2010-ben még csak félig, 2011-ben viszont már teljes egészében megkapta a rajongói sereg azt, amire már 2001 óta vártak, a nagy leszámolást, az igazi Potter vs Voldemort harcot! David Yates-t érte az a megtiszteltetés, hogy több sikeres epizód után az utolsó, kettévágott részt is ledirigálhatta és végre feltehette az i-re a pontot. Ha nem is hibátlanul, és nem is teljesen könyv hűen, de sikerült kihoznia egy olyan végeredményt az alapanyagból, ami filmként szinte tökéletesen működött, és élvezhetőség szempontjából igencsak a felső határt súrolta. Hosszú felvezetés, kevés üresjárat, és több epikus jelenet tarkította a végső, kétszer két órás játékidőt! A The End felirat pedig sajnálatos módon elkerülhetetlen volt, bármennyire is szerettünk a Roxfortba járni.

A bölcsek kövétől, a titkok kamráján át egészen a horcruxokig eljutottunk az évek során, és végre választ kaptunk arra, hogy miként lehet végezni a gonosz Voldemort nagyúrral. Egyetlen egy kérdés maradt már csak hátra, hogy sikerül-e hőseinknek a küldetés, avagy sikerül-e felülkerekedni a gonoszon a végső csatában. (Hogyne sikerülne… hisz a happy end nem maradhat el egy ilyen történetnél…)

Nem mondom, hogy könnyű dolga volt a stábnak, hiszen egy óriási franchisenak kellett megcsinálniuk úgy a lezárását, hogy az mind a stúdiónak, mind pedig a rajongóknak jó legyen. Legyen sikeres a pénztársaknál, legyen grandiózus és legyen annyira fogyasztható, hogy a legnagyobb könyvfanatikusok is csettinteni tudjanak a lezárást követően. A végeredményt látva pedig arra a következtetésre juthatunk, hogy többnyire sikerült véghezvinni azt a feladatot, amire Yates és a többiek leszerződtek. Rowling fantasztikus világát lezárták, a XXI. század egyik legnagyobb szériájának pedig pontot tettek a végére.

Miután két részre bontották a végső harcot, a játékidő kellemesen hosszúra sikeredett, így az első epizódban képesek voltak azt a kilátástalan helyzetet feltekerni a maximumra, amibe belecsöppentek hőseink. A varázsvilágban már senki nem volt biztonságban, senkiben nem lehetett megbízni, a nagyúr erősebb volt, mint valaha, a minisztériumot és az iskolát pedig már Voldemorték irányították. Épp ezért az egész film atmoszférája sötét és darkos volt, amiben úrrá lett a dráma és a félelem. Hőseink akciómentesen mentek ide-oda, lassan és komótosan csordogált a cselekmény, ám mégis olyan hatásosan mutatták be Yates-ék a végső fináléra felkészítő eseményeket, hogy önmagában is megállta a helyét a mozi. És bár tényleg érezhető, hogy az első Halál ereklyéi mozi csak arra szolgál, hogy felfújják a végén óriásit durranó lufit, a karakterközpontú megvalósítás a nagy csata előtt még közelebb hozta hozzánk a karaktereket. És ez így van rendjén, hiszen bármennyire is tudjuk, hogy mi lesz a vége a történetnek, lesz még sírás-rívás a későbbiekben, így még fontosabb, hogy szurkolni tudjunk hőseinknek.

Aztán jött az utolsó játékrész, a végső leszámolás, amikor már nem taktikázni, illetve bujkálni kellett, hanem előjönni a sötétből és felvenni a kesztyűt a gonosszal. David Yates közel állt ahhoz, hogy örökre megjegyezzük a nevét, de épp olyan közel állt ahhoz is, hogy elküldjük a fenébe. Persze nem hazudtolta meg magát, és a korábbi részekhez képest is képes volt fejlődni, és az angol eleganciával párosulva olyan kimért, valamint remekül megkomponált finálét rakott le az asztalra, ami nem csak, hogy egyszerűen lezárta a 10 éven át tartó kalandozást, de új szintre is emelte a Harry Potter-univerzumot.

