Ahogy tavaly szinte semennyire, idén csak úgy ömlenek a kémfilmek (legalább hármat is sikerült összeszámolnom), még ha a komikusabb fajtájukból is: a Kingsman az évet egy szemtelenül vehemens lórúgással indította, Matthew Vaughn ledöntötte a zsáner tabuit, és annak eleganciáját a korhatáros képregényfilmek piszkosul szégyentelen adrenalinbombájával robbantotta atomjaira. Az új 007-es kaland, a Spectre előtt befutott Paul Feig (Koszorúslányok, Női szervek) első igazán önálló produkciója is (írta és rendezte egyaránt), mely inkább perverz, mintsem elegáns, inkább toporzékol, mintsem lopakodik, de legalább elmondható róla, hogy külföldi produkcióként annyira jól érzi magát a fő forgatási helyszínén, itt Pesten, hogy az már szinte hihetetlen.

Susan Cooper (Melissa McCarthy), sőt maga a rendező sem lesz már sosem a kedvencem, az általuk képviselt humorvonal is körülbelül legalább annyira kifinomult, mint egy átlag mozis közönség bélműködése egy nagy tál chilis-jalapenos nachos tál után, de! Bármennyire is elcsépelt, több évnyi közös munka után sikerült olyannyira egymásra találniuk, hogy egy csaknem két órás (!) pisikaka-vígjátékot képesek lesznek mindvégig találékony gegekkel is végigszórni, és, még ha csupán kurvaanyázós szinten is, de képesek visszahozni az általam (sajnos) nagyra tartott apatowi iskola improvizálgató párbeszédeit.

Egyébként valahol mindenki önmaga nyomorára talált ebben a filmben: Jude Law olyannyira szánalmasan igyekszik önmagára szabott álomszerepe, James Bond után loholni, hogy Stohl szinkronhangja még külön ironikusnak is hat, hisz’ Daniel Craig-et is ő tolmácsolja. SPOILER! - 50 Cent rövid epizódszerepe egy életre lerombolja azokat a nagyreményű törekvéseket, melyekre egy egész évtizedet elfecsérelt. A film aduásza viszont maga Jason Statham, aki most vagy nem fogja fel mennyire őt cinkeli minden egyes neki írt forgatókönyvi sor, vagy tényleg ennyire vissza kéne térnie a vígjátékok színmezejére, mert a Blöff óta nem volt ennyire őszintén élvezhető.

Persze annyira azért nem lesz szórakoztató A kém, mint amennyire a külföldi sajtó méltatja az SXSW fesztivál óta, mert a megannyi frappáns csattanó közötti holtidőt eléggé a legaljább prolihumorral sikerült csak feltölteni. De a fenébe is, a tegnapi elővetítés mégiscsak egészen jópofa hangulatú volt: egyrészt ez a film semmivel se akar okosabbnak vagy leleményesebbnek tűnni, mint ami, mert humora legalább annyira gusztustalanul suttyó, mint amennyire szellemes is. Másrészt Melissa McCarthy hiába is szel át három vagy mennyi európai országot, nem kevés értéket adhatott nekünk a filmhez az, ahogy Párizs utcáinak hátterében ott virított egy CBA, vagy amikor minden út Rómába vezetett – egy vágás után pedig már az Operához. És hát mióta könyörgünk már valami olyasmiért, amit itthon forgattak és szinte még nézhető is? 7/10

Meglepetésre a CW olyat vitt véghez a Zöld Íjász 2. évadával, ami nem feltétlenül jellemző rájuk. Létrehoztak egy kiváló, popcorn-sorozat szinten meglepően jól működő évadot, ami új szintre emelte az egész sorozatot. Slade Wilson mennybe ment, Oliver Queen kalandja pedig tapsot érdemelt. Azonban jött a 3. évad, és mindent lerombolt, amit korábban a készítők többé-kevésbé gondosan felépítettek. A léc ugyan magasan volt, de ekkora rombolásra valószínűleg a legelvakultabb rajongók sem számítottak. Néhol már igencsak kínossá vált a Zöld Íjász…

