Eljött az utolsó előtti, rendszerint a nagy dobásokat tartogató rész a Trónok Harca ötödik évadában. Előző posztom végén azt írtam, remélem az alkotók tudják majd emelni a tétet, nos jelentem ez sikerült, méghozzá olyan módon, amit valószínűleg egyhamar nem felejtünk el. Továbblépni csak saját felelősségre, mert az éj sötét és tele iszonyattal!
Történt egyszer, közel másfél évtizede, hogy kölcsön kaptam egy kék színű VHS kazettát, aminek a borítóján az állt, hogy Harry Potter és a bölcsek köve. Ekkor még nem is sejtettem, hogy egy életre szóló élménnyel fogok gazdagodni, ugyanis akkoriban a filmes ismereteim még igencsak hiányosak voltak, így abban a szent pillanatban, amikor a kezembe kaptam a kazettát, akkor tudtam meg, hogy létezik Harry Potter. Se a könyvekről, se a mozibemutatóról nem hallottam korábban, így a végeredmény teljes mérték meglepetett. Mégpedig olyannyira meglepett, hogy abban az egy hétben, míg nálam volt a kazetta, ötször is megnéztem a filmet. Egy szemvillanás alatt a rabja lettem, a rajongás elkezdődött, az évek folyamán pedig együtt nőttem fel a Roxfort diákjaival.
Joanne Kathleen Rowling az első könyv megírásakor még valószínűleg nem is sejtette, hogy egy hatalmas aranybányát tárt fel az irományával. Ő pénzügyileg gazdagodott meg az évek során, mi nézők pedig egy eszméletlenül ütős tini fantasy szériával. ( Ami igazából csak az elején volt tini/gyerek mese, mert a végére már igencsak felnőttesre, illetve sötétre sikeredtek az epizódok. Nőtt a tét, a gonosz egyre erősebb lett, a csili-vili vidám Roxfort pedig átalakult egy háborús övezetté.) Rowling nem csupán egy sima varázslós történetet írt meg, hanem egy egész világot megteremtett. Csak úgy, mint anno Tolkien, úgy Rowling is végtelen precizitással alkotta meg a saját képzeletbeli világát. Különböző lényeket, varázsigéket, tantárgyakat, helyszíneket, illetve megannyi más érdekességet hozott létre.
Az első könyv megfilmesítését talán nem is bízhatták volna jobb rendezőre, mint Chris Columbus. A direktor védjegye, a gyermekien naiv, családi hangulatú történetvezetés végig átjárta az első film játékidejét. Talán pont emiatt lett végül szerethető az első Harry Potter film, hiszen majdhogynem mindent megtalálhattunk benne, ami szükséges egy kiváló szórakozáshoz. Ráadásul a stúdiónak hála a kivitelezés is elsőosztályúra sikeredett, gondolok itt a díszletekre, a látványvilágra, illetve a színészek kiválasztására. Utóbbinál különösen nehéz helyzetben voltak a castingosok, de a Daniel Radcliffe, Emma Watson, Rupert Grint hármas sikerrel vette az akadályokat, és sikerült eggyé válniuk a karaktereikkel. És talán ez a legfontosabb egy olyan filmnél, aminek több folytatása is készült a későbbi években.
Kevés, nagyon kevés film képes arra, hogy az első perctől elvarázsolja a nézőt. A Harry Potter és a bölcsek köve pedig Dumbledore feltűnésével megalapozta azt a nagyszerű szórakozást, ami végigkísért bennünket a két és fél órás játékidő alatt. Ám, ahogy teltek a percek, úgy vált Dumbledore jelenléte egyre jelentéktelenebbé, ugyanis a játékidő későbbi részére olyan élményekben lett részünk, mint az Abszol út bemutatása vagy a Kviddics meccs, illetve megannyi más zseniális jelent. A Bölcsek köve ízvilága olyan, mint a Bogoly Berti-féle Mindenízű Drazsé, sose tudod, hogy mit fogsz felfedezni a következő másodpercben, de élvezed, még akkor is, ha esetleg egy rosszabb időszakot élsz át. Mindezt természetesen John Williams dallamokkal tarkítva tálalják.