A költségvetés természetesen az egekben volt, dollár milliók repkedtek a minőségi befejezés reményében, ám a Halál ereklyéi 2. része mégsem csupán a CGI-ről és a látványról szólt, hanem azokról a szereplőkről, akikkel együtt öregedtünk az évek során. Ergo Yates hiába vezényelt le lélegzetelállító csatákat, hiába tekerte fel a feszültséget a maximumra, a végső epizód lényege a karakterek beteljesedéséről szólt, arról, hogy Harry felülkerekedett Voldemorton, Piton múltja kiderült, (az egész széria csúcspontja!) a varázsvilág szereplői pedig megmenekültek. Rengeteg karakter, még több szál, de egy cseppet sem volt túlgondolva mindaz, amit Rowling és Yates kitaláltak.

Így végül megkaptuk azt a könnyes búcsút a szériától, ami bár iszonyú fájó volt, de mégis örömmel teli, hiszen a rengeteg dráma ellenére célba értünk, a gonosz pedig végérvényesen elbukott. Hosszú, változó, de rendkívül varázslatos 10 évnek lehettünk szemtanúi, és bár meghívót nem kaptunk a Roxfortba, de elmondhatjuk magunkról, hogy részesei lettünk a varázsvilágnak! Köszönjük J. K. Rowling, köszönjük Warner Brothers! Első rész 9/10, második rész 10/10! 

Sokak szerint a Félvér herceg a leggyengébb Harry Potter epizód. Lassú, semmitmondó, igazából egy-két érdekes jeleneten kívül az egész film nem szól másról, mint a tinédzserek szerelmi életéről. Részben ez igaz, ám a felszín alatt megbújik mégis valami fontos dolog, egy olyan elem, ami nem csak az egész epizódra terjed ki, hanem az egész franchisera.

Roxfort körül egyre szaporodnak az árnyak. Pedig a hatodik osztályba lépő Harry Potter és barátai számára a Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola mindennapjai is bőven elég izgalmat jelentenek nekik: Harry különleges titkokat hordozó bájital tankönyve, Ron barátnője és Hermione szerelme is épp elég titokzatos és ijesztő. De Harrynek egyre több oka van a félelemre. A halálfalók már mindenütt ott vannak, a dementortámadások szaporodnak, és az iskola fölött megjelenik a Sötét Jegy…

Bár tény és való a szerelmi élet elhatalmasodott a történeten, de a végjáték szempontjából elengedhetetlen lépéseket mutatott a Félvér herceg. Nem csak, hogy felfedte Piton kilétét, de behozta a Horcruxokat is, melyek választ adtak a korábbi részek rejtelmeire. Igazság szerint megismertette velünk Voldemort egyetlen sebezhető pontját, az egyetlen utat, ami elvezetheti hőseinket a végső győzelemhez. Mindazonáltal a kaland egyre sötétebb lett, egyre több olyan karakter, infómorzsa bukkant elő, ami összekuszálta a történetet és mind a gonosz, mind pedig a jó megerősödését segítette elő.

Nehéz volt mind Rowlingnak, mind pedig Yatesnek megoldani ezt a feladatot, mert az utolsó epizód előtt kénytelenek voltak felvezetni, és továbbvinni ellaposodás nélkül mindazt, amit felépítettek, és mindazt, amit még be szeretnének mutatni a végső harc folyamán. Épp ezért került kissé nehéz helyzetbe a hatodik epizód, hiszen a legtöbben itt már a nagy csatát, a nagy Harry vs Voldemort ütközetet várták, de még nem kaphatták meg, pláne, hogy a Warner az utolsó történetet az „összecsapott lett a vége” kijelentések elkerülése végett kettévágta.

