Titkon reméltem, de igazából sose gondoltam arra, hogy a Flash évadzáró után olyan érzések fognak elfogni, mint amilyet anno az Odaátnál vagy a Zöld Íjász 2. évadánál éreztem. A CW újfent megcsinálta azt, amire az esetek többségében képtelenek, azaz megalkottak egy popcorn-sorozat szintjén igencsak minőségi darabot, ami bár a csatorna adta lehetőségek miatt birtokolt néhány gyermeteg hibát, de összességében sikerült feledtetniük mindezeket a könnyedséggel és a szórakoztatási faktor meglehetősen nagy mértékével. Valahogy így kell kinéznie egy szuperhős sorozatnak!

Igazság szerint a Flash nem lett se komolyabb, se nagyobb mérföldkő a sorozatok tekintetében, mint a Zöld Íjász. Egyszerűen nem csak a készítők ráéreztek arra, hogyan is kéne a képernyőre tűzni azt a szuperhőst, aki alapjában véve kissé humoros. Az egész évadot átjárta a poénkodás és a könnyedség, és ezek a tulajdonságok voltak azok, amik többé-kevésbé kiküszöbölték az évad hibáit. Nem lett tökéletes sorozat, de mégse lehetett rá haragudni, főleg, ha az egyik kedvenc szuperhősöd a Villám. Főként azért, mert a tálalás mellett a karakterek is hozzátették a maguk részét az összképhez. Ritka, amikor ennyire jól működik a kémia a különböző szereplők között, és a Flash esetében nem is egy vagy kettő, de nem is három vagy négy karakterről beszélünk. Ugyanis az egész társaság remekül muzsikált; Joe, Iris (talán ő volt a leggyengébb mind közül, ám még neki is sikerült fejlődnie), Caitlin, Cisco, Eddie, Wells, Dr. Martin Stein, Ronnie, és persze a jó öreg John Wesley Shipp által megformált Henry Allen! Valamint azt sem szabad elfelejteni, hogy Greg Berlantiék voltak olyan jó fejek és néhány gonosz szerepre nem kisebb neveket szerződtettek, mint Mark Hamill (Trickster), Wentworth Miller (Captain Cold) vagy Dominic Purcell (Heath Wave). Hamill ráadásul visszatérő szereplő volt valamilyen szinten, hiszen a 90-es években futó Flash sorozatban is a Trükkmestert alakította. Emellett az ő nevéhez fűződik a sorozat legnagyszerűbb poénja is!

Az évad eleje még a puhatolózásról szólt, és bár a szuperhős kiléte miatt már itt is feszes volt a tempó, a sorozat ott teljesedett ki igazán, ahol kiderült, hogy Wells igazából nem is Wells, hanem Reverse-Flash. Itt ugyanis a kukába dobhattuk az addigi tudásunkat, és Barryékkel együtt kellett azt az ösvényt kitaposnunk, ami a végjátékhoz vezetett. A feszültség kis túlzással az egekbe szökött, Tom Cavanagh játéka pedig elérte a maximumot. Okos, zseniális, ravasz és rendkívül precíz taktikával kerekedett hőseink fölé, ami által ott volt a levegőben, hogy bármelyik pillanatban elkattan és lesújt a haragjával.

A Flash esetében azt is fontos kiemelni, hogy a készítők nem fogták vissza magukat, és ahol csak tudtak, ott csavartak egyet a történeten. Ráadásul a végső harc felvezetését is már jóval az évad vége előtt elkezdték, hogy minél tovább élvezhessük a két Villám harcát egymással. Bár tény, 1 vs 1 küzdelem nem sok volt az évad során, de a megismerkedés, a rejtélyek feltárása, az ok-okozati összefüggés is felért egy ökölharccal. A sorozat képes volt fejlődni, képes volt alkalmazkodni az adott szituációhoz. A kezdeti vidám hangvételt a végére felváltotta a komoly tét és a dráma. Egyre nagyobb veszéllyel kellett szembenéznie hősünknek, és egyre jobban meg kellett mutatnia, hogy ő az, akire szüksége van Central Citynek.

Ugyanakkor a készítőknek fel kell kötniük a gatyájukat, mert a végjátékban olyan lépéseket tettek, amik azt eredményezhetik majd a jövőben, hogy egy hatalmas nagy katyvasz lesz az egész folytatás, és az eddig felépített vár majdhogynem teljesen elpusztulhat. Különböző idősíkok, alternatív univerzumok, új ellenfelek, még több Villám és persze Gorilla Grodd jelenthetik a veszélyt, és egyben a megújulást is. Ősszel minden kiderül! 9/10

George Miller végül csak megcsinálta. A rajongók már hosszú évek óta várták a Harag útját, melynek elkészülte többször is akadályokba ütközött, mígnem aztán csak elkezdődött a forgatás, ami igen hosszúra nyúlt, ám folyamatosan biztató információk szivárogtak ki a készülő Mad Max filmről, kezdve a címszereplő karaktert eljátszó új színész kilététől, a járművekről készült képeken át a pótforgatásokig, amikre állítólag azért volt szükség, mert a stúdió megdobta a büdzsét, hogy még többet láthassunk a vásznon Miller víziójából.