Mindent összevetve az első rész végeredménye kis túlzással hibátlan. A Bölcsek köve „személyében” egy olyan filmet ismerhettünk meg, ami elindította a XXI. század egyik legnagyobb franchiseának a szekerét, elindította Hermione, Harry és Ron kalandját, hogy mi nézők a lehető legjobban szórakozzunk. Hagrid, Dumbledore, Malfoy és a többi karakter pedig csak tovább színesítették mindazt, amivel találkozhattunk az első történetben. És hol van még a vége… 9/10
Sajnos kis lemaradásba kerültem a Trónok Harca-összefoglalólakat illetően, de most igyekszem némi képet adni a hetedik és nyolcadik epizódok eseményeiről. Emellett óhatatlanul ideje egy-két gondolat megfogalmazásának az évadról és azt azt kísérő nézői visszhangokról.
Az 1979-ben bemutatott Alien mind a kritikusok, mind pedig a nézők szemében hamar kultfilmmé nőtte ki magát. Scott klausztrofób hangulatot keltő rendezése, O’Bannon és Shusett zseniális szimbólumrendszere egy megerőszakolás történetéről és az ezt tökéletesen kihangsúlyozó gigeri látványvilág mellett még kismillió érvet lehetne felhozni, miért is lett annyira kultikus alkotás. Kultikus és megismételhetetlen. Érezhette ezt James Cameron, aki egy merőben más koncepció mentén bővítette az univerzumot, továbbépítve Ripley karakterének és a xenomorphok kultuszát. A jogokat birtokló stúdió természetesen nem akarta beérni két kasszasikerrel, igyekeztek mihamarabb elkészíteni az újabb alkotásokat. Az előzetesen vártnál jóval hosszabb és költségesebb előkészületek után végül a negyedik elképzelés lett a befutó, az akkor még nagyjátékfilmes tapasztalattal nem rendelkező David Fincherrel a rendezői székben, akinek ráadásul normális szkript sem állhatott a rendelkezésére. A végleges forgatókönyv ugyanis számos, egymástól teljesen eltérő sztori átírásának lett a végeredménye, amely tulajdonképpen ötvözte elődei koncepcióinak egy-egy főbb szegmensét, de önmagában nem alkotott koherens egészet. Ilyen előélet mellett csoda lett volna, ha bármilyen téren eléri a film a korábbi alkotások színvonalát.
Torrente, a törvény két balkeze (1998)
Kevés olyan alkotás létezik a filmvilágban, melyet kizárólag szinkronosan érdemes meglesni, és még kevesebb olyan franchise létezik, ami nem Hollywoodból érkezett, ám mégis képes volt 5 részesre felfejlődni. A 90-es évek vége felé a spanyolok megmutatták, hogy mitől is döglik a légy, és mi kell ahhoz, hogy egy tuskó antihős legendává váljon a magyarok szemében. Torrente jött, látott, és befingott!
Torrente a tökéletes rendőr ellentéte. Alkoholista, rasszista, ráadásul még Atletico Madrid drukker is… Szarik mindenre, csak és kizárólag a saját érdekeit nézni, ráadásul képes a legjobb barátját vagy éppen az idős apját is átverni csak azért, hogy a saját bőrét mentse. Az átlagos hétköznapjait azonban megzavarja egy drogokkal üzletelő társaság, Torrente pedig úgy érzi, hogy ezt az ügyet neki kell megoldania…
De miért is szeretjük Torrentét? Egy kövér lusta disznó, akit nem érdekel senki és semmi csak a pénz és a saját élete. Igénytelen, két balkezes, beszari és iszonyatosan nagypofájú. Santiago Segura elképesztő színészi játékkal, Csuja Imre pedig zseniális szinkronnal keltette életre azt a figurát, aki ellentmond minden viselkedési normának. Azonban a film igazi ereje pont abban rejlik, hogy egy eltúlzott csődtömeget mutat be, aki minden egyes pillanatban képes a legabszurdabb cselekedetre. Mindezt természetesen könnyedén, lazán és egy cseppet sem izzadságszagúan. Semmi erőlködés, semmi kínos momentum nem jellemzi a játékidőt, holott a látványból, valamint Torrente figurájából is árad a bűz, amit majdhogynem a képernyőn keresztül is érezhetünk.