Így tehát önmagában egy kevésbé akciódús, de a széria szempontjából elengedhetetlen epizód lett a Félvér herceg, ami azért az utolsó másodpercekben olyan szinten felpörgött, hogy egyenesen pofán csapta Dumbledore halálával a nézőt, és írt ki egy biztos pontot a jók oldaláról. Eddig az öreg Dumbledore mindig ott lehetett hőseink mellett, amikor szükség volt rá, de a végjáték előtt fel kellett adnia a versenyfutást a gonosszal, mert Voldemort erősebbnek bizonyult. 8/10

Óriási Harry Potter rajongónak tartom magam, ám a mozikat mégis elkerültem, amikor kijött egy adott rész. A Főnix rendje volt az első olyan epizód, amit moziban tekinthettem meg, és a mai napig érzem azt a boldogságot, ami akkor teljesedett ki igazán, amikor Dumbledore és a gonosz Voldemort egymás ellen harcoltak a nagyvásznon. A lélegzetelállító szó talán még visszafogott is ebben az esetben.

A kalandosra sikeredett nyári vakáció után Harry Potter visszatér Roxfortba. A Sötét Varázslatok Kivédése tárgyat új tanár tanítja, akinek legfőbb feladata Dumbledore professzor és a diákok szemmel tartása. Miközben a diákok a Rendes Bűbájos Fokozat vizsgára készülnek, az új oktatási rendeletek felbolygatják az iskola életét. A politikai élet is felbukkant a történetbe...

David Yates feltűnése hozott állandóságot a szériába, illetve hozott egy olyasfajta kiteljesedést, ami nem csak stílusban, de hangulatban is megpecsételte – kinek pozitívan, kinek negatív irányba – az egész franchise életét. Yates itt már nem arra törekedett, hogy minél egyedibb legyen a Harry Potter kaland, hanem, hogy egy viszonylag magas szinten tartsa a szériát, ami által mind pénzügyileg, mind pedig kritikailag képes legyen sikereket elérni. Az állandóság volt Yates legfőbb ismérve, és így kerültünk rá arra a bizonyos útra, ami végül elvezetett a végjátékhoz.

Mindazonáltal Yates felbukkanása nem csak pozitív, hanem negatív irányba is elvitte a szériát. (erre rá tett még egy lapáttal Dolores Umbridge is...) A korábbi részekkel ellentétben, itt mintha kiölték volna a varázslatos és a szemkápráztató elemeket a filmből. Kissé szürke, kissé egyhangú képet festett magáról a film, ami részben a rendezőnek, részben pedig a történéseknek volt köszönhető. Hiszen tetszik, vagy sem, a Roxfort, mint szuper varázslóiskola megszűnt. Eltűnt a szerethetőség és a báj, átvette egy kissé depresszív hangulat az egész térséget, aminek hatására a színek eltűntek, a karakterek pedig kevesebbet nevettek. Mind Harryék, mind pedig az egész franchise megváltozott, mert a gonosz olyan hatalmat kapott ismét a kezébe, ami kiölt minden vidámságot a történetből. Yates itt már a végjátékot vezette fel, ami bár kissé hosszúra, kissé lassúra sikeredett, de végeredményben a számolásai bejöttek és sikerrel járt.

A Főnix rendje igazság szerint az univerzumot nem bővítette, a karaktereket nem mélyítette tovább, csak felvezette Voldemorték felemelkedését, és tovább pakolta a nehezékeket hőseink vállára. Kevésbé látványos (kivéve a végső csatát), de továbbra is élvezhető mozit hozott el nekünk az új rendező. 8/10

Hatalmas várakozás előzte meg a Tűz serlegét, hiszen a könyvben valami óriási volt ez az epizód, és nem csak amiatt, hogy új varázslóképzőket ismerhettünk meg, illetve, hogy a nagyúr újra teljes erejében mutatkozott a filmvásznon, hanem azért, mert részesei lehettünk a legendás Trimágus Tusának, valamint kicsit bővebb képet kaptunk a Kviddics népszerűségéről. A könyvet imádtam, a film néhol saját utakon járt, ezáltal sok érdekes eseményt is kihagytak a játékidőből, de összességében jól funkcionált az, amit Mike Newell megálmodott.

