Ez a film az MGM-s Tarzan sorozat negyedik felvonása, ahol az eredeti Burroughs regényfolyamból előkerül Kölyök, Tarzan és Jane közösen nevelt gyermeke. Igazából ez a tény első blikkre nem nagyon csigázta fel az érdeklődésemet a film iránt, sőt már-már Csita majomkodásai jutottak eszembe, csak mindezt Tarzan fia csinálná a film során. Szerencsére ez irányú aggodalmaim nem teljesültek be, ám attól, hogy a Kölyökből nem lett egy második vicces mellékszereplő, a film nem nagyon dobódik fel, sőt több helyen inkább a harmatgyenge harmadik részre hasonlít.

Thomas Vinterberg neve - elsősorban a Születésnap és A vadászat c. filmjeinek köszönhetően - minden bizonnyal ismerősen cseng a skandináv filmművészet kedvelőinek. Ezúttal számára ismeretlenebb vizekre evezett, hiszen Thomas Hardy több, mint 141 éves romantikus regényét vitte vászonra. Bár korábbi alkotásai között találhatunk a műfajba illőeket is, elsőre mégis furcsának tűnt a dán rendező és az angol író  párosa. Azonban a furcsa nem feltétlenül rossz.

Bathsheba Everdene (Carey Mulligan) egy bájos, gyönyörű és karakán ifjú hölgy, akinek korábban nem volt szerencséje a szerelemhez. A sors azonban úgy hozza, hogy ezúttal hárman is mindent megtesznek kegyeiért. A segítőkész Oak (Matthias Schoenaerts), a jómódú Boldwood (Michael Sheen) és a magát jóravalónak tartó Troy őrmester (Tom Sturridge) is igyekszik elnyerni kiválasztottja szívét. Bathsheba láthatóan nehezen birkózik meg eddig ismeretlen problémájával, amit tovább bonyolít udvarlóinak más-más szemszögből hányatott sorsa.

Hardy művét érezhetően erőteljesen tördelték a film készítői, s ezáltal nem is feltétlenül komplex szerelmi kapcsolatokat építettek fel, hanem a három jól elkülöníthető társadalmi helyzetű és jellemvonású udvarló főbb jellemzőit viszonyították Bathsheba karakteréhez. Tehát technikailag egy szerelmi modell építése zajlott a vásznon, ahol a különböző változókkal tesztelték az egyenletet addig, amíg az egyensúlyba nem került. Ez mindenképpen egy elég különleges koncepció, hiszen így a nézőknek is végig kell játszaniuk magukban, hogy a főhősnő számára ki lesz az ideális jelölt. Ezáltal könnyebben tud azonosulni a végső döntéssel, de odáig rögös út vezethet. Túlzottan is.

Vizsgáljuk hát a változóinkat! Mulligan tökéletes választás Bathsheba szerepére, aki vélhetően a komplexebb szerelmes hősök egyike, hiszen egyszerre körvonalazódik benne valamennyi jó női tulajdonság és valamennyi szeszélyesség, amitől a kérői legszívesebben falra másznának. Carey sejtelmes, magával ragadó, s ebben a színésznő személyisége is közrejátszhat, mivel magánéletében is igyekszik eltávolodni a világ zajától. Schoenaerts helyenként már-már zavarba ejtően jól hozva karakterének férfi archetípusát újfent bizonyítja, hogy helye van Hollywoodban. Sheenre sem lehet különösebb panasz, de Sturridgera már igen. Troy őrmester szerepében láthatóan gyengélkedik kollégáihoz képest, ami a közös jeleneteknél csúcsosodik ki. Nincs ezen mit szégyellnie, hiszen A-kategóriás alakítások mellett nincs egyszerű helyzetben, viszont így egy erőteljes lejtmenet alakul ki a filmben, s lassacskán ellaposodik a történet.