A rengeteg poén és helyzetkomikum hatására a film egy pillanatra sem veszi komolyan magát, ami miatt tökéletesen működik az, hogy az egyetlen figura, aki elhiszi, hogy minden úgy történik, ahogy annak lennie kell, az maga Torrente. Kétség sem férhet hozzá, hogy Segura játéka az európai történelemkönyvek egyik teljes oldalán szerepelni fog, mert az egyedi karaktere olyan magasságokba emelte eme spanyol vígjátékot, amit sok másik zsánertársa is megirigyelhetne. A lepukkant karakterek és a spanyol hangulat pedig csak fokozták a film adta élményt, így összességében parádés végeredményt produkált Segura filmje. 8,5/10
Torrente 2. - A Marbella küldetés (2001)
Egy nagysikerű film esetében mindig kérdéses, hogy vajon a folytatás képes lesz-e hozni azt a szintet, amit a rajongók elvárnak egy klasszikussá avanzsálódó első rész folytatásától. Santiago Segura pontosan abba a hiába esett, amit a legtöbben elkövetnek, így a Torrente 2. epizódja alig lett több a semminél.
A tét nőtt, hősünk pedig minden eddiginél idiótábban viselkedett. És talán pont ez volt a hibája az egész filmnek, hiszen míg az első részben működtek az agyatlan poénok, addig itt kezdett minden izzadságszagúra hasonlítani. Alapjába véve ezzel nem is lenne gond, de 1998-ban a lécet feltették egy bizonyos szintre, amit sajnálatos módon még csak megközelíteni sem tudott a rendező bácsi ebben az alkotásban. Így viszont az összkép felemás lett, és hiába voltak jobb pillanatai is a Marbella küldetésnek, a végeredmény bizony csalódást keltő. 5,5/10
A képregényes sorozatok kis túlzással minden évben be szeretnének törni a tévés piacra, ám csak kevésnek adatik meg az a lehetőség, hogy évadokat éljen meg a nézők szeme láttára. Jelenleg az Zöld íjász, a Flash és a Gotham uralja a DC-s sorozatok világát. Volt idő viszont, amikor Arthur Curry is megpróbálta a jegyét megváltani a CW-re, ám ez neki nem sikerült, ugyanis a pilot után kaszálták az Aquaman sorozatot.
Arthur Curry élete nem fenékig tejfel, hiszen gyermekkorában az anyját elveszítette, majd felnőtt korára olyan igazságot tudott meg az életével kapcsolatban, ami teljes mértékben megváltoztatta. Ő ugyanis az elveszettnek hitt Atlantisz hercege, akire jelen pillanatban az ellenfél vadászik…
Csak úgy, mint 2011-ben az NBC-s Wonder Woman sorozat, a CW-re készült Aquaman se húzta sokáig. Az első 40 percet elnézve, ez nem is meglepő. Igazság szerint a történettel, illetve a tálalással nem is volt különösebb baj, mert majdhogynem érdekfeszítő volt az, ahogy Arthurt felépítették a pilotban, de a kivitelezés már a CW csatorna szintjét se ütötte meg, ami viszont már óriási probléma. Pedig ismert arcokat vonultatott fel az epizód, hiszen a Smallville Zöld Íjásza, Justin Hartley formálhatta meg Aquaman-t, valamint a már említett Wonder Womant alakító Adrianne Palicki is tiszteletét tette, de talán aki a legismertebb, és legnagyobbat szóló név volt, az nem más, mint a jó öreg Ving Rhames!!! Azonban velük együtt sem volt képes Greg Beeman egy ütőképes felvezetőt készíteni, ami azt eredményezte, hogy ma már csak egy, a legtöbb ember számára elfeledett alkotásról beszélhetünk.
Méltán nem rendelték be az Aquaman első évadát, hiszen még azt a színvonalat sem volt képes elérni, ami egy jó popcorn sorozathoz elég. Bugyuta, gyenge és a legtöbbször vállalhatatlan perceket okozott az első 40 perc, pedig a történetben van/volt potenciál… 2,5/10
Nehéz rábukkanni olyan igazi slasher gyöngyszemekre, amik nem a fősodrásban helyezkednek el, hanem elbújva, valahol a filmtörténelem egy elhagyatott szegmensében randalíroznak. Ugyanis kevés helyen lehet róluk olvasni, hiszen a legtöbb helyen csak az unalomig használt klasszikusok bukkannak fel újra és újra, hogy az ezredik toplistát is egy Halloween vagy Rémálom az Elm utcában film címével kezdjük el olvasni.