Deathstroke mondhatni tökéletes ellenfélnek bizonyult. Könyörtelen, tekintélyt parancsoló és olykor-olykor meglepően vicces volt. Ám miután Oliverék eltették őt láb alól, a készítőknek valaki olyanhoz kellett nyúlniuk, aki méltó lesz Deathstroke után a főboss címre. A választás Ra's al Ghul-ra esett, akit sajnos hiába tartanak az egyik legjobb DC Comics rosszfiúnak, teljesen tönkrevágta az egész évadot. No, nem azért, mert Matt Nable annyira rossz lett volna a szerepben, vagy mert az egész Liga és Ra’s annyira rosszul lett volna megírva, hanem azért, mert a CW színvonala nem volt elég jó ahhoz, hogy képernyőre tegyenek egy ekkora főgonoszt. Túl mély, túl szerteágazó a Ra's al Ghul-t felépítő misztikum. A készítők pedig túlságosan is felületesen és bután dolgoznak, így esélyünk nem volt egy Batman – Kezdődik szintű Ligát látni, bár talán ez nem is volt soha elvárás…

Azonban hazudnék, ha csak ennyi lett volna a probléma az évaddal. Sajnos Sara kiválása és Laurel Fekete Kanárivá válása sem úgy sült el, ahogy azt mi nézők elvártuk volna. Laurel eddig is a gyengébb karakterekhez tartozott, de a nagyobb tér után már egyenesen hátráltató tényezője lett a sorozatnak. 2-3 edzés után már a Liga katonáival harcolt és győzött… mi ez, ha nem szánalmas?! Ugyanez igaz Felicityre is, akit bár személy szerint nagyon kedvelek, nagyon rossz irányba vittek el ebben az évadban. Túl sokat kellett drámáznia, eltűnt a vicces, kissé ügyetlen Felicity, akit korábban megismerhettünk. A drámai jelenetek pedig eddig sem voltak túl erősek ebben a sorozatban, így ezen jelenetek elszabadulása nem tett jót, se az egyes részeknek, se az egész évadnak.

Ugyanakkor nem csak visszafejlődés volt tapasztalható, mert a hibák ellenére Thea, Malcolm és Roy is elég nagyot léptek előre a korábbi szintjeikhez képest, így fel tudtak nőni ahhoz a feladathoz, amit elvárnánk az olyan karakterektől, akik meghatározhatnak egyes részeket, szálakat. Emellett Ray Palmer behozatala, valamint Vinnie Jones feltűnése is jó döntésnek bizonyult.

Igazság szerint a 3. évaddal az volt a legnagyobb probléma, hogy végig az látszódott, hogy a készítők sem tudják, mit akarnak az új évadtól. A flashback részek is gyengén muzsikáltak, a jelenben játszódó jelenetek sem úgy haladtak előre, ahogyan azt korábban megszokhattuk. Hiányzott a tudatos építkezés az évadból, hiányzott az, hogy tétje legyen Oliverék hadjáratának, (Egyedül talán a „halála” volt jól felépítve) valamint hiányzott a lazaság a sorozatból. Túlságosan is drámaira alkották meg az egész évadot. Tény, az utolsó részekre már kezdték újra felpörgetni a dolgokat, de addigra már esélyük sem volt kijavítani a korábban elrontott, illetve kialakított cselekményt. A gyermeteg hibák, mint például a kínos dialógusok és a gyengén koreografált harcok pedig túlzottan is nagy számban szerepeltek a 23 rész alatt.

Így összességében csalódásként éltem meg a 3. évadot, ami mindenképpen fájó a nagyon jó 2. szezon után. Ráadásul az évadzáró se ütött akkorát, hogy túlzottan várjam a következő szezont. Ugyanakkor továbbra is kitartok a sorozat mellett, mert érdekel, hogy mi lesz Oliverék sorsa, hogyan hozzák össze a crossovereket, illetve mi lesz majd a Legends of Tomorrow című Arrow/Flash spinoff sorozatban. 6/10

Elérkeztünk az évad feléhez, az előző mozgalmasabb rész után most egy kevésbé tempós epizód következett a sorban. Mégegyszer öt hetünk (vagy hat, ha az USA-ban a mittudoménmilyen ünnepük miatt megint lesz egy egyhetes szünet az évad vége felé) van hátra és az események egyre sűrűsödnek, pedig hajjaj, mennyire nem tartunk még sehol...!