Amiben viszont nincs ingadozás, az a hangulat. A legelső képek megjelenésétől, a legelső hegedűk megszólalásától kezdve élvezhetjük a korabeli Anglia világát, végtelen földjeinek sajátságos báját. Vinterberg lelkesen használja fel a környezet által adatott lehetőségeket, voltaképp az idő múlását is jellemző szereplővé előléptetve a természetet, ahol Armstrong szimfóniái biztosítják a monológját, Christensen letisztult képei pedig a küllemét. Ugyanakkor igyekszik a giccsszintet minimumon tartani, s pár túlkapást leszámítva sikerrel teszi mindezt.

Hardy regényének romantikájához furcsa módon Vinterberg realizmusa szükségeltetett. A dán rendező összességében magabiztosan vezényli egészséges mederbe a történetet, remekül kihangsúlyozva színészeinek kvalitásait. Ezáltal, ha nem is hibátlanul, de stílusosan mesél el egy gyönyörű, viktoriánus szerelmi történetet. 7,5/10

Emlékeztek még David Hasselhoff legújabb slágerére, a True Survivor című számra? Nagyon remélem, hogy igen, ugyanis május 28-a pirosbetűs ünnep a filmszeretők számára, hiszen hivatalosan is megjelent a Kung Fury című rövidfilm, mely nem csak, hogy feleleveníti a 80-as éveket, hanem egyszerűen tökéletesíti a trashfilm fogalmát. A végeredményben pedig David Hasselhoff csak extraként szerepelt, hiszen az alapötlet már önmagában is zseniális volt. Ha nem is minden idők (de.. minden idők!) legjobbja, de annyi biztos, hogy az év legnagyobb trashfilmje, és egyben az év legnagyobb ökörsége a Mad Max mellett!

A Kung Fury a tömény 80-as évek. Itt minden megtalálható, ami jellemezte minden idők egyik legjobb – talán a legjobb – évtizedét, legyen itt szó pozitívumokról vagy negatívumokról. David Sandberg a Kickstarter támogatásával tudta létrehozni azt az időutazós, kungfus, dinoszauruszos, nácis, verekedős, hitleres, thoros, giccses műremeket, ami olyan sziruposan idézi meg 80-as évek hangulatát, hogy nehéz eldönteni, hogy zseniális vagy éppen bődületesen rossz. Mindazonáltal a geekek biztos, hogy imádni fogják, mert megannyi utalás és megannyi remekül koreografált jelenet jellemezte a rövid játékidőt.

A legnagyobb erénye az egész alkotásnak, hogy egy pillanatra sem veszi komolyan magát, egész egyszerűen csak be akarja mutatni mindazt, amit szerettünk abban az évtizedben. Mindezt persze teljes odaadással. Valahogy így néz ki az, amikor találkozik a művészet és a rajongás. Hibátlan!  

Feminizmus és gender-kérdés a Supergirl című sorozat bevezető részében

„Egy hősnő. Lesz valaki, akire a lányom is felnézhet” – mondja egy pincérnő az epizód közepén. Valóban alaposan körül kell néznie annak a lánynak, aki valamelyik képregényhős közül választ magának kedvencet. Egy tizenegy éves kislány pontosan erre hívta fel a figyelmet a DC Comics-nak írt levelében. Rowant bosszantotta a tény, hogy nem készül annyi adaptáció, melyben nők lennének a főszereplők. Az ellen is szót emelt, hogy ez a többség az akciófigurákban is visszaköszön, ugyanis két női hősre jut tíz férfi. A DC válaszában egyetértően nyilatkozott, valamint azzal nyugtatta a lányt, hogy hamarosan látható lesz a Wonder Woman mozifilm, továbbá a Supergirl című sorozat is elindul ősztől. Ez utóbbi egy rejtélyes kiszivárogtatásnak hála elérhetővé vált az interneten. A miértek vizsgálatába én most nem bocsátkoznék, de van olyan elmélet, mely szerint a stúdió dobta fel a netre a pilotot, hogy elébe menjen az előzetes negatív kritikáknak. A lényeget arra fogom kihegyezni, hogy Supergirl a női egyenjogúság megtestesítője és élharcosa a szuperhősök univerzumában, s ezen fiktív világon keresztül korunk társadalmáról is releváns képet ad. Bár sokan félreértik, fontos kiemelni, hogy a feminizmus alapja nem a férfigyűlöletben és a nőuralomban, hanem a társadalmi egyenlőségben gyökeredzik.