Az új tanévben a tizennégy éves Harrynek, nála idősebb, tapasztaltabb diákokkal együtt kell részt vennie a nemzetközi Trimágus Tusán, amelyre megmagyarázhatatlan módon egy ismeretlen nevezte be. Ám az iskolai verseny veszélyei elhalványulnak az immár bizonyossá váló tény mellett: Voldemort, a Sötét Nagyúr ismét színre lépett, és nemcsak hatalmát nyerte vissza, hanem emberi alakját is…

Csakúgy, mint a harmadik rész, a negyedik is egy újfajta képi világgal jelentkezett. A sötét és szürke árnyalatok eltűntek, visszajöttek a színek és a nevetés. Bár a végjáték minden eddiginél keményebbre sikeredett, a film összességében sokkal könnyedebb képet festett magáról, mint az Azkabani fogoly. Tulajdonképpen a Tűz serlege a rejtélyekről, a gonosz háttérben való mozgolódásáról szólt, miközben hősünk az életét kockáztatta a varázslók versenyén. Newell igazság szerint szerencsésnek mondhatja magát, mert talán a lehető legjobb történetet kapta meg, és vihette filmvászonra. Rengeteg olyan epikus jelenet tarkítja a Tűz serlegét, ami a Harry Potter franchiseon belül kimagaslónak számít. Gondolok itt a bajnokok kiválasztására, a különböző feladatok megalkotására, valamint Voldemort feltámadására. Utóbbi ráadásul az egész széria egyik legfontosabb jelenete is volt, hiszen visszatért a sötét nagyúr, akitől az egész varázsvilág retteg. Ráadásul Ralph Fiennes mondhatni zseniális volt a szerepben, mind kinézetileg, mind pedig a színészi játékot tekintve.

A Tűz serlege magasan a legakciódúsabb rész az első négy közül, és ezt a játékidő tempóján is érzékelhetjük. Newellék eszeveszett tempót diktálnak mindaddig, amíg a végső temetős jelenet el nem érkezik és Voldemort vissza nem tér az élők sorába. Ott a feszültség az egekbe szökik, a levegő pedig megfagy. Ebben a pillanatban felejtődik el minden móka és kacagás a Harry Potter szériával kapcsolatban, ugyanis a háború elkezdődik a jók és rosszak között. Mindazonáltal a feszes tempó nem mindig vált a film előnyére, hiszen a bálon fellépő rockos, metalos zenekar olyannyira stílusidegen volt a filmben, mintha Tarantino kapott volna lehetőséget arra, hogy jelenetet rendezzen egy Harry Potter filmben. Szerencsére ezt a kisebb bakit a későbbiek során sikerült kijavítani, és viszonylag hamar vissza tudtak térni ahhoz a hangulathoz, amit elvárunk egy HP mozitól.

Mike Newell összességében egy kiváló akció/fantasyt rakott össze, ami nem csak bővíteni tudta a Harry Potter univerzumot, de tovább is tudta lendíteni történetügyileg a szériát. Bár a könyvhöz képest sok minden kimaradt, gondolok itt a végső labirintusos rész megalkotására, de ezen hiányok ellenére is végig élvezhető tudott maradni a Tűz Serlege. A történet adta lehetőségek miatt pedig örömmel lehet visszaemlékezni rá. 8,5/10

Sokan már előre temették a Jurassic World című filmet, és valljuk be, az első előzetesek alapján volt is ok az aggodalomra. Amire számíthattunk: túltolt CGI-parádé és lélektelen szereplők vég nélküli rohangászása. A kész termék jellege nem is nagyon üt el ettől, de a végeredmény megelégedettségére szolgálhat mindenkinek, aki nem akarja feltétlenül a klasszikus első rész által nyújtott élményhez hasonlítani Colin Trevorrow művét.

