak. Így olyan emlékezetes párosok jöttek létre, mint apa-fiú, férj-feleség, szülő-hiperaktív kislány, nagypapa-unoka, középkorú szívtipró-középkorú vagány nő, öreg barát-öreg barát viszonylatokban.

Al Pacino kellő iróniával formálja meg a pocakos, arany barnára szoláriumozott rockert, akinek hatalmas szíve van. Az ő alakján keresztül láthatjuk, hogy mit tesz az emberrel a siker, a pénz, és a függőség. Valószínűleg még épp időben lép ki a mókuskerékből, hiszen előbb utóbb az életmódja a vesztét okozná. Jó nézni az esetlen próbálkozását, hogy megismerje fiát és annak családját. Ettől lesz igazán esendő, és kerül közelebb Danny figurája a nézőhöz.

Az apa-fiú kapcsolat a film mozgatója. Sok mindent kell pótolniuk, ez viszont nem lehetséges súrlódások, hullámvölgyek nélkül. A két férfi életmódja és munkája is éles kontrasztba kerül, hiszen a fiatalember munkásként dolgozik egy építkezésen. Éppen ezért a világról alkotott elképzeléseik is mások, hiszen az egyikük csak a családjáról akar gondoskodni, míg a másikat főként a fényűző életmód fenntartása, és a külsőségek érdeklik.

A film soundtrackje John Lennon számokból lett összeválogatva, ami még inkább hozzájárul a történet hangulatához

Al Pacino karrierje során olyan filmekben játszott, mint a Keresztapa trilógia, A sebhelyesarcú, Kánikulai délután, Serpico, Krumplirózsa, Egy asszony illata, Az ördög ügyvédje. A 2000-es évektől azonban már egyre ritkábban sikerült megcsillogtatni tehetségét. A filmrajongók nagy örömére úgy tűnik, kezd végre magára találni (akár mostani filmbeli karaktere). Danny Collinsként ismét megmutatja, miért is ő korunk egyik legnagyobb színésze. 8/10