A megkésett kritika olykor gyanús: mondhatnám persze, hogy emiatt ne aggódjon senki se, a cannes-i diadalmenet nem igazán befolyásolta véleményemet Nemes László egészestés debütjéről, és hát igazat is mondanék. Annyit mégis meg kell jegyeznem, hogy ezalatt az egy-két nap alatt, míg hagytam érlelni a látottakat, engem már nem a dicsőítő promógépezet vakított el, hanem inkább a fesztivál véghajrája varázsolt el, a drukk, mely valamely legfőbb díjért szólt (pedig, mint utólag kiderült, az alkotókat majdhogynem az ellenkezője hajtotta). Mivel már láthattam a produkciót, és tisztában voltam a valódi erényekkel, a megtekintés és a díjkiosztó közötti napok alatt már alá tudtam támasztani a Saul fia folyton szajkózott erősségét: igazi technikai bravúr az, amit ez a jól összeszokott gárda vászonra pakolt – mit pakolt, festett.

Röhrig Géza sonderkommandósa, Saul – a titkok tudója, a náci kremák zsidófoglyokból összeverbuvált pucolóinak egyike –, egy nap saját fiára ismer, miután egy gyermek épphogy túléli a gázkamrát. Végül szeme láttára végzik ki a túlélőt, a koncentrációs tábor orvosa viszont titkon megvárja, míg aznap estig Saul megpróbál rabbit keríteni elhunyt szerette számára.

Első nekifutásra nem egy embert rémített el a film témája, és azt a víziót keltette, hogy hazánk következő kulturális világsikere nem lesz képes sávot váltani Kertész Imre 2002-es díjától, sőt nem is szükséges régebbi példát keresni, hiszen a tavalyi Fehér Isten kutyái is az elnyomottak táborát erősítették. Nemes viszont, mindazon túl, hogy igyekezett egy akkurátus, mégis a témához képest jóval fogyaszthatóbb tálalást nyújtani a kor borzalmairól, mint film, a cél érdekében inkább alárendelte az előbbieket a valós értékének. Ez pediglen az, hogy végre rikító piros nyilat festett a magyar, de még a világ teljes közönségének szemeiből az igazi itthoni fiatalok irányába, akik szakmájuknak, a filmezésnek a valós, világszinten is élvonalbeli szakembereik.

Már a Türelem című kisfilm során összetalálkozott ez a rendező-operatőr páros: Nemes László végtelenül arccentrikus prezentálását Erdély Mátyás fényképezése tette teljessé, míg előbbi addig fűzi tűéles előterének központi alakját, mígnem hátterének elmosódott eseményeinek masszív részesévé nem válik, utóbbi teremti meg igazán a két világ közötti viszonyt, mégpedig Emmanuel Lubezki-t idéző vizualitással. És nem hiába a hasonlat: ugyan tagadhatatlan, hogy egy-két jelenetsort az Ember gyermeke (Alfono Cuarón disztopikus sci-fije) híres egysnittes harcjelenete inspirált, de az is tény, hogy a Gravitáció óta nem létezett efféle humánközpontú kaland. Ahogy ott Lubezki operatőri munkája sem engedte, hogy elszakadjunk főhősnőjétől, úgy itt is beragadunk Saul 4:3-as képarányát jelentő börtönébe, csak hogy még fullasztóbb legyen ez a rabság, az elhomályosult katasztrófa kristálytisztán éles hangjai pedig csak tovább fokozzák a Saul körül forgó intenzív eseményeket és az őt hajtó erőket egyaránt.