Húsz év telt el Jack Hammond Jurassic Park-jának tündöklése és bukása óta és a Nubar-szigeten immáron tíz éve üzemel az új, Jurassic World-re keresztelt élménypark. A siker folyamatos, de az embereknek évről-évre elő kell rukkolni valami újjal, valami nagyobbal, amitől az állukat a földön, a pénzüket pedig a kasszákban hagyják. Az újabb és újabb fajok feltámasztása már nem elég, a sziget tudósai immáron kémcsőben gyártott, több faj keveréséből létrehozott teljesen új, besorolhatalan példánytól várják a park nimbuszának növelését. Egészen addig, amíg a minden addig tapasztaltnál intelligensebb és agresszívabb hibrid-dinoszaurusz el nem szabadul.

Senkinek sem fog valószínűleg megdöbbentően hangzani, ha azt mondom, hogy a Jurassic World nem a mélyenszántó üzeneteivel és a moralizálás ígéretével igyekszik a moziba csábítani a nézőket. Holott az alkalom adott lehetett volna, hiszen "az ember, ha Istent játszik..."-alaptézis és az ebből kibontható lehetőségek széles pályát biztosíthatott volna az alkotóknak, hogy némi szellemi értéket is csempésszenek művükbe. Nyilván nem hosszan elnyújtott filozófiai eszmefuttatásokra kíváncsi az ember egy ilyen film kapcsán, engem mégis meglepett mennyire lélektelen a mű, mennyire nincs senki, akinek a szájából, ha elhangzik, hitelesen, a események súlyát átadva hangzana el a dinoszaurusz-gének mixeléséből létrejött szörnyeteg vagy (PICI SPOILER) a hibridek és az idomított raptorok katonai célú felhasználása mögött rejlő gyakorlati és erkölcsi kockázatok bemutatása. A legtöbb ilyen jellegű megnyilvánulás a Chris Pratt által megformált főszereplőtől származik, de az éles helyzetben ingerülten elhadart néhány, a témába vágó mondat minden, csak nem elég ahhoz, hogy nézőként átérezzük a helyzet horderejét. Ugyanakkor elmondható, hogy a fő- és mellékszereplők egyaránt a helyükön vannak, mindenki hozza a karakteréhez szükséges jellemvonásokat, a számomra ismeretlen és az első trailer-ek alkalmával Gemma Arteton-ként elkönyvelt Bryce Dallas Howard játéka kifejezetten üdítő volt a sok tisztes középszer mellett (melyből érzésem szerint legfeljebb Chris Pratt az, aki lefelé lógott ki).

A látvány, az akció, a tempó, egyszóval azok az elemek, amik a filmet meghatározzák mind magas színvonalúak. A kicsit laposabb kezdés után instant pörgés és menekülés veszi kezdetét, mely meg sem áll az utolsó képkockákig. Addigra azonban némiképp ki is fullad a szórakoztató-gépezet, az ígéretesen felvezetett, de a végére teljesen elbagatelizált ember-raptor "munkakapcsolat" és a hibrid-dínó (a.k.a. Indominus Rex) és a T-rex összecsapása némiképp keserű szájízt hagyhat maga után a film befejezésekor (melynek pillanatában még mindig tucatnyi veszélyes őshüllő grasszál szabadon a szigeten, valamiért mégis mindenki elégedettnek tűnik...). A látványra nem lehet panasz, így néz ki manapság egy film, ahol dollárszázmilliókat költenek CGI-ra, ugyanakkor (talán épp a technológia túlhasználtsága miatt) a dinók csak nagyon ritkán tűnnek igazán élőnek. Talán több eredeti helyszín, vagy a régebbi stílushoz visszanyúlva a mechanikus dínók használata javíthatott volna az összképen, így azonban a film két órája alatt több olyan jelenet is becsúszik, ahol a látvány kevésbé ül: a légies mozgású raptorok, a gumibaba kinézetű növényevők vagy a súlytalan, puffancs T-rex néhol kellemetlenül illúziórombolók tudnak lenni.

A Jurassic World nem esik abba a hibába, hogy túl sokat akar markolni és szerencsére elég is marad a kezében ahhoz, hogy igényes szórakoztatást nyújtson az arra vágyóknak. Mindenképp ajánlott azoknak, akik párás szemmel gondolnak Steve Spielberg 1993-as klasszikusára (a folytatások nekem is csak annyira számítottak, hogy konkrétan egyetlen jelenetet sem tudnék felidézni belőlük), ugyanakkor tény, hogy maga a film annyira jellegtelen, hogy nyugodtan nevezhetjük 2015 eddigi legfölöslegesebb blockbuster-ének.