Egy átlagos amerikai szupermarker, a Malnut Lake Market dolgozói éppen záráshoz készülnek, amikor egy fekete bőrdzsekis fiatal, Greg beleköt az ex-barátnőjébe, Jenniferbe. Az alkalmazottak megpróbálják felvenni a kesztyűt a férfival, ám a macska-egér párharc közepette valaki elkezdi legyilkolni a dolgozókat. No, de vajon ki a gyilkos. Esetleg Greg?
Fel voltam csigázva, hogy végre ismét egy remek, 80-as évekbeli slashert láthatok, ám hiába Sam Raimi neve, hiába Bruce Campbell cameója, az Intruder egy felejthető, gyenge és unalmas horror, még akkor is, ha a rendező, Scott Spiegel úgy állt az egészhez, mint egy 5 éves kisgyerek, aki megkapja a hőn áhított játékát. A lelkesedéssel és odaadással nem volt probléma, ám a végeredmény nem azt hozta, amit egy tökös slashertől várhatnánk, sőt még az átlagos salasher szintet se volt képes megugrani.
Tény, Spiegelnek nem volt könnyű dolga, hiszen az évtized végére a zsánerről már szinte az összes bőrt lehúzták, így nem igazán tudott újat mutatni. Viszont a helyszínt látva, azért megpróbált valami egyedi hangvételt kölcsönözni a filmjéhez, amivel igazából azt érte el, hogy az összkép nem teljesen lett csúfos, hanem csak részben. Egyrészt a szupermarket adta „világ” ötletesnek bizonyult, amit a gondosan elkészített gyilkosságok csak fokozni tudtak. A sminkek majdhogynem első osztályúra sikeredetek, amik azt eredményezték, hogy a gyenge összképben végül csak fel tudtunk valami értékelhetőt is fedezni.
Az Intruder igazából egy fan film, ami azt bizonyította, hogy Scott Spiegel iszonyatosan rajong a 80-as évekbeli klasszikusokért, hiszen a filmje megpróbálja lemásolni az összes korábbi klasszis jellegzetességeit. Hol több, hol kevesebb sikerrel, de inkább kevesebb sikerrel… 3/10
Úgy látszik, hogy az 1995-ös évben a csillagok állása is kedvezett a Dragon Ball névvel ellátott produkcióknak, hiszen nem sok hibát vétettek a készítők ebben az esztendőben. A Fúzió újjászületése után a Sárkány haragja is pontosan olyan színvonallal mutatkozott, amit egy rajongó elvár egy Dragon Ball-tól. Tökéletes harcok, tökéletes történettel ellátva.
Egy fura idegen hívja fel magára a figyelmet a városban. A célja, hogy kiszabadítsa az elfeledett hőst a palackból. Gohan és barátai meg is idézik a szent sárkányt, aki azonnal teljesíti a kívánságot. Tapion kiszabadul, ám azt ekkor még nem is sejtik Gokuék, hogy ezzel együtt egy veszedelmes gonosz is a világukra tör. Hildegarn haragja végzetes…
Valahogy így kéne kinéznie egy sorozat alapján készült egészestés rajzfilmnek/animének. Gyors felvezetés, érdekes új karakterek és egy óriási nagy csattanó egy zseniális utalással. A puzzle utolsó darabja is a helyére került, a készítők ugyanis mesteri munkát végeztek a – sokáig utolsónak hitt – 13. Z-movieval, hiszen Hildegarn személyében nem csak egy remek főgonoszt kaptunk, de egy olyan történettel is gazdagodtunk, ami egész egyszerűen odaszögezi a néző tekintetét a monitorra. A gonosz és Tapion kapcsolata zseniális, a későbbi Trunks meglepetés pedig feltette az i-re a pontot.
A Sárkány haragja igazság szerint van olyan jó, hogy ott legyen a legjobbak között, sőt… azzal se mond valaki hülyeséget, ha a legjobbnak tartja. Konkrétan minden összeállt, nincsenek üresjáratok, nincsenek felesleges vagy bugyuta részek. Csak egy eszeveszett tempóban haladó story, ami szemlélteti, hogy miért is olyan nagyszerű az egész Dragon Ball franchise. A végén pedig Son Goku megmutatja, hogy miért is ő a legnagyobb harcos az univerzumban. Egy szó, mint száz, a Sárkány haragja mondhatni tökéletes.