Reese Witherspoon Oscar-jelölést érő drámázása után egy könnyedebb darabra adta a fejét, hogy egy akcióvígjátékként aposztrofált road és buddy movie-egyvelegben Sofia Vergara-val szórakoztassa a nagyérdeműt. Sajnos a Csábítunk és védünk közel sem nyújt felhőtlen szórakozást, de egyszeri megtekintésre alkalmas, főleg női nézők számára, akik már unják barátjuk/férjük tesztoszterontól fűtött filmválasztásait.

Cooper (Reese Witherspoon) elismert rendőr apja nyomdokaiba lépve szintén kékbe öltözve tölti dolgos mindennapjait, de a fontos megbízatások helyett csak a raktárban aktakukacoskodik, hiába fújja fejből a létező összes törvényt és rendőri jogszabályt. De az ő pillanata is eljön, amikor másodmagával kijelölik a nemrég elfogott kartellvezér ellen tanúskodni készülő maffiózó és felesége Daniella (Sofia Vergara) biztonságban Dallas-ba való kísérésére. De mielőtt akár egy lépést is tennének, csapatuk kényelmetlenül megfogyatkozik és a két tökéletesen ellentétes természetű nő kénytelen egymásra támaszkodni, ha ép bőrrel meg akarják úszni az utat.

Nem hiába dobáltam egymásra a műfaji jelzőket az első bekezdésben, hiszen hiába a "hivatalos" meghatározás az "akció" és a "vígjáték" ritkán tetten érhető elemek a filmben. Egyrészt akciójelenetből talán, ha kettő értékelhető akad, valószínűleg ezt a hiányt igyekeztek az alkotók palástolni a játékidő nagy részét betöltő road movie-ba ágyazott buddy movie-koncepcióval, mikor is a két főszereplő, egymás folyamatos cseszegetése mellett, mindenféle akadályon átevickélve igyekeznek céljuk felé. A jó poénok mellett a pörgő tempó elengedhetetlen az ilyen recept sikerre viteléhez és bár előbbiek száma és színvonala sem verdesi az eget, utóbbi teljes hiánya alaposan rányomja a bélyegét az élményre. Mintha egy képregényt szemlélnénk, a hölgyek úgy cammognak egyik helyszínről a másikra, kapjuk a különböző poénadagokat, melyekben többnyire ezerszer látott formulák köszönnek vissza, az altesti poénoktól kezdve az akaratlan betépésig. Ezek még többé-kevésbé működnek, 1-2 kínos jelenetre több megmosolyogtató jut, de sikítva röhögésre senki se számítson a másfél órás film alatt. Inkább a film dinamikája, pontosabban dinamikátlansága az, ami lehúzza az egészet, no meg Reese Witherspoon néhol már-már paródiába hajló karakteridegensége.

Egy szó mint száz, a Csábítunk és védünk (a magyar címfordítók újfent megerősítették pokolbéli bérelt helyüket) egy nem túl színvonalas, épp ezért bőven a felejthető kategóriába tartozó alkotás, mely legfeljebb randifilm gyanánt ajánlható. 5/10 

Hollywood méltán zengheti önnön dicshimnuszát számtalan kasszasikere után, azonban az álomgyár bálványának árnyéka gyakran taszítja feledésbe más nemzetek remekműveit. Kritikámban is egy ilyen sorsra predesztinált filmről fogok írni: az egyetlen japán alkotásról, amely elnyerte az Akadémia legjobb idegen nyelvű filmért járó Oscarját.

A történet szerint Daigo Kobayashi (Masahiro Motoki) egy fiatal, élettel teli és jövőjét tekintve roppant bizakodó csellista, akinek karrierje éles fordulatot vesz, miután a tokiói zenekarát feloszlatják. A váratlan eseményt követően feleségével, Mikával (Ryoko Hirosue) elhatározzák, hogy visszatérnek szülőföldjére, Jamagatába. Főhősünk viszonylag gyorsan talál magának állást. Az újságban meghirdetett munka körüli homály nem szegi kedvét, a képzetlensége végett egyébként sem dúskál a lehetőségekben. A pontos munkakörre csak az állásinterjú során derül fény: feladata eltávozók szertartásainak megszervezésében való segédkezés. Hát igen, bizarr…

Ennek ellenére, vagy talán pont a téma morbiditása okán kapunk egy érzelmekben jócskán bővelkedő alkotást, amely példaértékű realitásérzékkel, valamint a feszültséget oldandó, kellő mennyiségű humorral közelíti meg élet és halál kérdését. Mindezt a más kultúrák számára egyébként is különleges és megfoghatatlan japános könnyedséggel.