7/10

A Jurassic Park öröksége már valahol 22 éve elkallódott a múlt filmtörténelmének vonulatai között, ahonnan ugyan továbbra is aranyként fénylik meg a blockbuster-alapművek között, de – mint ahogy a régóta várt felvonás is tartja – már túl régimódi felfogása a paleo-showbiznisznek. Ugyanis Jurassic World-nek már minden egyes fogaskereke a tömegszórakoztatás szerkezetének olajozott mozgatója: évről évre döntögetik a látogatottsági rekordokat, melynek titka a dinoszauruszok, mind a szelíd növényevők és mind a bitang ősragadozók génmódosítási kutatásaiban rejlik.

Sejthetitek vajon mi sül ki ebből...

Nem kevés kimértségre fog vallani az én billentyűim jóvoltából a gondolat, miszerint látom a Jurassic World értelmét, még annak ellenére is, hogy „blockbusterisztikus káoszában” (Vaszkó, 2015) legtöbbször inkább nevetségesnek tűnt ez az egész, mintsem következetesnek. Persze az igazi aranypillanatok azok voltak, melyek egyszerre nevetségesnek és következetesnek sikerültek, de ennyire azért ne rohanjunk előre…

Valószínűleg nem egyedüliként éltem át ennyire ingadozónak a Jurassic World ősattrakciói közötti hangulatvasutat: az első fél óra, az évtized egyik legblődebb családi szálának felvezetésével, a fancy élményvakációra (és tudatos családi elterelésre, a szülők titkos válásának megkönnyebbítéséért) küldött testvérpár, a park menedzserasszonya, Bryce Dallas Howard (50/50), a park (mit park, VILÁG) gusztustalan hányingerkeltő máza, az régi-új genetikai remekművek, melynek kimaxolása a dínósimogatós minitriceratopsz (!!!), szóval a kezdő felütés már dörzsöltette rossz énem tenyerét.

Addig nem is hagyta koppanni őt, mígnem először merült fel benne a gondolat, hogy a kommersz őshüllők kifutószigete – ami voltaképp egy álom beteljesülése, sőt több annál! – valami sokkal vállalhatóbb üzenetet rejt egy jó pár talajréteggel mélyebben: a rengeteg tenyérbesüllyedés között jelenik meg az évtized egyik kalandfilm-felfedezettjének, azaz Chris Pratt karaktere, kinek vászonról sugárzó kimértebb, de agyafúrtabb, és semmiképp sem túlzó karizmája valóban telitalálat már a Galaxis őrzői óta, és itt is hellyel-közzel egy fogyaszthatóbb mederbe tereli ezen eseményeket. Értsd: az ő ésszerűsége elhiteti veled, hogy a már kezdő jelenetsorokban saját mentális kudarcaiban fuldokló Jurassic Worldnek mindez inkább tudatosan bemutatott, semmint menthetetlen sorsa. Így aztán össze is érnek egy idő után a szálak, kiderül kit is hajt igazán a közös, és kit az egyéni érdek, a rövid időtávú jajveszékelés és kiútkeresés pedig aztán tényleg felidézi bennünk a széria örökségét.

A szétaprózottság, a kismilliárd (már papíron is négy) tagú írógárda, Steven Spielberg és Frank Marshall producerek izzasztó, de mindenható jelenléte, a központi magot képző új faj, az INDOMINUS REX, és úgy általában a dínók filmbéli feltűnésének totálisan elbaszott időzítése (értem én, hogy nem akarják a nézőktől rejtegetni a lényt, de mintha csak besétálni a vágókép oldalán), és a jelenetsorok folytonos egymásra licitálása - hol gigantikusságban, hol pedig váratlan brutalitásban - fogják technikailag végérvényesen kipurcantani az első monstre szörnyfilmet a tavalyi Godzilla óta. Vicces is, mert ott viszont prímán koherens atmoszféra lengte körül Gojira destruktív tripjét, amiből meg aztán pont valami átélhetőbb emberiesség hiányzott.