Oh what a day, what a lovely day!

A Mad Max név mindenkinek ismerősen cseng. Ha máshonnan nem, hát onnan, hogy Mel Gibsonnak bizony ez a film adta meg a lökést ahhoz, hogy ma az legyen aki. Pedig ő csak egy barátját kísérte el a 79-es első rész castingjára, de az előző nap jól sikerült kocsmai verekedése valami olyat hordozott magában, amire felfigyelt a rendező, a stáb, és megszületett az a karakter, ami elindította Gibsont a pályán. A film megelőzte a korát szinte minden téren. A rendezés, a merészség, a megoldások, a képi világ, a felfogása annak az életképnek, amit képvisel bizony sikert arattak, és a mai napig féltett kincs az ínyencek gyűjteményében. Sajnálatos módon azonban legalább annyian nem szeretik, vagy csak nem is látták, mint amennyien imádják. Éppen ezért nem lehet azt mondani, hogy a kezdetektől fogva garantált volt a siker. Hiába az eredeti trilógiát jegyző George Miller, a remek casting, és az ígéret, hogy bizony régi vágású zúzdát látunk, bizony ott lebegett a nagy kérdőjel. Ennek eltüntetésében pedig nem segített, hogy a forgatás nem haladt problémamentesen. A rengeteg csúszás elnyújtotta az előre eltervezett forgatási időt, majd miután végre befejezték, az utómunka is a végtelenségig elhúzódni látszott. Ám aztán a tavalyi évben megérkezett a"Comic-Con First Look", ami olyan erővel vágta hanyatt az embereket, hogy a menet közben leesett álla is elrepült mindenkinek. Majd miután végre magunkhoz térünk, érkeztek az újabb előzetesek, képek, valamint forgatási kulissza titkok, és ennek köszönhetően végleg feladtuk állkapcsunk megkeresését. A sok huzavona után pedig végre megérkezett az év, sőt. Talán az évtized legjobban várt filmje. 

Ötrésznyi expozíció után úgy tűnik, egyes szálakban megmozdult valami, illetve az események elkezdtek átbillenni arra az oldalra, ahol a lényeges dolgok kezdődnek, avagy ahová az évad végére hivatottak kifutni. De spekuláció helyett lássuk, mi történt a hatodik részben!

Ausztria a Föld legszörnyűbb országa. Komolyan. Államuk és jogi rendszerük mások kizsákmányolására szakosodott bűnszervezet. Mivé is lenne a világ, ha az USA, mint a patronáló apa nem segítené fel tehetetlen gyermekeit az igazságtalanság pöcegödréből. Ilyen, és ehhez hasonló túlkapások sem tántorították el a Hölgy aranyban c. film alkotóit attól, hogy átadhassák egyébként becsülendő társadalmi üzenetüket.

A valós történetet feldolgozó film főhősnője, Maria Altmann (Helen Mirren) a II. világháború idején kényszerült elmenekülni hazájából, Ausztriából, nővérét követve meg sem állt Amerikáig. Sikeres disszidálását megelőzően meg kellett tapasztalnia a náci ideológia szörnyűségeit, családjának terrorizálását és értéktárgyaik kizsákmányolását. A számos műremek között különösen nagynénjének, Adele Bloch-Bauer portréjának elvesztése volt a legfájdalmasabb számára. Nővére halálát követően elhatározza, visszaszerzi a családjának történelmét is jelképező Klimt festményt. Itt jön a képbe egy fiatal ügyvéd, Randol Schoenberg (Ryan Reynolds), akinek feladata a kép jogos tulajdonosához, Mariahoz való juttatása, a nemzetközi jogrendszer elég kacifántos útjain keresztül. Helyzetüket tovább bonyolítja, hogy a festmény az évtizedek alatt Ausztria egyik szimbólumává nőtte ki magát, a Belvedere egyik legszebben csillogó ékköve lett a Hölgy aranyban.

Ahogy a rendezők elszakadtak a Drakula-kultusztól, a 70-es és 80-as években a vámpírfilmek új erőre kaptak Hollywoodban. Az erdélyi gróf távolinak tűnő misztikus helyszínét (a baljóslatú erdőket és a zordon kastélyt) elhagyva nemcsak a műfaji bezártságból szabadították ki a vámpírokat (gyakorlatilag megszűntek gótikus horrorok lenni), de ezzel együtt azt az érzést keltették a nézőkben, hogy a vérszívók akár a szomszédban is megbújhatnak (lásd Frászkarika 1985). Joel Schumacher vámpírjai sem Európában, hanem a nyugati parti Santa Carla neonfényes éjszakáiban élnek.