Hogyan is kivitelezhető egy ilyen koncepció? A kulcs Daigo főnökének, Sasaki úrnak (Tsutomu Yamazaki) a karaktere, aki lényegében véve bármilyen semmitmondó téma hosszas kifejtegetése mellett is képes lenne fenntartani hallgatóságának figyelmét. Tehát lesarkítva és sztereotipizálva, akármelyik keleti vagy távol-keleti harcművészeti film mestereként is megállná a helyét. Mindenesetre a világról alkotott letisztult nézete, hivatásának legmagasabb szintű elsajátítása és annak eszmeisége joggal nyűgözi le mind a főszereplőt, mind pedig minket, nézőket.

A téma remekbe szabott felvezetése mellett a filmben bőven jut idő a mellékszereplők bemutatására és karaktereik elmélyítésére. Szükségszerűnek is éreztem, mivel a történetben nincs klasszikus értelemben vett antagonista (mint ahogyan a való életben sem lehet egyértelműen jó-rossz dimenziókba helyezni az embereket), ezáltal a későbbi drámai fordulatok előidézőinek is őket lehetne megnevezni.

A jó történeti alap önmagában még nem feltétlenül lenne elegendő egy elismerésreméltó alkotáshoz, de a kellően letisztult színészi alakítások, valamint Takita kifinomult rendezése, Hamada gyönyörű képei és Hisaishi szívbemarkoló dallamai egészen kivételes atmoszférát kölcsönöznek az Okuribitonak. Az ázsiai filmek szerelmesei számára kötelező darab, a többieknek pedig egy remek első lépés lehet a japán filmművészet megismeréséhez. 9/10

Schwarzenegger-filmeket nem azért nézünk, hogy az akcióhős színészi tehetségét csodáljuk. Az Osztrák Tölgytől azt várjuk el, hogy egysorosok közepette irtson ki egy egész hadsereget, majd rágyújtson egy kubai szivarra. Henry Hobson viszont megcsinálta a lehetetlent, és kihozta az öreg testépítőből a színészt! A Maggie az utóbbi évek egyik legérdekesebb zombis filmje lett, és nem csak amiatt, hogy végre játszani is láttuk az öreg Arnoldot.

Amerika középnyugati részén vírus szedi áldozatait, ami kannibál hajlamú zombivá változtatja a fertőzötteket. Egy fiatal lányt is utolér a kór, szerető apja azonban a végsőkig kitart mellette…

Egyszerű, de annál szívszorítóbb film a Maggie, ami nem csak, hogy remek színészi játékkal operál, de emellett rettentő hatásosan mutatja be Abigail Breslin átalakulását is. Hobson filmje veszettül lassú, ám mégis rövidnek tűnik azaz időszak, amit még együtt tölthet Wade és szeretett lánya, Maggie. A film leginkább az elfogadásra épít. Egy olyan világba csöppenünk, ahol minden percben megpecsételődhet a saját, vagy családunk bármely tagjának az élete. Épp ezért a Maggie nem konkrét horrorfilm, hanem egy horrorelemekkel tarkított családi dráma, posztapokaliptikus világképpel és zombikkal átitatva. Viszont többnyire jól működik! Az összkép iszonyatosan komor, már-már az ember életkedvét is elviszi a film, annyira hatásos a zenei, illetve képi világa az alkotásnak. Azonban lassú, néhol túlságosan is vontatott. Tény, olykor-olykor pont a film előnyére válnak a túlnyújtott jelenetek, de a végeredményt nézve, az élvezhetőség szempontjából nem biztos, hogy ennyire vissza kellett volna fogni az egészet.

A hibákat viszont a két színész, Abigail Breslin és Arnold Schwarzenegger is okosan foltozzák be. Előbbi tehetségét valószínűleg nem kell vitatni, ráadásul a sminkesek végeztek olyan jó munkát, hogy a játéka mellé még néhol ijesztő is legyen a karaktere. Utóbbi pedig először furán, majd meglepően jól mozgott a drámai szerepkörében, ami talán a jövőre tekintve még jól is jöhet neki, hiszen új utakat nyithat meg a karrierjében. Ergo, még több drámázást Arnolddal!