Ami a legmeglepőbb lehet ebben a Lubezki-Cuarón hasonlatban, az maga az intenzivitás. Ugyan a szükségest alulról verdeső tisztasággal folynak a párbeszédek – hiszen Saul karaktere magyar, őt pedig jórészt német vezényszavak veszik körül -, ez pedig elsőre talán zavaró lehet, és nekem az is volt, azonban ha rá tudsz érezni arra, amire Nemes kitűnő rendezése és jól végigvezetett forgatókönyve is, akkor rájössz, hogy itt semmit sem a szavak hajtanak, az is csak egy olyasvalami, amivel meg kell küzdeni. Saul belecsöppent a legmélyebb káoszba, és attól még, hogy őt csak saját baja vezérli, a már említett homályos környezete az, amely megannyiszor kézen fogva kíséri őt a végkimenetelhez. Ebből legfőképp a Sonderkommando háttérben szervezkedő felkelése veszi ki a részét, a fiútól való méltó búcsú pedig olybá tűnik ennek nem csak alá-, de fölérendelt küldetésévé is válik.

Talán valaki még mindig attól tart, hogy a rengeteg dicsszó ellenére is csalódni fog a filmben, ha az még a nyomorban is csak még több nyomorra fog lelni, mert számára a túlzott önsajnálat nem őszinte kifejezésmód. Én pedig azt mondom, hogy a Saul fia pont annyira tekint vissza, amennyire kell, és oly mód mutat előre, ahogy azt a filmvilág elvárná. Filmtechnikájának és narratívájának erőteljes kapcsolata számomra nem elsőképp a tisztán múltra irányultságot, inkább a progresszív mozi múlt iránti tiszteletét jelenti, és mi más is lehetne ennél őszintébb? 8/10

Nem kellett sokat várni arra, hogy a nagysikerű Mortal Kombat első része után a New Line Cinemanál elkészítsék a folytatást is, a Második menetet. Bár köztudott, hogy az első epizód sem éri el a csúcsminőséget, de Paul W.S. Anderson akcióorgiája legalább arra jó volt, hogy átadja a játékok hangulatát egy élőszereplő feldolgozásban. Mindenki tisztában van vele, hogy a végeredmény szar lett, de az egyedi stílus és hangvételnek köszönhetően az évek folyamán mégis klasszikussá tudott avanzsálódni a mozifilm, aminek a folytatásából pont az veszett ki, ami naggyá tette az elsőt. Ez már színtiszta, nézhetetlen zs-kategória.

Shao Kahn megsérti a Mortal Kombat szent szabályait, hogy megkaparinthassa magának a Föld nevű bolygót. Csatasorba állítja rettenetese kegyetlenségükről osztagát, mely olyan tagokból áll, mint Sindel, a valaha gyönyörű királynő, aki mára alig több, mint élő halott, Mortaro, a kentaur, valamint Ermac, a titokzatos vörös nindzsa, a telekinetikus erők nagymestere. A föld minden reménye maroknyi harcos, Rayden, Liu Kang, Kitana, Sonya Blade, Johnny Cage és Jax önfeláldozásán és hősiességén múlik…

John R. Leonetti nem értette meg, hogy mi az a Mortal Kombat. Egy olyan filmet szeretett volna elkészíteni, ami többet nyújt, mint maga a játékok, illetve az előző film. Ez nem feltétlenül rossz, de amikor valaki nem tudja a helyén kezelni a dolgokat, akkor olyan katasztrofálisra sikeredett munkát fog letenni az asztalra, mint a Második menet. Persze az évek megszépítik az emlékeket és a nosztalgiafaktor megnő, de van, amikor ezek a külső tényezők sem tudják befolyásolni egy adott film megítélését. Leonetti ott rontotta el, hogy túl komolyan vette a munkáját. Kevés humor és még kevesebb geekfaktor került a játékidőbe. A Mortal Kombat folytatása már csak egy mérhetetlenül gagyi alkotás legalapvetőbb jellegzetességeit tudta felmutatni.