Noha új környezetbe kerültek, a velük kapcsolatos főbb hiedelmek általában megmaradnak, de rendezője válogatja, hogy melyikből mit és hogyan használ fel. Az elveszett fiúk direktora megtartja a fokhagymát, a szenteltvizet és a fából készült karót, mint ellenszert és a házba való behívást, mint jellegzetes ismertetőjegyet. A kihagyhatatlannak tűnőek közül egyedül a koporsó az, ami hiányzik, melyet a barlang faláról fejjel lefelé lógás helyettesít. A különbségeket azonban zongorázni lehet. Már csak az egzotikus környezet miatt is, melynek bemutatásán a rendező el is időzik. Felfedeznivaló viszont akad bőven! Az egészből árad a 80-as évek jellegzetes hangulata, a harsány színű ruháktól és a mullet frizurától kezdve a videokölcsönzők felejthetetlen légköréig. David és vámpírbarátai gyakorlatilag csak annyira lógnak ki ebből a környezetből, mint a korszak társadalmának peremén élő suhancai. Ruháikban a régmúlt idők eleganciája ötvöződik az Alice Cooper-féle shock rock öltözékével. E kettősség barlangjuk berendezésében is megtalálható: jól megférnek egymás mellett a gyertyák az égő kukákkal, csakúgy, mint a Jim Morrison poszter és a különböző szeánszokhoz használatos eszközök.

Ebbe a környezetbe érkezik meg édesanyjukkal Michael és Sam. A nő új társat keres a városban, Michael beilleszkedni szeretne, Sam viszont egy testvérpárral (a beszédes nevű Edgar és Allen Froggal) igyekszik felvenni a harcot a vámpírokkal. A történet meglehetősen egyszerű, sokszor elég lapos. A továbbiakban a spoilerek miatt jobban nem is fogok belemenni. A filmet azonban az ábrázolt miliő viszi el a hátán. A háttérben meghúzódó generációs különbségek és a morális dolgok színrevitele pedig óriási pluszt jelent. Arról nem is beszélve, hogy mennyire izgalmas műfajkoktélt láthat a néző. Egy horror elemekkel tarkított akció-kalandfilmet, mely vígjátéknak sem utolsó, tudniillik egy pillanatig sem veszi komolyan magát. Egészen elképesztő módon kezelik a halál kérdését is a filmben, és ahogy a végén elszabadul a pokol, na az teszi fel az egészre a koronát! Aki ódzkodik a túl komolyan vett vámpírfilmektől és egy véresen komolytalan szórakozásra vágyik, az mindenképpen tegyen vele egy próbát. 7/10

A cím fogalmi jelentését tekintve állatok hobbi szintű vagy hivatásos kitömését, preparálását jelöli. Akik még soha nem végeztek ilyen munkát - nekem sem volt „szerencsém” hozzá -, azok el sem tudják képzelni milyen precizitásra és lelki erőre lehet szükség ahhoz, hogy egy elpusztult élőlény maradványaiban matasson az érintett és páciensének testét látszólagosan újraélessze. A fogalom nem csak a bizarr hivatást, hanem a film témáját is jelöli, hiszen bár önmagában csak mellékszálként fog megjelenni, a folyamat közvetett módon mégis végigkíséri az egész alkotást. Pálfi György ugyanis másfél órás fekete-komédiába burkolt preparálásra invitálja filmjének nézőit.

Három történet, három különböző korból, egy család három generációjáról. Kronológiai sorrendben talptól-tetőig (szándékosan írtam így) haladva vetkőzteti le hőseit, hol képletesen, hol pedig a szó klasszikus, naturalista értelmében. Filmnyelvezeti eszköztárát tekintve nem ismer határokat: a cél érdekében szívesen alkalmaz pornográfia fogalmát kimerítő közelieket, horrorba illő brutalitásokat és polgárpukkasztó sztorikat. A nézők igényei másodlagosak a film szempontjából, a történet élvezi a prioritást. A történet, amelyet ugyan nem akarunk hallani, de talán egyszer mi is részesévé válunk.

Rengeteg oka lehet annak, hogy egy film remek minősége ellenére sem lesz sikeres. Ebben ludas lehet az alapkoncepció, az alkotás nem túl mainstream nyelvezete, de lehet, csak a megfelelő marketing-politika hiánya miatt süllyedt el a filmtenger mélyére. Kutakodásom során igyekeztem a legszebben fénylő kincsek feltárására, de természetesen kismillió lehetőség van egy ilyen listához. Így alapvetően 2 fő szempont mentén sorolok fel 10 alkotást az elmúlt 10 évből, amelyre részben, vagy teljes egészében igaz a fentebb írt gondolatmenet. Alapelvként egyrészt a változatosságot tudnám megemlíteni, ugyanis műfaji és nemzetiségi szempontból sem tekinthető egységesnek a felsorolásom. Másrészről értelemszerűen a kiválasztás során a kevésbé ismert alkotások voltak előnyben. Mivel utóbbi elég szubjektív, így kiindulási pontnak az IMDB szavazatok számát választottam. Valamennyi listán szereplő filmnek kevesebb mint 50000 értékelése van az oldalon. Unalmas módszertani bevezetőmből ennyi már bőven elég, jöjjön a lista 2005-től 2014-ig.