Nos, a Jurassic World igazából mégiscsak olyan közelinek érezteti magát érdeklődői számára, mint ahogy a Godzilla nem, de megkockáztatom, hogy még saját franchise-ának legutóbbi passzusai sem, csak kár, hogy nem tudja megmagyarázni miért is bír ez oly nagy jelentőséggel számunkra. Mert abban rejlik értelme (és most tértünk vissza), hogy a jelen fiatal generációja is átélheti a régi, klasszikus értékek valós relevanciáját – ez esetben tehát a színtiszta génekkel megalkotott dínók fontosságát a génmanipulált őshüllő-termeléssel. Azonban a végső felvonásban atomjaira rombolja az elképzelést, egy Birdemic­-szintű égi apokalipszissel (nem viccelek), valamint egy filmszínház szinten még ugyan egetverően monumentális, de akkor is egy Transformers-szellemű tér- és agyrombolással végjáték gyanánt.

Ezek által emelkedik új szintre a Jurassic World, ahol a nevettető és a nevetséges összeér. Ahol már nincsen sem érték, sem értelem. Csakis a valódi bűnös élvezet. Amit egy dínósimogatós minitriceratopsz hátán baktatva kívánnék átélni, köszönöm. 7/10

Mindig meglepődöm, hogy mennyit számít az, hogy mikor, hány évesen nézi meg az ember az adott filmet. Korábban nem nagyon rajongtam az Alfonso Cuarón által készített Azkabani fogolyért, de talán most jött el annak az ideje, hogy beérjen nálam a film. Most már kijelenthetem, hogy helytállóak azok a vélemények, miszerint ez a legjobb Harry Potter epizód. Nem csak új stílust mutatott, hanem kikövezte azt az utat a szériának, amivel végül eljutott a mennyországba.

Harry ráveszi magát, hogy még egy nyarat rémes rokonainál töltsön. Minden igyekezetével megpróbál nyugton maradni, de csak addig bírja visszafogni magát, míg meg nem érkezik látogatóba Vernon bácsi erőszakos testvére, Marge néni. Az idős hölgy ezúttal még a korábbiaknál is jobban az idegeire megy, ezért a varázslópalánta "véletlenül" gigantikus lufivá változtatja. Az eset után elmenekül otthonról, ám érte jön a Kóbor Grimbusz, amely a Foltozott Üstbe szállítja, egyenesen Cornelius Caramel mágiaügyi miniszter színe elé. Caramel a büntetés helyett figyelmezteti Harryt, hogy a korábbinál is nagyobb veszélyben van, mert Sirius Black megszökött az Azkaban börtönből, és valószínűleg őt keresi majd…

Korábban nekem az volt a problémám a filmmel, hogy a Columbus által rendezett filmeket semmibe vette, és egy teljesen más stílusirányba vitte el a szériát. Túl nagy volt a változás, így egy kicsit csalódtam a végeredményben akkoriban. Hiba volt! Ugyanis nem csak, hogy a legegyedibb film lett végül az Azkabani fogoly, de talán itt működött a legjobb az, amit Rowling és a rendező megálmodtak. Természetesen a történet adta lehetőségek még rátettek egy lapáttal a végeredményre, így a sok-sok pozitívum mellett még elmondhatja magáról a film azt is, hogy ez a legsötétebb alkotás mind közül, holott Voldemort még csak fel sem tűnt benne.

Mindazonáltal Cuarón képes volt felnőttessé varázsolni az egész Harry Potter kalandot, amelyben a hangulat, a látványvilág és a karakterek közötti kapcsol is azt mutatta, hogy itt már nem a kicsi, fiatal és ártatlan Harry Potter mesébe illő történetét kapjuk az arcunkba, hanem egy olyat, ami képes túlmutatni egy egyszerű esti mesén.