Nem volt stílusa, nem láthattunk értékelhetően koreografált küzdelmeket, a CGI bántóan rosszra sikerült, emellett hiába találkozhattunk több karakterrel a játékidő alatt, amikor egyikőjük se kapott akkora teret, hogy megmutassa mire is képes. Konkrétan ketrecbe voltak zárva. Az olyan alapvető bakikat, mint Johnny Cage halála vagy a Rayden, Sonya Blade és Cage karaktereket megformáló színészek lecserélését már meg se merem említeni…

Így tehát arra a végeredményre tudok jutni, hogy ezt a filmet kár volt leforgatni, mert a készítők képtelenek voltak megismételni azt, amire sok rajongó vágyott. Egy tökös Mortal Kombat filmre, ami nem szól másról, csak a bunyókról. 2/10

80-as évek vége, 90-es évek eleje. Az idő, amikor Jean-Claude Van Damme a csúcson pörgött, ám a Véres játék, Kickboxer vagy éppen a Dupla dinamit mellett voltak olyan filmjei is, amik bár hozták a szórakoztató színvonalat, de kevésbé számítottak fontosnak a karrierjében. A Börtöncsapda pont egy ilyen alkotás volt.

Burke pályafutásának legkeményebb feladata egy őrült pszichopata gyilkos börtönbe juttatása. Ennek sikeres teljesítése után úgy érzi, hogy megérdemelne egy kis pihenést. A rendőrfőnök azonban másképpen gondolja. A Harrison-börtönben rejtélyes halálesetek sora történik, s ennek kivizsgálásával Burke-öt bízzák meg...

Tipikus sablon JCVD film, ám mégse lehet utálni. Akik a belga akciósztár filmjein nőttek fel azok pontosan tudják, hogy mit várhatnak el egy efféle alkotástól, akik meg ezután fognak megismerkedni vele, azok meg most fognak ráeszmélni arra, hogy igazából Van Damme ennyire volt képes. Ezzel tulajdonképpen nincs is probléma, mert sokan még ezt sem képesek megugrani. Van Dammenak elég volt az, hogy jól nézett ki a vásznon, és ezáltal tudtak rá írni olyan karaktereket, amik a korszak nagybetűs akcióhősei lehettek. Sztár lett, a rajongók pedig méltán imádták érte.

A Börtöncsapda tényleg felvonultat minden zsaru-rab-börtön klisét, ám mégsem érezzük kínosnak, mert Van Damme uralja a képernyőt. A játékidő pontosan olyan ütemben halad, ami elég ahhoz, hogy tökéletes kikapcsolódásként éljük meg a filmet és ne húzzuk a szánkat az olyan b-kategóriás jeleneteken, mint például az szanaszét vágott bunyókon, vagy Patrick Kilpatrick gyengén megírt karakterén. A forgatókönyvet amúgy, a mára már sztárra váló, de sokak által utál David S. Goyer írta, aki itt mutatta meg igazán, hogy valójában mire képes és, hogy melyik az a szint, ahol dolgoznia kéne.

Van Damme ezen alkotása se több se kevesebb, mint a legtöbb filmje, ám valamiért mégsem tudott igazán fennmaradni az idők során. Ennek ellenére a mai napig nézhető, és a rajongók továbbra sem fogják elfeledni a Börtöncsapdát, ugyanakkor nem lesz ott a legjobbak között. 7/10

Mintha a múlt nagy mesemágusai, vagy éppen az ezredforduló Pixarja főzte volna ki a Holnapolisz bájitalát… csak kár, hogy nem tettek semmit ebbe a kotyvalékba. Nagyjából így lehetne összefoglalni Brad Bird és a Disney barangolását a múlt gyermektanodái tájékán, mely olyannyira be akar szippantani, hogy azt már nem is tudja feltétlen, miként is tudna a kezében tartani.

Brad Bird meséi egyszerű, de nagyszerű világokat tárnak fel, könnyű, de értékes tanulságokról regélnek, de legfőképp mindig olyan kontextusban bontakozhatnak ki, melyek gyermeki bájjal, de annál érettebb tartalommal vannak megáldva. Ugyan megeshet, hogy a közérthetőség jegyében ezeket a fabulákat kissé túlmagyarázza a hallgatósága, de ez is csak azt bizonyítja, hogy a gyermeteg felszínt – amin óriásrobottól kezdve szuperhősökön át akár ínyenc patkányokig bármi lépkedhet – könnyen beborítja a rajta elterülő üzenete, és hát mi másért is maradhatott tananyag például a Szuper haver, ha nem ezért?