Azonban hazudnék, ha azt mondanám, hogy tökéletes film a Maggie. Vannak hibái, nem mindig áll össze Hobson elképzelése, de egy elsőfilmes rendező nem is mindig képes egyből a csúcsra járatni a terveit. Érdekes, hangulatos, és hatásos zombis film, ami az akciófilmes zsánert elfeledve, inkább a művészi oldalt közelíti meg. 7/10

Miután a FOX is becsatlakozott a képregényes őrületbe, azt gondolná az ember, hogy akkor ebből biztos valami jó fog kisülni. A pilot írásomnál meg is említettem, hogy van potenciál James Gordon sorozatában, ám a kezdeti lelkesedésem sajnos alábbhagyott a színtelen-szagtalan epizódok után, és bár továbbra is érdekelt a karakterek kalandos útja, az évadzáró után mégis keserű szájízzel tudtam felkelni a monitor elől. Többet, sokkal többet vártam a FOX-tól.

Az elején még úgy tűnt, hogy a puhatolózás majd egy hatalmas végjátékot, a szezon közepén valami óriási csavart, vagy bármiféle olyat fog eredményezni, ami majd új szintre emeli a sorozatot. A részek teltek, a színvonal nem változott, és az egész széria átment egy monoton zsaru vs bűnözők kalandozásba. Olykor-olykor ugyan az ismert karaktereknek – mint például a fiatal Joker feltűnése – voltak olyan megvillanásaik, amik újra színt tudtak vinni az alkotásba. Azonban hiába az élvezhető Nygma átalakulás (Az utolsó másodpercei konkrétan zseniálisak voltak!), hiába a zseniális Joker feltűnés, hiába szórakoztató a fiatal Bruce fejlődése és hiába jelent csúcspontot Pingvin, az olyan szálak, mint amilyen Fish Mooneyé vagy Barbara Keané volt, kegyetlenül le tudták rombolni az addig felépített várat. Barbaráé egész egyszerűen gyenge és erőltetett, míg Mooneyé szimplán idegesítő és élvezhetetlen volt. (Épp ezért remélem, hogy utóbbi kiiktatása végleges, és a 2. évadban nem fog visszatérni, hogy tovább rontsa a gothami levegőt…)

Maga James Gordon jellemfejlődése is megérne egy misét, de sajnos hiába alakultak jól az ő dolgai is (Harveyval karöltve), az írók hozzá nem értésének hála sajnos igencsak sótlan lett a felemelkedésének végjátéka. (itt talán megemlíthetném Selina Kyle-t is, mert a remektől egészen a katasztrofális szintig hullámzott a teljesítménye.) Ettől függetlenül természetesen megvolt a maga varázsa a Gotham-nek, mert a készítők a hangulatkeltésnél dicséretesen kitettek magukért. Szóval igen, az első évad valamilyen szinten felemásra sikeredett, mert hol jobb, hol rosszabb periódusokat tudott felmutatni, mind a rendezés, mind pedig a forgatókönyv. A kérdés tehát adott. Érdemes-e belekezdeni a második évadba, érdemes-e tovább nézni azt, ahogy a hírhedt gonoszok gonosszá és híressé válnak. Én úgy gondolom, ha valaki eljutott az utolsó epizódig, (ráadásul meg tudta emészteni, hogy az egész sorozat leggyengébb része az évadzáró volt) akkor igenis folytatni kell, mert a jövőben nem csak, hogy elhagyják a heti ügyeket, de fontos szerepet fog kapni Joker is! Mr. Freeze, Mad Hatter és Clayface feltűnése pedig csak hab lesz a tortán.

Mindenekelőtt szeretném azt látni, hogy az írók javulnak majd a következő szezonra, mert nem hiszem, hogy még egy ilyen lapos évadot ki fog bírni a Gotham. A potenciál ott van a sorozatban, épp ezért több kell az eddig látottaknál! Én szurkolok, mert a hibái ellenére is élveztem a történéseket. 6,5/10

Ezen a héten sem marad senki Trónok Harca-jelentés nélkül, kis késéssel ugyan, de fogadjátok szeretettel a negyedik epizód rendhagyó összefoglalóját!