Igazság szerint itt jött ki a különbség Columbus és Cuarón között, mert a franchsie eddig egy mesemondó kezében volt, a harmadik epizódra pedig egy igazi nagyágyú markában landolt a lehetőség, aki nem csak a filmet tette jobbá, de a színészi játékot is egy új szintre emelte. Cuarón tehát élt a lehetőséggel, a vérfarkasok, az animágusok és a dementorok pedig életre keltek egy darkos, esőáztatta mozifilmben.

Az Azkabani fogoly tovább bővítette a Rowling által megálmodott varázsvilágot, és olyan információkat tudatott velünk, amivel nem csak Harryt, de magát a gonosz Voldemortot is közelebb érezhettük magunkhoz. Sirius Black feltűnése pedig csak hab volt a tortán. 9/10

Miután bankot robbantott Harry Potter első harca a gonosz Voldemorttal, a készítők nem akartak sokat várni a folytatással, így egy évvel az első film bemutatása után, 2002-ben a mozikba küldték a Titkok kamráját, mely nem csak hogy hosszabb játékidővel rendelkezett, még hőseinket is nagyobb veszélybe sodorta. Chris Columbus újra visszarepített minket a csodaszép Roxfortba.

Harry Potter nyári vakációja nem a legjobban sikerült. Mindezt tetézi, hogy megjelenik nála Dobby, a házimanó, hogy figyelmeztesse, nagy veszély leselkedik rá a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola falai között. Harry és Ron lekési a Roxfort Expresszt, amely visszavinné őket az iskolába, így egy repülő autóval indulnak útnak, nehogy elkéssenek az új tanév kezdetéről. Azonban ezek a nehézségek szinte semmik ahhoz képest, ami vár rájuk a későbbiekben, ugyanis a titkok kamráját újra kinyitották, a diákok pedig életveszélybe kerülnek…

A tét nőtt, a roxforti élet már nem azzal telt, hogy hőseink megismerkedtek a tantárgyakkal, bevásároltak az Abszol Úton, hanem szembenéztek azzal a veszéllyel, ami rájuk leselkedett. Columbus tulajdonképpen ugyanúgy forgatta le a folytatást is, mint az első filmjét. Ergo, a látvány megmaradt, a hangulat szintén hozta azt, amit a Bölcsek köve, illetve továbbra is megmaradt az egész Harry Potter széria egy nagyszerű meseként, ám mégis egy ici-picit felnőttesebbre sikeredett ez az epizód. Tom Denem feltűnése, a napló körüli misztikum, a Baziliszkusz általi félelemkeltés is azt mutatta, hogy hőseink egy kicsivel idősebbek lettek, a gonosz pedig még nagyobb erőre kapott.

A recept azonban végig ugyanaz volt, mint az Bölcsek kövében. Harry továbbra se nagyon tudta, hogy mire képes, Dumbledore még mindig csak a háttérben mozgolódott. Az egész „Tudjuk ki” vs Harry harc azon alapult, hogy mikor, milyen segítséget kap a fiatal varázslónk, és a képességeinek hála milyen extrát tud hozzáadni a történethez. Természetesen a kalandok továbbra is érdekesek maradtak, a nagy kérdésre, miszerint Mardekár vagy Griffendél az igazi otthona Harrynek végre megválaszolásra került, emellett néhány apróbb infót is megkaptunk a régi Roxfortról. Columbus fejlődött, a flashback rész, Aragog jelenete, valamint a végén lévő Lucius vs Harry momentum is eléggé erősre sikeredett.

Összességében viszont fejlődést nem igazán tapasztalhattunk, ráadásul a játékidő alatt több idegesítő karakter is színre lépett, gondolok itt Dobbyra, Lockhartra, vagy éppen Hisztis Mirtillre, így végeredményében nem lett jobb a Titkok kamrája. Egyedül a történet adta lehetőségek miatt tudott valamelyest előrébb lépni. Columbus tehát megépítette a franchise alapját az első két epizóddal, amit a későbbiekben Cuarónéknak sikerült továbbgondolniuk. 8/10