A rendező ezúttal magát a filmtörténelem legnagyobb univerzumát passzolta, csak hogy bizonyítsa fantáziájának múlhatatlan erejét, egy eredeti koncepció formájában. A Holnapoliszra igenis sok maradt mindabból a varázsból, amely a 10-20 éves Disney-klasszikusokból ered, csak ezek az álmodozások inkább hasonlíthatóak egy olyan gyerekéhez, aki mindenért nyavalyog, csak azt nem tudja miért.

Pedig minden adott volt ahhoz, hogy igazán megfiatalodjak a film végére: George Clooney-t szinte 90-es éveket megszégyenítően érte a tipikus sorsfordító reveláció (és hát ki más tudná átadni ezeknek az éveknek a feelingjét, ha nem ő), amikor is egy lány (Britt Robertson) törekvései az ő fiatalkori ábrándjait idézi fel, amit Hugh Laurie titokzatos(nak tűnő) Holnapoliszában élhetett át. Még ez a szójáték is a VHS-mesék érájának ügyetlen, de játékos történeteit idézi fel, a nosztalgia gázpedáljára pedig tövig rátaposott a Disney, legyen szó a tipikus „főhős visszaemlékezik és mesél”-kezdésekről (na vajon győz a gonosz?), vagy akár a totál pofátlan önpromóról. Ez utóbbi, miután mindent egy Disneyland-attrakció ihletett, talán még kevésbé is tud bosszantó lenni, főleg, ha majd te is elérkezel a Disney-történelem sci-fi-szegmensét összegző jelenethez (ahol természetesen már Star Wars-ig update-elték a kínálatot). A gonosz ugyanúgy kitűnik a tömegből, mint régen, szándékai és motivációi ugyanúgy önzőek, mint bármikor, szóval igen, a felszín ennél jobban nem is lehetne maga a tegnap, ami felidézi mindazt, amiben felnőttünk.

Most már sejthetitek miért és mikortájt fuccsolhatott be minden: ott, ahol teret nyer a holnap. Holnapolisz városa, mint jövőkép, valamint annak felelős és tudatos generációjának fantazmagóriája maga a transformersi robot-moneyshot szinonimája. Ahonnan legalább ugyanolyan könnyű kizökkenni, mint hagyni magunkat beszippantani általa, mert amit Holnapolisz képvisel, az hagyján, hogy nem akképp felelős, mint ami elvárható lenne, de még csak annyira sem tudatos, hogy azt legalább leplezné valamivel. Arról nem is beszélve, hogy Lindelof nyilvánvalóan még akkor is képes hülyére venni nézőit, ha azoknak éppen nevelőcélzatú forgatókönyvet kell írnia. Van, hogy a kérdéseket már-már indiszkréten kerüli – mint amikor Brit Robertsson karaktere beindítja az őt megtaláló hírvivő robotlány (Raffey Cassidi) látszólag inaktív önvédelmi üzemmódját, merthogy túl sok kérdést tett fel neki – de az egyébként teljesen kivehető központi üzenetet is képes a végtelenségig inkonzisztens törmelékekre zúzni, amit talán csak fokozott Brad Bird tág, de pont ezért megfoghatatlan, jellegtelen képzelőereje. A hologram házőrző kutya volt a pont, ahol már végképp nem tudtam lenyelni azt, hogy "ez mennyire csúcs", mert egy hologram házőrző kutya nyilván minden, csak nem csúcs.

A Holnapolisz amúgy tényleg ékes eleme lenne a Disney aktuális retrospektív felhozatalának (pozitív példának lásd Banks úr megmentése), sőt 2015 egyik legjobb ’90-es kalandfilmje is lehetne, ha arra törekedett volna, amit már leírtam Brad Birddel kapcsolatban. Igazi ötletek nélkül mindez olyannyira csalódás, mint fellelni a kedvenc kazettádat a régi lomok közt, betolni a leporolt magnódba, és percenként panaszkodni a zajos kép miatt. 6/10